Oikawa fanfic - Ugyanazt a személyt szeretjük..

Ugyanazt a személyt szeretjük..

Mégis mikor döntöttem úgy, hogy feladom? Mikor kezdtem el azon töprengeni, hogy el kéne futnom? Folyton csak azt hajtogattam, hogy mindegy hogyan és milyen úton, de vele akarok maradni, de valamikor ez hirtelen megváltozott. Időnként beteget jelentek csak hogy egy kis időt nyerjek. Csak hogy egy kicsit gondolkodhassak mindenféle zavaró tényező nélkül, és megálljt próbálok parancsolni a szívemnek ami mindenáron látni akarja őt. Olyan mintha a szívem sírása elérné őt ezeken a napokon. Egyszerűen csak betoppan és nem hagy nyugtot a szívemnek ami olyan eszeveszettül vágyik arra, hogy mellette lehessen. Nem hagy időt arra, hogy kidolgozzak egy stratégiát ami által eltávolodhatok tőle. Mégis mit kéne tennem? Olyan önző és én mégsem tudom nem szeretni őt. 

– Nem úgy volt hogy a hétre kiírattad magad? – ült le elém Iwa-chan mire csak kínosan elmosolyodtam. 

– Unatkoztam otthon.. – füllentettem amit Iwa is észrevett, azonban nem tette szóvá csak megvonta a vállát és előre fordult, hogy kipakolja a tanszereit. Néha annyira fáj, hogy nem teszi szóvá ezeket. Fáj, hogy tudja mikor érdemes nyaggatni egy füllentés miatt és fáj hogy annyira szeretem benne ezt az oldalát. Szeretem a morgós természetét és egyszerűen imádom amikor elrángat a lányok közül, mert olyankor úgy érzem, hogy féltékeny. Szeretem hogy ilyen széles válla van. A folyton kócos haját is imádom.. Mikor kezdett el fájni ez az érzés? Mattsun és Makki köszönése csapta meg a fülem így hátra pillantottam a vállam felett. Mosolyogva intettem és már fel is adtam, hogy ma bármit is küzdjek az érzéseim ellen. Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy befogjon az élet monoton fogaskereke, de valamilyen szinten mégis ez történt. Reggel felkelek, elintézem a reggeli teendőket, reggelit csomagolok magamnak és iskolába jövök. Iwa-channal mindig együtt jövünk, kivéve ha hirtelen beteget jelentek vagy hirtelen meggyógyulok. Az iskola sem tartogat túl sok újdonságot. Tananyag, amire kénytelen vagyok odafigyelni, hogy a sulin kívül több időm legyen az edzésekre, így végül mindig kimaradok Makki bolondságaiból. Már megszokták, hogy a tanórákon nem érnek el. De én annyira szeretnék a részese lenni a világuknak még ezekben az órákban is. De ha Iwa-channal beszélek, akkor a tanárra már egyáltalán nem tudok figyelni. Annyira távolinak érzem ilyenkor és ez annyira fáj. Ha közel van.. az is fáj. Mit kéne tennem? Hogy tudnék ténylegesen távol lenni Iwa-chantól? Hogy tudnék úgy magamra maradni, hogy közben ez neki nem tűnik fel? Hisz ha hirtelen eltávolodnék tőle, rájönne, hogy valamit rejtegetek előle. És akkor azt is megtudná, hogy hogy érzek iránta. Nem akarom őt elveszíteni, de ugyanakkor szükségem van egy kis egyedüllétre, egy kis távolságra, hogy elengedhessem az iránta való érzéseimet. Hogy utána, hogy lehetek majd ismét az élete része, az legyen a jövő problémája. Egyelőre. El kell hidegülnöm tőle. Észrevétlenül és amilyen gyorsan csak lehet. Ehhez pedig szükségem lesz valakire. Ha úgy hidegülnék el Iwa-chantól, hogy más srácokkal haverkodok, annak mindig az a vége, hogy ő is összebarátkozik velük. Ha túl sok lány vesz körül, akkor pedig csak ideig-óráig hagy nekem nyugtot, végül pedig a grabancomnál fogva rángat ki a lányok gyűrűjéből. De ha csak egy lányról van szó. Akkor általában tartunk egymás közt egy kis távolságot. De nekem már az sem elég. És a lányok végül mindig szakítottak velem. 

– Iwaizumi-san! – meglepetten kaptam fel a fejem. A tanár.. Hova lett? Az órára pillantottam. Annyira elbambultam, hogy nem is jegyzeteltem.. Bár ma rövidített órák vannak de akkor is. 

– Elbambultál Oikawa? – pattant fel az asztalomra Makki ezzel leborítva a tolltartómat. Bár ez csak a kisebb probléma.. 

– Mi a fenét művelsz?! – mordultam rá dühösen, ugyanis Makki valaga alatt a füzetem gyűrődött éppen. 

– Nyugi-nyugi. – rángatta ki a segge alól szegény füzetet. – Tessék. – ezzel mégis mihez kezdjek?.. Most másoljam át az egészet egy másikba? Nyöszörögve vettem át tőle és szipogva vettem jobban szemügyre. Ennek tényleg lőttek. Az elmúlt napokban már találkozott egy barack lével, Makki cipőjével, Mattsun szalámis zsömléjével és most Makki valagával is.. – Ez nem Shirazu-chan a szomszéd osztályból? – kérdezte a füzetgyilkos, mire hátra pillantottam. A lány épp valami füzetet adott át Iwa-channak és úgy beszélt mint egy ufó. Semmi érzelem nem tükröződött az arcán, de valamiért mégis pont e-miatt tűnt olyan megbízhatónak. Valahonnan annyira ismerős.

– Hmm.. Néha megfordul az edzéseken is nem? – kérdeztem jobban végigmérve az arcát és a domborulatait. 

– Tényleg? Még nem vettem észre. Matsu, te régen beszélgettél vele nem? 

– Igen. – felelte szűkszavúan miközben a lányt bámulta. 

– És mi történt? – kérdeztem kíváncsian, ugyanis Mattsun pillantásai arról árulkodtak, hogy igazából semmi baja a lánnyal, sőt.. 

– Nem tudom. Elhidegültünk. – csukta be a füzetet és már épp felállt a székről, de addigra Shirazu már elment. 

– Nem mész utána? Régen kedvelted. – meglepetten néztem Makkira aki a tudta nélkül nyújtott nekem segítséget. 

– Valamiért.. Nem merek közeledni felé.. – ez kell nekem! Köszönöm drága űrlények! Én tudtam, hogy léteztek! 

– Miről beszéltek? – lépett mellénk Iwa-chan miközben a füzetet felém tartotta én pedig átvéve tőle belelapoztam. Az edzéseinkről kell fogalmazást írni, ezzel bizonyítva, hogy hasznosan töltjük el az időnket a tornateremben.. Szóval a lánynak köze van a diáktanácshoz? 

– Iwaizumi, te jóban vagy Shirazuval? – kérdezte Mattsun, de Iwa-chan arca láttán elég egyértelmű volt a válasz.. Mint akinél lefagyott a rendszer. – Mármint.. A lány akivel az előbb beszéltél.. – segítette ki Mattsun, mire Iwa-chan végre értelmezni tudta a kérdést. 

– Kedves lány, bár elég zárkózott. Miért? Ismeritek? 

– Régen sokat beszélgettünk, de manapság csak biccentünk egymásnak a folyosón. – töprengett Mattsun. – Bár.. Nem mondanám, hogy ismerem. Kedves, és jó vele beszélgetni, de többnyire semleges dolgokról beszéltünk, vagy felőlem érdeklődött.

– Hmm.. Érdekes lánynak tűnik. – motyogtam az orrom alatt. Egyre jobban tetszik. 

– Csak nem? Oikawa újabb hódító hadjáratra indul? – kérdezte Makki és még csak nem is rejtette el mennyire szánakozik. Én legalább be tudok csajozni. Az más kérdés, hogy meg maradnak-e mellettem vagy sem.

– Mattsun, érzel még iránta valamit? – kérdeztem mosolyogva és már fel is álltam az asztaltól, hogy a lány után menjek. Mattsun csak nemlegesen megingatta a fejét én pedig már el is indultam a szomszéd terem felé. Bár ha érez még iránta valamit az sem számít. Elvégre nem akarok a lánytól semmi komolyat, és Mattsun amúgy sem az a nagyon romantikus fajta. – Shirazu-chan itt van?! – ordítottam be a terembe mire mindenki egy emberként fordult felém, köztük az említett is. – Meg vagy! – mutattam rá és elindultam felé. 

– Oikawa-kun, olyan aranyos mikor ezt csinálja. – kuncogott egy lány amin a mellette ácsorgó srác csak morgott. Nem vagyok túl népszerű a fiúk körében. 

– Shirazu-chan, van egy perced? – kérdeztem oldalra biccentve a fejem és előszedtem a legszebb mosolyom. Shirazu csak lemondóan sóhajtott és letette a kezében lévő mappát majd elindult a folyosó felé, hogy négyszemközt tudjunk beszélgetni. Mikor a folyosón megálltunk karba fonta maga előtt a kezeit és úgy nézett fel rám, ezzel is jelezve, hogy hallgatja amit mondani akarok. Valahogy meg tudom érteni, hogy ő és Mattsun jól kijöttek egymással. – Shirazu-chan, rá érsz délután? – kérdeztem kedvesen és már épp valami programot akartam javasolni mikor feltartotta a mutató ujját, ezzel jelezve, hogy most azonnal csukjam be a szám én pedig óhatatlanul is úgy tettem. Shirazu letette a kezét és a gondolataiba merült, mintha csak a délutáni programtervein agyalna. Vagy talán időt próbál szakítani. Esetleg mérlegeli az esélyeit. De az is lehet, hogy csak elbambult. Kihasználva a közelséget, jobban megfigyeltem őt. Az arca szinte hibátlan, csak egy pattanás van rajta amit sikeresen el is kapart, de nem túl feltűnő, mert a haja nagyjából eltakarja. A bőre puhának tűnik, és ide érzem azt a kellemes virág illatot amit áraszt. Hogy ez a samponja vagy a tusfürdője azt nem tudom, de igazán kellemes. Szeretem a lányoknak ezt a tulajdonságát, azonban Iwa-chan illata sokkal jobban megbabonáz. Nem is tudom mikor jöttem rá, hogy szeretem. Még nagyon fiatal voltam. A lányokkal is ment a dolog szex része, de Iwa-chan más. Ő az egyetlen személy aki minden szempontból érdekel és akire a leginkább vágyok testileg és lelkileg is. Shirazu-chan hosszú szempilláit és ívelt ajkait nézve bár eljátszottam a gondolattal, hogy akár szeretni is tudnám és dédelgetni, valamiért mégsem érzem azt az erős, mindent elsöprő érzelmi hullámot mint Iwa-chan mellett. Shirazu-chan rám emelte világosbarna szemeit és biccentett egyet. 

– Oikawa-kun, mit szeretnél tőlem pontosan? – kérdezte amivel kissé meglepett. 

– Hogy-hogy mit? Meg szeretnélek ismerni Shira… 

– Az igazat szeretném tudni Oikawa-kun. Mit szeretnél tőlem pontosan? – nem jó. Mintha azok a szemek teljes mértékben átlátnának rajtam. – Iwaizumi-sanról van szó, nem igaz? – döbbenten néztem rá, de az ő arca még mindig semleges volt.

– Té.. Téged tényleg az ufók küldtek! – léptem egyet hátrébb, de ő csak értetlenül döntötte oldalra a fejét. 

– Ufók?

– Mégis honnan szedted hogy én..? – várjunk csak.. Nem mondott semmi konkrét dolgot, talán nem is úgy gondolta.

– Oikawa-kun, megkérdezem még egyszer. Mit szeretnél tőlem pontosan? – kérdezte újból én pedig megadva magam halkan felsóhajtottam. Ez a lány.. Semmi garancia arra, hogy titokban tartson bármit is, de mivel kijött velem a teremből és valószínűleg átgondolta a lehetséges indokaimat.. Talán hajlandó lesz nekem segíteni ha az igazat mondom. 

– El szeretnék távolodni valakitől aki fontos a számomra, de ezt úgy akarom tenni, hogy ez neki ne tűnjön fel és hogy ha akarom akkor később vissza táncolhassak. Csak pár dolgot hallottam rólad és csak néha látlak, de úgy tűnik, hogy neked ez a dolog elég könnyen megy. Szóval én csak.. Szeretném ha segítenél benne. Mert én nem vagyok olyan mint te, ha az egyik pillanatról a másikra változok meg, az furcsa lenne és.. – fáradtan felsóhajtva dörzsöltem meg a tarkómat. Mégis mi a fenét művelek? Jól van minden úgy ahogy van, hisz idővel úgy is eltávolodunk egymástól… Talán.. 

– És ez a személy Iwaizumi-san nem igaz? – csak kínosan bólintottam. – Miért akarsz eltávolodni tőle? 

– Eh.. Hát.. Ez egy kicsit.. – néztem oldala kínosan.. Kár volt beismerni, hogy Iwa-chanról van szó. 

– Nem akarod hogy megtudja mit érzel iránta igaz? Hogy szerelmes vagy belé.. – a szívem egy pillanatra elfelejtett verni a döbbenettől, amit Shirazu szavai okoztak. Lélegzet vissza fojtva néztem vissza rá.

– Ho.. Mégis Hogy juthat ilyesmi..? 

– Kár tagadni.. – nézett a termünk felé. – Már régóta tudok róla. Ne aggódj, nem mondom el senkinek és abban is segítek, hogy egy kicsit eltávolodj tőle. 

– Nem.. Basszus én ezt nem értem. Én nem érzek úgy ahogy te mondod. Iwa-chan a legjobb barátom és csak azért akarok eltávolodni tőle, mert.. 

– Mert? – vágott közbe és ismét rám emelte világos barna szemeit. Hiába nyitottam ki a számat nem jöttek ki rajta a szavak. Nincs megfelelő indokom. Dühítő.. Gyűlölöm őt. Olyan mintha átlátna rajtam. De ugyanakkor nincs megvetés a tekintetében, egyszerűen csak érzelemmentes ami rettentően kiborító. 

– Honnan jöttél rá? – kérdeztem végül, de a hangom szinte elhalt, annyira elszorult a torkom. 

– Ugyanúgy nézel rá ahogy én. – a levegő ismét a tüdőmben rekedt. Ahogy a szemeibe bámultam. Igazat mond. Ebben egészen biztos vagyok. És én pont egy olyan személytől kértem segítséget, aki gyakorlatilag a riválisom. Innen hát az ellenszenv nem igaz? Ami hirtelen fellángolt bennem az imént. – Ne aggódj Oikawa-kun, soha nem közelednék Iwaizumi-san felé. Biztos vagyok benne, hogy nem érez irántam hasonlóképp. – ez valahogy még nem tud megnyugtatni. – Ne nézz rám így. Én is pont ugyanúgy érzek mint te. Nem kedvellek, de Iwaizumi-sant nagyon is, szóval ha azért akarsz eltávolodni tőle, hogy lezárd az ostoba érzéseidet és később ismét őszinte barátként tudj mellette állni, akkor segítek. 

– Rémisztő vagy. 

– Akár csak te. Úgy tűnik ebben is hasonlítunk nem igaz? – fonta ismét keresztbe a karjait és megemelve az állát, kihívóan nézett rám. Ez a kis csitri.. Igaza van és ezt ő is nagyon jól tudja. Előnnyel indul velem szemben, hisz ő valószínűleg már régóta szemmel tart engem. Pont erre van szükségem, hogy eltereljem a figyelmem.

– Noss akkor.. Ebédszünetben találkozunk, Shii-chan. – hajoltam hozzá közelebb negédesen ejtve minden egyes szót. Az arca rezzenéstelen volt. Komolyan kezd úgy festeni mint egy földön kívüli. 

– Az udvaron leszek. – fordult sarkon és visszament a termükbe. Azt hittem kitér majd valami indokkal. Ezek szerint, hagyja hogy én is irányítsak kicsit? Vagy csak elhiteti velem? Igen, én is pont ugyanezt tenném. Tehát valójában az ebéd szünetre utazott, de azt akarta, hogy én vessem fel a dolgot, mert így egy kisebb győzelmi érzetem lesz. Hát nem! Nem hagyom hogy a saját módszeremet használja fel ellenem! A folyosó egyre inkább elcsendesedett így sietősen indultam vissza a termünkbe, nehogy a tanár után érjek be a terembe. Nincs kedvem még egy ˝lyukas órához˝. Iwa-chan kérdőn pillantott felém mikor beértem a terembe, és Mattsunék is felém fordultak. Levágódva a padomba vettem elő az irodalom füzetem, megpróbálva figyelmen kívül hagyni az értetlen pillantásokat. Makki már épp szólásra nyitotta a száját, de ekkor belépett a tanár. 

– Vegyétek elő a szöveg gyűjteményt. Tovább haladunk az előző órai anyaggal. – mondta a tanár, én pedig úgy tettem ahogy mindenki más. Előkerestem a szöveggyűjteményt és kinyitottam ott ahol a múlt órán abbahagytuk a verselemzést. A következő szünetben is át megyek hozzá. Széttöröm azt az átkozott maszkot az arcán. 

A nap hátralévő részében Shirazu után rohangáltam, de amikor átmentem az osztálytermükbe, ő nem volt ott. Valami diáktanácsos cuccal volt elfoglalva és teremről teremre járkált a suliban, de az osztálytársai nem tudták, hogy éppen melyikbe ment és miért. Ebéd szünetben sem volt a termükben, holott megbeszéltük, hogy együtt fogunk enni.. 

– Még mindig nem tudtál beszélni vele? – kérdezte Iwa-chan mellettem haladva a lépcsőn. 

– Tch! Megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk de felültetett, a többi szünetben meg rohadtul nem találtam meg.. – morogtam dühösen. – Ez a csaj tényleg kiborító. Olyan csendes mint Mattsun, de olyan fölényesen viselkedik mint én. Kiborítóan okosnak hiszi magát. 

– Hmm.. Pedig kedvesnek tűnt. – kínosan húztam el a szám. Ha Iwa-chan szerint kedves.. És persze akármilyen kiborító is a személyisége, a kinézete valóban egy 10-ből 10-es. 

– Tetszik neked? – csúszott ki a számon a kérdés. 

– Számít valamit? Ha kettőnk közül kéne választania, az valószínűleg te lennél. – vont vállat hanyagul. Szóval szívesen össze jönne vele. Ez még inkább kiborít. A szekrényekhez érve átvettem a cipőmet, azonban egy pillanatra megtorpantam. Iwa-chan felém fordult, mintha csak azt kérdezné „jössz már?”. 

– Felnézek a diáktanács terembe. Majd holnap találkozunk. – rúgtam le ismét a cipőm, és visszavettem a bentit. Iwa-chan nem mondott semmit, csak biccentett én pedig elindultam felfelé. Akárhonnan nézzük, Shirazu már tudja a titkom és azt mondta, hogy segít eltávolodni Iwa-chantól amíg rendezem magamban az érzéseimet. Szóval amint leordítottam a fejét az ebédszünet miatt, máris a tárgyra térhetünk. Egy kemény és nehéz tárgy vágódott az oldalamba mikor a folyosón sétáltam, így fájdalmasan felnyögve fordultam a támadóm felé. – Ezt meg miért kellett?! – ordítottam dühösen Shii-chanra, aki a szokásos érzelemmentes arcával bámult rám. 

– Miattad a lány osztálytársaim összefirkálták a padomat, az egyik srác pedig hirtelen szerelmet vallott nekem. Megígértem, hogy segítek neked, mert azt szeretném, ha Iwaizumi-san anélkül lehetne a barátod, hogy te időközben mindent elrontanál, de ne keress minden szünetben. Kiakasztó. – már rémlik miért nem randizok a suliból senkivel. Fáradtan felsóhajtva hajoltam le a szótárért és elé lépve odaadtam neki. 

– Nem volt valami vékonyabb könyved amit hozzám vághatsz? 

– De igen. – kedves.. Eltette a szótárat a táskájába én pedig az arcát tanulmányozva nem tudtam nem észre venni, hogy alig észrevehetően szomorúság tükröződik rajta. Mondjuk nem mintha közöm lenne hozzá, és amúgy sem érdekel. – A suli egy óra múlva bezár. Ma nincs semmilyen feladatom, szóval mehetünk. – igazította meg a felsőjét ami a táska macerálása miatt kicsit összegyűrődött. Szó nélkül indultam vissza a szekrényekhez ő pedig hasonlóan csendben jött utánam. Mikor átvettük a cipőnket, egy pillanatra megtorpant és rám nézett. – Hová menjünk? – azt nyilván nem mondhatom, hogy hozzám. Az ő lakásukra sem akarok menni. 

– Van egy teaház a város szélén. Külön fülkék vannak benne. – csak egy aprót biccentett, hogy neki megfelel és határozott léptekkel indult el. Valószínűleg tudja, hogy merre van. 

Az út busszal körülbelül 10 perc lehetett, de ez idő alatt sem beszélgettünk egymással ami kissé zavaró volt, de úgy tűnt, hogy őt ez egyáltalán nem érintette kellemetlenül, így végül én is zenét hallgattam és elmerültem a saját gondolataimban. Viszont… 

– Mondani is fogsz valamit, vagy rendeljek még egy sütit? – kérdezte letéve a villáját. Ez a csaj komolyan kiidegel.

– Én már mindent elmondtam.. – morogtam az orrom alatt. 

– Nem egészen. Csak annyit mondtál, hogy el akarsz távolodni Iwaizumi-santól, mert szereted őt, viszont tudod, hogy ő nem érez így irántad és nem akarod elveszíteni a barátságát. 

– Te pedig erre azt mondtad, hogy segítesz, de még sem mondasz most semmit! 

– Oké, akkor most mondok valamit. – fonta karba a kezeit és végre rám nézett. – Soha nem fogsz tudni kiszeretni belőle. – meglepetten vontam fel a szemöldököm. Elég nyersen fogalmazott. De biztos hogy már régóta figyel minket ami azt jelenti, hogy nem véletlenül mondta azt, hogy segít nekem. 

– Akkor még is mi értelme ennek az egésznek? – kérdeztem de ő válasz helyett a telefonhoz nyúlt és rendelt még magának kávét. Miután letette a kagylót, ismét felém fordult. 

– Lehet, hogy az érzelmeidet nem fogod teljes mértékben lezárni, de ezzel most egy ideig le tudod majd foglalni magad. Fokozatosan egyre kevesebbet leszel vele, de valójában végig ott lesz melletted, csak még távolabbinak fogod őt érezni. Egy idő után nem fog annyira fájni.. Bár.. Ez mindenkinél máshogy működik, de ha nem vagy egyedül, könnyebb átgördüli ezen. – mondta miközben elővett a táskájából egy füzetet és egy tollat. Már épp szólásra nyitottam a számat, mikor kinyílt a helyiség ajtaja, és a pincér behozta a kért kávét. Ezek után ismét magunkra hagyott minket. Shirazu maga elé húzta a csészét és beleivott. Semmi cukor, semmi tej.. Pedig a süti amit az előbb evett egy igazi cukor bomba lehetett. 

– Mikor szerettél bele Iwa-chanba? – kérdeztem, ő pedig kissé meglepetten nézett rám. 

– Miért fontos ez? – kérdezett vissza amin felsóhajtottam. 

– Te már tudod hogy én mikor szerettem belé nem? Figyeltél minket.. 

– Az túlzás, hogy figyeltelek titeket. Mindössze láttam hogy nézel rá. – bámult bele a kávéjába, mintha csak elkalandoznának a gondolatai. – Mikor másodévesek voltunk, rám bízták a röplabda csapatot, hogy ellenőrizzelek titeket, egyeztessek a menedzseretekkel és a felügyelő tanárotokkal az iskolai versenyekkel és a tornateremmel kapcsolatban. Mikor bementem az egyik edzésetekre, először téged szúrtalak ki. Az iskola idolja, akiért minden lány odáig van és a tanárok is büszkék arra, ha taníthatják. Én mindent megtettem azért, hogy jó jegyeim legyenek, emelett szinte semmire nem jutott időm, még sem voltam elég jó. Túlzás azt mondani, hogy gyűlöllek, de már az első pillanattól kezdve elkerültelek. Iwaizumi-san mindig veled volt, így vele is ugyanezt tettem. Később mikor beszélgettük, elkezdtem érzéseket táplálni iránta, de.. Te mindig ott voltál.. Iwaizumi-san önbecsülése szinte a nullájára csökkent mert te mindig ott vagy mellette és túlragyogod őt. Olyan mintha bele törődött volna, mintha nem is akarna tenni ellene. Mikor ezt véletlenül elmondtam neki, elkezdett nevetni. Azt hiszem ekkor kezdtem el érzéseket táplálni iránta. De egyértelmű, hogy nem érdeklem őt. 

– Ebben nem lehetsz biztos. – ahogy reagált a lépcsőn.. Hogy ha Shirazunak választania kéne kettőnk közül, egyértelműen Iwa-chant választaná, de Iwa-chan még is úgy gondolja, hogy ez nem így lenne. Miért érzem hibásnak magam valami miatt ami nem is igaz? Iwa-chan mindig keményen edz, mindenkivel jól kijön, a röplabda csapat tagjai felnéznek rá és mindig tőle kérnek segítséget. Aki ismer minket, az biztos hogy Iwa-chant választaná. 

– Te mikor szerettél belé? – kérdezte így ismét felé pillantottam. 

– Nem tudom.. Már kiskorom óta ismerem. Együtt nőttünk fel vagyis együtt növünk még mindig.. Mindegy is. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem csak barátként tekintek rá. Úgy kábé ennyi. – zártam le röviden. Shirazu csak lemondóan sóhajtott mire ciccegve túrtam a hajamba. – Oké! Basszus.. Ő és én mindig együtt voltunk. Együtt játszottunk, együtt aludtunk, együtt ettünk, egy iskolába jártunk, együtt kezdtünk el röplabdázni és minden értelemben ő az a személy akit soha nem akarok elveszíteni. Ezért akarok egy kicsit eltávolodni, hogy lezárhassam a reménytelen érzéseimet és továbbra is együtt csinálhassunk dolgokat. Hogy együtt haladjunk előre, hogy együtt legyünk boldogok, hogy mind a ketten megnősüljünk aztán együtt vigyük a gyereket röplabdázni vagy bánom is én mit akarnak majd csinálni.. Tudom, hogy soha nem lehetek úgy együtt Iwa-channal, hogy együtt aludjunk minden este, hogy ő és én egy párként nézzünk egymásra, hogy olyan dolgokat tegyünk amit általában egy nő és egy férfi tesznek, és hogy egy házban élhessünk, ha lehet akkor együtt fogadjunk örökbe gyerekeket és hogy együtt öregedjünk meg miközben go-t játszunk ágyhoz kötve. Baszd ki.. – téptem bele a hajamba dühösen és próbáltam lecsillapítani a fájdalmasan üvöltő szívemet. – Nem tudom mikor kezdtem el ilyen jövőt álmodni. Nem tudom mikor kezdtem el rajta felejteni a pillantásomat. Fogalmam sincs mikor éreztem először azt, hogy a szívem majd ki ugrik a helyéről egy-egy kedves gesztusa miatt.. És hogy mikor kezdtem el belepusztulni abba, hogy csak egyszer megcsókolhassam.. – miért? Miért nem tudok olyan lenni mint mindenki más? Miért érzek így a legjobb barátom iránt? Miért pont a legjobb barátom iránt? 

– Ma.. – kinyitva a szemeimet Shirazura néztem aki kínosan köszörülte meg a torkát. – Szóval.. Ma folyton rohantál.. 

– Ja.. És? 

– Nem beszéltél annyit Iwaizumi-sannal amennyit szoktál. Lassanként így el tudsz majd távolodni tőle. – a kezébe vette a tollat és firkálgatni kezdett. – Először a reggeli és délutáni séták maradnak majd el.. Amikor barátnőd volt akkor miket hanyagoltatok még Iwaizumi-sannal? 

– Semmit. Csak ezeket. Amikor még a suliból jártam valakivel, akkor az ebédszüneteket is.. 

– Az ebédszünetek.. A diáktanács teremben szoktam ebédelni. Holnap majd megvárlak a terem előtt. A hétvégékkel kapcsolatban pedig.. Nem tudom mennyit szoktál együtt lenni vele, de fokozatosan azt az időt is csökkentheted. Eleinte indokold azzal, hogy velem találkozol, később mond, hogy dolgod van. Érezni fogod mikor kell váltanod, hogy mikor nem lesz már furcsa. Amikor busszal utaztok egy meccsre, eleinte ülj mellette, viselkedj vele úgy mint mindig, később inkább aludj vagy hallgass zenét. Ott leszel, de még sem leszel ott. Az edzések.. Ott pedig.. 

– Eleinte viselkedjek úgy ahogy mindig, ugye? – kérdeztem mire bólintott. 

– Utána majd beülök egy-két edzésre. 

– És akkor menjek oda hozzád? 

– Nem. Csak nézz rám amikor a szíved csordultig telik azokkal az érzésekkel amiket Iwaizumi-san iránt érzel. Pillants felém, ha úgy érzed meg akarod osztani Iwaizumi-sannal az elért sikeredet.. Iwaizumi-san úgy érzi majd, hogy én fontos vagyok neked, holott csak miatta leszek ott és azért hogy őt helyettesítsem. 

– Iwa-chan észre fogja venni a változást. 

– Ha lassan haladunk akkor nem tud ellene tenni semmit. 

– Szóval ha lassan változnak a dolgok, nem veszi majd észre őket? 

– Természetessé fog válni. 

– Ugyanezt csináltad Mattsunnal is. – és nem csak vele, mindenkivel. Miért tesz ilyet valakit ha nincs rá semmilyen indoka? 

– Az nem állt ilyen sok lépésből. Ő kezdeményezett beszélgetést. Egy idő után bizonyos indokok miatt elsiettem pár szó váltás után, később pedig már csak biccentettünk egymásnak a folyosón. Néha még beszélgetünk pár illedelmes kérdés és jól betanult válasz kíséretében, de ezen kívül nem kedvel és nem is gyűlöl engem. 

– Miért jó neked hogy mindenki semlegesen kezel? 

– Miért jó neked, hogy mindenkinek tomboló érzései vannak irántad? – touche.. Fáradtan sóhajtva hagytam annyiban a kérdést. Szerelmes, de fél lépni. Lehetnének barátai, de fél, hogy elárulják. Lehetnének rosszakarói, de ő ezt nem az erős személyiségének tudná be, és annak, hogy irigyek rá, hanem félne és fájna amit hall és amit lát. Nem érdekelnek az indokai. Csak kihasználom, ahogy ő is engem. Még nem tudom hogy mi a célja, de egyelőre nem is érdekel. Vagyis.. Eleinte így gondoltam. De aztán lassan elkezdtek megváltozni a dolgok. 

Ahogy azt előre megbeszéltük, együtt mentünk iskolába és együtt is ebédeltünk. Iwa-chant nem különösebben zavarta a dolog, de ez régen is így volt. Mattsun viszont elég zárkózott lett velem kapcsolatban, és egészen biztos vagyok benne, hogy ennek Shii-chan az oka. Azokon a napokon amikor edzéseink voltak, Shii-chan egyedül ment haza, amit eleinte nem igazán értettem, hisz úgy volt, hogy majd beül az edzésekre is. Azonban elég nyomós érvekkel tudta elérni, hogy hallgassak, így végül rá hagytam a dolgot. A reggeli séták többnyire csendben teltek. Shii-chan zenét hallgatott és relaxált az út alatt, én pedig jobb híján sport magazinokat olvasgattam, vagy a telefonomat nyomkodtam. Az ebédszünetek hasonlóképp teltek. Ha beszéltünk is, akkor mindig Iwa-chan volt a téma, vagy a tananyag, a röplabda klub és a közelgő iskolai események. Ezekről egész sokat lehetne beszélni, de a mi párbeszédeink rövidek voltak és lényegre törőek. 

– Shii-chan.. 

– Ne hívj így. 

– Shii-chan, mi most akkor azt játsszuk el, hogy járunk? – kérdeztem mire halkan felsóhajtott és letette a kezében lévő tollat. 

– Igen Oikawa-kun, mi most azt hazudjuk az egész sulinak, hogy egy pár vagyunk. – nézett rám unottan. – Már két hete csináljuk ezt, komolyan most jutott el a tudatodig? – basszus, csak ne hallanám ennyire a saját hangom mikor ilyen negédesen lenéző. 

– Eddig is tudtam, csak gondoltam te talán nem tudod. 

– Ezt meg hogy..? 

– Ne hívj Oikawa-kunnak. – vágtam a szavába. – Ha egy pár vagyunk, akkor adnod kéne nekem egy becenevet, vagy hívhatnál a keresztnevemen is. Ha már itt tartunk, neked mi a kereszt neved? – kérdeztem a szívószálammal babrálva. 

– Szóval hívjalak Toorunak.. – motyogta csak magának és az arcára egy fájdalmas grimasz ült ki. 

– Ezt inkább észre sem vettem. – morogtam fáradtan. – Hívj Toorunak én pedig maradok a Shii-channál. – vettem ajkaim közé a szívó szálat is egy aprót kortyoltam a narancslevemből. Bár úgy tűnt, hogy nem akar a keresztnevemen hívni, mégis percek alatt hozzá szokott. Még aznap a folyosón utánam szólt, és direkt Toorunak hívott Iwa-chan előtt. 

– Szóval kezd komolyodni.. – motyogta Iwa-chan, de nem igazán tudtam vele egyetérteni. Viszont tiltakozás helyett inkább rá hagytam, ahogy azt Shii-chan javasolta. Alig telt el még egy pár nap, és Shii-chan beült a tornaterembe mikor edzésünk volt. Az edzések után mindig az ellenkező irányba indultunk el, mint amerre Iwa-chan ment volna, így esélyünk sem volt együtt haza menni. 

– Lassan egyre távolabbra sodródunk, mi? – kérdeztem az égre nézve Shii-chan mellett aki hátra pillantva megbizonyosodott róla, hogy már egyik csapattársam sincs látó határon belül, így elengedte a kezem. 

– Ezt akartad elérni nem igaz? 

– De nem tudtam, hogy ennyire fájni fog. – ismertem be halkan. Arra számítottam, hogy Shii-chan majd felsóhajt és előveszi a fülesét, de ehelyett ismét megfogta a kezem és fel pillantott rám. 

– Idővel könnyebb lesz. És együtt játszhattok go-t az unokáitokra vigyázva a parkban. – ezen nem tudtam nem nevetni ahogy elképzeltem a képet. Emlékezett rá.. Arra amit még a legelején mondtam. Sok mindenre emlékezett. És bár eleinte nagyon nem kedveltem, egyre inkább megszerettem a vele töltött időt. Tudott rólam mindent. Sokkal több mindent mint előtte bárki más. Ez egyszerre volt kiborító és furcsán megnyugtató is.. 

Ahogy telt az idő, egyre nehezebbé váltak a dolgok. Kezdtünk teljesen elhidegülni egymástól, de mindig mindenre volt megfelelő idő és indok. Iwa-chan pedig egyszer sem jött utánam, egyszer sem hívott fel, egyszer sem kérdezte meg, hogy miért távolodok tőle. Nem kérdezte. Mert észre sem vette. 

– Még csak fel sem tűnik neki! – fakadtam ki és felborítva a kukámat dühösen ütöttem bele a falba. Shii-chan karjai a mellkasomra fonódtak ahogy hátulról hirtelen átölelt. Nem mondott semmit, én pedig a könnyeimmel küszködve idéztem vissza az elmúlt heteket. Egyre távolabb és távolabb kerültünk egymástól és Iwa-chan még sem tett semmit. Nem mondott semmit. – Csak nekem fontos a barátságunk? – csak én nem akarom őt elveszíteni? – El fogom veszíteni.. 

– Iwaizumi-san még mindig ott van melletted. Csak teret ad neked. 

– De még is meddig fog ez tartani!? – ütöttem a falba ismét és próbáltam leküzdeni a torkomban lévő gombócot, de hiába. 

– Nem tudom.. – motyogta halkan és éreztem ahogy a kezei megremegnek mellkasomon. Nem néztem hátra de tudtam, hogy ő is fojtottan sírt fel, miközben a hátamba temette arcát. Shii-chan bár nem ugyanazt érzi mint én, mégis ő áll a legközelebb ahhoz, hogy megértse amit érzek.

Ugyanazt a személyt szeretjük.. Reménytelenül.. Talán örökké..

Bár akkor még nem tudtam, de Shii-chan aznap nem Iwa-chan miatt sírt. És nem is azért mert engem sajnált. Az iskolában egyre többször bántották és ez nekem még csak fel sem tűnt. Mivel Shii-chan is reménytelenül szerette Iwa-chant így fel merülhet a kérdés, hogy akkor mégis miért segített nekem? Miért tűrte el hogy a kamu kapcsolatunk miatt bántódása essen?

Shii-chan zárkózott volt és félt attól, hogy valaki megsebezheti. Még is tűrte a pofonokat értem.. Egy srác miatt akit gyűlölt.. Egy srác miatt akinek a legjobb barátját szerette. 

Ahogy telt az idő, úgy fájt egyre jobban az egész. A hétvégéket is Shii-channal töltöttem és bár voltunk dupla randin Iwa-channal és egy számomra tök ismeretlen lánnyal, az egész randi arról szólt, hogy a csaj rám volt kattanva, én és Shii-chan pedig utáltuk e-miatt.. 

– Ekkora egy libát.. – morgolódott Shii-chan, ami miatt egész imádnivaló volt az arca. Idővel rá ébredtem hogy rengeteg közös van bennünk, sőt.. Még külsőre is hasonlítottunk kicsit. Például a szemünk hasonló volt.. A gyilkos pillantásunk is. És ahogy manipuláltunk másokat.. A „mindig mindent jobban tudunk mint más” hozzáállásról nem is beszélve.. 

– Azért vicces volt mikor beleborult a szökőkútba. – elevenítettem fel Shii-chan dühkitörését amit olyan angyalian tudott elrejteni, hogy egy pillanatra én is hittem neki, holott láttam amikor ˝véletlenül˝ megbotlik.. Sőt mi több, az én kezembe nyomta a fagyiját amíg ˝botladozott˝.

– Az is elég röhejes volt mikor az óriáskeréken egyedül ücsörgött. – idézte fel hogy ˝véletlenül˝ egy kisfiú ült le Iwa-chan mellé. Shii-chan és én össze néztünk és egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Egymás után idéztük fel a kis csínytevéseinket a lány reakcióit elemezve és Iwa-chan menőbbnél menőbb mozzanatin olvadozva, miközben egymás mellett feküdtünk az ágyon.. Már lassan három hónapja csináljuk ezt. A röplabda meccsünkre is eljött a legutóbb így már nem Iwa-chan mellett ültem, hanem Shii-chan mellett és hogy ne tűnjön fel senkinek hogy nincs köztünk semmi, összebújva filmet néztünk és paralízisekről vitatkoztunk. Kezdtem azt érezni, hogy még ha nem is lehetek Iwa-channal romantikus kapcsolatban, Shii-channal együtt tudnék lenni.. Az Iwa-chan iránt érzett szerelmünk hozott össze minket, még ha ez nem is igazán szerelem, de.. Barátok lettünk.. És úgy éreztem talán működne köztünk a dolog. Hogy talán lehetne ő az a lány akivel leélem az életem, miközben örülünk Iwa-chan boldogságának és hetente átjárunk egymáshoz. Hogy együtt indulunk el a felnőtté válás útján.. 

– Shii-chan.. 

– Hm? 

– Tudom, hogy nem szeretsz.. És tudod hogy én sem szeretlek téged.. Legalábbis nem szerelemmel.. De mi ketten.. – be sem tudtam fejezni a mondatot, mert mikor rá néztem már tudtam, hogy ő is ugyanerre gondolt. Azonban volt valami amit én még nem tudtam, de ő már igen. És emiatt a valami miatt végül tőlem is távolodni kezdett.. 

– A következő edzésen ne hívd Iwa-channak. – kérdőn pillantottam Shii-chanra aki a párkánynak dőlve bámult ki a suli udvarára. 

– Akkor hívjam csak simán Iwaizuminak? – kérdeztem kissé zavartan, mert erről még nem igazán beszéltünk.

– Igen. 

– De ez.. 

– Csak csináld te marha! – csapott a vállamra és elmosolyodott. – Nem lesz baj. – és én komolyan elhittem neki ezeket a szavakat. De amikor az edzésen Iwaizuminak hívtam az Iwa-chan helyett.. Mikor láttam ahogy Iwa-chan egy pillanatra lefagy és utána ahogy rám néz.. Ekkor tudatosult benne, hogy mit is teszek éppen és mikor oldalra néztem, hogy segítséget kérjek Shii-chantól.. Ő nem volt ott.. 

– Hova lett az „Iwa-chan”? – kérdezte Makki, aki nem vette észre a köztünk lévő kínos csendet. 

– A -chan rag annyira gyerekes, mi meg már lassan mehetünk egyetemre. – nevettem kínosan, de Iwa-chan erre nem mondott semmit, csak kikerült és átment a háló túloldalára. Azt hittem ezzel mindennek vége.. Úgy gondoltam, hogy Shii-chan átvert, hogy végig az volt a célja, hogy elválasszon Iwa-chantól, de közben annyira reménykedtem benne, hogy ez nem így van. Az együtt töltött idő annyira őszintének tűnt, annyira igaznak, hogy egyszerűen lehetetlen hogy átverés legyen. Az edzés végén többször is felhívtam Shii-chant hogy magyarázatot kapjak tőle, vagy hogy mikor elmesélem neki a történteket, akkor őszinte meglepettséget halljak a hangjából, de nem vette fel, hiába hívtam.. 

– Felültetett a csajod? – kérdezte Mattsun megállva mellettem. Dühösen túrtam a hajamba.. A kérdés nem volt ellenséges én még is annak éreztem. Mikor Makki és Iwa-chan is a kapuhoz értek, menekülőre akartam fogni, de Iwa-chan megragadta a vállamat és lökött rajtam egyet, így végül együtt mentünk haza. Hosszú idő után először.. Makki és Mattsun csakhamar leváltak tőlünk, de mikor Iwa-chan nem kanyarodott le az egyik elágazásnál, már tudtam, hogy beszélni akar a mairól. És talán minden másról is.. És akkor el kell mondanom hogy miért akartam eltávolodni tőle. Mikor kinyitottam a lakás ajtaját, a szüleim cipője szokás szerint nem volt a cipős szekrényen. Vagyis ketten maradtunk. 

– Kérdezzek vagy elmondod magadtól? – dobta le a táskáját és karba fonva a kezeit a szobaajtónak döntötte a hátát. Én is letettem a táskám az ágyra és Iwa-chan felé fordulva próbáltam a legmeggyőzőbben mosolyogni rá. 

– Már ez is kérdés volt Iwa.. izumi.. – motyogtam el a végét mire Iwa-chan dühösen oldalba rúgott. A fájó ponthoz kapva hajtottam le a fejem.

– Mi ez az egész Szarkawa?! Folyton Shirazuval lógsz de igazából nem is szereted! 

– Minek kérdezel meg valamit, ha már úgy is tudod a válaszokat? – kérdeztem halkan de ekkor ismét megütött.

– Mert nem tudom a válaszokat! Shirazunak nincsenek barátai, még is bárkivel tud beszélgetni, soha nem küldik el maguk mellől az emberek! Ugyanezt csinálod, csak te velem! Miért?! 

– Mert fáj! – ordítottam és akármennyire próbáltam visszafogni, a könnyeim előbújtak és akárhányszor töröltem meg a szemhéjam és az arcom, újabbak és újabbak bukkantak elől. Az elmúlt hónapokban felgyülemlett érzések hirtelen törtek fel belőlem. A fájdalmas távolság.. A fájdalmas közelség.. Minden annyira fájt, még a levegő vétel is.. És a gondolat, hogy Shii-chan átvert, holott ő volt az egyetlen támaszom az elmúlt időszakban. És hirtelen teljesen magamra maradtam. 

– Akkor miért nem mondtad!? – kérdezte dühösen de nem tudtam válaszolni. – Nem ütlek meg többet csak ne távolodj el tőlem egyik pillanatról a másikra.. És ha valami bajod van akkor mond meg! Eddig is meg tudtad mondani akkor most miért nem!? – zavartan pillantottam rá a szemem sarkából. Bűntudata volt, ugyanakkor rettentően haragudott rám. Pedig ezt az egészet félre érti! Miért nem képes felfogni!? Miért nem.. 

– Félre érted de barom! – sírtam fel hangosan. – Az fáj.. hogy szeretlek.. – vallottam be mert már úgy is mindegy. Vagyis.. Igazából mondhattam volna mást is. Tehettem volna valamit. De ott és akkor minden kibukott belőlem. Hogy mindig vele képzeltem el a jövőt. Hogy idővel a jövőkép elkezdett megváltozni. Hogy nem akarom őt elveszíteni és hogy le akartam zárni az érzésimet. Azt is elmondtam milyen nehéz volt.. Hogy vele akartam lenni. Hogy féltem vissza lépni. Hogy fájt amikor neki nem tűnt fel az egész szenvedésemből semmi. – Lezárom ezt.. Jól leszek.. Csak kérlek ne gyűlölj meg.. 

– Nem akarom hogy lezárd! – vágott tarkón de mikor elkezdtem volna panaszkodni, hogy most megint miért bánt, akkor leguggolt mellém, és megcsókolt. Annyira régóta vágytam már erre.. Ahogy megérintett, ahogy a nevemet mondta.

Aznap éjjel lefeküdtünk egymással. Ahogy zihált és nyögött miközben a nevét nyögtem.. Azt hittem ez csak egy álom marad. Azt hittem, soha nem érinthetem meg így. Azt hittem soha nem leszünk egymáshoz ennyire közel.. 

Csak akkor tudatosult bennem a valóság, mikor felébredtem Iwa-chan karjaiban. Amikor a szívem majd szét szakadt a boldogságtól akkor elkezdtem érezni valami fájdalmat is.. Mert Shii-chan tegnap annyira más volt. Mikor azt mondta, hogy ne hívjam Iwa-chant úgy ahogy szoktam, annyira más volt a mosolya is, és el sem jött az edzésre. A telefont sem vette fel. Kimászva Iwa-chan karjai közül magamra kaptam valami ruhát és meg sem álltam Shii-chan otthonáig. Figyelt minket amikor tehette.. Látta, hogy érzek iránta, ami azt jelenti, hogy azt is tudta Iwa-chan mit érez irántam.. De akkor mire volt jó ez az egész? Amikor átölelt, amikor megfogta a kezem, amikor együtt nevettünk és sírtunk.. Miért hazudott volna? Mikor változott meg? Mikor kezdte el siettetni a lépéseket? 

– Tooru.. – motyogta meglepetten mikor kinyitotta nekem az ajtót. Nem mondtam semmit ő pedig csak kínosan sütötte le a szemeit és félre állva az ajtóból, beinvitált a lakásba. Le se véve a cipőm álltam meg a folyosón és felé fordultam. Kinyúlt póló, kócos haj, karikás szemek.. 

– Tudtad igaz? Végig tudtad, hogy Iwa-chan mit érez. Azért sietteted a lépéseket, hogy látványos legyen, mert.. Mert akkor szembesül vele, hogy elveszíthet.. Pontosabban, hogy nem akar elveszíteni. Tudtad, hogy ha rájön arra amit teszek.. Amit teszünk, akkor dühös lesz. Tudtad, hogy rá fog ébredni az érzéseire és.. 

– Tévedsz! – vágott a szavamba mire meghökkenten hallgattam el. – Tévedsz mert.. Ő végig tudta.. Iwaizumi-san végig tudatában volt a saját érzéseinek. Én csak húztam az időt.. Amikor segítséget kértél tőlem rögtön adhattam volna olyan égbekiáltó tippeket amik miatt rögtön kiborultok és bevalljátok az érzéseiteket, de.. Nekem kellett még egy kis idő.. 

– Nem értem.. Mihez kellett neked idő? 

– Az idő.. Amit együtt töltöttünk.. Mindent önzőségből tettem. Annyira szeretem Iwaizumi-sant, hogy már én magam sem tudom felfogni. De volt egy rész ami.. Amit nem szerettem benne. – ki sem kellett mondania hogy tudjam.

– Engem.. – engem nem szeretett. Én voltam az a rész amit gyűlölt. Iwa-chan legjobb barátja.. A szerelme.. 

– Szükségem volt rá, hogy megismerjelek. Hogy ne gyűlöljelek. Mert te is része vagy annak az Iwaizumi-sannak akit szeretek. Ha utálnálak, az olyan mintha egy részét utálnám. És én.. Tudom, hogy csak veled lehet boldog, és nekem szükségem volt rá, hogy boldognak láthassam, de.. Nem tudtam volna örülni ha te vagy az a személy. Nem tudtam volna én lenni az a személy, mert én tudtam, hogy téged szeret. És tudtam, hogy te is szereted őt. Annyira gyűlöltelek, hogy pont te vagy az akire úgy néz. Nem tudtam volna örülni nektek de most.. Hogy már ismerlek én.. – egyre inkább elcsuklott a hangja. A kezébe temetve az arcát hangosabban sírt fel. – Én már nem tudnám.. Nem tudnám végig nézni azt sem ahogy te szenvedsz! Azért kellett ez az egész.. Mert.. Szükségem volt erre mert.. – ez értelmetlen és kusza. Akár csak a tomboló érzések amiket úgy megpróbált elkerülni egész idő alatt.. Szereti Iwa-chant.. És már engem is szeret.. Még ha nem is szerelemmel szeret engem, de már akkor is fontossá váltam a számára. Akár csak ő nekem. Kitárva a karomat szorosan átöleltem és a hajába fúrva az arcomat mélyen beszívtam az illatát. 

– Ez egy közvetett Iwa-chan ölelés. – suttogtam mire fojtottan felnevetett de ekkor át karolt és szorosan viszonozta az ölelésemet. 

– Köszönöm, hogy a magad módján ennyire jó ember vagy. – ezen nem tudtam nem nevetni. 

– Köszönöm, hogy ennyire szereted Iwa-chant. 

– Téged is kedvellek.. Ostobakawa.. 

– Én is téged.. Ostobazu.. 

Ezek után Shii-chan eltávolodott tőlem is. Hagytam neki időt, mert úgy gondoltam szüksége van erre, hogy lezárhassa az érzéseit, de ugyanakkor nem tudtam felhőtlenül boldog lenni Iwa-channal, mert végig az járt a fejemben, hogy sokak szerint, én elnyomom Iwa-chant.. Ahogy szépen lassan elkezdett kiforrni a köztünk lévő kapcsolat, úgy kezdtem egyre jobban megfeledkezni Shii-chanról is.

A tomboló szerelem, a felhőtlen boldogság és a záporos viták gyűrűjében csak azt vettem észre ami Iwa-channal és velem kapcsolatos.

Azonban ahogy telt az idő, egyre többször gondoltam arra, hogy amilyen ostoba vagyok és amilyen makacs az én egyetlen Iwa-chanom.. Mi soha nem mondtuk volna el egymásnak amit érzünk. Vagy talán csak jóval később derült volna ki.

Idővel már a lány nevére sem emlékeztem.. De azt tudom, hogy volt egyszer egy lány akivel ugyanazt a személyt szerettük. És kettőnk közül én kaptam meg azt, amit ő soha nem kaphatott volna meg.

(Ez egy kicsit kusza lett.. Az elején rendes sztorinak indult, végül egy elbeszélés lett belőle, de remélem azért tetszett ^^)