Sziklarejtek árvája 63. rész

 Ő az enyém és én az övé vagyok

 

A vonat állomás bejárata előtti rövid kis lépcsősor tetején ültem és azokat az indokokat számoltam, amiért Kankurou megérdemli a verést. Nagyon kiakasztott minket, hogy csak úgy eltűnt, ráadásul több mint egy hétig otthon ette a fene. Persze ez csak azt jelentette, hogy egyel kevesebb ember rontott ránk az elmúlt napokban mikor Itachival kettesben szerettünk volna lenni. Alig öt napja, hogy végre volt egy szabad esténk, de már megint rettentően hiányom van. Ezt a fejéhez is vágtam egy marék szövegkiemelővel együtt. Iruka, Jiraiya és Naruto megszeppenve néztek rám, Sasuke unottan lapozott egyet a füzetében és tovább írta a háziját, Itachi pedig elnyomta a nevetését amit a dühkitörésem oka varázsolt volna arra a piszkosul jóképű arcára. Ennyire még nem örültem annak, hogy csak ő érti a hümmögésem, meg a hülye öccse. Duzzogva vettem elő a telefonom, hogy ismét megnézzem az időt. Egy perc? Komolyan ennyi telt el? Azt hittem legalább 10, de minimum 5. Felsóhajtva pillantottam a ragyogóan kék égre. Lássuk be, rohadtul sexfüggő lettem egy szexi, tüzes kis Jégcsap miatt. Oké, nem is olyan kicsi..
– Mi ez a perverz vigyor a képeden? – eltűntetve a mosolyt, néztem fel Konanre aki Hidannel az oldalán érkezett.
– Nocsak, te nem büntiben vagy? – kérdeztem az albínót, szándékosan figyelmen kívül hagyva a kékség kérdését.
– Nocsak, hogy-hogy így egyedül szöszi? A hős lovagod hol hagytad? – kérdezte de nem volt támadó jellegű a hangsúlya, inkább csak egy terelésnek szánt vicc, amire arra utalt, hogy Itachival le se lehet vakarni minket egymásról. Kivéve ma..
– Be kellett mennie az örsre valamiért. – motyogtam duzzogva. Fugaku elmehet a jó büdös francba, hogy pont most kellett behívatnia! Bár nincs megfelelő alkalom arra, hogy berendelje magához, max akkor mikor nekem órám van Itachinak meg éppen nincs. Na! Ugye hogy még is van megfelelő időpont! Jó, nem leszek féltékeny geci, mégis csak az apja.. De Itachi olyan komornak tűnt, mikor letette a telefont. Sokkal komorabbnak mint általában.
– Szóval most duzzogsz mert egyedül hagyott?
– Tudod ki duzzog! – mordultam rá dühösen.
– Na ki duzzog? – kérdezte mosolyogva az albínó és még kicsit közelebb is hajolt, mintha egy kis iskolással beszélgetne.
– A jó édes citrompótlót szaró pónikecskéd! Az duzzog! – mondtam halálosan komolyan mire mindketten elnevették magukat én meg karba fonva a kezem képzeltem el, ahogy Hidan kisiskolásokkal beszélget. Vajon felkéne hívnom Itachit, ha ilyesmit látok? Még is csak egy mocskos szájú, albínóról van szó, nem?
– Citrompótlót? Haver, te hol élsz?
– Mi az a pónikecske? – kérdezte Konan én pedig kérdőn pislogtam rá.
– Honnan tudjam?
– Te mondtad.
– Mondani bármit lehet. – legyintettem.
– Itt semmi sem változott egy hét alatt mi? – hallottuk meg Kankurou hangját, mire felálltam a lépcsőről és már épp megajándékoztam volna egy nyaklevessel, mikor megláttam, hogy kivel is érkezett. Egy ideig csendben bámultunk rájuk, mikor végül Konan felfogta mit is lát, és megtörte a csendet.
– Épp ideje volt! – nevetett fel és itt látszik, hogy milyen egy igazi barát. A saját élete romokban van, mégis őszinte örömmel ölelte át Kankurout és Kibát, akik kézen fogva érkeztek meg az imént. – Örülök nektek! – szorongatta meg őket Konan. Kiba egy széles mosollyal fogadta a kékség ölelését, Kankurou pedig kissé zavarban volt, de ő is boldognak tűnt. Hidan ekkor mellém lépett és zsebre dugta a kezeit.
– Hát.. Most már mondhatjuk, hogy hű lett a nevéhez. – értetlenül pillantottam rá, ő pedig mosolyogva rám. Kellett egy pillanat mire leesett, pedig nemrég még én is viccelődtem ezzel.
– Jajj értem! Kan. Kúró. – mondtam ki hangosan is.
– Le lehet állni a nevemen való élcelődésen! – emelte fel a hangját az említett, mire ijedten fordultunk egymásfelé Hidannel és összekulcsoltunk a kezeinket.
– Ne húzz fel egy Kant.
– A végén még megkúr. – bólogatott Hidan. Kankurou feje elvörösödött a dühtől és elengedve Kiba kezét, letette a táskáját a földre (vagy inkább ejtette). – Run. – nyögte Hidan és futásnak eredt meg értetlenül néztem utána.
– Mi a faszom a Ran?! – ordítottam utána, mikor is végre eszembe jutott az angol szó, de ekkor már majdnem késő volt. Épp csak egy aranyló hajszál választott el Kankurou mancsától, de végül én is futásnak eredtem. Hidan röhögve megjegyezte, hogy mekkora idióta vagyok, amiért egy ilyen egyszerű angol szót sem tudok, mire dühösen visszavágtam, hogy megzavart azzal, hogy ő mondta, mert nem nézem ki belőle, hogy bármilyen nyelven tudna, tekintve, hogy japánul is alig beszél. Itt jött el a pillanat, hogy Hidan megfordult és menekülés helyett engem kezdett üldözni. Szóval futott a három bolond, elöl a kecses gazella, utána a sápadt albínó és leghátul a Kankúró, ami a Kanok után futott, ki tudja milyen szándékkal.
– Oké! Ti akartátok! Felhívom azokat akik titeket KÚRNAK!
– Engem már nem kúr senki! – nevetett Hidan de ekkor úgy befékeztem, hogy majdnem pofára estem. Hidan a nyakamba ugrott, de sikerült talpon maradnunk. Kankuro kocogva ért mellénk és mindketten kérdőn néztünk a vidám albínóra.
– Hogy érted, hogy téged már nem..? – kérdeztem mire Hidan elengedett és hanyagul vállat vont.
– Így alakult. – Kankurouval összepillantottunk, majd a biztonság kedvéért, inkább pontosítottam a kérdésen.
– De mi van Kakuzuval?
– Szakítottunk.

 

Itachi nem sokkal azután küldött egy sms-t, hogy Hidan elmondta, hamarosan kiköltözik Kakuzutól. Amúgy sem fizetett neki amiért ott lakott, bár mivel együtt voltak ez érthető volt. Lehuppanva egy padra, felnéztem a csillagos égre. A délután gyorsan eltelt. Túl gyorsan. Szinte észre sem vettem, hogy besötétedett.
Kutya ugatás ütötte meg a fülemet, így a hang irányába fordultam. Egy ismerős kutyus futott mellém és farokcsóválva ugrándozott az arcom felé, hogy puszival üdvözöljön, de mivel tudom, hol jár az a nyelv napi szinten, így gyorsan megakadályoztam, hogy elérje a számat. Két kezem közé fogtam a fejét és kedvesen meggyömöszöltem, majd a fejét kezdtem simogatni. Kakashi kutyája. Ami azt jelenti..
– Csak így egyedül? – a gyomrom görcsbe rándult, a testem pedig megfeszült egy pillanatra az ijedtségtől, de mély levegőt véve simítottam kezem újra a kutyus fejére, megpróbálva figyelmen kívül hagyni az érzést.
– Ez az ön szájából elég zavaró. Sensei. – pillantottam rá. Kínosan elmosolyodott, legalábbis a szeme erről árulkodott. Pakkun a lába mellett haladt. – A többi kutya is itt van? – kérdeztem a sok pórázra pillantva a kezében.
– Igen. – mondta és tekintetével futólag leellenőrizte hogy mindegyik kutya látótávolságon belül van-e. Én is körbe pillantottam és valóban láttam őket szaladgálni vagy szimatolgatni nem messze tőlünk. Nem is figyeltem, hogy egy kutyaparkba kanyarodok le. Pedig feltűnhetett volna..
– Éjszakai séta?
– Mint látod. – egy ideig csendben voltunk. Éreztem magamon a tekintetét, de én csak a kutyusra figyeltem aki valamiért nagyon megkedvelt, pedig én a nevét sem tudtam. Szeretem az állatokat, de mikor Kakashinál voltam, próbáltam nem kötődni semmihez és senkihez. Pakkun nevét is csak azért tudom, mert folyton a házban volt, és szinte mindig Kakashi közelében telepedett le. – Történt valami? – kérdezte miközben tisztes távolságban leült mellém a padra. Halkan sóhajtottam egyet.
– Sok minden történt.
– Hallottam, hogy te és Itachi együtt vagytok. – ijedten feszültem meg a rossz emlékre, amit Kakashi is észre vett. – Örülök a boldogságodnak. – mondta gyorsan, de a szívem nem hitt neki, ahogy az agyam sem. – Gondolom nem e-miatt vagy szomorú. Vagy ha mégis, nincs olyan dolog amt ne lehetne megbeszélni. Mármint amit ne tudnátok megbeszélni. – egy kicsit ellazítottam a vállaimat.
– Nem Itachiról van szó.. Nagyon jól megvagyunk.
– Akkor mi a baj? – a szemem sarkából rá pillantottam. Nyugodtnak tűnt és mindössze kíváncsiság csendült a hangjában.
– Igazából nem tudom miért zavar ennyire. Vagy miért döbbentett meg ennyire, de.. Én azt hittem, hogy Kakuzu és Hidan mindig együtt lesznek. Konannel kapcsolatban csak azért nem voltam biztos, mert ott ismertem a körülményeket és Nagato.. Szóval Kakuzu és Hidan csak egymást figyeltél és keresték amióta csak ismerem őket. – magyaráztam kissé össze-vissza. – Hidan még csak el sem mondta miért szakítottak. Lehet, hogy a bunkó srác az oka? Vagy elmúlt a láng? Alig három napja, még olyan hangosan csinálták, hogy én is belepirultam, most meg hirtelen ennyi? Miért?
– Nem Hidan miatt zavar ez annyira, nem igaz? – dühösen ciccegve fordultam felé.
– Mi van? Dilidokinak csapott fel a tanári pálya helyett? – kérdeztem de nem vártam választ és ezt ő is tudta. Elgondolkodva meredtem a járdára magam előtt. Hogy miért zavar ennyire? Jó kérdés.. Komolyan, miért is zavar ez ennyire? Hidan boldognak tűnik. És ha baja lenne és velem akarná megosztaná, akkor már rég elmondta volna, nem? Nem vagyunk életre szóló barátok, én sem őt keresem mikor valami gondom van. De akkor miért zavar?
Talán.. Kicsit magamra vetítettem ki. Ez elég szánalmas, de az, hogy még ők is szakítottak, az eléggé lehangoló.
– Azért aggódsz, mert félsz, hogy ez nap vége. – törte meg a csendet Kakashi mire fintorogva forgattam meg a szemem.
– A dilidokik nem jelentenek ki ilyeneket, hanem hagyják, hogy maguktól jöjjenek rá az érzéseikre.
– Honnan tudod ezt?
– Filmekből. – erre ő forgatta a szemeit.
– Nem minden pszichológus ilyen. Ez azt hiszem a terápiától is függ. – már épp válaszoltam volna, de ekkor ismét megszólalt. – Szóval? Attól félsz, hogy egy nap szakítani fogtok? – kérdezte én pedig kínosan húztam el a számat. – Ezt nem kell szégyellned Deidara. Ez csak azt jelenti, hogy szereted őt és nem akarod elveszíteni.
– De nem kéne erre gondolnom. Nem kéne mások kapcsolata miatt attól félnem, hogy mi is szakítani fogunk. Sasori ugyanezt tette, folyamatosan félt és féltékenykedett és végül mindketten sérültünk.
– Azért sérültetek, mert ő nagyon sokáig elfojtotta a félelmeit. Neked nem kell ezt tenned. – kezd elegem lenni abból, hogy a problémás exeim próbálnak tanácsot adni nekem.
– Szóval mondjam el neki? – nevettem kínosan. Az szép beszélgetés lesz. „Szia Itachi. Tudom most minden tök jó, de az van, hogy én nem akarok szakítani veled. Sem most sem máskor, szóval igaz, hogy jelenleg nincs problémánk, de én hirtelen kreáltam egyet.” Már ha az nem számít problémának, hogy sosincs egy nyugodt percünk, vagy legalábbis nem annyi mint amennyit igényleg. Az én fantáziámat még nem is váltottuk valóra!
– Van jobb ötleted? – csak az van. Haza menni, kipaterolni mindenkit és letámadni a pasimat, hogy szeretkezzünk megint és megint.. Meg még egy párszor. Szeretnék hozzá bújva aludni és ezt minden nap, az életem végéig. És jól meg akarom magam verni amiért ennyire naiv gondolataim vannak. Az időgépről sem mondtam még le, hogy minél hamarabb ráébresszem a 14 éves Deidarát, hogy amint belép a Konohai Gimnázium épületébe, azonnal ugorjon Itachi nyakába.
– Van jobb ötletem. – választottam ki azt amelyik a leginkább épeszűnek tűnt és ami azonnal elmulasztja a problémám. – Leírom egy papírra a vágyaimat, állati vérrel kört rajzolok azon a kövön, ott. – böktem egy nem messze tőlünk heverő nagyobbacska kődarabra. – Majd érthetetlen nyelven kántálni kezdek, hogy valóra váltsam. – határoztam el.
– Kántálás? Gyertyákkal meg mindennel? – kérdezte nyugodtan, kicsit sem véve komolyan a tervemet.
– Pontosan! – lelkesedtem és már épp azon gondolkodtam, hogy elég-e ha annyit írok a papírra, hogy „Örökre együtt maradjak Itachival.” vagy esetleg írjak még hozzá valamit?
– Erdő területen tilos nyílt lángot használni a tűzoltóság engedélye nélkül. – rombolta le egy pillanat alatt az álmaimat.
– Komolyan? – kérdeztem, hátha csak kamu az egész, hogy megakadályozza a boldogságomat.
– Egészen biztos. – őszintének tűnik. Francba!
– Itt minden tilos! Nem lehet piát inni közösségi területen, pedig az úgy buli! És most kiderül, hogy ördögi szertartásokat sem végezhetek, mert nem gyújthatok gyertyát? Ja és a galambokat sem lehet etetni egy csomó helyen! A kacsákat bezzeg igen.. – duzzogtam és morcosan néztem a követ amire a kört akartam rajzolni.
– Igen, ezek tényleg nagyon hülye szabályok.
– Értem az iróniát! – mordultam rá mire halkan elnevette magát. A telefonom csörögni kezdett így előhalásztam a zsebemből és a fülemhez emeltem. – Haló?
– Hn? (Baj van?)
– Baj az nincs, csak én vagyok.
– Deidara..
– Jó! Baj van! Tüzet akartam gyújtani, de nem lehet! – a szemem sarkából láttam, hogy Kakashi válla megrázkódik a nevetéstől.
– Akarom tudni?
– Hosszú lenne..
– Én ráérek. Hn? (És te?) – ezen elmosolyodtam. Burkolt kérdés, hogy van-e kedvem találkozni, mikor pontosan tudja, hogy nagyon is látni szeretném és közel lenni hozzá. Ha pár hónapja felteszi ezt kérdést, talán csak azért mondtam volna, hogy jöjjön ki hozzám, mert még ha tagadom is, feszélyez Kakashi jelenléte. Mikor lefeküdtem vele, azért nem féltem annyira, mert végül is önszántból megadtam neki azt amit akart és azt gondoltam, hogy így már nem bánthat. És persze magamnak is bizonyítani akartam, hogy rohadtul nem félek tőle. Az árnyékoktól, a sötétségtől és minden apróságtól igen, de tőle nem.
– A kutyaparkban vagyok, nem messze a Yamanaka virágüzlettől. – mondtam mire elhünnögte, hogy nemsokára ideér, majd letette a telefont. Kakashi kutakodón vizslatott, majd hirtelen lehúzta a maszkját, mire ijedten ugrottam fel a padról, elhúzódva tőle, de ő csak a szájába tette két ujját és füttyentett a kutyáknak, akik sietve futottak felé. Kakashi nem húzta vissza a maszkját miközben mindegyik kutya nyakörvére ráakasztotta a pórázt.
– Mond el Itachinak, hogy mit érzel. Ha meg tud nyugtatni, az azt jelenti, hogy erős a kapcsolatotok. – mosolygott rám, majd a szájára húzta a maszkot és magamra hagyott. Nem mondott semmit amit máskor is.. Nem mondta el, hogy nem akart nekem ártani és hogy fáj neki, hogy ennyire félek tőle. Vissza ültem a padra és kieresztettem egy reszketeg sóhajt. A kezeim alig észrevehetően remegtek ami miatt fájdalmasan lüktetett a szívem a mellkasomban.
Annyi minden történt az elmúlt időben. Nem csak az hagyott bennem mély nyomot, hogy megerőszakolt, hanem az is hogy előtte mennyi ideig molesztált, hogy mennyi mindenre vett rá, hogy kihasználta az ijedtségemet és a hatalmát. Sosem derült ki, hogy miért pont engem szemelt ki magának. Sosem adott egyenes választ.
Sasori többször is lefogott és durva volt velem, még azelőtt is mikor még Kinu nevét sem ismertem. Csak idők kérdése volt, hogy megelégeljem és szakítsak vele. Kedveltem, de leginkább csak kísérleteztem és eleinte azt hittem ő is. Aztán kapaszkodónak használtam, hogy elfelejtsem Kakashi tetteit.
Itachi.. Ő a legnagyobb barom, a leglustább menyét akit valaha a hátán hordott a föld! Sosem vette észre a lányok figyelmét, mindig ugyanoda rejtette a csokit, hiába kelt lába általam minden egyes alkalommal. Hányszor kergetett végig a folyosókon, hányszor védett meg annak ellenére, hogy egy bunkó seggfej voltam vele.. És inkább hünnögött mint beszélt, pedig annyira kellemes a hangja. Ahogy a szavakat ejti.. A hosszú szempillái, a csillogó szeme, a selymes, fekete haja.. Talán már az elejétől kezdve szerettem. Talán végig csak áltattam magam azzal, hogy utálom őt, mert féltem az elutasítástól és attól, hogy más vagyok mint az elfogadott. Féltem beismerni, hogy vonzódok hozzá.
És most, hogy ez mondhatni kiderült.. Attól félek, hogy egyszer csak vége lesz. Hogy rájön mekkora idióta amiért velem van és elhagy. Karok fonódtak körém és megéreztem azt a finom, mégis férfias illatot amit úgy szeretek. Hátra pillantottam rá vállam felett, mire összes simította az orrunkat és egy óvatos, puhatolózó csókot lehelt az ajkaimra. Kezemet a kezére simítottam és összekulcsoltam az ujjainkat.
Itachi lehuppant mellém, majd megfogta a kezem és felém fordulva, egy pillanatra felvonta a szemöldökét, mintha azt mondaná „Itt vagyok, mesélj.” Lusta.. De az enyém.
– Szerinted meddig leszünk együtt? Vagyis.. Én nem akarok szakítani, de Kakuzu és Hidan olyanok voltak a szememben, mint akik soha, de soha nem fogják majd elengedni egymást és mikor ma megtudtam, hogy szakítottak az kicsit szíven ütött, mert én nem akarom hogy köztünk vége legyen, akármilyen nyálasan és ijesztően hangzik, de tényleg nem akarom, hogy vége legyen, mert nagyon szeretlek, tényleg nagyon szeretlek annak ellenére, hogy évekig húztuk egymás haját és nagyon gonosz dolgokat vágtunk egymás fejéhez, meg nehéz dolgokat is, szóval az is elgondolkodtató, hogy talán azért vagy velem, mert hülyére vertelek vagy ilyesmi, de ezt szeretném kizárni, mert alapvetően nagyon okos vagy, ez a kettő még sem fér össze, mert ha okos lennél, miért lennél velem és.. – Itachi hirtelen megfogta az állam és egy gyors csókot nyomott az ajkaimra, hogy elhallgattasson. Csak egy gyors szájra puszi volt, amiből sokkal többet akartam, így mikor el akart húzódni, az ajkai után kaptam és én pisziltam meg az ő ajkait, amit beleegyezésnek vett így elmélyített egy forró, szenvedélyes csókot. Mikor elváltunk egymástól, a fülem mögé tűrt egy szőke tincset.
– Nem akartalak félbe szakítani, de attól féltem, hogy elfelejtesz levegőt venni. – ezen elmosolyodtam és megingattam a fejem.
– Ennyire könnyen nem dobom fel a pacskert. Túléltem egy éveken át tartó viszályt veled.
– Hnn.. Mindkettőnknek veszélyes volt a gimnázium. – ezen halkan nevettem, de hamar lefagyott az arcomról a mosoly.
– Ha ők ketten is szakítottak.. Akkor velünk mi lesz? – kérdeztem mire Itachi megsimogatta az arcom.
– Lehet, hogy egyszer mi is..
– Szakítani fogunk? – fejeztem be mire bólintott, de nem tűnt szomorúnak, pedig az én szívem már a gondolatra is zokogni kezdett.
– Remélem, hogy nem, de nem látok a jövőbe. – húzta el a kezét az arcomról és előre fordulva nyomott el egy feltörni akaró sóhajt, így csak az orrán keresztül vett egy mély levegőt és engedett ki. – Ha egyszer úgy döntünk, hogy szakítunk, arra biztos jó okunk lesz. Más tervek, költözés, elmúlik a láng, vagy beleszeretsz valaki másba.
– Vagy te szerest bele másba. – mondtam mivel nem úgy tűnt, mint aki folytatni akarja a sort.
– Hn.
– Most csak hünnögtél! – ütöttem vállon, de az arca nem mutatott semmilyen érzelmet. Épp ez jelenti azt, hogy ő sem szeretné ha vége lenne. Talán már régóta gondolkodott is ezen, mert elég gyorsan választ tudott adni. – Furcsa, de ez sokkal inkább megnyugtatott, mintha azt mondtad volna, hogy örökké együtt leszünk.
– De azért szomorú is, hogy így gondolok erre.
– Reálisan látod. Ez nem szomorú, csak sokkal inkább igazi, mint a tündérmesék amiket úgy szeretsz. – végre egy halvány mosoly jelent meg a szája szélén, majd finoman oldalba ütött, amit nevetve fogadtam. Nem fájt, de nem is volt kellemes, viszont nem félek tőle. Ha Sasori vagy Kakashi tenne ilyet, már remegve ülnék itt és a hangom is felmondaná a szolgálatot, hogy a saját irháját mentse. Új dolgozókat keresek a hangszálakhoz! Olyanokat akik hűségesebbek. Na de.. – Viccet félre téve. Én veled tervezem a jövőm, még akkor is ha nem lehetek biztos benne, hogy pár hónap múlva szakítunk-e.
– Hn.. (Pár hónap..)
– Pár hónap alatt sok minden történhet. Egy este alatt is. Lásd a gólya tábor utolsó estéjét. – bölcsélkedtem. Aaah. Szakot tévesztettem, úgy érzem. – Engem az sem zavar ha kialszik a láng és csak csendebn olvasunk egymáshoz bújva a nyugger otthonban. – osztottam meg vele következő vágyálmomat amire pont úgy reagált mint a többire. Értetlenül ráncolta a szemöldökét.
– Ühün.. És ha beleszeretek valaki másba? – no fene! Eddig ez az opció fel sem merült, most meg túráztat a kis menyét?
– Nem foglak hibáztatni. Ráncos aszaltgyümiként már nem leszek olyan szexi és remélem te sem. Szóval ha még ronda kis papaként is találsz valami fiatal barackot, hát kellemes időtöltést hozzá. – na tessék, színész is lehetnék. Mennyire tehetséges vagyok nem? Egy csepp rossz indulat vagy irónia sem volt a hangomban, pedig ha tudná..
– Persze. De azért hozzám vágnád a zabkásád. – el is felejtettem mennyire ismer engem. Na mindegy, azért az önmagamnak adott díjat megtartom a csodás alakításért. Csak ez Oscar díj helyett Deicar díj, amiben az i-t nem ejtik, így Dekár lesz belőle, mint a: De kár hogy ezt a tehetségedet sem tudod kamatoztatni, te gyökér.
– Még szép! Azért úgy sem kár! – márha olyan idősen egyáltalán feltudom emelni. Mindegy, előrelátóan műanyag tálkát kérek majd, Az csak könnyebb valamivel. – De amúgy tényleg.. Szerintem hagynálak menni, ha mással boldog vagy..
– Hn.. (Ezt most azért mondod, mert nem biztos hogy el fogod bírni a tálat..) De azért színesen átkozódva elküldenél pár igencsak egzotikus helyre..
– Addigra hátha kinövöm! – nevettem fel, mert ez már komolyan vicc, hogy majdhogynem a gondolataimban olvas!
– Hn.. (Inkább megtanulsz más nyelveken is..)
– Oké, az sem kizárt. – értettem egyet. – Szeretlek.
– Én is.
– Te is mi? – kérdeztem mire elmosolyodott és felém fordulva hajolt hozzám közelebb.
– Én is szeretem magam. – mondta mire egészen egy percig komolyan néztünk egymás szemébe, majd kitört belőlem a nevetés.
– És engem szeretsz?
– Téged is szeretlek.
– Az jó, mert én is magam.
– Akkor bezárult a kör. – mondta mire mosolyogva bólintottam. Meglepően sokat beszél most, bár volt alkalmam rájönni, hogy mikor kettesben vagyunk, sokszor beszél. Talán csak azért mert annyit nyaggattam, hogy szeretem hallani a hangját. Bár ki tudja..
– Nem vagy kíváncsi miért akartam tüzet gyújtani?
– Hn.. (A múltkor valami boszorkányos filmet néztél, szóval..) Kit akartál megátkozni? – kérdezte a szemeimbe nézve.
– Téged. Hogy örökké velem legyél. – mondtam mire ismételten össze simította az orrunkat.
– Hn.. (Ez tényleg szörnyű átok..) – ironizált amin nem tudtam nem mosolyogni.
– Hmm.. (És azok közt is a legszörnyűbb.. ) – hümmögtem két csók között. – Nagyon fogom élvezni..
– Mit? A szenvedésem?
– Ne~m. – mosolyogtam majd újra megcsókoltam. – Na jó, hogy ne csak mindig szenvedned kelljen, majd sütök neked süteményt.
– Tudsz sütni? – kérdezte kicsit elhúzódva és őszintén döbbentnek tűnt amit nem igazán értettem. Bár jobban belegondolva még nem látott sütni, mivel elég ritkán szoktam. Viszont ha tényleg annyira édes szájú mint gondolom, akkor megvan hogy fogom felhizlalni.
– Tudok, bár nem vagyok valami ügyes benne, mert Narutot a ramenen kívül nem igen érdekli más, otthon meg többnyire a papusnak segítettünk főzni, és a sütéshez nem igen volt türelme. – meséltem, elgondolkodva. Hát végül is gyakorlat teszi a mestert, nem? – Szereted a házi készítésű sütiket? – kérdeztem mire kicsit hátrébb húzódott tőlem.
– Igen, de.. Most úgy csillog a szemed, mint aki rájött, hogyan tudna felhizlalni. – fenébe hogy ennyire ismer! Kezdem rossz színésznek érezni magam. – Hn.. (Már így is kihagytam jó pár reggeli futást..) – mondta mire egy kisebb bűntudattal néztem rá.
– Miattam? – kérdeztem feleslegesen. Persze, hogy miattam! Nem akarom tönkre tenni a rutinját..
– Nem! Vagyis.. De, de mégsem. – mondta Uchihához nem méltó összeszedetlenséggel, ami csak még édesebbé tette. – Én nem tudtam felkelni mellőled. – bökte ki mire mosolyogva löktem meg a vállát.
– Most elég érdes dolgot mondtál. És tudod.. Igazából nekem sem ártana, ha elkezdenék futni. Mondjuk reggelente.
– Hn? (Miattam?) – kérdezte mire én vele ellentétben, nem ismertem be az igazat.
– Ne légy ilyen beképzelt Jégcsap! Csak pótolnom kell azt a sok elmaradt kergetőzést, ez minden. – mondtam mire hangosan felnevetett és átölelve húzott magához közelebb, hogy átölelve engem, megpuszilhassa az arcomat. – Tudod.. Van itt még valami. Még egy fontos dolog. Az exeimmel kapcsolatban. – kezdtem mire zavartan ráncolta össze a szemöldökét. Na ugye, hogy megérdemlem az a Deicar díjat! – Szóval háromból három őrültnek számít és pszichológushoz járnak. Aggódok egy kicsit az állapotodért, szóval szeretném még most leszögezni, hogy ha bekattansz tőlem, vállalom a pszichológusod költségeit. – mondtam mire Itachi elmosolyodott.
– Majd viszem a számlát. – mondta és ismét megcsókolt.
Biztos lesznek problémáink a jövőben, de most először úgy érzem, hogy érte megéri küzdeni, hogy kettőnkért megéri küzdeni. Lehet, hogy egy nap elválnak útjaink, de az biztos, hogy minden percét élvezni akarom annak, hogy ő az enyém és én az övé vagyok.

 

Vége

 

 

Köszönöm, hogy időt szántatok a történetre

és nagyon remélem, hogy olykor meg tudott nevettetni titeket,

hogy ki tudtatok szakadni egy kicsit a mindennapokból.