A két feladó 2. évad 14. rész

 A nagybetűs Ő

Kenma békésen szuszogott mellettem, mikor felébredtem. Kou-kun nagyon csendben vette le a cipőjét és mindössze a telefonjával világított. Sosem értettem miért gondolják azt az emberek, hogy a telefon vakuja nem olyan zavaró, mintha a rendes villanyt kapcsolnák fel? Legalábbis nekem egyre megy. Kikeltem az ágyból és kilépve a folyosóra felcsuktam a villanyt. Kou-kun meglepetten nézett rám.
– Te még ébren vagy Suu-chan? – legszívesebben rávágtam volna, hogy miatta ébredtem fel, de így is csoda, hogy egyáltalán ide jött, nem akarom azt éreztetni vele, hogy nem látom szívesen. Örülök neki, hogy itt van, de aludni is szeretek, vagy legalábbis szeretnék, ha nem alakítottam volna azt a rettentően rossz szokásomat, hogy minden apró fényre felébredek. Kenma bezzeg.. Amióta fizikai munkája van, egész este úgy alszik mint a kisangyal, reggel pedig kipattan a szeme.
– Szomjas voltam. – és még csak nem is hazudtam.
– Iszok veled. – határozta el mire mosolyogva ingattam meg a fejem.
– Nincs piánk itthon.
– Hoztam. – emelt ki a táskájából két üveg valamit. – Ken-chan alszik? – kérdezte mire bólintottam. – És te holnap mész valahova?
– Igen, de csak egy órám lesz, szóval.. De miért kérdezed? – válaszul csak elindult a konyha felé, így lecsuktam a folyosón a villanyt és követtem. Kou elhatározta, hogy azzal hálálja meg a vendéglátást, hogy süt nekünk. Ehhez pedig az alapanyagokat is megvette, holott mi is tartunk itthon lisztet, tejet, meg még jó pár dolgot.
– Nem baj ha most sütöm? Mármint lassan éjfél, ti meg holnap dolgoztok...
– Igazából elég sokan mennek táborba, szóval elég kevés órám van a héten. Többnyire itthon vagyok, Kenmát pedig szinte lehetetlen felébreszteni. – legyintettem, majd hozzá fűztem, hogy amúgy sem vagyok álmos. Kou-kun örömmel látott neki valaminek amiről nem igazán tudtam megmondani, hogy micsoda.
Kou-kun nem igazán szokott bizonytalan lenni, és az sem szokta zavarni, hogy zavar-e másokat, épp ezért nem tudtam hova tenni az előbbi érdeklődését. Ezt végül is betudhatom annak, hogy vendégként van itt és elég rég láttuk már egymást.
Sütés közben Kou-kun a szüleiről kezdett mesélni, hogy hogyan is fogadták mikor ma meglátogatta őket dél körül. Mivel nem igazán volt vidám a fogadtatás ezért azon agyaltam, hová mehetett azután? Délelőtt volt Kenmánál a gyors étteremben, utána elment a szüleihez, ahol szinte csak egy órát töltött, de annál több sértettséggel távozott, és mire vissza ért a városba, olyan három óra lehetett. Most pedig fél tizenkettő van.
Elhessegetve a felesleges kérdéseket, megállapítottam, hogy nincs jogom azon morfondírozni merre járt a nap folyamán. Ennek ellenére mégis azon merengtem, hogy találkozott-e Terumával. Értem én, hogy nem volt felhőtlen a kapcsolatuk, de azért még is csak fontosak voltak egymásnak. Hisz Teruma hetero volt, mégis nyitott Kou-kun felé. Kou-kun pedig felhagyott a randizgatással és az egyéjszakás kalandokkal, ráadásul azt is hagyta, hogy Teruma beleszóljon a dolgaiba.
Mikor Kou-kun témát váltott, ismét a Kenmával való kapcsolatom lett a téma. Hátra dőlve a székben az órára pillantottam, ami már fél egyet mutatott.
– O-chan sokat változott. – csíptem el a következő mondatát. Zavartan néztem magam elé, majd nyugalmat erőltetve magamra, szólaltam meg.
– Kuroot is meglátogattad?
– Őt még nem. – de ezek szerint tervben van.
– Figyelj, nem zavar hogy itt vagy, de nem értem, hogy miért pont most? Berobbansz és jelentéktelen dolgokra pörögsz rá, hogy eltereld a figyelmed valami másról, amihez lehet, hogy a szüleidnek is köze van.
– A szerelmi életetek nem jelentéktelen! – mutatott rám szigorúan, de elfelejtette, hogy nap mint nap egy csapat gyereket kell kordában tartanom, szóval az ilyen megnyilvánulások már nem igazán vannak rám hatással.
– Nekünk talán nem az, de neked igen. Legalábbis biztos nem foglalkoztat annyira, mint amennyire most rá vagy pörögve. – régen is lerohant és kifaggatott mindenről, de sosem jött utánam, sosem keresett fel senkit és nem emlegette folyton. Kou hangosan felsóhajtott és kihúzva a széket, leült elém.
– Füllentettem. – ismerte be, én pedig kíváncsian hajoltam közelebb az asztalhoz, amin megtámaszkodva néztem rá. – Az alkalmi partner.. Nem alkalmi és nem is olyan laza a dolog. – mondta elhúzva a mondatok végi csendet, mintha a szavakat keresné. – Én.. – kezdte majd hangosan felsóhajtott. – Engem.. Szóval eljegyeztek. – a szemöldökömet ráncolva meredtem rá. Az arca halvány pírt öltött miközben a füle mögé tűrt egy tincset és az ujjait babrálva várta a reakciómat. Megköszörültem a torkom és kutakodón kémleltem az ujjait.
– És te mit mondtál? Vagyis mikor megkérdezett, hogy..? – hogy hozzá mennél-e. Akaratlanul is eszembe jutott a nagynéném esküvője és a gyűrű amit Oikawától kaptam. Elhessegettem az emlékeket..
– Áh! Már akkor elkezdtem kibúvókat keresni mikor megláttam a gyűrűt. Hisz jól megvagyunk papírok nélkül is, nem? – kérdezte kínosan nevetve. – De tudod.. Bármilyen kifogásokat soroltam fel, nagyon meghatott az egész. Letérdelt.. Mármint frankón letérdelt. – ingatta meg a fejét. – Én is pasi vagyok, és ismer is, tudja hogy ez a letérdelős dolog nálam csak egy bizonyos dolognál jöhet szóba.. – ezen csak a szemeimet forgattam amin hangosan felnevetett és már láttam, hogy valami perverzet akar hozzá fűzni, így gyorsan közbe vágva megkérdeztem, hogy is történt pontosan. – Nem számítottam rá. Nem volt romantikus előszele vagy sok-sok tervezés. Nagyon spontánnak tűnt, pedig nem volt az. Készült rá. Nagyon készült mert nagyon jól tudta, mit gondolok erről. És annak ellenére, hogy félt az elutasítástól vagy esetleges vitától, mégis megtette. Megkérte a kezem én pedig egy pillanatra fel sem tudtam fogni és csak néztem rá, hogy mi a fenét művel? Aztán elkezdtem sorolni, hogy ez miért hülyeség, hogy mekkora baromság, de rohadtul akarom. – szinte láttam őt magam előtt ahogy magát is győzködve magyaráz arról, hogy miért nem akar megházasodni, de aztán mégis megtörik és úgy fejezi be azt a hosszú monológot, hogy igen, hozzá megy.
Sosem gondoltam volna, hogy Kou- kun egy nap megházasodik. Bármikor feljött a téma, mindig a dolog erotikus része érdekelte nagyon, vagy a torta. Vagy valami erotikus dolgot kötött össze a tortákkal.
– Örülök, hogy boldog vagy. Sajnálom, hogy a szüleid ilyen gorombák voltak veled.. Gondolom el szeretted volna nekik mondani, hogy megházasodsz.
– Majd valamikor még vissza megyek, csak.. Nem tudom..
– Félsz, hogy lebeszélnek róla? – kérdeztem mire Kou dühösen legyintett.
– Nem tudnának lebeszélni. Első sorban nem miattuk jöttem haza, hanem mert kellett egy kis különlét az esküvő előtt. Csakhogy tisztán lássuk a dolgokat.
­– És? Mire jutottál? – bár ahogy elnézem, elég egyértelmű.
– Szeretem. Eszeveszettül odáig vagyok érte és nem akarom elengedni. – mondta amin elmosolyodtam, viszont..
– Még mindig nem értem mi a baj? Miért akarnád elterelni a figyelmed ha ennyire boldog vagy?
– Baj az nincs, csak maga az esküvő tervezés eléggé.. Valahogy nem nekem való. – ezen meglepetten hökkentem fel mire röhögve legyintett. – A szülinapok mennek, oké? Ahogy minden kisebb rendezvény is, de a saját esküvő az tök más dolog.
– Aha. Szóval vegyünk fel öltönyt és robbanjunk be egy kaszinóba mint a filmekben? – kérdeztem mire felcsillant a szeme és összetéve a kezeit bólogatott párat.
– Chippendale fiúkat szeretnék a rúdtáncos lányok helyett. Vagy rúdtáncos fiúkat! Akik vetkőznek is! – nevetve néztem rá, ő pedig lemondóan sóhajtott miközben ellenőrizte a sütit. Elég irracionális ez a helyzet. Nem gondoltam volna, hogy valaha egy asztalnál ülünk még, azt meg végképp nem, hogy az esküvőjéről fogunk beszélgetni. – Az esküvő előtt egy nagyobb bulit szeretnénk, csak hát furcsa lenne külön-külön tartani, mivel ugyanaz a baráti körünk. Szóval egy ivós este, minden baráttal és ismerőssel. Utána másnap hivatali esküvő ami után egy kerti sütögetős cucc és.. Áááh, megint ezen agyalok! – hajtotta a fejét az asztalra és nyüsszögve feküdt rajta.
– Az esküvő szervezés nehéz mi? – vajon Shinohara-sannal mi lehet? Ő vajon eljönne? Bár én sem vagyok meghívva, de Kenma biztos ott lesz. Igazából nem sok kedvem van menni.. Bár ez annak köszönhető ahogy elváltunk. – Szóval a hivatali esküvő után egy baráti összejövetel?
– Ühüm. A nagy esküvő kizárt, mert felesleges pénzkidobásnak tartjuk mind a ketten, viszont ez a baráti buli jó dolog lenne. Pia, zene, grill és persze torta is! Kerti sütögetés tortával.
– Az olyan mint egy szülinap. – mondtam mire felemelte a fejét az asztalról.
– A közös új életünk születés napja. – mondta egészen komolyan, de a mosolya elárulta, hogy viccesnek tartja ezt a gondolatot és épp ezért tetszik neki annyira. – Boldog vagyok Suu-chan, és szeretném ha ti is azok lennétek. – vissza kezdő pontra.
– Azok vagyunk. – mondtam határozottan. Vajon hányszor kell még elmondanom mire békén hagy vele?
– Megalkudtatok..
– Minden kapcsolat erről szól. – mondtam igyekezve nem felemelni a hangomat.
– De ti nem azon alkudtatok meg, hogy ki melyik oldalán alszik az ágynak. Az érzéseiteken alkudtatok meg. – fájdalmasan szorult össze a mellkasom és a torkom. Igaza van. Tudom, hogy igaza van, de ez akkor sem az ő dolga.
– Évekig nem beszéltünk.. – kezdtem, de a hangom furcsán csengett.
– Velem vagy Oikawával? – a neve hallatán mintha egy tőrt forgatott volna meg bennem. Nagyon jól tudja, hogy most nem Oikawáról beszéltem, de muszály felhoznia folyton, muszály emlékeztetnie rá, hogy elbasztam mindent!
– Rólad beszélek Kou-kun. – mondtam dühösen. Eddig nem hoztam fel, mert nem akartam vitát, de ha ennyire ráfekszik az erőszak gombra akkor én sem fogom vissza magam. – Elköltöztél és el sem köszöntél. Nem voltam olyan fontos, hogy szólj, vagy hogy keress, megértem, de értsd meg, hogy te sem vagy olyan fontos mint voltál. – láttam, hogy rosszul esik neki amit mondtam, de ő is épp elég fájdalmat okozott már a szavaival és a tetteivel is. Évekkel ezelőtt felszívódott most meg vissza jön és találkozik Oikawával akivel nem is voltak olyan jóban! Találkozott vele, beszélgetett vele, amit én is megtehetnék, és mintha ezt is az orrom alá akarná dörgölni.
Mikor Kou-kun eltűnt, teljesen egyedül maradtam. Asahival eltávolodtunk, Daichitól már rég tartottam akkoriban a távolságot, Kenmával pedig akkor még nem tudtam beszélni úgy igazán.. És mikor Oikawával vége lett nem tudtam kihez fordulni, Kou-kun pedig eltűnt.. És hiába kerestem, hiába próbáltam elérni..
Shinohara-san is lelépett egy büdös szó nélkül, jóval Kou-kun előtt. Ők voltak a legjobb barátaim, akikre azt hittem mindig számíthatok majd, de milyen barátok azok aki egyik pillanatról a másikra felszívódnak és annyit sem mondanak, hogy „Ég veled!”
– Fontos voltál nekem Suu-chan, de akkoriban..
– Nem érdekel. Már elmúlt. – próbáltam lerendezni, de Kou-kun sosem volt az a fajta aki csak úgy hagyja magát.
– Nem akartalak megbántani!
­– Nem akartam megsértődni. – de mégis megtörtént. Annyira gyerekesnek érzem magam.. Mély levegőt véve nyugtattam le magam némileg. – Tényleg örülök a boldogságodnak és a sikereidnek is. Bármikor szívesen láttunk itt és jól esik leülni beszélni.
– De?
– Nincs de. Egyszerűen ennyi. – bár azt hozzá tehettem volna, hogy ne szóljon bele az életünkbe.
– De ennyi az egész. – fáradtan sóhajtva hagytam rá.
– Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor legyen úgy. – bólintottam. Sokáig ültünk csendben, mikor Kou-kun úgy döntött tölt még egy kis alkoholt az előttem lévő pohárba. Bele ittam, majd halkan felsóhajtottam ahogy az ital végig marta a torkom és melegséget okozott a hasamban.
– Emlékszel a történetre Shinohara exéről? A yakuza porontyra akivel még gimnazistaként kavart? – csak egy aprót bólintottam. – Mikor Shinohara lelépett, az igazából miatta volt. Újrakezdték, mert a srác nagyon ragaszkodott hozzá és mondhatni rám szállt egy kicsit, bár sokkal inkább a problémás kalandjaim kellettek hozzá, hogy bánthasson. – zavartan próbáltam követni, de nem igazán értettem. Valószínűleg a fáradtság is közre játszott meg a halványuló régi emlékek foszlányai.
– Ezt nem értem.
– Sok minden összejött.. Fontos voltál, de el akartam tűnni. Pár emberen kívül nem kötött ide semmi. Shinohara exe pedig.. Noss bátran állíthatom, hogy nem volt ijesztőbb az exeimnél, szóval.. – hanyagul vállat vont. Úgy tesz mintha nem lenne nagy ügy, de nem szívesen beszél róla. – Szóval Shinohara adott egy esélyt annak az őrültnek és vajon elköszönt tőlem? Naná, hogy nem.. Terumával akkor már rég fuldokoltunk a kapcsolatunkban szóval jobbnak láttam szakítani, de azért elég rossz volt. Jött a letargia meg minden ami ezzel együtt járt. Te messze voltál, dúlt a love meg zajlott az életed. Kenmával is ez volt.. Egyedül maradtam. – az utolsó szavakat sokkal halkabban mondta, mintha neki is elszorult volna a torka az emlékre, de összeszedte magát és folytatta. – Összepakoltam, ott hagytam a cukrászdát és irány Európa! – sosem gondoltam végig az ő szemszögéből. Önző voltam.. Tudtam, hogy Shinohara-san lelépett, és bár fogalmam sem volt a kapcsolatukról Terumával, hogy milyen irányba haladtak.. De én csak azzal foglalkoztam, hogy mikor szükségem lett volna rá, nem volt ott. Pedig előbb én voltam az aki nem volt ott neki.. – Sajnálom Suu-chan. Szólnom kellett volna, még ha értelmetlennek gondoltam is akkoriban. Hisz Shinohara nagyon megbántott mikor se szó se beszéd elhúzott erre én is ugyanezt tettem. – csak a fejemet ingattam.
– Nem.. Nem én ezt így nem gondoltam végig ne haragudj.
– Féltem, hogy búcsúzkodni kezdek gyengül majd az elhatározásom, és majd csak hallogatom a dolgot. De elszúrtam.. Szólnom kellett volna, mert tényleg fontos voltál nekem és még mindig. Még ha az utazás előtt nem is de utána kereshettelek volna, csak.. Egyedül akartam lenni, mindent újra kezdeni és féltem, hogy ha felhívom Kenmát vagy téged, vagy esetleg Terumát akkor majd vissza akarok jönni.
– Felejtsük el jó? Örülök, hogy megbeszéltük, de ez annyira kínos. Bele sem gondoltam, hogy mit érezhettél, csak magamat sajnáltam.
– Ezzel mind így vagyunk. – mondta amin kínosan elnevettük magunkat. – Figyelj tudom hogy nagy váltás, de.. Szeretnénk ha eljönnél az esküvőre. Kenma azt mondta biztos jöttök, de meg szerettelek volna kérdezni.
– Szívesen megyek. – mondtam és komolyan is gondoltam. Még egy kicsit sajog a tüske helye, de ha Kou-kun el tudta engedni, hogy milyen szemét voltam vele, akkor én is. – De hogy érted, hogy szeretnétek? Várj, azt sem tudom ki a vőlegény. – ismerem egyáltalán?
– Hát én! – mosolygott vidáman amin felnevettem.
– De a másik.. – próbáltam rá vezetni, hogy legalább egy képet mutasson vagy valami..
– A másik? Miért érdekel a másik? Foglalt Suu-chan, nagyon foglalt, én foglaltam le. – mutogatott magára amin megint csak nevetni tudtam. Nyilván csak enyhíteni próbálja a hangulatot, mert még mindig kicsit kínosnak érzi. – A párom, az én fantasztikusan kielégítő szeretőm, a nagybetűs Ő és a nagybetűs FÉRFI, a vőlegényem.. Shinohara.

15. rész - Tomboló szerelem?