Epres Pocky
Behúzódva egy buszmegállóba,
halkan zihálva néztem a szakadó esőt, miközben elővettem a zsebemből egy textil
zsebkendőt és megtöröltem vele az arcomat.
Tudtam, hogy esni fog, mégis azt mondtam a sofőrömnek, hogy ma sétálni akarok hazafelé. Bár az igazat megvallva, nem gondoltam volna, hogy ennyire és ilyen hirtelen jön majd az eső. Hiába látod előre a dolgokat, számolnod kell a mértékével is. Ez általában így is van, de úgy érzem ez a nap nem az én napom. Sosem szerettem a valentin napot. Mindig rengeteg csokit kellett visszautasítanom, egyedül talán Reotól fogadtam el, és tőle is csak azért, mert mindketten fiúk vagyunk és egyértelműen csak baráti csokikról volt szó.
Ma azonban senki nem akarta személyesen odaadni a csokiját, mindenki az asztalomra tette, vagy valaki mással adatta át, egy cetlivel a tetején, amin a nevem szerepelt. A leveleket megtartottam, az édességeket pedig szétosztottam, miközben mindenkinek el kellett ismételnem, hogy nem szoktam édességet elfogadni valentin napon, de nem is hagyhatom megromlani őket. A lányok többségéhez visszakerült az adott csoki, nem volt nehéz kitalálnom, melyikük örvendeztetett meg vele, az arcukra volt írva.
Épp azért amiért ilyen hosszú volt ez a nap, szerettem volna sétálni egyet, vagy kosarazni valamelyik pályán. Masaki-san talán csak azért egyezett bele, hogy ne jöjjön el értem, mert az apám nem tervezett ma délutánra semmilyen vendégfogadást vagy külön órát, így Masaki-san, kisebb szájhúzással ugyan, de beleegyezett, hogy falazzon nekem.
A telefonom rezgése zavarta meg a gondolataimat, így előhalásztam a táskámból, és a kijelzőre pillantottam, amin Masaki-san neve szerepelt. Valószínűleg az eső miatt hív, hogy esetleg még is eljönne értem, hogy ne ázzak meg. Noss, azzal már elkésett. A kabátom alatt is érzem, ahogy az ingem a hátamra tapad. Pedig mikor elindultam hazafelé még el is játszottam a gondolattal, hogy elkap az eső és kicsit vizes leszek. Nem is bántam ezt az eshetőséget, egészen addig amíg szinte csettintésre a nyakamba nem ömlött az ég.
Elhúztam az ujjam a kijelzőn és a fülemhez emelve szóltam bele.
– Masaki-san, azt hiszem egy kicsit tovább fog tartani az út. Ha apám keresné önt, amit kétlek, mondja azt neki, hogy megkértem önt, vigyen el a könyvtárba és épp rám vár a kocsiban.
– É..Értem.. – hallatszott a kissé dühös válasz. Olyankor beszél kissé dadogva mikor nagyon ingerült és általában azért ingerült, mert fél az apámtól. Meg tudom érteni. Én is tartok tőle..
– Sajnálom, hogy gondot okoztam önnek. Meg fogom hálálni valamivel, ígérem. – mondjuk egy üveg whiskey-vel. Annak biztosan örülni fog és talán legközelebb szívesebben teljesíti az ilyen jellegű kéréseimet.
– Az apja le fogja szedni a fejem, ha rájön erre. Nem szabadna a tudta nélkül mászkálnia a városban, főleg ilyen késő délután. Az esőt ne is említsem! – panaszkodott, ami nem igazán volt megszokott tőle. Általában csendben hallgatott.
– Majd én beszélek apámmal, ha úgy adódna. Ne aggódjon. – ígértem, majd illedelmesen elköszöntem és letettem a telefont.
Ha apám megtudja, hogy Masaki-san nem teljesítette a rábízott feladatot (vagyis, hogy minden nap elvigyen az egyetemre majd haza), biztos dühös lesz. Talán még ki is rúgja őt. Egy ilyen semmiség miatt.
– Akachin? – kérdőn pillantottam az érkezőre. Egy hatalmas esernyő alatt állt, egyik kezében az említett tárgy nyele, másik kezében egy hatalmas szatyor, tele mindenféle rágcsával.
– Murasakibara-kun. – mosolyodtam el a hirtelen jött nyugalmon, amit magából árasztott ahogy morzsás arccal, széthúzott kabáttal, sütis mintájú pólóban állt előttem.
– Miért vagy itt egyedül Akachin? Hol az a hosszú kocsi, ami mindig ide-oda visz? – a szóhasználat miatt nevethetnékem támadt, de csak halkan kuncogtam helyette. Mások a „flancos” szót használták volna.
– Sétálni szerettem volna.
– Ilyen esőben? – ráncolta a szemöldökét.
– Jobban rákezdett, mint gondoltam volna.
– Hmm, Akachin tévedett valamiben? Elég szokatlan dolog.
– Nem tévedtem, csak alábecsültem a természetet. Ilyesmi előfordul.
– Igen, Akachin gyakran alábecsül másokat, bár ez inkább a régi Akachinre jellemző, a mostani azért olyan veszélyes amilyen, mert nem becsül alá másokat. – vajon miért beszél úgy mintha nem én állnék előtte és csak feljött volna témának, hogy milyen beképzelt voltam a gimi első évében meg előtte?
Murasakibara lepillantott rám és alaposan szemügyre vett, majd az útra nézett, amin hatalmas cseppekben kopogott az eső.
– Akachin, jól gondolom, hogy nincs esernyőd?
– Sajnos jól gondolod. Amit vettem délelőtt, az szinte rögtön tönkre ment. – pedig már akkor éreztem, hogy nem lesz jó, mikor megvettem, de nem találtam olyat, ami stabilabbnak tűnt volna, és sietnem kellett a következő órámra, szóval beértem azzal a vacakkal.
– A közelben lakok. Szívesen látunk, ha szeretnéd ott kivárni az eső végét. – mondta mire meglepetten pillantottam fel rá. Most hogy jobban belegondolok, tényleg erre lakik. Hogy nem jutott eszembe?
– Köszönöm, szívesen megyek. – motyogtam és összehúzva a táskám, beálltam mellé az esernyő alá.
– Akkor indulunk. – mosolyodott el és nagy léptekkel elindult, amit alig győztem tartani. Máskor mindig ő tartotta a lépést velem, de most olyan vidámnak tűnik, hogy teljesen megfeledkezett róla, hogy nekem nincsenek olyan hosszú lábaim, mint neki.
Elkaptam a kabátja ujját ezzel jelezve, hogy lassítson mire mosolyogva bocsánatot kért, és egy lassabb tempót vett fel.
Jobban belegondolva, még sosem voltam nála. A többieknél sem. Ritkán mentem el valahová, de olyankor mindig máshol találkoztam vele és a többiekkel is. Sosem voltam egyiküknél sem és ők sem nálam.
– Murasakibara-kun, várj egy kicsit. Nincs nálam semmi, amit vihetnék hozzátok.
– Miért kéne hoznod valamit? Egyikünknek sincs születés napja. – mosolyogva ingattam meg a fejem.
– Illik vinni legalább egy virágot vagy egy doboz bonbont. – magyaráztam bár nem gondoltam volna, hogy ez magyarázatra szorul.
– Legyen bonbon! – csillant fel a szeme.
– Rendben, akkor bonbon. Van egy bolt a közelben? – kérdeztem miközben körbe pillantottam, hátha meglátok valamelyik sarkon egy üzletet.
– Négy sarokkal arrébb. Épp onnan jövök. – mondta majd megtorpant, így én is hasonlóképp tettem. – Akachin, nekem nincs kedvem vissza sétálni a boltba. – ismerte fel a helyzetet.
– Üres kézzel akkor sem mehetek. – mondtam kissé csalódottan. Szerettem volna elmenni hozzájuk. Nem csak azért, mert kezdek fázni, hanem azért is, mert kíváncsi vagyok, hol él. Kétlem, hogy lesz alkalmam máskor elmenni hozzá, kínos lenne felvetni, ő pedig nem hívna magától..
– Fogd meg ezt. – nyomta a kezembe az esernyőt hirtelen, mire magasra emelve megtartottam a meglepően nehéz esernyőt. Murasakibara a szatyorban kezdett matatni, majd kivett belőle egy nagy tábla csokit, amit duzzogva felém tartott. Kissé megszeppenve vettem át tőle az édességet, amit valószínűleg magának vett, és az ágya alatt akarta rejtegetni a testvére elől.
– Köszönöm. Akkor ezt majd kifizetem, és odaadom a szüleidnek.
– Hagyd csak, nem kell kifizetni. – vette vissza az esernyőt még mindig duzzogva egy kicsit.
– Ha legközelebb találkozunk veszek neked két ilyen táblával. – mosolyogtam fel rá mire lepillantott rám és végre abba hagyta a duzzogást.
– De biztos?
– Egészen biztos. – nyugtattam meg mire ő is elmosolyodott.
– Ha Akachin mondja, akkor úgy is van. – pedig reménykedtem egy kisujj esküben. Halkan kuncogtam a gondolaton. Murasakibara meglepően egyszerű, de épp ezért olyan szerethető. Van benne egy izgalmas kettősség ami igazán különlegessé teszi.
Alig pár perccel később, Murasakibara megállt egy ház előtt és kinyitva a kaput előre engedett. Kissé meglepett a látvány. Saját házat venni a mi országunkban alsó hangon is egy vagyonba került. Hamarabb volt az embereknek saját autójuk, mint a saját házuk. Azt gondoltam egy kisebb házban élnek, amit csak bérelnek, de a látvány alapján ez egyértelműen a sajátjuk volt, ráadásul emeletes házban élnek.
Az Akashi birtok évek óta épült egyre nagyobbá és nagyobbá. Minden Akashi aki megörökli, hozzá tesz valamit. Az apám nemrégiben építettet fel egy melléképületet a házunk mögé, ahová átették a konyhát és a bentlakó szolgálók szállását.
Kiverve a fejemből a felesleges gondolatokat, megálltam a küszöbön mikor beléptünk a házba. Murasakibara hangosan köszönt, mire innen-onnan hangos köszönések visszhangoztak válaszul. Egy idősödő nő lépett ki a folyosóra, arcán kedves mosoly játszott, a haja egy laza kontyban volt összefogva.
– Nahát Atsushi, nem mondtad, hogy vendéged lesz. – a hangja éppoly megnyugtató volt, mint a megjelenése.
– Elnézést a zavarásért. A nevem Akashi Seijurou. – hajoltam meg majd közelebb lépve átadtam a csokit, amit Atsushitól kaptam. – Elég hirtelen jött, de köszönöm, hogy itt lehetek.
Atsushi anyukája halványan elpirult miközben átvette a csokit, majd a fiára pillantott, aki majd másfél fejjel magasabb volt nála.
– Akashi..? – ízlelgette mintha csak az emlékeiben kutatna. – Oh! Akachin? – ragyogott fel az arca a felismeréstől. Felpillantottam Murasakibarára, aki nem igazán jött zavarba attól, hogy épp most bukott le előttem, azügyben, hogy beszélni szokott rólam az anyukájának. – Atsushi sokat beszél rólad. Nahát, milyen jól nevelt és aranyos vagy. – az utolsó jelző nem igazán tudtam hova tenni. Murasakibarán és Reon kívül eddig senki nem bélyegzett aranyosnak, de ők ketten elég magasak szóval mondjuk, hogy el lehet tekinteni a dolog felett, de ő alig fél fejjel magasabb, mint én.
– Akachin? – dugta ki a fejét egy fiatal lány az egyik szobából, majd megakadt rajtam a pillantása. – Niik! Atsu-nii haza hozta Akachint! – ordította el magát. Niik? Többes szám? Lábdobogás hallatszott, mire a szemem sarkából láttam, hogy Murasakibara elrejti a háta mögé a nasis szatyrot, amin az anyja jót derült. Alig pár pillanaton belül, magas, lila hajú emberek gyűrűjébe kerültem.
– Agyon nyomjátok Akachint! – mordult rájuk Murasakibara, de nem igazán foglalkoztak vele.
Két lány és három fiú. Hatan vannak testvérek? Sosem mesélt róluk.
– Én vagyok a legidősebb. A nevem Murasakibara Shin. – biccentett a legmagasabb fivér. Az egyik fülében egy fülbevaló volt, a haja alul fel volt nyírva, de a frufruja elől az orráig ért, de minden második pillanatban kisimította a szeme elől. – Ők az ikrek, a másodikok a sorban. Hikari és Hikaru.
– Én vagyok Hikari! A második szülött! – mosolygott a lány, mire az ikertestvére a szemét forgatta.
– Alig fél órával vagy idősebb.
– Ha félperccel lennék idősebb, akkor is én lennék az idősebb. – lökte oldalba.
Az ikrek bár hasonló magasak voltak, de teljesen egymás ellentéteinek tűntek. A fiú halkabbnak bizonyult a nővérénél, aki viszont hangos volt és mosolygós.
– Atsushi a negyedik a sorban, őt nem kell bemutatni. – vette vissza a szót a rangidős. – Az ötödik öcsiként Natsu, és a legfiatalabb hugunk, Sakura. – mutatott rájuk sorban. Mindketten meghajoltak. Natsu elég lázadónak tűnt, a huguk viszont piros arccal húzódott az anyja mellé.
– A férjem még nem ért haza, de vacsorára már itt lesz. Biztos ő is szeretne megismerni. – már épp tiltakoztam volna, mikor a legidősebb fiú a fejemre tette a kezét.
– Anyukám főztje a legjobb! Kár lenne kihagynod! – alig egy pillanatig tartott, mert Murasakibara elütötte a kezét.
– Nem szereti, ha apróságként kezelik. – van benne némi igazság, de mondhatta volna azt is, hogy nem szeretem mikor a fejemhez érnek.
– Ne haragudj, majd jobban figyelek. – borzolta össze Murasakibara haját, akit egészen egy pillanatig nem zavart a dolog, aztán észbe kapott és elütötte a kezét. – Oh? Szóval már te is felnőttél ahhoz, hogy ne kezeljünk apróságként? – kérdezte miközben drámaian felsóhajtva nézett az ikrekre. – Noss úgy tűnik, hogy az a doboz édesség, amit hoztam, a kicsiké lehet, mind. – Murasakibara bosszúsan préselte össze az ajkait, majd megragadta a karomat és magával húzott az emeletre.
– Nem is érdekel! Vettem magamnak! És ti nem kaptok belőle! – emelte fel az eddig rejtegetett szatyrot mire az ikrek dühösen kiáltottak utána, hogy milyen smucig. Mikor beértünk a szobájába Murasakibara dühösen dobta le az ágyra a szatyrot. – Shichin az a szemét! Pedig biztos azokat a fánkokat hozta a lakása melletti cukrászdából, amik annyira finomak. – szóval a legidősebb már nem lakik itt.
Elmerengve néztem körül Murasakibara szobájában. Egy nagy ágy volt a szoba egyik sarkában, a másikban egy íróasztal, rajta különböző tankönyvekkel és egy laptoppal. A földön hevert két kosárlabda és itt-ott levetett pólók is voltak a földön, meg a széken.
– Ne haragudj Akachin. Elég kupis a szobám. – kapott fel egy gatyát, amit aztán beledobott a szennyes kosárba, ami a szobaajtó mellett foglalt helyet.
– Nem tudtam, hogy ilyen sok testvéred van. – mondtam mire a szemöldökét ráncolva elgondolkodott.
– Pedig szoktam róluk beszélni. Bár sosem mondom a nevüket így egy személynek tűnhettek. – nekem azért feltűnhetett volna, hogy nem egy személyről beszél..
Letettem a táskám, majd levettem a kabátom, de ahogy azt előre sejtettem, a nyakamnál beázott és végig folyt az eső az ingemre. Alig volt rajta egy-két száraz rész.
A téli kabátomat a múlt héten cseréltem le erre az átmenetire. Viszont vízálló kabátot max túrázáshoz vagy kiránduláshoz veszek fel, mivel folyton kocsival járok. Ez tényleg nem az én napom.
– Akachin elázott. – jelentette ki a nyilvánvalót. – Várj egy kicsit. – ment ki a szobából, majd egy hatalmas törölközővel tért vissza, amit a fejemre tett. – A nadrágod is elázott Akachin? – kérdezte mire megtapogattam az anyagot. A combomnál ugyan éreztem, hogy átnedvesedett, de a csípőmnél száraz maradt.
– Csak a combomnál. – töröltem meg a hajam. Murasakibara a szekrényében kutakodott, de mivel mindannyian elég nagyok, hozzám képest, így csak túl méretezett ruhákat tudott kölcsön adni. Megköszöntem és levettem az ingem, meg a nadrágom is, amiket Murasakibara kivitt a szobából, hogy átvigye a szülei szobájába, ahol elvileg a szárító is van.
Murasakibara olyan nadrágot választott, aminek van megkötője is. Viszont, ha nagyon meghúztam és megkötöttem, a madzagja a combomig ért, így azt a megoldást választottam, hogy körbe tekertem a derekamon a madzagot és utána kötöttem meg, egy rögtönzött övet varázsolva belőle. Elég gázul néz ki, de a felső amúgy is eltakarja, szóval mindegy.
– Akachinnak milyen volt a valentin napja? – kérdezte Murasakibara mikor belépett a szobába, a kezében egy nagy tányér fánkkal és két kistányérral.
– Amilyen mindig. A tiéd milyen volt Murasakibara-kun? – kérdeztem leülve az ágy szélére és keresztbe tettem a lábaimat.
– Muro-chin holnap erre jön és elhozza nekem a csokikat, amiket kapott. – mosolygott vidáman.
– Himuro-kun elég népszerű, hm? – kérdeztem inkább csak magamtól. Alsó középben én is gyakran Murasakibarának adtam a valentin napi csokikat, de aztán.. Megingatva a fejem hessegettem el a rossz emlékeket a másik énemről, ami annyira kegyetlen volt mindenkivel. Murasakibara még ha észre is vette, hogy kihasználom, nem igazán érdekelte a dolog, engem azonban nagyon zavart, mikor már a dolgok után voltunk. Parancsokat osztogattam neki, hogy mikor kell kosaraznia és mikor nem, hogy mikor nézzen meg egy meccset és mikor nem. Gyakran még információkat is kiszedtem belőle a csapatával kapcsolatban vagy másokéval kapcsolatban, ha úgy véltem, hogy tudhat róluk valamit.
Azaz énem egyáltalán nem volt korrekt játékos. Nem a kosárlabda szeretete érdekelte, hanem csak és kizárólag a győzelem.
– Akachin is népszerű. – ült le mellém az ágyra és letette közénk a fánkokkal teli tányért, majd a kezembe adta az egyik kistányért.
– Fánk, vacsora előtt? – kérdeztem miközben ő már félig meg is evett egyet.
– Ez fánk, az meg vacsora. – mondta teli szájjal, amin elmosolyodtam. Elvettem egy kisebbet és beleharaptam. Tényleg egész finom, sőt.. A francia fánkok bár sokkal könnyebbek és omlósabbak, de ez most sokkal jobban esik, mint bármelyik másik.
– Akachinnek nincs barátnője? – kérdezte, ami kissé meglepett, de nem mutattam az arcomon.
– Ha lenne, nem itt tölteném a valentin napot, nem gondolod? Murasakibara-kun. – mosolyogtam rá mire halkan sóhajtva bólintott. Az ujjai porcukrosak voltak ahogy a szája is. – Miért kérdezel tőlem ilyesmit? Tetszik neked egy lány? – kérdeztem mire megingatta a fejét majd átnyúlt a fánkos tányér felett, hogy megtörölje az államat amin valószínűleg porcukor lehetett.. De mivel az ujjai is jócskán ragadtak tőle, így nem járt sikerrel, csak rontott a helyzeten, ami az arcára is ki ült. Halkan nevettem rajta és megtöröltem az állam a tisztább kezemmel.
– Muro-chin mondta, hogy valószínűleg az olyan férfiaknak, mint neked, elrendezett házasságuk szokott lenni. – meglep, hogy Himuro-kun ilyesmiről beszél, bár Murasakibara szeret rólam beszélni, szóval annyira mégsem meglepő a dolog. – Már 20 évesek vagyunk, ezért gondoltam, hogy Akachin már biztos tudja, ki lesz a felesége. – kellemetlen téma. Az apám nemrég valóban felhozta a témát, de nem szívesen gondolnék most bele.
– Himuro-kunnak igaza van, hogy a magamfajtáknak elrendezett házassága szokott lenni, azonban nekem még nincs kijelölt menyasszonyom és ha rajtam múlik, nem is lesz a közeljövőben. – a baj csak az, hogy nem rajtam múlik. Murasakibara épp szólásra nyitotta a száját, mikor kopogtak az ajtón, majd Sakura kukucskált be rajta.
– Kész a vacsora. Anyu szólt, hogy gyertek le enni. – mondta félig az ajtó mögé bújva.
– Megyünk. – tette le a tányért Murasakibara, majd felemelve a fánkos tányért, letette az íróasztalra és kihúzta a fiókot, amiből elővett egy csomag szalvétát. Furcsa, de vele kapcsolatban ez egyáltalán nem lep meg. A szalvétával letakarta a fánkokat, majd kivette a kezemből a kistányért és azt is az asztalra tette. Sakura időközben elsietett.
– Nagyon félénk. – jegyeztem meg kifelé menet.
– Régen Nachin is ilyen volt. Mindig elbújt mögöttünk, ha jött valaki, vagy ha elmentük vele valahová. – Nachin, vagyis Natsu, ha jól értem. Pedig elég lazánal tűnik.
A konyhába érve azonnal Murasakibara anyukájához léptem, hogy segítsek neki, kivinni az ételeket az asztalra. Hikari épp terített miközben Sakurával beszélt valamiről. A fiúk többsége még nem volt lent, egyedül Hikaru ült az asztalnál és valamivel játszott a telefonján.
– Szinglinek lenni szívás. – lépett be a helyiségbe Shin és letette a telefonját a kis kosárkába ami rögtön az ajtó melletti kisszekrényen volt.
– Majd találsz valakit szívem. – mondta az anyja, de Shin csak a szemét forgatta.
– Hamarabb lesz Atsushinak párja, mint nekem. – pillantott rám, ami viszont elég egyértelműen jelezte, hogy valamit évek óta félre értek Murasakibara irántam való szeretetével kapcsolatban. Az hogy Shin szavai hallatán, Murasakibara szúrós pillantásokat lövellt a bátyja felé, csak még inkább megerősítették a sejtésemet.
Nem hittem volna, hogy Murasakabira romantikus értelemben is kedvel engem. Mondhatnám, hogy ez meglepően szokatlan dolog, de nem az. Reo is meleg, bár ő csak rajong a fiúkért, lefeküdni egyikükkel sem szeretne, ami viszont szokatlan. Talán valami belső gát miatt nem akar ágyba bújni senkivel.
– Hikaru, tedd el a kütyüd. – szólt rá az anyja, mire lezárta a kijelzőt és a mögötte álló bátyja kezébe adta a telefont.
Az ajtó nyitódására, Shin felkapta a fejét és kipillantott a folyosóra.
– Tadaima! – hallatszott egy mélyebb tónusú, mégis kellemes hang.
– Okaeri! – mondták a többiek szinkronban. Kissé kellemetlenül éreztem magam amiért én nem mondtam semmit, és egy ilyen családias kis körbe kerülve nem igazán tudtam, mit is mondhatnék.
Egy idősödő férfi lépett be a konyhába, lila haja sötét árnyalatú volt és ősz szálak vegyültek közé. Mosolyogva tette a telefonját a kis kosárkába, majd a feleségéhez lépve egy gyors, de szenvedélyes csókkal üdvözölte őt.
– Atsunii-nek vendége van. – mondta Hikari vidáman, miközben a kis elkerített konyha részbe lépve, az apjuk gyorsan kezet mosott. Kutakodón nézett végig a gyerekein, majd megakadt rajtam a szeme. Először a szemöldökét ráncolta, de aztán egy széles mosoly jelent meg az arcán.
– Te leszel Akachin ugye? – kérdezte miközben megtörölte a kezét.
– Nem lesz, már az. – közölte Natsu mire Shin finoman tarkón legyintette, amin a többiek felnevettek.
– Több tiszteletet. – dorgálta Shin, mire Natsu értetlenül nézett a többiekre, hogy még is mi rosszat mondott.
Az apjuk dörmögős nevetése azonban elmulasztotta a kisebb rosszkedvet, mert Natsu megnyugodott, hogy valóban nem volt tiszteletlen, vagy legalábbis az apja nem érezte, hogy az lenne.
A ház feje ekkor elém lépett és finoman meghajolt.
– Murasakibara Asa. – mutatkozott be, így én is meghajoltam.
– Akashi Seijuro. – mutatkoztam be én is.
– Üdv itthon. – mosolygott rám szeretetteljesen, ami még úgy is váratlanul ért, hogy eddig is mosolygott és közvetlen volt. – Foglalj helyet, ne ácsorogj. – intett Murasakibara mellé az egyik székre. Megköszöntem az invitálást és leültem Murasakibara mellé.
A vacsora teljes mértékben más volt, mint amit megszoktam otthon. Szinte folyton beszélt valaki, olykor egyszerre többen is. Nem győztük dicsérni az ételt és azt, aki készítette. Minden nagyon finom volt és rettentően sok is. Mikor Asa-san megkérdezte miért nem szedek még egyszer, elmondtam neki, hogy kevesebbhez vagyok szokva, de már értem, hogy lehet mindenki ilyen magas a családjában. Ezen hangosan felnevettek és szedtek még egy adag rizst és húst a tányéromra, a zöldséget sem sajnálták, mert abból jókora adagot szedtek.
És hiába lettek üresek a tányérok, hiába lakott jól mindenki, mégis a helyünkön maradtunk és tovább folyt a beszélgetés és a csipkelődés. Senki nem sértődött meg, senki nem mondott támadó jelleggel semmit.
A mosolyom le sem akart hervadni az arcomról, olykor már könnyeztem a nevetéstől, ahogy oda-vissza piszkálták egymást. A hangulatért főleg a családfő, a legidősebb fiú és Hikaru feleltek. A többieknek is felvágták a nyelvét, nem hagyták magukat egykönnyen a szószátyárok ellen. Olykor engem is kikezdtek, de nem hagytam magam, ami miatt felbátorodtak, és egyre többször fordultak felém.
Mikor már kezdtek felállni az asztaltól, Asa megjegyezte, hogy máskor szívesen látnak vacsorára, a felesége pedig megkérdezte, van-e kedvem náluk maradni éjszakára is, mert akkor előkeresik a vendégágyat Atsushinak. Ennek hallatán Shin megjegyezte, hogy elég nagy az ágy kettőnknek, amin mindenki nevetni kezdett. Az anyja azonban letorkollta, hogy ne hozzon kellemetlen helyzetbe minket, de ezen már én is elnevettem magam.
Murasakibara szobájába érve az arcomat masszíroztam, mert a sok mosolygástól igencsak fájni kezdtek a nevető izmaim.
– Nagyon kedves családod van. – mondtam mikor Murasakibara becsukta mögöttünk az ajtót.
– Kicsit kotnyelesek, de sosem cserélném le őket. – ezen is ismét felnevettem.
– Ha nekem ilyen családom lenne, én sem cserélném le őket semmi pénzért. – mondtam és felidéztem magam előtt az apámmal való közös vacsorákat. Ma délután egy megbeszélésre ment és utána együtt is vacsorázott pár munkatársával, épp ezért nem aggódom amiatt, hogy esetleg feltűnt neki a hiányom.
A mi vacsoráink csendben telnek. Ő az asztal egyik végén ül, én pedig a másikon. Ha néha meg is szólal, az egy számonkérő kérdést tartalmaz, vagy egy felszólítást, hogy jobban figyeljek, erre vagy arra és ne hozzak rá szégyent. Nagyon ritka, hogy megkérdezi, hogy vagyok, az pedig még ritkább, hogy a napomról kérdezzen.
Meglepetten zökkentem vissza a valóságba, mikor Murasakibara egy pockyt helyezett az ajkaim közé.
– Szomorúnak tűntél Akachin. – mondta én pedig megfogtam a pocky végét és leharaptam azt a részét ami számban volt. Epres. – Minden rendben Akachin? Éhes vagy? – ezen halkan felnevettem, valószínűleg pont ezért kérdezte ezt.
– Szerintem holnap délig én már nem leszek éhes. – mondtam mire hümmögve biccentette oldalra a fejét miközben engem vizslatott. – Murasakibara-kun, kérdezhetek valamit?
– Amit csak szeretnél.
– Sejtettem, hogy ezt mondod. – forgattam meg az ujjaim között az epres pockyt. – Szeretsz engem? – kérdeztem fel pillantva rá. Egy kedves mosoly terült el az arcán.
– Igen. Nagyon szeretlek Akachin. – sokszor mondta ezt nekem, de most mást jelent mind eddig.
– Ez a szeretet mit jelent? – kérdeztem mire közelebb hajolt hozzám, és lehunyva a szemeit még vidámabban mosolygott, miközben a homlokomhoz döntötte a fejét.
– Mindent. – a szívem kihagyott egy ütemet. Mióta érezhet így irántam? Mióta értem félre ezeket a jeleket, miközben annyira nyíltan felvállalta, hogy szeret engem. Murasakibara kissé elhúzódott és a mosolya is eltűnt. – Baj hogy így érzek? Kellemetlen neked? – kérdezte kissé aggódva.
– Nem. Egyáltalán nem baj és nem is kellemetlen.
– De Akachin.. Nagyon furcsa arcot vágsz. Mintha zavarna..
– Nem zavar, hanem.. Zavarban vagyok. Nem tudtam, hogy romantikus értelemben is szeretsz. – magyaráztam és az arcára simítottam a kezem. – De nem zavar. Örülök neki. Én is nagyon szeretlek Murasakibara-kun. – még ha bűntudatom is van a múlt miatt, ragaszkodtam hozzá és a társaságához mikor nem voltam önmagam. Nem csak azért mert a másik énem kihasználta, hanem azért is mert szerettem vele lenni. Egy pillanat alatt meg tudott nyugtatni a jelenléte, mikor a buszmegállóban meghallottam a hangját, és egyáltalán nem érzem taszítónak az érzéseit. Nem taszít a gondolat, hogy megérintsen, vagy hogy megérintsem.
Murasakibara ajkai óvatosan érintették meg az enyémeket, bizsergető, édes érzést keltve bennem. Először csak óvatos puszik voltak, de aztán átvettem az irányítást és kezeim közé fogva az arcát mélyítettem el egy igazi csókot.
Murasakibara is felbátorodott, mert a következő csókban már ő irányított, egyik kezével a derekamra simított és közelebb vont magához, másik kezével ő is az arcomra simított.
A telefonom csörgése szakított minket félbe, így elváltam tőle és a táskámhoz lépve vettem elő a kütyüt amin az apám neve villogott. A kellemes bizsergés helyét kezdte átvenni az ideges görcs. Murasakibara hátulról átölelt és a nyakamba csókolt, ami miatt kénytelen voltam beharapni az ajkaimat. Erőt véve magamon vettem fel a telefont és a fülemhez emelve köszöntem bele.
– Kapsz egy percet, hogy összeszedd a holmid és elköszönj. – kezemet Murasakibara hatalmas kezére tettem a hasamon és összekulcsoltam az ujjainkat.
– Ezt hogy érted?
– Komolyan azt hitted, hogy nem tudok az egyetlen örökösöm minden lépéséről? – lemondóan sóhajtottam.
– Azonnal megyek. – mondtam mire letette a telefont. Murasakibara csalódottan nézett rám mire halványan elmosolyodtam és az arcára simítottam a kezem. – Mennem kell.
– Értem. – engedett el én pedig felkaptam a táskám és a kabátom, majd elgondolkodva néztem végig magamon. – A ruháid még nem száradtak meg.
– Nem baj. Majd valamikor visszajövök értük és visszahozom ezt is. – pillantottam magamra, vagyis Murasakibara ruháira. – És amúgy is lógok neked két nagy táblás csokival. – emlékeztettem, amin elmosolyodott.
– Ha megint megcsókolsz, nem lógsz semmivel. – mondta mire lábujjhegyre álltam és közelebb húzva magamhoz, megint megcsókoltam, bár attól még venni fogok neki csokit, elvégre ez a csók nekem is jól esik.
Kifelé menet elköszöntem a szüleitől és a testvéreitől is, akik kérdőn vizslattak. Mindenki azt gondolta náluk fogok aludni, és majd csak reggel megyek.
– Bármikor szívesen látunk Akachin. – kacsintott rám az anyukája, direkt a becenevemet használva, amin Murasakibara szokott hívni.
– Köszönöm a vendéglátást. – hajoltam meg. Asa-san a felesége vállára tette a kezét, majd ő is elköszönt és megemlítette, hogy reméli, minél hamarabb eljövök újra.
Ezután magunkra maradtunk Murasakibarával aki egy bontatlan epres pockyt nyújtott felém. Kérdőn néztem a dobozra majd Murasakibarára, aki halvány pírrel az arcán pillantott félre.
– Elfogadod az érzéseimet? – kérdezte mire elvettem tőle az édességet majd ismét lehúztam magamhoz egy rövid csókra. Miután elváltak ajkaink mosolyogva néztem a szemeibe.
– Nem egyértelmű? – kérdeztem mire elmosolyodott és zavartan pillantott félre miközben elhabogott valamit arról, hogy mennyire örül.
Búcsúzóul még egy puszit nyomtam az arcára, majd kisiettem az éjszakába. Az eső még szemerkélt, de már nem volt vészes. A kocsi valóban a ház előtt állt. Kiléptem a kapun, és mielőtt beültem volna az autóba, hátra pillantva intettem Murasakibarának, az ajtóban ácsorgott.
Az apám hátul ült és karba font kezekkel, felém sem nézve jelezte Masakinak, hogy indulhatunk, mikor becsuktam a kocsi ajtaját.
– Lehet, hogy húsz éves vagy, de ha menni szeretnél valahová, akkor szólnod kell róla.
– Tudom apám. – mosolyogtam a pockyt fogva a kezeim között. Apám felém pillantott és gondterhelten felsóhajtott.
– Ez eddig is így volt, bárhová is mentél, nem értem mi volt ez a mai.
– Sétálni szerettem volna, de tudtam, hogy elleneznéd.
– Masaki elkísért volna, tisztes távolságból, ahogy eddig is.
– Nem szerettem volna, ha tisztes távolságból is, de követ. – az apám a homlokát ráncolta.
– Mik ezek a ruhák? – kérdezte, de mikor feleltem volna, dühösen legyintett. – Ne is mond, gondolom bőrig áztál. Nagyon remélem, hogy nem fog az egészséged rovására menni. – de ha a következő napokban tüsszentek akár egyet is, biztos megint meg fog dorgálni érte. – Mi az a kezedben? – kérdezte megelégelve, hogy két kézzel fogom és olykor lepillantva rá elmosolyodom.
– Valentin Pocky. – emeltem az ajkaim elé, amik még mindig bizseregtek Murasakibara csókjától.
Még sem volt olyan szörnyű ez a mai nap.
Tudtam, hogy esni fog, mégis azt mondtam a sofőrömnek, hogy ma sétálni akarok hazafelé. Bár az igazat megvallva, nem gondoltam volna, hogy ennyire és ilyen hirtelen jön majd az eső. Hiába látod előre a dolgokat, számolnod kell a mértékével is. Ez általában így is van, de úgy érzem ez a nap nem az én napom. Sosem szerettem a valentin napot. Mindig rengeteg csokit kellett visszautasítanom, egyedül talán Reotól fogadtam el, és tőle is csak azért, mert mindketten fiúk vagyunk és egyértelműen csak baráti csokikról volt szó.
Ma azonban senki nem akarta személyesen odaadni a csokiját, mindenki az asztalomra tette, vagy valaki mással adatta át, egy cetlivel a tetején, amin a nevem szerepelt. A leveleket megtartottam, az édességeket pedig szétosztottam, miközben mindenkinek el kellett ismételnem, hogy nem szoktam édességet elfogadni valentin napon, de nem is hagyhatom megromlani őket. A lányok többségéhez visszakerült az adott csoki, nem volt nehéz kitalálnom, melyikük örvendeztetett meg vele, az arcukra volt írva.
Épp azért amiért ilyen hosszú volt ez a nap, szerettem volna sétálni egyet, vagy kosarazni valamelyik pályán. Masaki-san talán csak azért egyezett bele, hogy ne jöjjön el értem, mert az apám nem tervezett ma délutánra semmilyen vendégfogadást vagy külön órát, így Masaki-san, kisebb szájhúzással ugyan, de beleegyezett, hogy falazzon nekem.
A telefonom rezgése zavarta meg a gondolataimat, így előhalásztam a táskámból, és a kijelzőre pillantottam, amin Masaki-san neve szerepelt. Valószínűleg az eső miatt hív, hogy esetleg még is eljönne értem, hogy ne ázzak meg. Noss, azzal már elkésett. A kabátom alatt is érzem, ahogy az ingem a hátamra tapad. Pedig mikor elindultam hazafelé még el is játszottam a gondolattal, hogy elkap az eső és kicsit vizes leszek. Nem is bántam ezt az eshetőséget, egészen addig amíg szinte csettintésre a nyakamba nem ömlött az ég.
Elhúztam az ujjam a kijelzőn és a fülemhez emelve szóltam bele.
– Masaki-san, azt hiszem egy kicsit tovább fog tartani az út. Ha apám keresné önt, amit kétlek, mondja azt neki, hogy megkértem önt, vigyen el a könyvtárba és épp rám vár a kocsiban.
– É..Értem.. – hallatszott a kissé dühös válasz. Olyankor beszél kissé dadogva mikor nagyon ingerült és általában azért ingerült, mert fél az apámtól. Meg tudom érteni. Én is tartok tőle..
– Sajnálom, hogy gondot okoztam önnek. Meg fogom hálálni valamivel, ígérem. – mondjuk egy üveg whiskey-vel. Annak biztosan örülni fog és talán legközelebb szívesebben teljesíti az ilyen jellegű kéréseimet.
– Az apja le fogja szedni a fejem, ha rájön erre. Nem szabadna a tudta nélkül mászkálnia a városban, főleg ilyen késő délután. Az esőt ne is említsem! – panaszkodott, ami nem igazán volt megszokott tőle. Általában csendben hallgatott.
– Majd én beszélek apámmal, ha úgy adódna. Ne aggódjon. – ígértem, majd illedelmesen elköszöntem és letettem a telefont.
Ha apám megtudja, hogy Masaki-san nem teljesítette a rábízott feladatot (vagyis, hogy minden nap elvigyen az egyetemre majd haza), biztos dühös lesz. Talán még ki is rúgja őt. Egy ilyen semmiség miatt.
– Akachin? – kérdőn pillantottam az érkezőre. Egy hatalmas esernyő alatt állt, egyik kezében az említett tárgy nyele, másik kezében egy hatalmas szatyor, tele mindenféle rágcsával.
– Murasakibara-kun. – mosolyodtam el a hirtelen jött nyugalmon, amit magából árasztott ahogy morzsás arccal, széthúzott kabáttal, sütis mintájú pólóban állt előttem.
– Miért vagy itt egyedül Akachin? Hol az a hosszú kocsi, ami mindig ide-oda visz? – a szóhasználat miatt nevethetnékem támadt, de csak halkan kuncogtam helyette. Mások a „flancos” szót használták volna.
– Sétálni szerettem volna.
– Ilyen esőben? – ráncolta a szemöldökét.
– Jobban rákezdett, mint gondoltam volna.
– Hmm, Akachin tévedett valamiben? Elég szokatlan dolog.
– Nem tévedtem, csak alábecsültem a természetet. Ilyesmi előfordul.
– Igen, Akachin gyakran alábecsül másokat, bár ez inkább a régi Akachinre jellemző, a mostani azért olyan veszélyes amilyen, mert nem becsül alá másokat. – vajon miért beszél úgy mintha nem én állnék előtte és csak feljött volna témának, hogy milyen beképzelt voltam a gimi első évében meg előtte?
Murasakibara lepillantott rám és alaposan szemügyre vett, majd az útra nézett, amin hatalmas cseppekben kopogott az eső.
– Akachin, jól gondolom, hogy nincs esernyőd?
– Sajnos jól gondolod. Amit vettem délelőtt, az szinte rögtön tönkre ment. – pedig már akkor éreztem, hogy nem lesz jó, mikor megvettem, de nem találtam olyat, ami stabilabbnak tűnt volna, és sietnem kellett a következő órámra, szóval beértem azzal a vacakkal.
– A közelben lakok. Szívesen látunk, ha szeretnéd ott kivárni az eső végét. – mondta mire meglepetten pillantottam fel rá. Most hogy jobban belegondolok, tényleg erre lakik. Hogy nem jutott eszembe?
– Köszönöm, szívesen megyek. – motyogtam és összehúzva a táskám, beálltam mellé az esernyő alá.
– Akkor indulunk. – mosolyodott el és nagy léptekkel elindult, amit alig győztem tartani. Máskor mindig ő tartotta a lépést velem, de most olyan vidámnak tűnik, hogy teljesen megfeledkezett róla, hogy nekem nincsenek olyan hosszú lábaim, mint neki.
Elkaptam a kabátja ujját ezzel jelezve, hogy lassítson mire mosolyogva bocsánatot kért, és egy lassabb tempót vett fel.
Jobban belegondolva, még sosem voltam nála. A többieknél sem. Ritkán mentem el valahová, de olyankor mindig máshol találkoztam vele és a többiekkel is. Sosem voltam egyiküknél sem és ők sem nálam.
– Murasakibara-kun, várj egy kicsit. Nincs nálam semmi, amit vihetnék hozzátok.
– Miért kéne hoznod valamit? Egyikünknek sincs születés napja. – mosolyogva ingattam meg a fejem.
– Illik vinni legalább egy virágot vagy egy doboz bonbont. – magyaráztam bár nem gondoltam volna, hogy ez magyarázatra szorul.
– Legyen bonbon! – csillant fel a szeme.
– Rendben, akkor bonbon. Van egy bolt a közelben? – kérdeztem miközben körbe pillantottam, hátha meglátok valamelyik sarkon egy üzletet.
– Négy sarokkal arrébb. Épp onnan jövök. – mondta majd megtorpant, így én is hasonlóképp tettem. – Akachin, nekem nincs kedvem vissza sétálni a boltba. – ismerte fel a helyzetet.
– Üres kézzel akkor sem mehetek. – mondtam kissé csalódottan. Szerettem volna elmenni hozzájuk. Nem csak azért, mert kezdek fázni, hanem azért is, mert kíváncsi vagyok, hol él. Kétlem, hogy lesz alkalmam máskor elmenni hozzá, kínos lenne felvetni, ő pedig nem hívna magától..
– Fogd meg ezt. – nyomta a kezembe az esernyőt hirtelen, mire magasra emelve megtartottam a meglepően nehéz esernyőt. Murasakibara a szatyorban kezdett matatni, majd kivett belőle egy nagy tábla csokit, amit duzzogva felém tartott. Kissé megszeppenve vettem át tőle az édességet, amit valószínűleg magának vett, és az ágya alatt akarta rejtegetni a testvére elől.
– Köszönöm. Akkor ezt majd kifizetem, és odaadom a szüleidnek.
– Hagyd csak, nem kell kifizetni. – vette vissza az esernyőt még mindig duzzogva egy kicsit.
– Ha legközelebb találkozunk veszek neked két ilyen táblával. – mosolyogtam fel rá mire lepillantott rám és végre abba hagyta a duzzogást.
– De biztos?
– Egészen biztos. – nyugtattam meg mire ő is elmosolyodott.
– Ha Akachin mondja, akkor úgy is van. – pedig reménykedtem egy kisujj esküben. Halkan kuncogtam a gondolaton. Murasakibara meglepően egyszerű, de épp ezért olyan szerethető. Van benne egy izgalmas kettősség ami igazán különlegessé teszi.
Alig pár perccel később, Murasakibara megállt egy ház előtt és kinyitva a kaput előre engedett. Kissé meglepett a látvány. Saját házat venni a mi országunkban alsó hangon is egy vagyonba került. Hamarabb volt az embereknek saját autójuk, mint a saját házuk. Azt gondoltam egy kisebb házban élnek, amit csak bérelnek, de a látvány alapján ez egyértelműen a sajátjuk volt, ráadásul emeletes házban élnek.
Az Akashi birtok évek óta épült egyre nagyobbá és nagyobbá. Minden Akashi aki megörökli, hozzá tesz valamit. Az apám nemrégiben építettet fel egy melléképületet a házunk mögé, ahová átették a konyhát és a bentlakó szolgálók szállását.
Kiverve a fejemből a felesleges gondolatokat, megálltam a küszöbön mikor beléptünk a házba. Murasakibara hangosan köszönt, mire innen-onnan hangos köszönések visszhangoztak válaszul. Egy idősödő nő lépett ki a folyosóra, arcán kedves mosoly játszott, a haja egy laza kontyban volt összefogva.
– Nahát Atsushi, nem mondtad, hogy vendéged lesz. – a hangja éppoly megnyugtató volt, mint a megjelenése.
– Elnézést a zavarásért. A nevem Akashi Seijurou. – hajoltam meg majd közelebb lépve átadtam a csokit, amit Atsushitól kaptam. – Elég hirtelen jött, de köszönöm, hogy itt lehetek.
Atsushi anyukája halványan elpirult miközben átvette a csokit, majd a fiára pillantott, aki majd másfél fejjel magasabb volt nála.
– Akashi..? – ízlelgette mintha csak az emlékeiben kutatna. – Oh! Akachin? – ragyogott fel az arca a felismeréstől. Felpillantottam Murasakibarára, aki nem igazán jött zavarba attól, hogy épp most bukott le előttem, azügyben, hogy beszélni szokott rólam az anyukájának. – Atsushi sokat beszél rólad. Nahát, milyen jól nevelt és aranyos vagy. – az utolsó jelző nem igazán tudtam hova tenni. Murasakibarán és Reon kívül eddig senki nem bélyegzett aranyosnak, de ők ketten elég magasak szóval mondjuk, hogy el lehet tekinteni a dolog felett, de ő alig fél fejjel magasabb, mint én.
– Akachin? – dugta ki a fejét egy fiatal lány az egyik szobából, majd megakadt rajtam a pillantása. – Niik! Atsu-nii haza hozta Akachint! – ordította el magát. Niik? Többes szám? Lábdobogás hallatszott, mire a szemem sarkából láttam, hogy Murasakibara elrejti a háta mögé a nasis szatyrot, amin az anyja jót derült. Alig pár pillanaton belül, magas, lila hajú emberek gyűrűjébe kerültem.
– Agyon nyomjátok Akachint! – mordult rájuk Murasakibara, de nem igazán foglalkoztak vele.
Két lány és három fiú. Hatan vannak testvérek? Sosem mesélt róluk.
– Én vagyok a legidősebb. A nevem Murasakibara Shin. – biccentett a legmagasabb fivér. Az egyik fülében egy fülbevaló volt, a haja alul fel volt nyírva, de a frufruja elől az orráig ért, de minden második pillanatban kisimította a szeme elől. – Ők az ikrek, a másodikok a sorban. Hikari és Hikaru.
– Én vagyok Hikari! A második szülött! – mosolygott a lány, mire az ikertestvére a szemét forgatta.
– Alig fél órával vagy idősebb.
– Ha félperccel lennék idősebb, akkor is én lennék az idősebb. – lökte oldalba.
Az ikrek bár hasonló magasak voltak, de teljesen egymás ellentéteinek tűntek. A fiú halkabbnak bizonyult a nővérénél, aki viszont hangos volt és mosolygós.
– Atsushi a negyedik a sorban, őt nem kell bemutatni. – vette vissza a szót a rangidős. – Az ötödik öcsiként Natsu, és a legfiatalabb hugunk, Sakura. – mutatott rájuk sorban. Mindketten meghajoltak. Natsu elég lázadónak tűnt, a huguk viszont piros arccal húzódott az anyja mellé.
– A férjem még nem ért haza, de vacsorára már itt lesz. Biztos ő is szeretne megismerni. – már épp tiltakoztam volna, mikor a legidősebb fiú a fejemre tette a kezét.
– Anyukám főztje a legjobb! Kár lenne kihagynod! – alig egy pillanatig tartott, mert Murasakibara elütötte a kezét.
– Nem szereti, ha apróságként kezelik. – van benne némi igazság, de mondhatta volna azt is, hogy nem szeretem mikor a fejemhez érnek.
– Ne haragudj, majd jobban figyelek. – borzolta össze Murasakibara haját, akit egészen egy pillanatig nem zavart a dolog, aztán észbe kapott és elütötte a kezét. – Oh? Szóval már te is felnőttél ahhoz, hogy ne kezeljünk apróságként? – kérdezte miközben drámaian felsóhajtva nézett az ikrekre. – Noss úgy tűnik, hogy az a doboz édesség, amit hoztam, a kicsiké lehet, mind. – Murasakibara bosszúsan préselte össze az ajkait, majd megragadta a karomat és magával húzott az emeletre.
– Nem is érdekel! Vettem magamnak! És ti nem kaptok belőle! – emelte fel az eddig rejtegetett szatyrot mire az ikrek dühösen kiáltottak utána, hogy milyen smucig. Mikor beértünk a szobájába Murasakibara dühösen dobta le az ágyra a szatyrot. – Shichin az a szemét! Pedig biztos azokat a fánkokat hozta a lakása melletti cukrászdából, amik annyira finomak. – szóval a legidősebb már nem lakik itt.
Elmerengve néztem körül Murasakibara szobájában. Egy nagy ágy volt a szoba egyik sarkában, a másikban egy íróasztal, rajta különböző tankönyvekkel és egy laptoppal. A földön hevert két kosárlabda és itt-ott levetett pólók is voltak a földön, meg a széken.
– Ne haragudj Akachin. Elég kupis a szobám. – kapott fel egy gatyát, amit aztán beledobott a szennyes kosárba, ami a szobaajtó mellett foglalt helyet.
– Nem tudtam, hogy ilyen sok testvéred van. – mondtam mire a szemöldökét ráncolva elgondolkodott.
– Pedig szoktam róluk beszélni. Bár sosem mondom a nevüket így egy személynek tűnhettek. – nekem azért feltűnhetett volna, hogy nem egy személyről beszél..
Letettem a táskám, majd levettem a kabátom, de ahogy azt előre sejtettem, a nyakamnál beázott és végig folyt az eső az ingemre. Alig volt rajta egy-két száraz rész.
A téli kabátomat a múlt héten cseréltem le erre az átmenetire. Viszont vízálló kabátot max túrázáshoz vagy kiránduláshoz veszek fel, mivel folyton kocsival járok. Ez tényleg nem az én napom.
– Akachin elázott. – jelentette ki a nyilvánvalót. – Várj egy kicsit. – ment ki a szobából, majd egy hatalmas törölközővel tért vissza, amit a fejemre tett. – A nadrágod is elázott Akachin? – kérdezte mire megtapogattam az anyagot. A combomnál ugyan éreztem, hogy átnedvesedett, de a csípőmnél száraz maradt.
– Csak a combomnál. – töröltem meg a hajam. Murasakibara a szekrényében kutakodott, de mivel mindannyian elég nagyok, hozzám képest, így csak túl méretezett ruhákat tudott kölcsön adni. Megköszöntem és levettem az ingem, meg a nadrágom is, amiket Murasakibara kivitt a szobából, hogy átvigye a szülei szobájába, ahol elvileg a szárító is van.
Murasakibara olyan nadrágot választott, aminek van megkötője is. Viszont, ha nagyon meghúztam és megkötöttem, a madzagja a combomig ért, így azt a megoldást választottam, hogy körbe tekertem a derekamon a madzagot és utána kötöttem meg, egy rögtönzött övet varázsolva belőle. Elég gázul néz ki, de a felső amúgy is eltakarja, szóval mindegy.
– Akachinnak milyen volt a valentin napja? – kérdezte Murasakibara mikor belépett a szobába, a kezében egy nagy tányér fánkkal és két kistányérral.
– Amilyen mindig. A tiéd milyen volt Murasakibara-kun? – kérdeztem leülve az ágy szélére és keresztbe tettem a lábaimat.
– Muro-chin holnap erre jön és elhozza nekem a csokikat, amiket kapott. – mosolygott vidáman.
– Himuro-kun elég népszerű, hm? – kérdeztem inkább csak magamtól. Alsó középben én is gyakran Murasakibarának adtam a valentin napi csokikat, de aztán.. Megingatva a fejem hessegettem el a rossz emlékeket a másik énemről, ami annyira kegyetlen volt mindenkivel. Murasakibara még ha észre is vette, hogy kihasználom, nem igazán érdekelte a dolog, engem azonban nagyon zavart, mikor már a dolgok után voltunk. Parancsokat osztogattam neki, hogy mikor kell kosaraznia és mikor nem, hogy mikor nézzen meg egy meccset és mikor nem. Gyakran még információkat is kiszedtem belőle a csapatával kapcsolatban vagy másokéval kapcsolatban, ha úgy véltem, hogy tudhat róluk valamit.
Azaz énem egyáltalán nem volt korrekt játékos. Nem a kosárlabda szeretete érdekelte, hanem csak és kizárólag a győzelem.
– Akachin is népszerű. – ült le mellém az ágyra és letette közénk a fánkokkal teli tányért, majd a kezembe adta az egyik kistányért.
– Fánk, vacsora előtt? – kérdeztem miközben ő már félig meg is evett egyet.
– Ez fánk, az meg vacsora. – mondta teli szájjal, amin elmosolyodtam. Elvettem egy kisebbet és beleharaptam. Tényleg egész finom, sőt.. A francia fánkok bár sokkal könnyebbek és omlósabbak, de ez most sokkal jobban esik, mint bármelyik másik.
– Akachinnek nincs barátnője? – kérdezte, ami kissé meglepett, de nem mutattam az arcomon.
– Ha lenne, nem itt tölteném a valentin napot, nem gondolod? Murasakibara-kun. – mosolyogtam rá mire halkan sóhajtva bólintott. Az ujjai porcukrosak voltak ahogy a szája is. – Miért kérdezel tőlem ilyesmit? Tetszik neked egy lány? – kérdeztem mire megingatta a fejét majd átnyúlt a fánkos tányér felett, hogy megtörölje az államat amin valószínűleg porcukor lehetett.. De mivel az ujjai is jócskán ragadtak tőle, így nem járt sikerrel, csak rontott a helyzeten, ami az arcára is ki ült. Halkan nevettem rajta és megtöröltem az állam a tisztább kezemmel.
– Muro-chin mondta, hogy valószínűleg az olyan férfiaknak, mint neked, elrendezett házasságuk szokott lenni. – meglep, hogy Himuro-kun ilyesmiről beszél, bár Murasakibara szeret rólam beszélni, szóval annyira mégsem meglepő a dolog. – Már 20 évesek vagyunk, ezért gondoltam, hogy Akachin már biztos tudja, ki lesz a felesége. – kellemetlen téma. Az apám nemrég valóban felhozta a témát, de nem szívesen gondolnék most bele.
– Himuro-kunnak igaza van, hogy a magamfajtáknak elrendezett házassága szokott lenni, azonban nekem még nincs kijelölt menyasszonyom és ha rajtam múlik, nem is lesz a közeljövőben. – a baj csak az, hogy nem rajtam múlik. Murasakibara épp szólásra nyitotta a száját, mikor kopogtak az ajtón, majd Sakura kukucskált be rajta.
– Kész a vacsora. Anyu szólt, hogy gyertek le enni. – mondta félig az ajtó mögé bújva.
– Megyünk. – tette le a tányért Murasakibara, majd felemelve a fánkos tányért, letette az íróasztalra és kihúzta a fiókot, amiből elővett egy csomag szalvétát. Furcsa, de vele kapcsolatban ez egyáltalán nem lep meg. A szalvétával letakarta a fánkokat, majd kivette a kezemből a kistányért és azt is az asztalra tette. Sakura időközben elsietett.
– Nagyon félénk. – jegyeztem meg kifelé menet.
– Régen Nachin is ilyen volt. Mindig elbújt mögöttünk, ha jött valaki, vagy ha elmentük vele valahová. – Nachin, vagyis Natsu, ha jól értem. Pedig elég lazánal tűnik.
A konyhába érve azonnal Murasakibara anyukájához léptem, hogy segítsek neki, kivinni az ételeket az asztalra. Hikari épp terített miközben Sakurával beszélt valamiről. A fiúk többsége még nem volt lent, egyedül Hikaru ült az asztalnál és valamivel játszott a telefonján.
– Szinglinek lenni szívás. – lépett be a helyiségbe Shin és letette a telefonját a kis kosárkába ami rögtön az ajtó melletti kisszekrényen volt.
– Majd találsz valakit szívem. – mondta az anyja, de Shin csak a szemét forgatta.
– Hamarabb lesz Atsushinak párja, mint nekem. – pillantott rám, ami viszont elég egyértelműen jelezte, hogy valamit évek óta félre értek Murasakibara irántam való szeretetével kapcsolatban. Az hogy Shin szavai hallatán, Murasakibara szúrós pillantásokat lövellt a bátyja felé, csak még inkább megerősítették a sejtésemet.
Nem hittem volna, hogy Murasakabira romantikus értelemben is kedvel engem. Mondhatnám, hogy ez meglepően szokatlan dolog, de nem az. Reo is meleg, bár ő csak rajong a fiúkért, lefeküdni egyikükkel sem szeretne, ami viszont szokatlan. Talán valami belső gát miatt nem akar ágyba bújni senkivel.
– Hikaru, tedd el a kütyüd. – szólt rá az anyja, mire lezárta a kijelzőt és a mögötte álló bátyja kezébe adta a telefont.
Az ajtó nyitódására, Shin felkapta a fejét és kipillantott a folyosóra.
– Tadaima! – hallatszott egy mélyebb tónusú, mégis kellemes hang.
– Okaeri! – mondták a többiek szinkronban. Kissé kellemetlenül éreztem magam amiért én nem mondtam semmit, és egy ilyen családias kis körbe kerülve nem igazán tudtam, mit is mondhatnék.
Egy idősödő férfi lépett be a konyhába, lila haja sötét árnyalatú volt és ősz szálak vegyültek közé. Mosolyogva tette a telefonját a kis kosárkába, majd a feleségéhez lépve egy gyors, de szenvedélyes csókkal üdvözölte őt.
– Atsunii-nek vendége van. – mondta Hikari vidáman, miközben a kis elkerített konyha részbe lépve, az apjuk gyorsan kezet mosott. Kutakodón nézett végig a gyerekein, majd megakadt rajtam a szeme. Először a szemöldökét ráncolta, de aztán egy széles mosoly jelent meg az arcán.
– Te leszel Akachin ugye? – kérdezte miközben megtörölte a kezét.
– Nem lesz, már az. – közölte Natsu mire Shin finoman tarkón legyintette, amin a többiek felnevettek.
– Több tiszteletet. – dorgálta Shin, mire Natsu értetlenül nézett a többiekre, hogy még is mi rosszat mondott.
Az apjuk dörmögős nevetése azonban elmulasztotta a kisebb rosszkedvet, mert Natsu megnyugodott, hogy valóban nem volt tiszteletlen, vagy legalábbis az apja nem érezte, hogy az lenne.
A ház feje ekkor elém lépett és finoman meghajolt.
– Murasakibara Asa. – mutatkozott be, így én is meghajoltam.
– Akashi Seijuro. – mutatkoztam be én is.
– Üdv itthon. – mosolygott rám szeretetteljesen, ami még úgy is váratlanul ért, hogy eddig is mosolygott és közvetlen volt. – Foglalj helyet, ne ácsorogj. – intett Murasakibara mellé az egyik székre. Megköszöntem az invitálást és leültem Murasakibara mellé.
A vacsora teljes mértékben más volt, mint amit megszoktam otthon. Szinte folyton beszélt valaki, olykor egyszerre többen is. Nem győztük dicsérni az ételt és azt, aki készítette. Minden nagyon finom volt és rettentően sok is. Mikor Asa-san megkérdezte miért nem szedek még egyszer, elmondtam neki, hogy kevesebbhez vagyok szokva, de már értem, hogy lehet mindenki ilyen magas a családjában. Ezen hangosan felnevettek és szedtek még egy adag rizst és húst a tányéromra, a zöldséget sem sajnálták, mert abból jókora adagot szedtek.
És hiába lettek üresek a tányérok, hiába lakott jól mindenki, mégis a helyünkön maradtunk és tovább folyt a beszélgetés és a csipkelődés. Senki nem sértődött meg, senki nem mondott támadó jelleggel semmit.
A mosolyom le sem akart hervadni az arcomról, olykor már könnyeztem a nevetéstől, ahogy oda-vissza piszkálták egymást. A hangulatért főleg a családfő, a legidősebb fiú és Hikaru feleltek. A többieknek is felvágták a nyelvét, nem hagyták magukat egykönnyen a szószátyárok ellen. Olykor engem is kikezdtek, de nem hagytam magam, ami miatt felbátorodtak, és egyre többször fordultak felém.
Mikor már kezdtek felállni az asztaltól, Asa megjegyezte, hogy máskor szívesen látnak vacsorára, a felesége pedig megkérdezte, van-e kedvem náluk maradni éjszakára is, mert akkor előkeresik a vendégágyat Atsushinak. Ennek hallatán Shin megjegyezte, hogy elég nagy az ágy kettőnknek, amin mindenki nevetni kezdett. Az anyja azonban letorkollta, hogy ne hozzon kellemetlen helyzetbe minket, de ezen már én is elnevettem magam.
Murasakibara szobájába érve az arcomat masszíroztam, mert a sok mosolygástól igencsak fájni kezdtek a nevető izmaim.
– Nagyon kedves családod van. – mondtam mikor Murasakibara becsukta mögöttünk az ajtót.
– Kicsit kotnyelesek, de sosem cserélném le őket. – ezen is ismét felnevettem.
– Ha nekem ilyen családom lenne, én sem cserélném le őket semmi pénzért. – mondtam és felidéztem magam előtt az apámmal való közös vacsorákat. Ma délután egy megbeszélésre ment és utána együtt is vacsorázott pár munkatársával, épp ezért nem aggódom amiatt, hogy esetleg feltűnt neki a hiányom.
A mi vacsoráink csendben telnek. Ő az asztal egyik végén ül, én pedig a másikon. Ha néha meg is szólal, az egy számonkérő kérdést tartalmaz, vagy egy felszólítást, hogy jobban figyeljek, erre vagy arra és ne hozzak rá szégyent. Nagyon ritka, hogy megkérdezi, hogy vagyok, az pedig még ritkább, hogy a napomról kérdezzen.
Meglepetten zökkentem vissza a valóságba, mikor Murasakibara egy pockyt helyezett az ajkaim közé.
– Szomorúnak tűntél Akachin. – mondta én pedig megfogtam a pocky végét és leharaptam azt a részét ami számban volt. Epres. – Minden rendben Akachin? Éhes vagy? – ezen halkan felnevettem, valószínűleg pont ezért kérdezte ezt.
– Szerintem holnap délig én már nem leszek éhes. – mondtam mire hümmögve biccentette oldalra a fejét miközben engem vizslatott. – Murasakibara-kun, kérdezhetek valamit?
– Amit csak szeretnél.
– Sejtettem, hogy ezt mondod. – forgattam meg az ujjaim között az epres pockyt. – Szeretsz engem? – kérdeztem fel pillantva rá. Egy kedves mosoly terült el az arcán.
– Igen. Nagyon szeretlek Akachin. – sokszor mondta ezt nekem, de most mást jelent mind eddig.
– Ez a szeretet mit jelent? – kérdeztem mire közelebb hajolt hozzám, és lehunyva a szemeit még vidámabban mosolygott, miközben a homlokomhoz döntötte a fejét.
– Mindent. – a szívem kihagyott egy ütemet. Mióta érezhet így irántam? Mióta értem félre ezeket a jeleket, miközben annyira nyíltan felvállalta, hogy szeret engem. Murasakibara kissé elhúzódott és a mosolya is eltűnt. – Baj hogy így érzek? Kellemetlen neked? – kérdezte kissé aggódva.
– Nem. Egyáltalán nem baj és nem is kellemetlen.
– De Akachin.. Nagyon furcsa arcot vágsz. Mintha zavarna..
– Nem zavar, hanem.. Zavarban vagyok. Nem tudtam, hogy romantikus értelemben is szeretsz. – magyaráztam és az arcára simítottam a kezem. – De nem zavar. Örülök neki. Én is nagyon szeretlek Murasakibara-kun. – még ha bűntudatom is van a múlt miatt, ragaszkodtam hozzá és a társaságához mikor nem voltam önmagam. Nem csak azért mert a másik énem kihasználta, hanem azért is mert szerettem vele lenni. Egy pillanat alatt meg tudott nyugtatni a jelenléte, mikor a buszmegállóban meghallottam a hangját, és egyáltalán nem érzem taszítónak az érzéseit. Nem taszít a gondolat, hogy megérintsen, vagy hogy megérintsem.
Murasakibara ajkai óvatosan érintették meg az enyémeket, bizsergető, édes érzést keltve bennem. Először csak óvatos puszik voltak, de aztán átvettem az irányítást és kezeim közé fogva az arcát mélyítettem el egy igazi csókot.
Murasakibara is felbátorodott, mert a következő csókban már ő irányított, egyik kezével a derekamra simított és közelebb vont magához, másik kezével ő is az arcomra simított.
A telefonom csörgése szakított minket félbe, így elváltam tőle és a táskámhoz lépve vettem elő a kütyüt amin az apám neve villogott. A kellemes bizsergés helyét kezdte átvenni az ideges görcs. Murasakibara hátulról átölelt és a nyakamba csókolt, ami miatt kénytelen voltam beharapni az ajkaimat. Erőt véve magamon vettem fel a telefont és a fülemhez emelve köszöntem bele.
– Kapsz egy percet, hogy összeszedd a holmid és elköszönj. – kezemet Murasakibara hatalmas kezére tettem a hasamon és összekulcsoltam az ujjainkat.
– Ezt hogy érted?
– Komolyan azt hitted, hogy nem tudok az egyetlen örökösöm minden lépéséről? – lemondóan sóhajtottam.
– Azonnal megyek. – mondtam mire letette a telefont. Murasakibara csalódottan nézett rám mire halványan elmosolyodtam és az arcára simítottam a kezem. – Mennem kell.
– Értem. – engedett el én pedig felkaptam a táskám és a kabátom, majd elgondolkodva néztem végig magamon. – A ruháid még nem száradtak meg.
– Nem baj. Majd valamikor visszajövök értük és visszahozom ezt is. – pillantottam magamra, vagyis Murasakibara ruháira. – És amúgy is lógok neked két nagy táblás csokival. – emlékeztettem, amin elmosolyodott.
– Ha megint megcsókolsz, nem lógsz semmivel. – mondta mire lábujjhegyre álltam és közelebb húzva magamhoz, megint megcsókoltam, bár attól még venni fogok neki csokit, elvégre ez a csók nekem is jól esik.
Kifelé menet elköszöntem a szüleitől és a testvéreitől is, akik kérdőn vizslattak. Mindenki azt gondolta náluk fogok aludni, és majd csak reggel megyek.
– Bármikor szívesen látunk Akachin. – kacsintott rám az anyukája, direkt a becenevemet használva, amin Murasakibara szokott hívni.
– Köszönöm a vendéglátást. – hajoltam meg. Asa-san a felesége vállára tette a kezét, majd ő is elköszönt és megemlítette, hogy reméli, minél hamarabb eljövök újra.
Ezután magunkra maradtunk Murasakibarával aki egy bontatlan epres pockyt nyújtott felém. Kérdőn néztem a dobozra majd Murasakibarára, aki halvány pírrel az arcán pillantott félre.
– Elfogadod az érzéseimet? – kérdezte mire elvettem tőle az édességet majd ismét lehúztam magamhoz egy rövid csókra. Miután elváltak ajkaink mosolyogva néztem a szemeibe.
– Nem egyértelmű? – kérdeztem mire elmosolyodott és zavartan pillantott félre miközben elhabogott valamit arról, hogy mennyire örül.
Búcsúzóul még egy puszit nyomtam az arcára, majd kisiettem az éjszakába. Az eső még szemerkélt, de már nem volt vészes. A kocsi valóban a ház előtt állt. Kiléptem a kapun, és mielőtt beültem volna az autóba, hátra pillantva intettem Murasakibarának, az ajtóban ácsorgott.
Az apám hátul ült és karba font kezekkel, felém sem nézve jelezte Masakinak, hogy indulhatunk, mikor becsuktam a kocsi ajtaját.
– Lehet, hogy húsz éves vagy, de ha menni szeretnél valahová, akkor szólnod kell róla.
– Tudom apám. – mosolyogtam a pockyt fogva a kezeim között. Apám felém pillantott és gondterhelten felsóhajtott.
– Ez eddig is így volt, bárhová is mentél, nem értem mi volt ez a mai.
– Sétálni szerettem volna, de tudtam, hogy elleneznéd.
– Masaki elkísért volna, tisztes távolságból, ahogy eddig is.
– Nem szerettem volna, ha tisztes távolságból is, de követ. – az apám a homlokát ráncolta.
– Mik ezek a ruhák? – kérdezte, de mikor feleltem volna, dühösen legyintett. – Ne is mond, gondolom bőrig áztál. Nagyon remélem, hogy nem fog az egészséged rovására menni. – de ha a következő napokban tüsszentek akár egyet is, biztos megint meg fog dorgálni érte. – Mi az a kezedben? – kérdezte megelégelve, hogy két kézzel fogom és olykor lepillantva rá elmosolyodom.
– Valentin Pocky. – emeltem az ajkaim elé, amik még mindig bizseregtek Murasakibara csókjától.
Még sem volt olyan szörnyű ez a mai nap.
Vége
Megjegyzések
Megjegyzés küldése