A két feladó 2. évad 16. rész
Ugyanúgy vágyik rám ahogy én rá
Egy ideig unottan néztem a tévét,
de hamar érdekesebbé vált ahogy Bokuto a szemeit meresztve, szinte pislogás nélkül
mered a kijelzőre, mellette pedig Akaashi küzd az álmosságával. Érdekes
mennyire máshogy reagálunk egy lakásfelújító műsorra.
A telefonom csörgésére, Akaashi megugrott, Bokuto pedig idegesen legyintett velem miközben csitítgatott. Nevetve forgattam meg a szemeimet és gyorsan felvettem a készüléket, amin Oikawa neve villogott.
– Na mi az? Ennyire nem bírod nélkülem? – kérdeztem miközben kisétáltam a szobából, hogy ne zavarjam őket az alvás/tévézés programban. Oikawa egy dühös sóhajjal lerendezett, ami egész édes volt tőle, de azért egy kicsit bántja is az egómat. Bár amekkora egóm van, nem csoda ha minden apróság meg tudja sérteni.
– Most hagyj a hülyeségeiddel. Kéne Koushi lakcíme. – olyannyira meglepett, hogy azonnal mozdulatlanná dermedtem, ami így lépés közben egész vicces lehetne külső szemlélőként. Kamerákat kéne felszerelnem és vicces videókat összevágni a felvételekből. Sokat kereshetnék vele. Letettem a lábam és leültem a parkettára.
– Nocsak, nem tudod az exed telefonszámát?
– Hagyj a hülyeségeiddel! – ismételte meg magát kissé dühösebben. Csücsörítve döntöttem a fejem a mögöttem lévő falnak.
– Olyan gonosz vagy Oikawa-chan. Nem is mondtam hülyeséget..
– Nem Kuroo, nincs meg Koushi telefonszáma és képzeld, Kenmáé sincs meg, szóval ha lennél olyan nagylelkű és kedves, akkor esetleg megadhatnád a címüket. – semmi reakció a -chan ragra? Uncsi.
– A haverodnak nincs meg Koushi száma?
– Ha meglenne, szerinted téged hívtalak volna?
– Persze, elvégre ez egy remek ürügy arra, hogy felhívhass, és hallhasd a hangomat. – mosolyogtam holott nagyon is jól tudtam, hogy számtalan másik helyzetben hallja a hangom, és ha annyira fel akarna hívni, akkor nem ilyen okkal állna elő.
– Ha befejezted a szórakozás, akkor akár..
– Nem fogom csak úgy kiadni a lakcímüket, sem a telefonszámukat. Felhívom Kenmát, mert nekem sajnos kell ürügy rá, hogy hallhassam a hangját, és megkérdezem tőle, hogy megadhatom-e neked a címüket. Ha igent mond, dobok neked egy sms-t. – mondtam mire Oikawa meghökkent a vonal túlsó oldalán.
– Most meglepően normális voltál.
– Többnyire normális vagyok.
– Mikor is? Mikor idegbeteg vagy mert valaki beszól neked? Vagy mikor kanos macskaként mindenkihez hozzá dörgölőznél aki csak engedi? Vagy akkor amikor megkattansz Bokutoval?
– Csak akkor vagyok idegbeteg ha valaki beszól nekem, ami nem túl gyakori és hamar lecseng. Kanos elég gyakran vagyok, de amint kielégítettem a vágyaimat, visszaváltok a mindig fantasztikus önmagammá. Bokuto pedig értékeli az eszem és a humorom.
– A szerénységedért meg én vagyok odáig. – ironizált. – Várom az sms-t.
– Küldöm amint tudom. – köszöntem el és kinyomtam a telefont.
És akkor, Kenma, Kenma, Kenma-kun.. Amint rámentem a hívásra, és kicsöngött.. Megszakadt.
– Arara.. – biztos véletlenül megszakadt. Újra rámentem a hívásra, de ugyanaz történt. – Biztos véletlenül rossz irányba húzta. Ha-ha.. – egy gamertől ez azért elég béna. Újra rámentem a hívásra, de.. – Mi a fene!? Ne nyomj ki! – ordítottam dühösen és újra és újra és újra próbálkoztam, míg végül fel nem vette.
– Mond.
– Ne legyél ilyen unott! – ordítottam rá mire a hang alapján.. Igen.. Kinyomott.
Mély levegőt véve nyugtattam le magam egy kicsit és újra hívtam. Ezúttal megint felvette.
– Mit szeretnél? – kérdezte még mindig ugyanolyan unottan, de ismerem már annyira hogy kihaljam azt az enyhe élt a hangjában ami az idegességéről árulkodik. Hát bocs, hogy dühítelek!
– Oikawa felhívott és megkért hogy küldjem el neki Sugawara lakcímét, vagyis a ti lakcímeteket. – feszülten vett egy mély levegőt amin elmosolyodtam. Szóval ennyire féltékeny tud lenni ha Sugawaráról van szó, hm?
– És mi közöm ehhez?
– Nem adhatom meg csak úgy.. Előbb legalább egyikőtök engedélye kell. Így illik. – magyaráztam mire dühösen fújtatva morrant egyet és valami olyasmit motyogott, hogy én meg az illem. – Illemtudó vagyok. – álltam ki magamért kissé unottan, hogy ezzel leplezzem a sértettségemet. Hangosan felsóhajtottam. – Megadhatom neki vagy nem?
– Felőlem azt csinálsz amit akarsz! – ordította el magát olyan Kenmásan visszafogottan és kinyomta telefont. Hát akkor.. Beleegyezés megszerezve.
Bepötyögtem a címet és elküldtem Oikawának aki arra sem méltatott, hogy megköszönje a fáradozásaimat.
Mindegy is, majd behajtom máshogy azt a köszönetet.
Már épp felálltam a földről mikor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám..
A telefonom csörgésére, Akaashi megugrott, Bokuto pedig idegesen legyintett velem miközben csitítgatott. Nevetve forgattam meg a szemeimet és gyorsan felvettem a készüléket, amin Oikawa neve villogott.
– Na mi az? Ennyire nem bírod nélkülem? – kérdeztem miközben kisétáltam a szobából, hogy ne zavarjam őket az alvás/tévézés programban. Oikawa egy dühös sóhajjal lerendezett, ami egész édes volt tőle, de azért egy kicsit bántja is az egómat. Bár amekkora egóm van, nem csoda ha minden apróság meg tudja sérteni.
– Most hagyj a hülyeségeiddel. Kéne Koushi lakcíme. – olyannyira meglepett, hogy azonnal mozdulatlanná dermedtem, ami így lépés közben egész vicces lehetne külső szemlélőként. Kamerákat kéne felszerelnem és vicces videókat összevágni a felvételekből. Sokat kereshetnék vele. Letettem a lábam és leültem a parkettára.
– Nocsak, nem tudod az exed telefonszámát?
– Hagyj a hülyeségeiddel! – ismételte meg magát kissé dühösebben. Csücsörítve döntöttem a fejem a mögöttem lévő falnak.
– Olyan gonosz vagy Oikawa-chan. Nem is mondtam hülyeséget..
– Nem Kuroo, nincs meg Koushi telefonszáma és képzeld, Kenmáé sincs meg, szóval ha lennél olyan nagylelkű és kedves, akkor esetleg megadhatnád a címüket. – semmi reakció a -chan ragra? Uncsi.
– A haverodnak nincs meg Koushi száma?
– Ha meglenne, szerinted téged hívtalak volna?
– Persze, elvégre ez egy remek ürügy arra, hogy felhívhass, és hallhasd a hangomat. – mosolyogtam holott nagyon is jól tudtam, hogy számtalan másik helyzetben hallja a hangom, és ha annyira fel akarna hívni, akkor nem ilyen okkal állna elő.
– Ha befejezted a szórakozás, akkor akár..
– Nem fogom csak úgy kiadni a lakcímüket, sem a telefonszámukat. Felhívom Kenmát, mert nekem sajnos kell ürügy rá, hogy hallhassam a hangját, és megkérdezem tőle, hogy megadhatom-e neked a címüket. Ha igent mond, dobok neked egy sms-t. – mondtam mire Oikawa meghökkent a vonal túlsó oldalán.
– Most meglepően normális voltál.
– Többnyire normális vagyok.
– Mikor is? Mikor idegbeteg vagy mert valaki beszól neked? Vagy mikor kanos macskaként mindenkihez hozzá dörgölőznél aki csak engedi? Vagy akkor amikor megkattansz Bokutoval?
– Csak akkor vagyok idegbeteg ha valaki beszól nekem, ami nem túl gyakori és hamar lecseng. Kanos elég gyakran vagyok, de amint kielégítettem a vágyaimat, visszaváltok a mindig fantasztikus önmagammá. Bokuto pedig értékeli az eszem és a humorom.
– A szerénységedért meg én vagyok odáig. – ironizált. – Várom az sms-t.
– Küldöm amint tudom. – köszöntem el és kinyomtam a telefont.
És akkor, Kenma, Kenma, Kenma-kun.. Amint rámentem a hívásra, és kicsöngött.. Megszakadt.
– Arara.. – biztos véletlenül megszakadt. Újra rámentem a hívásra, de ugyanaz történt. – Biztos véletlenül rossz irányba húzta. Ha-ha.. – egy gamertől ez azért elég béna. Újra rámentem a hívásra, de.. – Mi a fene!? Ne nyomj ki! – ordítottam dühösen és újra és újra és újra próbálkoztam, míg végül fel nem vette.
– Mond.
– Ne legyél ilyen unott! – ordítottam rá mire a hang alapján.. Igen.. Kinyomott.
Mély levegőt véve nyugtattam le magam egy kicsit és újra hívtam. Ezúttal megint felvette.
– Mit szeretnél? – kérdezte még mindig ugyanolyan unottan, de ismerem már annyira hogy kihaljam azt az enyhe élt a hangjában ami az idegességéről árulkodik. Hát bocs, hogy dühítelek!
– Oikawa felhívott és megkért hogy küldjem el neki Sugawara lakcímét, vagyis a ti lakcímeteket. – feszülten vett egy mély levegőt amin elmosolyodtam. Szóval ennyire féltékeny tud lenni ha Sugawaráról van szó, hm?
– És mi közöm ehhez?
– Nem adhatom meg csak úgy.. Előbb legalább egyikőtök engedélye kell. Így illik. – magyaráztam mire dühösen fújtatva morrant egyet és valami olyasmit motyogott, hogy én meg az illem. – Illemtudó vagyok. – álltam ki magamért kissé unottan, hogy ezzel leplezzem a sértettségemet. Hangosan felsóhajtottam. – Megadhatom neki vagy nem?
– Felőlem azt csinálsz amit akarsz! – ordította el magát olyan Kenmásan visszafogottan és kinyomta telefont. Hát akkor.. Beleegyezés megszerezve.
Bepötyögtem a címet és elküldtem Oikawának aki arra sem méltatott, hogy megköszönje a fáradozásaimat.
Mindegy is, majd behajtom máshogy azt a köszönetet.
Már épp felálltam a földről mikor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám..
Másnap
Idegesen álltam meg a hosszú folyosón,
azelőtt a bizonyos lakás előtt. A szívem hevesen vert a mellkasomban az
izgatottságtól, miközben próbáltam nem visszavonulót fújni és inkább mégiscsak
postázni ezt a vacak kulcscsomót.
Kou biztos hogy direkt, hagyta ott aznap este a kulcsait. Máskülönben miért vette volna elő egyáltalán? Hisz nem kocsival érkezett, és ha azzal is jött volna, ahhoz hogy a jármű elinduljon, szüksége lett volna a kulcsaira is.
Kissé dühösen igazgattam meg a frufrum. Felesleges azon agyalnom, hogy miért is hagyta ott. A lényeg, hogy ahelyett, hogy egyszerűen beletettem volna egy borítékba és feladom a postán, inkább eljöttem.
Látni akarom őt..
A képek mindig is csak a töredékét mutatták meg annak, milyen gyönyörű. És most, hogy kicsit idősebb lett, férfiasabb lett, biztos sokkal helyesebb mint azon a képen amit a társkereső oldalra töltött fel magáról.
Már épp felemeltem a kezem, hogy megnyomjam a csengőt, de szinte azonnal vissza is engedtem.
Mi van ha nincs is itthon?
Vagy még rosszabb, mi van ha itthon van? Mit fogok neki mondani? „Szia, visszahoztam Kou kulcsait. Jól nézel ki, mi újság?”
Viccnek is rossz. De ha nincs itthon és Kenma nyit ajtót? Kizárt, elvégre hétköznap van és még csak délkörül jár az idő. Kuroo valami olyasmit mondott, hogy az a gamer gyerek folyton dolgozik, ami lehet itthoni kockulásos munka, de nekem valami olyasmi rémlik, hogy gyorskajáldában robotol. Vagy virág üzletben? Nem-nem, biztos vagyok benne, hogy egy könyvesboltban. Vagy talán egy színházban? Dehogy is, mit keresne egy színházban?
Aaaah, erőltesd már meg magad vagyis magam és csengess be végre! Elvégre meglehet, hogy majd Kou nyit ajtót.
Ismét felemeltem a kezem, hogy ezúttal tényleg becsöngessek, de.. Elképzeltem ahogy kinyitja az ajtót. Közel velem egy magas, a régi kedves vonások az arcán bár megváltoztak de még mindig ott vannak, csak ezúttal egy felnőtt férfi arcán köszönnek vissza. A haja rövidebb és oldalra simul, a másik oldalt egy kicsit kócos. A szeme alatt az anyajegye kissebnek tűnik, de még így is vonzóan szexivé teszi az arcát. Egy inget visel, aminek az első két gombja kivan gombolva, a nyakkendője nincs rajta mert amint haza ért, meglazította és levette, most pedig arra vár valahol egy komód tetején, hogy a csuklója köré szorítsam, a feje felé feszítve a karjait, miközben felfedezem azt a gyönyörű testet amit olyan rég nem láttam már.
Remegve engedtem el egy sóhajt és megingatva a fejem, sebesen fordultam sarkon, hogy azonnal elszeleljek mielőtt valami butaságot tennék, de amint felpillantottam a folyosó kövéről, megpillantottam Őt.
Alig néhány méterre állt tőlem, szakadatlanul engem nézve azokkal a gyönyörű szemekkel.
A fantáziálásom és a képek semmik a valósághoz képest. Már attól hevesen ver a szívem, ahogy az ajkai szétnyílnak, majd szavak híján inkább összezárulnak. Már az hogy láthatom.. Zavartan pillantottam félre és egy mély levegőt véve nyugtattam magam és a rámtörő vágyat, hogy most azonnal magamhoz rántsam és szavak helyett a nyelvemet dugnám a szájába.
– Szia. – lentebbi régiókon a farkam kezdett ébredezni, hogy esetleg ő is köszönne neki, ha lehet, de dühösen gondoltam inkább valami hervasztóra, hogy elvegyem a kedvét a köszöngetéstől.
– Szia. – köszöntem vissza, majd sietősen előkerestem a zsebemből Kou kulcsait majd közelebb lépve Koushihoz. – Kou-kuné.. – magyaráztam mire kinyújtotta a kezét én pedig óvatosan a tenyerébe helyeztem a tárgyat. – Akkor.. Szia. – köszöntem el és már épp kikerültem volna, mikor hirtelen elém lépett.
– Igyunk egy kávét! – mosolygott rám mire nyeltem egyet és elmotyogtam valami, rendben féleséget. – Hm? Nem hallom. – hajolt kicsit közelebb.
– Igyunk.. – motyogtam félre pillantva miközben zavartan ráncoltam a szemöldököm. Koushi halkan nevetett és ellépve elölem az ajtóhoz lépett. – Nem is igaz, hogy nem hallottad. – motyogtam az orrom alatt miközben utána fordultam, hogy kövessem a lakásba.
Mindenhová néztem, csak az előttem haladóra nem, nehogy még inkább kísértésbe ejtsem magam. Azonban ahogy a cipőket néztem és a lakás berendezését.. Egyértelmű volt Kenma jelenléte. A komódon felejtett játék, a cipője az előszobában, az összehajtogatott ruhák amik két kupacban hevertek egymás mellett a kanapén. Egy cicás bögre a csurgatón.. Ezek csak apróságok, de a mindennapjaik része, a személyes holmik amiknek megvan a maga helye. Odabent biztos van egy közös szekrényük, amiben külön pocok vannak számára fenntartva. A törölközője ott lóg valahol a fürdőszobában, a fogkeféje pedig egy pohárban pihen a polcon.
– Hogy kéred a kávét? – csendült fel Koushi hangja, de a fájdalom miatt ez most nem tudott megnyugtatni.
– Bárhogy jó. – feleltem az asztalterítő mintáját tanulmányozva. Vajon hány madárka lehet rajta? Egy.. Kettő..
– Rendben, akkor sót teszek bele. Két kanállal. – döbbenten kaptam felé a fejem. Koushi mosolyogva nézett vissza rám, csípőjével a konyha pultnak dőlve állt. Lemondóan sóhajtva fordultam vissza a terítő felé.
– Ez nem volt vicces.
– Hmm? Sótlan vagy. – fordított hátat, hogy reményeim szerint a só helyett a cukrot vegye le a polcról. Bár nem akartam stírölni, de valahogy mégis a fenekére siklott a tekintetem. Nagyot nyelve csuktam le a szemem.
Pár percig csak azt hallottam ahogy a kiskanál a csészéhez koccan, majd kinyitottam a szemem és megvártam amíg a csésze előttem landol. Ez akár ufós vicc is lehetne, ha lenne hozzá humorom.
– Iwaizumi hogy van? – kérdezte ezzel is bizonyítva, hogy nem igazán van olyan témánk amiról beszélhetnénk...
– Jól. – zártam le ennyivel. Jobban érdekelne, hogy Kenma és ő tényleg egy pár-e vagy sem.. – Sokat változtál. – csúszott ki a számon.
– Nem hiszem. Bár én mindennap látom magam, szóval nem igazán tűnik fel.
– Pedig igaz. Sokkal férfiasabb vagy.
– Szóval régen lányos voltam? – kérdezte felhúzva az egyik szemöldökét.
– Nem, csak fiatalabb. Régen fiú voltál most meg..
– Férfi. Értem. – ez rohadt kínos. Megfogtam a csészét de aztán kissé elbizonytalanodtam.
– Tényleg sót tettél bele? – kérdeztem mire mosolyogva megingatta a fejét.
– Nem. A végén még nem jönnél többet. – amint kimondta, megfagyott egy pillanatra. Kou azt mondta szeret még, de.. Nem emlékszem, a lényeg, hogy szeret!
– Köszönöm a kávét. – álltam fel és kifelé indultam. Koushi széke hangosan megnyikordult amikor hirtelen felállt az asztaltól, miközben utánam sietett. Mi a francért menekülök? Nem tudom, de úgy érzem ennyi elég volt mára. Majd vissza jövök holnap, vagy holnapután, vagy azután, vagy sok-sok idő után.
Már épp kiléptem az ajtón, mikor Koushi utánam ordított.
– Utánad kellett volna mennem! – megtorpantam és felé fordultam. Ha ez egy drámai film lenne, most könnyes lenne a szeme én pedig épp az esküvőmre készülnék, és ezért azt mondanám, hogy..
– De nem jöttél. – ééés kimondtam. Gratulálok Oikawa, ezt megcsináltad.
– Tudom.. És nagyon bánom.. Én tényleg..
– Akkor gyere! – fordultam felé teljes testtel mire megszeppenve nézett rajtam végig, mintha csak azon gondolkodna, mit várok tőle. Hát nem egyértelmű? – Gyere! – tártam szét még jobban a karjaimat, arra várva, hogy utánam lépjen és átöleljen, megcsókoljon, vagy a kettőt együtt.
– De Kenma.. – leengedve a kezem fordultam sarkon, hogy megöljem az összes Kenmát a világon! Vagy legalábbis egyet biztosan. – Várj! – kapta el a karom, mire megint csak felé fordítottam a fejem.
– Mégis mire? – kérdeztem dühösen és esküszöm hogy a szemem sarkából láttam ahogy résnyire nyílik az egyik ajtó. Látod Koushi? Szappanoperába kerültünk miatta..m? A picsába, tényleg miattam.
– Csak.. Gyere vissza jó? Beszéljünk.. – ezen gúnyosan elmosolyodtam, de nem azért mert beszélni szeretne, hanem azért mert ha én oda vissza megyek biztosan elvesztem azt a maradék önuralmamat is.
– Na és Kenma? – zavartan nézett rám ami miatt csak még inkább kedvem támadt letámadni.
– Ő.. Dolgozik. – motyogta még mindig kissé értetlenül. Szinte láttam ahogy azon agyal, hogy jön ide most Kenma? Hát úgy gyönyörűm, hogy elvileg ti ketten jártok vagyis akkor szexeltek is és nem lenne túl jó buli ha rajta kapna minket.
Kihúztam a kezem Koushi szorításából és visszaindultam a lakásba. Na, kedves szomszéd, most kezd el fülelni. Olyan szimfóniát produkálok neked, hogy még te is elélvezel tőle.
Amint behúzta utánunk az ajtót, ösztönösen fontam köré a karjaimat. Hátulról ölelve simultam hozzá és lélegeztem be az illatát. Éreztem ahogy megremeg, majd észbe kapva hirtelen fordult meg az ölelésben és nyomta kezeit a mellkasomra, hogy ellökjön magától.
– Ha most ellöksz magadtól.. Véglegesen elmegyek. – éreztem ahogy megremegnek az ujjai amin elmosolyodtam és már épp összesimítottam volna az ajkinkat de elfordította a fejét. Egy lemondó nevetéssel hajtottam le a fejem, de nem voltam hajlandó elengedni.
Szeretsz engem, nem? Akkor miért ellenkezel? Mit mondott Kou? Mit is kell tennem? Mire is kell figyelnem? Nem emlékszem. Nem emlékszem semmire.
Ajkaimmal az előttem lévő szabad bőrfelületre tapadtam, a nyakát csókolva élveztem ki minden egyes pillanatot, hogy a karjaimban tarthatom. A testem szinte sír a visszafogott tempótól. Legszívesebben most azonnal letépném róla az összes ruhát.
– Nem tehetem ezt Kenmával.. – már megint ez a rohadt név.
– Akkor lökj el. – leheltem finom bőre ellen.
– De azt mondtad, hogy..
– Akkor ne lökj el. – markoltam meg a csípőjét és összepréseltem az ölünket, hogy érezze mit is vált ki belőlem.
Nincs azaz isten, hogy Kenma miatt leálljak. Felőlem aztán ránk is nyithat!
– Ez.. zsarolás..
– Ha ezzel zsarolni lehet, akkor még mindig szeretsz. – hajoltam közelebb az arcához és egyik kezemmel megtámaszkodtam feje mellett a falon.
– Nem mintha tagadtam volna.. De ezt akkor sem.. – dühösen préseltem a falhoz mire meghökkenve nézett fel rám. Az ajkaink óvatosan egymáshoz simultak, de még nem mélyítettem el a csókot.
– Ha nem akarod, csak el kell löknöd. – bár a napnál is világosabb, hogy ugyanúgy vágyik rám ahogy én rá.
Kou biztos hogy direkt, hagyta ott aznap este a kulcsait. Máskülönben miért vette volna elő egyáltalán? Hisz nem kocsival érkezett, és ha azzal is jött volna, ahhoz hogy a jármű elinduljon, szüksége lett volna a kulcsaira is.
Kissé dühösen igazgattam meg a frufrum. Felesleges azon agyalnom, hogy miért is hagyta ott. A lényeg, hogy ahelyett, hogy egyszerűen beletettem volna egy borítékba és feladom a postán, inkább eljöttem.
Látni akarom őt..
A képek mindig is csak a töredékét mutatták meg annak, milyen gyönyörű. És most, hogy kicsit idősebb lett, férfiasabb lett, biztos sokkal helyesebb mint azon a képen amit a társkereső oldalra töltött fel magáról.
Már épp felemeltem a kezem, hogy megnyomjam a csengőt, de szinte azonnal vissza is engedtem.
Mi van ha nincs is itthon?
Vagy még rosszabb, mi van ha itthon van? Mit fogok neki mondani? „Szia, visszahoztam Kou kulcsait. Jól nézel ki, mi újság?”
Viccnek is rossz. De ha nincs itthon és Kenma nyit ajtót? Kizárt, elvégre hétköznap van és még csak délkörül jár az idő. Kuroo valami olyasmit mondott, hogy az a gamer gyerek folyton dolgozik, ami lehet itthoni kockulásos munka, de nekem valami olyasmi rémlik, hogy gyorskajáldában robotol. Vagy virág üzletben? Nem-nem, biztos vagyok benne, hogy egy könyvesboltban. Vagy talán egy színházban? Dehogy is, mit keresne egy színházban?
Aaaah, erőltesd már meg magad vagyis magam és csengess be végre! Elvégre meglehet, hogy majd Kou nyit ajtót.
Ismét felemeltem a kezem, hogy ezúttal tényleg becsöngessek, de.. Elképzeltem ahogy kinyitja az ajtót. Közel velem egy magas, a régi kedves vonások az arcán bár megváltoztak de még mindig ott vannak, csak ezúttal egy felnőtt férfi arcán köszönnek vissza. A haja rövidebb és oldalra simul, a másik oldalt egy kicsit kócos. A szeme alatt az anyajegye kissebnek tűnik, de még így is vonzóan szexivé teszi az arcát. Egy inget visel, aminek az első két gombja kivan gombolva, a nyakkendője nincs rajta mert amint haza ért, meglazította és levette, most pedig arra vár valahol egy komód tetején, hogy a csuklója köré szorítsam, a feje felé feszítve a karjait, miközben felfedezem azt a gyönyörű testet amit olyan rég nem láttam már.
Remegve engedtem el egy sóhajt és megingatva a fejem, sebesen fordultam sarkon, hogy azonnal elszeleljek mielőtt valami butaságot tennék, de amint felpillantottam a folyosó kövéről, megpillantottam Őt.
Alig néhány méterre állt tőlem, szakadatlanul engem nézve azokkal a gyönyörű szemekkel.
A fantáziálásom és a képek semmik a valósághoz képest. Már attól hevesen ver a szívem, ahogy az ajkai szétnyílnak, majd szavak híján inkább összezárulnak. Már az hogy láthatom.. Zavartan pillantottam félre és egy mély levegőt véve nyugtattam magam és a rámtörő vágyat, hogy most azonnal magamhoz rántsam és szavak helyett a nyelvemet dugnám a szájába.
– Szia. – lentebbi régiókon a farkam kezdett ébredezni, hogy esetleg ő is köszönne neki, ha lehet, de dühösen gondoltam inkább valami hervasztóra, hogy elvegyem a kedvét a köszöngetéstől.
– Szia. – köszöntem vissza, majd sietősen előkerestem a zsebemből Kou kulcsait majd közelebb lépve Koushihoz. – Kou-kuné.. – magyaráztam mire kinyújtotta a kezét én pedig óvatosan a tenyerébe helyeztem a tárgyat. – Akkor.. Szia. – köszöntem el és már épp kikerültem volna, mikor hirtelen elém lépett.
– Igyunk egy kávét! – mosolygott rám mire nyeltem egyet és elmotyogtam valami, rendben féleséget. – Hm? Nem hallom. – hajolt kicsit közelebb.
– Igyunk.. – motyogtam félre pillantva miközben zavartan ráncoltam a szemöldököm. Koushi halkan nevetett és ellépve elölem az ajtóhoz lépett. – Nem is igaz, hogy nem hallottad. – motyogtam az orrom alatt miközben utána fordultam, hogy kövessem a lakásba.
Mindenhová néztem, csak az előttem haladóra nem, nehogy még inkább kísértésbe ejtsem magam. Azonban ahogy a cipőket néztem és a lakás berendezését.. Egyértelmű volt Kenma jelenléte. A komódon felejtett játék, a cipője az előszobában, az összehajtogatott ruhák amik két kupacban hevertek egymás mellett a kanapén. Egy cicás bögre a csurgatón.. Ezek csak apróságok, de a mindennapjaik része, a személyes holmik amiknek megvan a maga helye. Odabent biztos van egy közös szekrényük, amiben külön pocok vannak számára fenntartva. A törölközője ott lóg valahol a fürdőszobában, a fogkeféje pedig egy pohárban pihen a polcon.
– Hogy kéred a kávét? – csendült fel Koushi hangja, de a fájdalom miatt ez most nem tudott megnyugtatni.
– Bárhogy jó. – feleltem az asztalterítő mintáját tanulmányozva. Vajon hány madárka lehet rajta? Egy.. Kettő..
– Rendben, akkor sót teszek bele. Két kanállal. – döbbenten kaptam felé a fejem. Koushi mosolyogva nézett vissza rám, csípőjével a konyha pultnak dőlve állt. Lemondóan sóhajtva fordultam vissza a terítő felé.
– Ez nem volt vicces.
– Hmm? Sótlan vagy. – fordított hátat, hogy reményeim szerint a só helyett a cukrot vegye le a polcról. Bár nem akartam stírölni, de valahogy mégis a fenekére siklott a tekintetem. Nagyot nyelve csuktam le a szemem.
Pár percig csak azt hallottam ahogy a kiskanál a csészéhez koccan, majd kinyitottam a szemem és megvártam amíg a csésze előttem landol. Ez akár ufós vicc is lehetne, ha lenne hozzá humorom.
– Iwaizumi hogy van? – kérdezte ezzel is bizonyítva, hogy nem igazán van olyan témánk amiról beszélhetnénk...
– Jól. – zártam le ennyivel. Jobban érdekelne, hogy Kenma és ő tényleg egy pár-e vagy sem.. – Sokat változtál. – csúszott ki a számon.
– Nem hiszem. Bár én mindennap látom magam, szóval nem igazán tűnik fel.
– Pedig igaz. Sokkal férfiasabb vagy.
– Szóval régen lányos voltam? – kérdezte felhúzva az egyik szemöldökét.
– Nem, csak fiatalabb. Régen fiú voltál most meg..
– Férfi. Értem. – ez rohadt kínos. Megfogtam a csészét de aztán kissé elbizonytalanodtam.
– Tényleg sót tettél bele? – kérdeztem mire mosolyogva megingatta a fejét.
– Nem. A végén még nem jönnél többet. – amint kimondta, megfagyott egy pillanatra. Kou azt mondta szeret még, de.. Nem emlékszem, a lényeg, hogy szeret!
– Köszönöm a kávét. – álltam fel és kifelé indultam. Koushi széke hangosan megnyikordult amikor hirtelen felállt az asztaltól, miközben utánam sietett. Mi a francért menekülök? Nem tudom, de úgy érzem ennyi elég volt mára. Majd vissza jövök holnap, vagy holnapután, vagy azután, vagy sok-sok idő után.
Már épp kiléptem az ajtón, mikor Koushi utánam ordított.
– Utánad kellett volna mennem! – megtorpantam és felé fordultam. Ha ez egy drámai film lenne, most könnyes lenne a szeme én pedig épp az esküvőmre készülnék, és ezért azt mondanám, hogy..
– De nem jöttél. – ééés kimondtam. Gratulálok Oikawa, ezt megcsináltad.
– Tudom.. És nagyon bánom.. Én tényleg..
– Akkor gyere! – fordultam felé teljes testtel mire megszeppenve nézett rajtam végig, mintha csak azon gondolkodna, mit várok tőle. Hát nem egyértelmű? – Gyere! – tártam szét még jobban a karjaimat, arra várva, hogy utánam lépjen és átöleljen, megcsókoljon, vagy a kettőt együtt.
– De Kenma.. – leengedve a kezem fordultam sarkon, hogy megöljem az összes Kenmát a világon! Vagy legalábbis egyet biztosan. – Várj! – kapta el a karom, mire megint csak felé fordítottam a fejem.
– Mégis mire? – kérdeztem dühösen és esküszöm hogy a szemem sarkából láttam ahogy résnyire nyílik az egyik ajtó. Látod Koushi? Szappanoperába kerültünk miatta..m? A picsába, tényleg miattam.
– Csak.. Gyere vissza jó? Beszéljünk.. – ezen gúnyosan elmosolyodtam, de nem azért mert beszélni szeretne, hanem azért mert ha én oda vissza megyek biztosan elvesztem azt a maradék önuralmamat is.
– Na és Kenma? – zavartan nézett rám ami miatt csak még inkább kedvem támadt letámadni.
– Ő.. Dolgozik. – motyogta még mindig kissé értetlenül. Szinte láttam ahogy azon agyal, hogy jön ide most Kenma? Hát úgy gyönyörűm, hogy elvileg ti ketten jártok vagyis akkor szexeltek is és nem lenne túl jó buli ha rajta kapna minket.
Kihúztam a kezem Koushi szorításából és visszaindultam a lakásba. Na, kedves szomszéd, most kezd el fülelni. Olyan szimfóniát produkálok neked, hogy még te is elélvezel tőle.
Amint behúzta utánunk az ajtót, ösztönösen fontam köré a karjaimat. Hátulról ölelve simultam hozzá és lélegeztem be az illatát. Éreztem ahogy megremeg, majd észbe kapva hirtelen fordult meg az ölelésben és nyomta kezeit a mellkasomra, hogy ellökjön magától.
– Ha most ellöksz magadtól.. Véglegesen elmegyek. – éreztem ahogy megremegnek az ujjai amin elmosolyodtam és már épp összesimítottam volna az ajkinkat de elfordította a fejét. Egy lemondó nevetéssel hajtottam le a fejem, de nem voltam hajlandó elengedni.
Szeretsz engem, nem? Akkor miért ellenkezel? Mit mondott Kou? Mit is kell tennem? Mire is kell figyelnem? Nem emlékszem. Nem emlékszem semmire.
Ajkaimmal az előttem lévő szabad bőrfelületre tapadtam, a nyakát csókolva élveztem ki minden egyes pillanatot, hogy a karjaimban tarthatom. A testem szinte sír a visszafogott tempótól. Legszívesebben most azonnal letépném róla az összes ruhát.
– Nem tehetem ezt Kenmával.. – már megint ez a rohadt név.
– Akkor lökj el. – leheltem finom bőre ellen.
– De azt mondtad, hogy..
– Akkor ne lökj el. – markoltam meg a csípőjét és összepréseltem az ölünket, hogy érezze mit is vált ki belőlem.
Nincs azaz isten, hogy Kenma miatt leálljak. Felőlem aztán ránk is nyithat!
– Ez.. zsarolás..
– Ha ezzel zsarolni lehet, akkor még mindig szeretsz. – hajoltam közelebb az arcához és egyik kezemmel megtámaszkodtam feje mellett a falon.
– Nem mintha tagadtam volna.. De ezt akkor sem.. – dühösen préseltem a falhoz mire meghökkenve nézett fel rám. Az ajkaink óvatosan egymáshoz simultak, de még nem mélyítettem el a csókot.
– Ha nem akarod, csak el kell löknöd. – bár a napnál is világosabb, hogy ugyanúgy vágyik rám ahogy én rá.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése