Kettős érzelmek - Akaashi x Akinori

Kettős érzelmek

Akinori szemszöge

Az orrnyergemet masszírozva próbáltam nyugtatni magam, de akár hányszor Bokutora pillantottam csak még elveszettebb lettem.. Gyűlölöm a biológia tanárt amiért névsor szerint oszt minket csoportokra.. Ezt a beadandót is egyedül kell megcsinálnom. 

– Nézd! Nézd! Sikerült! – egyensúlyozott a kis mandarinokkal a homlokán. 

– Gratulálok Bokuto-san. Hihetetlenül menő vagy Bokuto-san.. – motyogtam monoton hangon immár sokadjára. A következő pillanatban azonban megbotlott és hátra zakózott egyet. Már ezen sem tudok nevetni.. Nincs olyan nap hogy ne esne pofára.. Szinte már művészet amit csinál, de komolyan. – Fejezzük be mára. Edzés előtt még el akarok menni a kis boltba. – szedtem össze a könyveimet. 

– Ok~é! A tesiteremben találkozunk! – kapta fel a táskáját (amiből persze semmit nem pakolt ki, mert ugye minek?), és már el is rohant.. Nem kerülte el a figyelmem hogy nem jobbra indult hanem balra, ami azt jelentette, hogy Akaashiék osztályterme felé igyekszik. Már meg sem lepődök rajta. Halkan sóhajtva vettem elő a pénztárcámat, hogy megbizonyosodjak róla, minden yenem megvan, amit reggel bele tettem.. Nevezzenek paranoiásnak, de raboltak már ki a tudtom nélkül is, és ez még a kedvesebbik verzió.. Sokan azt mondják, a japánok nem lopnak. Oké, én speciel valóban nem, de elég nagy ország vagyunk.. Az hogy nem lopunk elég nagy általánosítás, mert végül is ki ismerné be hogy lop? Gyanítom ezt a kérdőívet is úgy osztották szét, hogy: „Ön lopott már életében? És ha igen, akkor mit?” Máris más lett volna az eredmény ha azt kérdezik: „Öntől loptak már? Hányszor és mit?”.. Oda már a „ha igen..” rész sem kellene. 

– Akinori, nem jössz edzésre? – állt meg mellettem hirtelen Tatsuki, mire meglepetten pillantottam fel rá. Egy ilyen bazi nagy srácot hogy nem tudtam kiszúrni? Vagy kinőtt a talajból? 

– Elszaladok a boltba. És amúgy is van még időnk az edzésig. Tudtommal még órát tartanak a tesiteremben. – talán az elsősök tesiznek, nem vagyok benne biztos.. De a másodikosainknak is órája van még. Bokuto rendszerint pénteken kerül bajba, mert folyton benyit Akaashiék osztályába mindenféle indokkal.. 

– Hogy haladsz a biológia esszével? – kérdezte és látszólag együtt megyünk boltba, mert nem kanyarodott le az előző folyosón.. 

– A téma már meg van és a vázlata is. Csak rendbe kell szednem a gondolataimat ami Bokuto mellett nem igazán sikerült.. 

– Már egy ideje gondolkodom rajta, de.. Te utálod Bokutot? – kérdezte amivel nem kicsit lepett meg. 

– Mégis miért utálnám? – kérdeztem vissza de erre már nem válaszolt, csak vállat vont, amolyan „én azt honnan tudnám?” stílusban.. De ha őszinte akarnék lenni.. Egy kicsit tényleg elásnám Bokutot.. De csak egy kicsit.. Mondjuk fejjel lefelé a könyökéig.. Bár amilyen hangja van meg energiája, egy jó másfél óráig még úgy is üvöltene, de valószínűleg nem arról, hogy ássuk ki, hanem hogy: „Azta mennyi giliszta~”… De egyébként nem utálom.. Vagyis nem utáltam.. Még elsőben el tudtam viselni a folytonos kérdéseit, ami elég hosszú skálán mozgott. Egészen „Az ég miért kék?”-től a „Ha egy fél csomag mogyorót felnyomok az orromba akkor az olyan mint egy mini géppisztoly?”-ig bármilyen hülyeség is legyen, ő biztos gondolkodott rajta és meg is kérdezte, hogy mi mit gondolunk róla. Én az első hét végén konkrétan fejbelőttem volna egy tárnyi mogyoróval, és pont aznap tette fel ezt a géppisztolyos kérdést, így csak annyit feleltem: „Próbáld ki és megtudod.” Kipróbálta.. És nem került fül-orr-gégészetre.. Pedig reménykedtem benne, hogy talán egy hétre megszabadulunk tőle, de esélytelen. Viszont egy idő után megtanultam kezelni, és egész jól elszórakoztam rajta mekkora idióta, mert annak ellenére, hogy ő a világ egyik legostobább és legszerencsésebb embere.. Hatalmas szíve van.. De tényleg.. Képes volt két órát biciklizni szakadó esőben, hogy megkérdezze, jól vagyok-e, és hogy tud-e valamit segíteni.. Megjegyezném, csak megfáztam… Nem volt semmi komoly bajom, és amúgy is.. Telefonon is megkérdezhette volna. Én meg még anyukámat nyugtattam, hogy Bokutonak nem lesz tüdőgyulladása vagy ilyesmi, mert a hülyék sosem lesznek betegek. Persze anya elég csúnyán nézett rám, de mikor felhívtuk Bokuto anyukáját, hogy megkérdezzük, a fia épségben haza ért-e és jól van-e, mert ugyebár ˝aggódunk˝ (én nem aggódtam csak anyu, de ő kettőnk helyett is). Az anyja pedig nevetve mondta el ugyanazt amit én, miszerint Bokutonak elég erős az immunrendszere, ez a kárpótlás amiért agyban elég gyenge.. Mikor felkerültem középsuliban én tényleg nem számítottam rá, hogy megismerek egy ekkora majmot… Na de végtére is második osztály év elején utáltam meg, ugyanis Akaashi ekkor jött a sulinkba, mint a cuki elsős akit mindenki imád, és természetesen Bokuto is.. De nagyon.. Már az első hetekben olyan információkat tudtam meg a kölyökről, amiket az életben nem akartam tudni! Bokuto olyan lett mint egy tini lány és mindent kiderített a srácról.. Utólag kiderült, hogy igazából nem nyomozott utána, hanem személyesen kérdezte meg.. Itt jött a következő döbbenet: Akaashi komolyan válaszolt egy olyan kérdésre, hogy van-e a nemi szervén anyajegy?? Nem mellesleg azt mondta hogy van, azt is tudjuk már hogy hol, de nagyon reménykedem benne, hogy csak hazudott valamit, hátha ezzel elhallgatatja Bokutot. Ezért persze Akaashit nincs okom utálni, de valamiért még sem kedvelem, sőt.. Gyakran el kerülöm. Ugyanis nem elég hogy Bokuto miatt mindent tudunk róla, de a kis kölyök még jól is játszik.. Kifejezetten szeretem a feladásait, de amikor burkoltan dirigál, na az fel tud idegesíteni.. Mégis mindig azt csinálom amit mond, ennél nincs is szánalmasabb dolog.. Na de amivel nagyon felcseszett az év elején.. Megnőtt.. Pontosítok, a kis köcsög magasabb mint én! Ez volt az egyetlen amiben eddig fölé tornyosultam, erre most már ezt is cseszhetem. És ha már a magasságnál tartunk.. – Te mit csinálsz? – néztem Tatsukira aki egy epres tejet tartott felém. Láttam hogy ő is vásárolt magának, de hogy pont tejet adjon nekem az kicsit sértő.. 

– Mostanában ezeket iszod nem? – halkan sóhajtva fogadtam el az innivalót, és ha már úgy is kajával dobáljuk egymást.. Odaadtam neki egy csokis műzlit. – Nem azért adtam, hogy te is adj valamit. 

– Nem azért adtam mert adtál valamit. – vontam vállat, ugyanis Komiéknak is vettem egy-egy műzli szeletet. Kis bolt, hamar kifogy a jó csokikból, főleg így hónap vége felé. 

– Hey-hey-hey! – szinte reflex szerűen álltunk félre, de mikor Bokuto elfutott volna mellettünk, megcsúszott és a hátára esett.. Pont a lábunk mellett.. Kérdőn hajoltunk felé, de a pillanatnyi fájdalom után mosolyogva nézett ránk. – Hey-hey-hey! 

– Hey-hey-hey.. – próbáltam vissza köszönni mire nagy lendülettel ült fel. 

– Nem úgy! Hangosabban! Hey-hey-hey! 

– Mi ez így hirtelen? – kérdeztem értetlenül mire lelkesen kezdte magyarázni, hogy jövőhétre átcsalta Kuroo-ékat egy gyakorló meccsre s meg akarja mutatni nekik hogy mennyire lelkesek vagyunk.. Unottan bontottam fel egy csokit és a szájába tettem mire hümmögve ˝beszélt˝ tovább. 

– Srácok! Kezdődik az edzés! – integetett a távolban Komi. Tatsuki felsegítette Bokutot, így hárman indultunk vissza a suli felé.. Bokuto továbbra is a csokin csámcsogott és meglepően nyugodt aura lengte körül amin nem tudtam nem mosolyogni.. Végtére is magát Bokutot nem utálom.. Igaz hogy elég gyakran bosszantó, de ha már egy hónapig nem hallok felőle (gondolok itt a szünetekre), komolyan elkezd hiányozni. Akaashi viszont sosem hiányzik, főleg mióta Kuroo és Bokuto rávette, hogy regisztráljon arra a fotózós oldalra vagy mire.. Instagram talán.. Lényegében alap alkalmazásként nekem is van a telefonomon (miért???) szóval valahogy, nekem is lett fiókom.. Talán ha öt képet töltöttem fel, ebből is kettő az ég.. De nem tudok kijelentkezni, letörölni sem lehet, ezért van, hogy arra kelek, hogy Akaashi élőben közvetít valamit, vagy épp feltöltött egy videót, vagy egy képet, én meg csak magamat szidhatom mert elfelejtem kikapcsolni a wifi csatlakozást telefonon mielőtt lefeküdtem aludni... Viszont ez mi a tökömért van fent hajnalok hajnalán?! Komolyan idegbajt kapok tőle! De úgy a képein és a Bokuto-fanclubján kívül vele sincs különösebb bajom, és a kettő közül csak egyről tehet, tehát nincs okom utálni, de arra sincs különösebb okom, hogy kedveljem… Vagyis.. Mióta a csapatban van, valaki tudja kezelni.. vagy legalábbis jobban tudja kezelni Bokutot mint mi. Elvileg az Ász miatt jutottunk ki a nemzetire, de igazából Akaashinak is hatalmas szerepe van a dologban.. Az egész csapatból ők ketten a legnagyobb röplabda rajongók, míg én pusztán csak szeretek sportolni, szóval édes mindegy lenne hogy kosarazok, focizok, teniszezek vagy akár sakkozok, egyszerűen szeretek mozogni, a sakk pedig… Mindig meglepődök hogy nyerek és ez jó érzés.. Persze a sport nem csak arról szól, hogy mozgunk és ordibálunk ha pontot szerzünk vagy elhibázunk valamit.. Egyszerre kell gondolkodnunk és cselekednünk. Jön a labda, látom hogy a csapattársam már nem éri el, de én még igen, kéztartást váltok és mentek.. Ezzel még nem biztos hogy visszamegy a másik térfélre, nem is az a cél hogy vissza menjen.. Három ember érhet a labdához, de mindegyik csak egyszer, utána át kell passzolni a másik térfélre. Jobb esetben blokkolni tudjuk a másik csapatot és akkor nem kell menteni, alapból kapunk egy pontot. Ha mégis menteni kell és sikerül is elkapni a labdát, mert mondjuk kicsit lazábbra sikerült az ellenfél támadása / nyitása, azaz esély labda.. Amolyan: Ez elég laza, oda ütöm ahova akarom, na akkor passz a feladónak, ő egy ütőnek, és jobb esetben pontot szerzünk, rosszabb esetben blokkolnak.. Megesik.. Az öltözőbe lépve elég egyértelmű volt, hogy már mindenki megérkezett, hisz alig volt szabad hely, de végül ledobáltam a cuccaimat a sarokba.. Az iskola nem igazán sport rajongó.. Örülünk hogy legalább a régi tesi öltözőt megkaptuk amolyan ˝klub szobának˝ vagy minek. A lényeg hogy van hozzá kulcsunk amire valamiért Akaashi vigyáz.. Bokuto bízta meg vele, mert ő mindig elhagyta.. Ez elég logikus, de nekünk fogalmunk sem volt róla, hogy az első évben a közös pénzünkből Bokuto vagy hússzor másoltatott új kulcsot az öltözőhöz mert mindig elkallódott valahová az ˝eredeti˝. Szóval Akaashi pozitív tulajdonságaihoz simán hozzá lehet fűzni, hogy mennyire megbízható, szorgalmas és felelősség teljes. Oldalra pillantva előbbi gondolatom nyert igazságot, ugyanis Akaashi egy füzetet vett elő amin gyöngybetűkkel a „Röplabda” szerepelt. Gondolom edzés tervek, létszám ellenőrzés meg minden ilyen apró.. Várj! Reflexszerűen kaptam ki a mellettem álló kezéből a füzetet és bele lapoztam. 

– Edzéstervek.. Ez az edző dolga.. Létszám ellenőrzés.. Ez meg a menedzser dolga! (két iskolás lány akik segítenek az edzőnek és a játékosoknak. Ők szervezik le a buszt, ők foglalják le a tornatermet, ők beszélnek a tanárokkal a röplabda csapattal kapcsolatban, részt vesznek az edzéseken és felírják a létszámot stb..) És mi az hogy feltűnően béna vagyok nyitásban?! 

– Mindig feldobásos nyitással próbálkozol, pedig az alsó nyitással sokkal határozottabb és erő.. – kezdte magyarázni, de végül ledobtam a padra a füzetet, elővettem egy újabb müzli szeletet, és eljátszottam ugyanazt amit pár perce Bokutoval. 

– Inkább egyél. – tettem a szájába a csokit majd újra felvettem a füzetét és ismételten fellapoztam. Erősségek és gyengeségek.. „Akinori-san: Erőssége a fogadás, gyengesége a nyitás.” Lapról lapra leírja miket csináltunk egy-egy edzésen, milyen meccseket játszottunk és ki hány pontot szerzett. Még is ki az aki ennyire unatkozik? – Ez hanyadik füzeted ebben az évben? – kérdeztem csak úgy mellékesen, mert a füzet első lapján az előző hónap dátuma volt felírva. Akaashi lenyelte az utolsó falatot majd elgondolkodva pillantott a füzetre. 

– Tanévben vagy évben? 

– Évben.. (a japánoknál tavasszal kezdődik az új tanév.) 

– Most van március szóval még csak 6. 

– Két füzet egy hónap alatt?! – kérdeztem döbbenten de erre már nem kaptam választ, mert Bokuto beordított az öltözőbe, hogy aki utoljára ér a torna terembe az takarít az edzés végén.. Mivel ezt a fenyegetést már nem igazán tudom komolyan venni, nem is kezdtem el szaladni.. Ahogy meglepettségemre Akaashi sem.. A saját tempójában összehajtotta a ruháját és csak ezután indult ki az öltözőből, én meg nyilván mentem vele, hogy legalább ketten legyünk utolsók.. A pályán már javában bemelegítettek a többiek, pontosabban már a nyújtó gyakorlatokat végezték páran. Komiékhoz csatlakozva kezdtem el futni.. Az edzés nem tért el a megszokottól. Bokuto hangos volt, Tatsuki csendes, a két menedzser lány aranyos, Akaashi népszerű és végezetül Bokutot eltaláltam labdával.. Mentségemre szóljon, nem rá céloztam! De pechemre arccal blokkolta a labdát és… Megszerezték a pontot.. Eddig azt hittem hogy ez a Karasuno specialitása, de úgy tűnik Bokuto bármilyen baromságot el tud tanulni bárkitől..

Az edzés végén közösen takarítottuk fel a termet, és péntek lévén úgy döntöttünk, elsétálunk a város másik felébe, hogy lemozogjuk az intenzív edzést és együnk valamit. Azonban a megszokottal ellentétben most +2 fővel bővültünk, ugyanis Bokuto úgy gondolta, hogy a másodikos Akaashi és az elsős Wataru már megértek arra, hogy velünk múlassák az időt.. Hozzá tenném, hogy Bokuton kívül senki nem értette, hogy akkor most végül is miben értek meg és mire, mert felőlem bármikor jöhettek volna velünk, hisz csapattársak vagyunk, meg amúgy is.. Ki a francot érdekel edzés után hogy hanyan ülünk az asztalnál? Kaja mindenkinek jut, a társaság meg nekem már jó ha ott van mellettem Hayato, Komi, Tatsuki és még talán Bokuto is.. Mindenesetre a két fiatalabb eléggé meg lepődött hogy ők is jöhetnek.. Ők speciel azt hitték, hogy ez a külön kis klikkünk.. Az étteremben még mindig ki voltak téve a karácsonyi holmik, de húsvétig kint is maradnak, szóval hónap végéig nem nagyon várható változás, de ez senkit nem érdekelt, azt se igazán értem, minek díszítik ki egyáltalán.. Akaashi velem szemben foglalt helyet és a rénszarvasos gyertyatartót kezdte fixírozni. 

– Szeretnéd ha meggyújtanám? – kérdezte hirtelen Bokuto mint a ˝tapasztalt rangidős˝ aki már járt itt és meg tud gyújtani egy cuki rénszarvas mintás pohárkában lévő gyertyát.. 

– Micsoda férfi.. – rötyögött mellettem Komi, aki látszólag ugyanarra gondolt amire én. 

– Mert van nálad gyufa? – merült fel a nagy kérdés Akaashiban mire beharapva alsó ajkam próbáltam elnyomni a nevetést. 

– Hüm-hüm-hüm.. – húzta ki magát elégedetten Bokuto majd előkapott a zsebéből egy Hello Kitty-s öngyújtót és büszkén mutatta meg Akaashinak.. 

– Bokuto-san.. Miért hordasz magadnál öngyújtót? – a kezdetleges lelkesedésünk máris lelankadt, ugyanis Akaashi arca rezzenéstelen maradt.. Valószínűleg megértette Bokuto büszkeségének igazi tárgyát: Van nála tűz… Az mellékes hogy hello kitty-s, a tűz az tűz és ő erre nagyon büszke.. Mint egy ősember, de tényleg.. 

– Csak pénteken van nálam, de figyi-figyi. – fordította fejjel lefelé és mosolyogva világított bele Akaashi szemébe az öngyújtóval.. Akaashi hunyorítva nézett Bokuto-ra aki mosolyogva kapcsolta ki és be a kislámpát, miközben Akaashi reakciójára várt. 

– Nagyon király öngyújtód van Bokuto-san. – hagyta rá végül ahogy mi mindannyian tettük még anno.. Bokuto elégedetten nevetett fel, hogy már megint mekkora király volt aztán a kezébe vette a kis mécsest és meggyújtotta benne a gyertyát, mindezek után egy óvatos mozdulattal elhelyezte Akaashi és köztem az asztalon. Majd mint aki jól végezte dolgát lehuppant a fenekére és mosolyogva várta, hogy Akaashi örül-e a tűznek.. Ezt persze ő is észrevette így egy biccentéssel megköszönte, hogy meggyújtotta neki a gyertyát. Bokuto az a fajta gyerek aki mindenért dicséretet vár és majdhogynem mindenkitől. Sosem felejtem el a suli első pár hetét mikor egy órai feladat elvégzése után ő külön dicséretet bámult ki a tanárokból. Ezt úgy kell értelmezni, hogy egy adott feladat elvégzése után, mint például hangos vers olvasás, vagy egy matek feladat megoldása, ő mindig mosolyogva bámult a tanárra és várta, hogy az adott pedagógus rá nézzen és vissza mosolyogjon amolyan „Szép munka volt” pillantással. Csakhogy nem minden tanár mosolyog, de a fizika tanárunk még csak nem is biccent, így az első olyan órán, amikor Bokuto kivételesen jó választ adott egy kérdésre, egész órán bámulta a tanárt és várta a dicséretet.. A kitartása dicséretre méltó, ugyanis óra végén felállt és a tanár úr mellé állva várta a bíztató szavakat.. Ami viszont meglepő, hogy annak ellenére, mennyire ostobának tűnhet Bokuto az eddig felsoroltak alapján, a valóság igazából merőben más. Bokutonak tényleg hatalmas szíve van (lásd: meggyújtotta a gyertyát Akaashinak..), hihetetlenül mázlista, tele van energiával és igazából nem is olyan ostoba.. Néha egész okos tud lenni.

– A fasírtok olyanok mint a mini röplabdák! 

– Igen Bokuto-san, valóban olyanok. – hagytuk rá szinte szinkronban de amint kimondtuk nem tudtunk nem mosolyogni rajta, ugyanis megszeppenve vette tudomásul hogy mind egyetértünk vele és ezen végül ő is boldogan elmosolyodott. Bokuto gyakran idegesítő, de ugyanakkor az a megnyugtató érzés is körbelengi az embert amikor vele van. Várja a dicséretet, a megerősítést, a válaszokat a kérdéseire, de ha egy elméletébe bele kötünk, nem kezd el akadékoskodni, hanem egyszerűen elhiszi hogy nekünk igazunk van. Nem mellesleg csak azoknak hisz akiket nagyon szeret, így nem egyszer fordult már elő hogy matematika órán felhívta a több km-re lakó Kuroo-t hogy megkérdezze tőle, valóban úgy van-e a koszinusz tétel, mint ahogy az a szemét matek tanár mondta. Ugyanakkor néha elég abszurd dolgokkal áll elő. Tőle tanultuk, hogy a strucc és a pingvin azért nem repül mert nincs elég önbizalmuk.. Na most, Bokutonak elég sok önbizalma van, de ezt képes másokra is ráragasztani, ugyanis Komi rájött hogy nem is fél a horror filmektől, Tatsuki rájött, hogy nem azért nem beszél mert úgy se figyel rá senki, hanem mert ő nem akarja megosztani a gondolatait az emberek többségével, én meg rájöttem hogy valójában nem is utálom a gombát, hanem a gomba utál engem mert én magasabb vagyok meg szebb.. Na jó, ezek tényleg elég hülyén hangzanak de ezek is bizonyítják, hogy Bokuto törődik azzal, hogy jobb kedvünk legyen és ahogy csak az erejéből telik, ő támogat minket. 

– Akaashi, te kit kedvelsz a legjobban a csapatból? – kérdezte hirtelen Bokuto mire mindannyian mosolyogva vártuk a választ, hisz egyértelmű, hogy ő az a személy akivel a legtöbbet foglalkozik.. Bokuto a csapatunk ásza. Gyakorlatilag ő a csapat szíve és lelke.. 

– Akinori-sant. – csak mosolyogva bólogattam majd hirtelen eljutott a tudatomig, hogy az én nevem hangzott el.. Meglepetten néztem az előttem ülő másodikosra aki Bokuto kérdéseit hallgatta, miszerint ő is nagyon bír engem, de Akaashi mit kedvel bennem.. Bokuto mindenkit szeret a csapatból, de Akaashi biztos szívat minket. 

– Na erre én sem számítottam. – nevetett Komi, bennem pedig egyre nagyobb lett a bűntudat.. Egész délután azon gondolkodtam, hogy akkor én most végül is kedvelem Bokutot, csak Akaashit nem, erre kiderül, hogy Akaashi meg engem bír a legjobban a csapatból.. 

– Mindig vesz nekem valamit enni. – jött a válasz a „mit kedvelsz benne?” kérdésre. Bokuto meglepetten pislogott. 

– Iga~z, sokszor kapunk tőle kaját, de csak e-miatt kedveled? 

– Miért? Te miért kedveled őt Bokuto-san? 

– Srácok beszélhetnénk másról? – kérdeztem közbe vágva de nem is figyeltek rám, holott én vagyok a téma! 

– Mert okos! Tudtad hogy a baglyoknak az a kis izé a fejükön ami úgy néz ki mint egy fül, az igazából toll és nem pedig fül? – kérdezte lelkesen mire Komiék halkan felnevettek. 

– De most komolyan Akaashi. Tatsuki is vesz nekünk kaját, sőt néha Yamato is. Szóval miért Akinorit bírod a legjobban? – kérdezte Komi mire Akaashi rám nézett. 

– Aranyos. – bökte ki végül mire a többiek egy emberként nevettek fel, mi pedig rezzenéstelen arccal bámultunk egymásra Akaashival. Ő gondolom a reakciómat várta, én meg a vicceltem szócskát, de végül ő nyert, én pedig felsóhajtva ingattam meg a fejem. Már komolyan kezdtem elgondolkodni azon, hogy jobban meg kéne ismernem hogy több jó tulajdonságot is mondhassak rá azon kívül hogy szorgalmas és megbízható, de.. Esélytelen.. 

– Mégis mi aranyos van benne? – kérdezte Komi nevetve. 

– Igenis aranyos! – kelt a védelmemre Bokuto és még fel is állt az asztaltól, hogy megerősítse mondandóját, azonban mielőtt bele kezdett volna, megelőztem. 

– Bokuto-san, én nem akarok aranyos lenni. – néztem rá mire meglepetten nézett vissza rám. 

– Nem? 

– Nem. 

– Oh.. – ült vissza a helyére és erősen elgondolkodott. 

– Akaashi, nem tudtál volna valami belső tulajdonságot mondani? – kérdezte Yamato. 

– Mind kedvesek vagytok, sokan vesztek kaját, mindannyian jól röplabdáztok, de Akinorit kedvelem a legjobban. – vont vállat már minden mindegy alapon. – Aranyos a hangja, alacsonyabb mint én, szőke és gyakran elpirul meg rettenetesen fázós. Ez aranyos. 

– Te meg ijesztő vagy! – bukott ki a számon meggondolatlanul mire nagy szemekkel nézett rám. – Vagyis.. Hogy mondhatsz ilyet egy nálad idősebb srácra ilyen kifejezéstelen arccal? Ez ijesztő és fura. 

– Már értem! Eszembe jutott! – kurjantotta hirtelen Bokuto. – Hé-hé Akaashi, Akinori az akibe belezúgtál ugye? – kérdezte lelkesen mire mindannyian lefagytunk, kivéve a két röplabda zseninket.. Bokuto ugyanis meglepően izgatott volt, Akaashi pedig tök egyszerűen bólintott egyet, ezzel támasztva alá, hogy szerelmes belém… 

– Mi a..? – motyogta Komi elsőként megtörve a csendet. Akaashi rám nézett és félve várta hogy mit fogok reagálni, de nekem hirtelen eszembe jutott mit mondtam rá az imént.. Hogy furcsa és ijesztő. Ez még mindig igaz, de ha tényleg szerelmes belém akkor én most rohadtul a szívébe gázoltam.

– Mármint szerelemes vagy belé? – mutatott rám Yamato. – Az azért ugye tiszta, hogy Akinori fiú? – kérdezte mire Akaashi arca elvörösödött és a tenyerébe temette az arcát. 

– Bokuto-san… Most kifejezetten utállak. – morogta az orra alatt Akaashi, Bokuto pedig kínosan nézett hol rá, hol pedig rám, de én még mindig nem igazán tudtam mit mondani, csak vártam hogy valaki kirántson minket ebből a kínosnak mondható helyzetből. 

– Bokuto, te tudtad ezt? – kérdezte Komi az ászunkat aki zavartan vakarta meg a tarkóját. 

– Egyszer beszéltünk róla, hogy a menedzser lányok milyen aranyosak, és végül arra terelődött a beszélgetés, hogy kinek milyen lányok jönnek be. Akkor mondta, hogy kifejezetten bírja ha a szeretett személy félős vagy fázós, mert szerinte az cuki.. És végül azt is kibökte hogy régen nem igazán tartotta ezeket a tulajdonságokat aranyosnak.. Amíg szerelmes nem lett.. De nem tudtam hogy Akinori az. – töprengett hangosan. Akaashi lehajtotta a fejét az asztalra és egy kurva szót sem szólt, gyanítom épp láthatatlanná akart válni. – Izé.. Yukie-chan nagyon aranyos nem? – próbálta terelni a témát Bokuto. 

– Yukie-chan? Folyton eszik és rettentő hangos. Nem is igazán tekintem lánynak, inkább csak olyan haver, nem? – ment bele a csevegésbe Komi. 

– De hát pont az benne az aranyos hogy hangos. És bármit lehet vele kajálni, nem az a diétázós pláza baba. A múltkor véletlenül eltaláltam röplabdával és nem kezdett el sírni vagy ilyesmi, hanem csak megjegyezte, hogy tényleg olyan erősen tudok ütni mint amilyennek tűnik. – mesélte Bokuto én pedig végül feléjük fordultam, és őket kezdtem hallgatni. 

– Ohó~.. Bokuto-chan csak nem szerelmes Yukie-chanba? – cukkolta Komi mire Bokuto arca piros színt öltött és dacosan húzta ki magát. 

– É..Én ugyan nem! – tagadta amin felnevettünk. 

– Yukie-chant elég nehéz kiismerni, de szerintem te is bejössz neki Bokuto. – fűztem hozzá mire Bokuto szemei felcsillantak. 

– Ko..Komolyan így gondolod?! – kérdezte izgatottan, nekem meg már nem volt szívem azt mondani, hogy csak vicceltem. 

– I..Igen.. – helyeseltem végül mire mindenki felnevetett és pár perc múlva Akaashi is visszatért közénk az asztallapról..

Azt este végül jó kedvvel telt, egészen addig amíg a hazafelé tartó úton egyre csak elfogytak mellőlünk a többiek.. Először Yamato és Bokuto vált le tőlünk, később Wataru, majd Tatsuki.. Akaashi csendben sétált mellettünk, míg Komi valami játékról tartott kiselőadást, amit Akaashi ismert én pedig csak hallásból.. 

– Na itt én is lekanyarodok.. – biccentett a következő útelágazás felé Komi. 

– Akkor majd hétfőn találkozunk. – koccantottuk össze az öklünket elköszönés gyanánt. Komi bár elég alacsony, azért még felérte Akaashi fejét, mert tőle ilyen ˝apásan˝ búcsúzott, végül sietős léptekkel indult tovább, mi pedig kettesben maradtunk Akaashival.. – Te is erre laksz? – próbáltam meg csevegni, de Akaashi kínosan pillantott félre amit nem igazán tudtam mire vélni. Nekem kéne zavarban lennem vagy nem? – Figyelj ami a kajáldában történt.. Bocs hogy furának neveztelek. Csak kicsit meghökkentett hogy azt gondoljátok aranyos vagyok. – nevettem kínosan, de ekkor Akaashi megállt és felém fordult. 

– Szóval nem tartasz furcsának? – azt nem mondtam.. Csak bocsánatot kértem amiért megsértettem! 

– Egy kicsit.. De tudod én nem viszonozhatom az érzéseidet, szóval a ma történteket.. Csak felejtsük el, jó? – próbáltam békét kötni de mikor összeráncolt szemöldökkel meredt maga elé, kissé összezavarodtam. – Tényleg nem akartalak megbántani, de fiú vagyok és a lányokat jobban kedvelem.. Vagyis nem csak jobban, csak őket kedvelem Úgy.. – kezdtem el magyarázkodni mire Akaashi hangosan felsóhajtott és elkapva a tarkómat húzott közelebb magához, de amint felfogtam mire készül a számra tapasztottam mind a két kezem. Akaashi ezt észre véve megállt és a szemeimbe nézett ami így közelről elég ijesztő volt.. Tavaly még cuki kis elsős, ma már ragadozó homokos?! 

– Akinori-san.. Én őszintén szerelmes vagyok beléd. – mondta határozottan, de ez nem változtatott a tényen, továbbra sem akarom megcsókolni! – Nem akarom elfelejteni ahogy ma rám néztél.. Nem akarom elfelejteni azt a tekintetet amiben nem undor hanem félelem csillogott akár csak most. 

– Mi..? – motyogtam értetlenül mire halványan elmosolyodott és egy puszit nyomott a számat takaró ujjaimra. A tarkómon lévő keze hajamba markolt és hátra húzta fejem, miközben másik kezével elhúzta kezeimet a szám elől. Most még magasabbnak tűnik mint általában.. Most még ijesztőbb mint eddig valaha.. 

– Nem akarom hogy elfelejtsd az érzéseimet, mert most hogy már tudod, sokkal jobban fogok teperni, hogy elcsábítsalak. – szinte fel sem tudtam fogni a szavait mikor már ajkai az enyémekre tapadtak és kihasználva a pillanatnyi döbbenetemet átcsúsztatta nyelvét ajkaim közt. A szemei még mindig nyitva voltak és teljes sakkban tartott átható tekintetével. Az ajkai meglepően puhák voltak, de a nyelve határozottan mozgott, s bár nem igazán számít viszonzásnak, mégis hagytam hogy egy kisebb keringőre hívja nyelvemet. Mikor ajkaink elváltak ő mosolyogva döntötte össze homlokunkat. – Olyan aranyosan reagálsz Akinori-san. – osztotta meg velem mosolyának okát. – El fogom érni, hogy belém szeress, úgyhogy emlékezz mindenre amit mondok vagy teszek. Egészen a ma estétől kezdve.. Figyelj rám Akinori-san, rendben? – kérdezte bár a válaszomat nem várta meg, egyszerűen elengedett és tovább indult az úton. Lassan mentem utána, remegő kezeimet zsebembe süllyesztettem, hogy legalább a maradék férfi büszkeségemet megtarthassam előtte. Én most már tényleg.. Kifejezetten utálom Akaashit. Kibaszottul gyűlölöm. Nagyon utálom. Visszavonhatatlanul. Megmásíthatatlanul gyűlölöm..

Legalábbis ezt gondoltam akkor.. De az ezt követő napokban valóban nyíltan felvállalta az érzéseit mindenki előtt. Tudta az egész röpi csapat, a tanári kar és az osztálytársaim is. A szüleim a kezdetektől tudtak róla hogy egy fiú a szerelmével ˝üldöz˝ és eleinte bár furcsállták a dolgot, végül nem igazán foglalkoztatta őket, hogy a fiuk szenved. Sőt.. Egész kedvesnek találták Akaashit mikor állandó vendéggé vált a házunkban. Később kiderült, hogy a szüleim azért nem aggódtak, mert biztosak voltak benne, hogy Akaashi nem árthat nekem, én meg amúgy is hetero vagyok. Gondolták ők, meg sokáig még én is.. Egészen addig a pillanatig amíg el nem jött a tavasz.

Meglepően sok szerelmes levelet kaptam még valentín nap előtt, mert ugye amint úgy néztek rám, mint egy srác aki lehet meleg, valahogy népszerűbb lettem. Szerencsére csak a lányok körében, de tényleg meglepően sokan lettek ˝szerelmesek˝ belém. Az egyik lánynak végül igent mondtam és elfogadtam az érzéseit, de Akaashi viselkedésétől eléggé féltem. Egészen attól a naptól kezdve, hogy bevallotta abban a kajáldában, hogy szeret. Vagyis pontosabban az utcán vallotta be, de ez most lényegtelen. Attól a naptól tényleg mindent megtett hogy csak rá tudjak gondolni, és csak vele foglalkozzak. Random helyzetekben nyögött be valami zavarba ejtőt, gyakran minden előjel nélkül megcsókolt vagy megérintett különböző helyeken, romantikus helyzetekbe csöppentett és az is előfordult hogy az éjszaka közepén felhívott..

És mindig.. De tényleg mindig megtalált, amikor szükségem volt valakire. Amikor kétségbe voltam esve, vagy magam alá voltam zuhanva, vagy csak épp magányosnak éreztem magam.. Ezeket az alkalmakat nem használta ki, hogy ledöntsön a lábamról a szó szoros értelmében, de valamiért pont ezek az alkalmak döntöttek le a lábamról képletesen értve.

Ezért mikor másnap a barátnőm kezét fogva sétáltam a suli folyosóján, és Akaashi csak egy halvány mosollyal biccentett felém. Összezavart.. A következő napokban pedig elmaradtak a zavarba ejtő megjegyzései, a kedveskedő gesztusai, a csókjai. Vissza kerültünk oda ahonnan indultunk. Azt hittem ezt akarom elérni, de hiányzott.. Hiányzott a mosolya amit csak én láttam, hiányzott az mély dörmögős hangja amivel a fülembe duruzsolta hogy mennyi mocskos dolgot művelne velem. Elhitette velem, hogy komolyak az érzései irántam, aztán mégis csak úgy feladta és ez felidegesített. Ezért elhatároztam hogy beszélek vele és számon kérem hogy miért szórakozott velem hónapokon át. Egyre dühösebb voltam mikor teremről teremre járva hiába kerestem. 

– Akinori~! – ordított utánam Bokuto mire kérdőn álltam meg és pillantottam az ablakban ülő felé. – Nézd meg a tesiterem körül. – meglepetten néztem rá, de ő ekkor már visszafordult Yukie-chan felé és mosolyogva fogadta a csokit amit a lány adott neki. Ma.. Ma van valentin nap.. Bár nem mintha számítana, hisz tegnap este szakítottak velem. Kiderült hogy csak azért vonzódott hozzám, mert azt hitte elérhetetlen vagyok, vagyis meleg.. Nem is tudom melyik esett rosszabbul. Hogy egy lány szakított velem, mert nem voltam neki elég jó, sőt, kifejezetten unalmasnak nevezett. Vagy az a rosszabb hogy ez a lány csak azért jött össze velem, mert egy fiú hónapokig szívatott és így mindenki melegnek hisz a suliban. Kétség kívül gyűlölöm Akaashit már az első napoktól kezdve. Bokuto minden rajongásával és a hülye ˝szeretlek˝ átverésével együtt. A tornateremhez érve csak annyit láttam hogy az elsősök még kihasználják a hosszú szünetet és befejezik a kosármeccset amit elkezdtek, így a klub szobánk felé vettem az irányt. Mikor elé értem kissé elbizonytalanodtam.. Mi van ha valóban csak játszott velem? Megverem? Kizárt, erősebb mint én.. És a végén úgy néznék ki mint egy hisztis lány. 

– Akinori-san? – meglepetten fordultam oldalra Akaashi felé, aki kérdőn nézett vissza rám. – Baj van? 

– Mi? Nem! – fordultam sarkon és.. Bárhogy is akarom szépíteni, végül is elmenekültem. Pillanatok alatt tűnt el az összes haragom és váltott át a hangulatom egy szarom-le magatartásba, ami miatt még az edzést is ellógtam délután.. Mert bárhogy próbáltam tagadni, megkedveltem Akaashit.. És ezért valami hihetetlenül gyűlöltem érte.. Mivel nem akartam haza menni, végül egy kisbolt előtt wifiztem és valami orbitálisan ostoba játékkal ütöttem el az időt, mikor is valaki zihálva állt meg előttem. Tudtam ki az, pont ezért nem néztem fel, de már az ujjaim sem mozogtak a képernyőn, így elvesztettem a játékot ami gúnyos nevetést hallatott.. Na most ez nem csak kínos volt, de röhejes is.. 

– Miért nem mondtad el..? – kérdezte még mindig zihálva mire végül felemeltem a fejem. A testnevelés pólója a nyakánál a bőrére tapadt és foltokban izzadtság foltok éktelenkedtek rajta, ezzel bizonyítva, hogy valószínűleg körbe futotta a sulit egy párszor és csak remélni merem hogy nem bemelegítés gyanánt tette ezt, hanem miattam.. 

– Mit? – kérdeztem vissza mire dühösen szorította ökölbe a kezeit. 

– Hogy szakítottatok.. Miért nem mondtad el?

– Miért? Érdekel? – kérdeztem vissza mire meghökkenve nézett rám. 

– Mégis hogy érted ezt?

– Gratulálok Akaashi.. Nyertél. Jól megszívattad a senpaiodat. „Szeretlek” „Elérem hogy csak rám tudj gondolni.” – nevettem kínosan. – Mégis mennyi része volt a hazugság? 

– Minden igaz volt amit mondtam. – felelte kimérten mire felálltam és megállva előtte dugtam zsebre a kezeimet. 

– De csak volt.. igaz? – kérdeztem mire elkerekedett szemekkel nézett rám. 

– Akinori-san, te meg miről..? 

– Megmondtam nem? Nyertél.. A kapcsolatunk olyan mint egy röplabda mérkőzés. Amíg nálam volt a labda, kellettem neked, most hogy már a tiéd.. Én akarom mindennél jobban. – motyogtam magam elé majd megkoppintottam a homlokát. – Nyertél.. Már a tiéd.. – kerültem volna ki, de elkapta a karomat és visszarántva magához átölelt. 

– Már értem miért hívnak Bakanorinak.

– Hé.. – ciccegtem dühösen de ekkor elhúzódott tőlem és megcsókolt. 

– Nem tudom hogy merült fel benned, hogy már nem szeretlek, de.. Akinori-san.. Nyertem.. – mosolygott azzal a halvány pírrel az arcán ami olyan elragadóvá tette őt. Nem értem…. Nem értem mit értettem félre, nem értem min ment keresztül az elmúlt időszakban de mikor újra megcsókolt, mintha minden fájdalmát átadta volna. Mintha minden szenvedését elfojtotta volna. Mintha küzdött volna.. Visszafogta magát az elmúlt időben. Képes lett volna apránként elengedni, hogy én boldog legyek nélküle. Mikor ajkaink elváltak és a szemébe néztem akaratlanul is fájdalmasan dobbant meg a szívem.. Miattam szenvedett. Hányszor.. De hányszor megbánthattam már. 

– Nyertél.. – mosolyodtam el és a nyaka köré fonva karjaimat csókoltam meg őt. Mostantól azt akarom hogy nevessen hangosan. Hogy a szíve túlcsorduljon a boldogságtól. Mert aki valójában nyert az nem ő.. Hanem én.

(Sziasztok manók! Előre is boldog húsvétot, még ha ez a one-shot nem is kapcsolódott hozzá. 

Azért remélem tetszett ^^ 

Legközelebb sziklarejtekkel jövök, de készülőben van már egy IwaOi one-shot is. 

Ennek köszönhetően a sziklarejtek kicsit késik. 

Na de sok locsolót nektek! 

És boldog húsvétot!)