A két feladó 2. évad Kenma ova - Hiszel a sorsban?

 

Mikor a leginkább kilátástalannak tűnik minden, mindenki el akar futni. A baj csak az, hogy én meg is teszem. Újra és újra felhúzom a nyúlcipőt, de nem jobb sehol sem..
Ezért mindig Kuroonál kötök ki. Ott, ahonnan indultam.
Azt mondta szeret, azt mondta nem adja fel, azt mondtam megpróbálok felejteni, de nem megy.
Valamikor nagyon elbaszódhattam. Görcsösen rettegek tőle, hogy megcsal és hazudik nekem. Minden szavában kételkedem. Ez gyűlik, gyűlik és gyűlik.. A barátai azt látják, milyen jól megvagyunk, mennyire szeret engem.. És én vagyok a kis félénk, aki nem tudja kimutatni az érzéseit. Bokuto-san és Akaashi tudják mi történt köztünk.. Ők győzködnek, hogy mennyire jó életem van így. És mikor betelik a pohár és kiborulok, Kuroo megcsókol és elhallgattat. Elveszi az eszem és maga alá gyűr.. Minden kibaszott éjjel amikor csak esély van rá.. Fél az érzéseimtől, nem akarja elfogadni, hogy szenvedek, nem akarja érteni..
A szüleim imádják őt és elfogadnak minket. Az ő szülei pedig valamilyen érthetetlen oknál fogva, engem imádnak és az anyja gyakran megjegyzi, hogy mindig is tudta, hogy mi ketten együtt leszünk..
Gyűlölöm hogy mindenki szerint ott vagyok ahol lennem kell, Kuroo alatt. És boldognak kell lennem, lebegni a szeretetében és vakon bízni benne.. De ezen felül.. Jönnek a kérdések.. Mikor húzunk gyűrűt egymás ujjára végre? Mikor találok én is egy tisztességes, rendes munkát?
Velem van a baj?
A fullasztó melegben alig kaptam levegőt, de ehet, hogy főleg a gondolataim okozták az egészet..
Abban reménykedtem, hogyha leszállok a fülledt buszról, kint egy kicsit jobb idő lesz.. Tévedtem. Mint általában bármiben.
A busz elhajtott én pedig megpillantottam az út túlfelén Shouyout egy nyitott platós kisteherautó mellett. Széles mosoly terült el az arcán és nagy lendülettel integetni kezdett. Kifújtam a tüdőmben lévő levegőt és elmosolyodtam a látványán. A barátságunk apró menedék volt számomra, a kedvessége képes volt elhitetni velem, hogy vannak még jó emberek.
De ez a menedék túl kedves volt nekem ahhoz, hogy tönkre tegyem.
Épp ezért csak ritkán jöttem és mikor ideértem igyekeztem elfelejteni mindent amit a városban hagytam. Ez sosem volt egyszerű..
Körülnéztem az úttesten, majd átsiettem hozzá és köszönés gyanánt össze koccantottuk az öklünket.
– Dobd fel hátra a cuccod és pattanj be. – mondta miközben kinyitotta az anyós ülés felöli ajtót és kivett onnan egy hűtőtáskát, amit a kocsi platójára tett. Ledobtam a táskámat mellé, majd hálásan elfogadtam a behűtött innivalót, amit kivett belőle nekem.
Amint beültem a kocsiba, hangos sóhaj hagyta el a számat. Mielőtt kibontottam volna az innivalót, a nyakamhoz nyomtam a hideg palackot. Shouyou bepattant mellém és szinte rögtön beszélni kezdett.
Mosolyogva hallgattam a mai napjának eseményeit, amik bár nem tűntek túl izgalmasnak, az ő előadásmódjában mégis képes volt lekötni a figyelmemet.
– A gyerekek teljesen be lesznek zsongva, ha meglátnak. Mieko ma reggel összehúzta a szemét és rám nézett, majd közölte, hogy te vagy a meglepetés vendég. Csak így! A semmiből! Pedig Yachi anyja is lehetett volna, vagy Kageyama, Sandy, Mina.. Szóval több lehetőség is volt és ő tudta, hogy te jössz. – mondta majd egy pillanatra összevonta a szemöldökét. – Bár.. Az is lehet, sőt elég valószínű, hogy a reakciómat leste.
– Szóval hátrahőköltél és megkérdezted honnan tudja? – kérdeztem mire egy vesztes sóhaj hagyta el a száját.
– Ő meg csak mosolygott és azt mondta, hogy titok. – bele gondolva, hogy Shouyounak mennyire nincs köze a nethez, biztos rá parázott, hogy a kis Mieko szellemekkel beszélget. – Mondtam Yachinak, hogy hallgatózik! És most már biztos vagyok benne! – azt hiszem néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy Shouyou sokkal gyakrabban gondolkodik logikusan mióta apa lett.
– A hallgatózás nem szép dolog. – de ez legyen a legnagyobb hibája. Ha Kuroo csak ennyit tett volna, most nem tartanék itt.
Alig pár perc alatt megérkeztünk Shouyou mesebeli életének, mesebeli birtokára. A házuk mögött egy hatalmas veteményes terül el, és az egyik nagyobb földbirtok is az övék az idefelé vezető úton. Az itteni föld saját ellátásra van, a másikon termelt élelmiszereket eladják.
Shouyou megküzdött az álmaiért, sokáig sportolt Kageyamával, de aztán a szülei meghaltak, a húga még iskolába járt, így Shouyou átvette a családi birtok gondozását amit mára kibővített, felújított és megtöltötte élettel, Yachival az oldalán.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem szeretnék én is egy ilyen életet, de én Shouyouval ellentétben nem érdemlek ilyesmit.
 

~

 
Vidéken sokkal szebbek a csillagok.. A kabócák hangját hallgatva ültem a vendégszobában, hátamat az ajtónak vetve, miközben a gyomromat felkavarta a sake, amit Shouyouval és Keishivel ittunk vacsora után, a hátsó teraszon. Keishi hozta, kifejezetten nekem, ami bár jólesett tőle, de nem igazán rajongok az alkoholért. A sake pedig egyáltalán nem tartozik a kedvelt italok közé, amiket néha nap megiszok, de Keishi imádja és mivel saját főzés, büszke is rá. Bunkóság lett volna vissza utasítani..
Felsóhajtva hunytam le a szemem egy pillanatra, de nem lett jobb, sőt, szédülni is kezdtem így inkább résnyire nyitottam őket és csak bámultam magam elé.
Egyik kezemet a mellkasomra simítottam, kitapintva vele a sebtapasz feljött szélét. Mikor legutóbb panaszkodtam Kuroonak, hogy ne csinálja ezt a mellbimbóimmal, mert a végén tényleg le fognak esni, átölelt és nevetve közölte, hogy évek óta ezt mondom és még mindig a helyükön vannak.. Az persze nem érdekli, hogy mennyit költök sebtapaszra.. Mintha még tetszene is neki, hogy kénytelen vagyok leragasztani őket, mert annyira fáj ahogy a felső hozzáér..
A hajamba túrva szedtem ki belőle a hajgumit. Gyenge szellő szökött be a nyitott ablakon..
Halk rezgés ütötte meg a fülem. A táskámból jött ami alig egy karnyújtásnyira hevert tőlem, így magamhoz húztam és kikerestem belőle a készüléket. Épp akkor hagyta abba a rezgést, mikor kézbe vettem. Két nem fogadott Bokuto-santól, három Kurootól és egy üzenet az utóbbitól. Nem nyitottam meg, helyette inkább tiltó listára tettem mindkettejüket. Majd ha haza megyek feloldom, addig pedig...
Mély levegőt vettem és lassan kiengedtem a tüdőmből. Kuroo sok szemétséget tett ami miatt utálhatom, mégis nehéz elszakadni tőle.
Kikotortam a táskám oldalzsebéből a cigim és az öngyújtóm, majd felállva ismét kimentem a hátsó teraszra. Shouyou még mindig ott volt és mosolyogva pillantott fel rám.
– Már azt hittem nem is jössz vissza.
– Nem mondtam, hogy visszajövök. – gyújtottam rá egy szálra, és helyet foglaltam Shouyou jobb oldalán, hogy a szél ne fújja felé a füstöt.
– Pedig azt gondoltam szeretnél beszélgetni. – mikor a szemeibe néztem enyhe aggodalmat láttam benne és kíváncsiságot. Szerettem benne, hogy sosem sajnált, de az évek alatt sokat változtunk, és nem mertem előhozakodni az ostobaságaimmal. Túlságosan fontos a számomra a barátságunk, hogy elrontsam az igazsággal, vagyis azzal, hogy mennyi mindent elszúrtam az évek alatt és ahelyett, hogy helyre hoztam volna, csak még mélyebbre ástam magam.
– Egész délután beszélgettünk. – feleltem mire Shouyou halkan felnevetett.
– Ez igaz. – dehogy az. Csak hagyod, hogy ne beszéljek ha nem akarok.
Shouyou tényleg rengeteget változott. A család apa szerepe rettentően jól állt neki, sokat komolyodott, a naivitása pedig leszűkült azokra akiket ismert és akikben megbízott. Bármit mondhatnék neki elhinné.
– Sugawaráék terhesek. – jelentettem be, mire Shouyou döbbenten nézett rám.
– Mi? Komolyan? De.. Melyikük? Egy férfi nem is.. Hogyan? Ez már lehetséges? – na tessék. Bezzeg ha egy vadidegen mondta volna, kiröhögi és tovább megy.
– Nem szó szerint. Úgy értettem, hogy gyerekük lesz. Egy béranyától.
– Jaa. Igen, ez így sokkal valószerűbb. – nevette el magát. – Szóval lesz egy gyerekük. Biztos nagyon boldogok. – bárcsak én is tudnék örülni nekik, de nekem nem megy. Gondolom ez érthető.. Részben biztosan.
– Szeretik egymást, összeházasodtak és most gyerekük is lesz. Persze hogy boldogok. – meglepően gyorsan el tud fogyni egy szál.. Elnyomtam a csikket és rágyújtottam egy újabbra.
– Te és Kuroo-san is jól meg vagytok nem? – kérdezte óvatosan. Nem, egyáltalán nem vagyunk jól. Az életem romokban és Kuroo még tapos rajta egyet.
– Persze. – nem akarok panaszkodni neki. Úgy sem tudna mit kezdeni vele és emiatt kellemetlenül érezné magát, aztán egyre kevesebbet beszélnénk.. Ezt nem akarom. – Eddig eszembe se jutott, hogy akár nekem is lehetne gyerekem, ha örökbe fogadnék.
– Vagyis neked meg Kuroonak?
– Igen. – nem. Nem szeretek hazudni neki..
– Beszéltél vele erről? Hogy szeretnél gyereket?
– Nem igazán. – bár a kezemet megkérte. Pontosabban kérdés nélkül az ujjamra húzott egy gyűrűt egy vita közepén. Én pedig levettem és a földre dobtam, majd otthagytam. Nem akarok hozzá menni..
– Nagyon szeret téged és biztos vagyok benne, hogy szeretne gyereket. – mosolygott én pedig egyetértően bólogattam. Az utóbbit valahogy én is kinézem belőle.
– Botan és Mieko úgy nő, mint a gomba. Csak úgy rohan az idő. – tereltem el a témát.
Az idő gyorsan elrepült, de végül Shouyoun erőt vett az álmosság, így elköszönt, én pedig úgy döntöttem, hogy veszek egy doboz cigit, mert alig maradt két szálam.
Igen. A dolgot ott ronthattam el, hogy elfelejtettem, ez egy falu és nem egy város..
Pedig már akkor elgondolkodhattam volna ezen, mikor kiértem a főútra és elértem a falu határát.
– Nem tudsz aludni? – kérdezte egy szellem, de sajnálatára nem vagyok azaz ijedős fajta. Ha az ördöggel kefélsz, annál nem lehet már rosszabb, nem igaz?
– Gyakran leszólítasz idegeneket? – kérdeztem vissza, mikor az árny kiért a gyér világítás alá.
– Általában nem. Itt mindenki ismer mindenkit. Nehéz idegeneket találni akiket leszólíthatnék. – mosolygott majd jobban szemügyre vett. Nem annyira hogy az pofátlan legyen, csak amolyan átlagos felmérésként, ahogy én is megnéztem őt. Egy kicsit alacsonyabb nálam, de a korát elnézve még növésben lehet. – A boltba jöttél volna? – tapintott rá a lényegre. A tény miatt is hülyén éreztem magam, hát még hogy egy vadidegen lebuktatott.
– Megszoktam, hogy a lakás melletti kisbolt éjjel-nappal nyitva van. Elfelejtettem, hogy nem ott vagyok. – utálom mikor kényszert érzek erre.. Hogy magyarázkodjak. Ilyenkor olyan mintha azt mondanám „Nem vagyok hülye, csak ezt most benéztem.”
– Cigit szerettél volna venni? – kérdezte mire felé kaptam a fejem ő pedig mosolyogva mutatott a kezemben lévő, összegyűrt dobozra, amit csak azért hoztam magammal, mert az utolsó szálat út közben szívtam el, és nem akartam szemetelni, meg így tudtam mibe hamuzni. – A nagyapámnál is tudsz venni. Mármint ő már alszik, de majd én odaadom. – újra végig mértem, ezúttal kicsit tüzetesebben.
Kiskorúnak tűnik.. A számhoz emeltem két ujjam, majd felsóhajtva leengedtem.
– Rendben. Köszönöm. – majd később megemlítem a korát, ha már tudom mivel mérgezni a tüdőm ezen a jó levegőn.
– A nagyapám már alszik, szóval várj meg kint. – mondta mosolyogva én pedig kissé meglepetten néztem ahogy a bolttal szemben lévő házsorhoz indul, és két házzal odébb, bemegy a kapun.. Ott pedig bemászik az ablakon. Közelebb mentem és érdeklődve figyeltem, hogy mit csinál. Alig egy pillanattal később egy sötét árnyék hajolt ki az ablakon. – Elfelejtettem megkérdezni, hogy milyet kérsz és mennyit. – mondta kissé halkabban.
– Biztos, hogy a nagyapád? – kérdeztem mire sokáig hallgatott, mintha csak átgondolta volna a dolgot.
– Oh, amiért az ablakon másztam be? Gyakran csinálom ezt, mert a bejárati ajtó hangosan nyikorog és esténként zavaró lenne ha zajonganék.
– De miért mászkálsz ki éjjel? – kérdeztem mire az árnyék vállat vont.
– Mikor miért. Most azért, mert megláttam valakit az előtt a bolt előtt és gondoltam megkérdezem, hogy miért van még ébren. – beértem ennyivel. Egyrészt mert nem tűnt rossz gyereknek, másrészt mert értelmesnek tűnt amit mond.
Elmondtam a márkát és miután közölte, hogy olyanjuk nincs, meg igazából csak három fajtájuk van, beértem az egyikkel és abból vettem kettőt. Olcsón adta, és miután eltette a pénzt egy ezeréves tárcába, és eltette a hangok alapján egy zárható szekrénybe, ismét kiugrott az ablakon és a kezembe nyomta a két doboz cigit.
– Köszönöm. – tettem zsebre az egyiket, majd már épp elköszöntem volna, mikor láttam, hogy kijön a kapun.
– Mihez lenne kedved? – ha ezt a kérdést a vársoban teszi fel nekem, mérget vennék rá, hogy prosti, és valahogy nem igazán tetszik ez a kérdés ebben a faluban sem.
– Gondoltam vissza megyek, elszívok még pár szálat, miközben utálom magam és az életem. – nem jó.. Kibukott belőlem, az igazság, ez nem jó..
– Miért nem szereted magad? – kérdezte és a hangjából, mindössze kíváncsiság csendült, sajnálat vagy gúny, hitetlenség egyáltalán nem. Ez némiképp megnyugtatott, de ez azt eredményezte, hogy válaszolni szerettem volna, amit később megbánnék. – Ne haragudj, ez eléggé tolakodó kérdés volt, csak.. Láttalak délután. Hinata-san autójában ültél és úgy tűnt, hogy jó kedved van. – mintha csak ekkor gondolná át, mit is mond, megrázta a fejét és újra kezdte. – Vagyis úgy értem, hogy egyáltalán nem látszik, hogy problémád lenne. Mindenkinek vannak, tudom, és attól, hogy nem látszik, még létezik, de.. Szóval..
– Nem mondtál semmi sértőt. – legalábbis engem nem sértett meg vele. Kicsit megnyugodott majd vett egy mély levegőt és kifújta.
– Rendben, szóval.. Akarsz beszélgetni? Nem konkrétan arra akarlak rávenni, hogy a problémáidról beszélj, csak, szeretném ha beszélgetnénk, úgy általánosságban, bármiről. Ha van kedved.
– Mindig ennyire túl magyarázod a dolgokat?
– Többnyire igen, de általában n… Khm.. Igen. – ezen elnevettem magam, de aztán a számra tettem az ujjaimat, hogy ne zajongjak és a házra néztem.
– Miről szeretnél beszélgetni? – kérdeztem mire elmosolyodott én pedig intettem, hogy közben induljunk el valamerre, ahol nem zavarunk senkit.
– Oké, öhm.. Van hobbid? – kérdezte miközben felbontottam a dobozt.
– Videójátékok. – feleltem miközben felé tartottam a cigit, hogy megkínáljam vele. Elfogadott egy szálat de kissé ügyetlenül tartotta az ujjai közt. Úgy nézett ki mint aki próbál laza lenni, de nem igazán sikerült neki.
– A videójátékok klasszak.
– Gondolom a te korodban igen. Az én koromban inkább csak támadási felület. – meggyújtottam a sajátomat, majd felé tartottam a gyújtót. a szájába tette a szálat majd próbálta meggyújtani, de kudarcot vallott. Többször is..
– Még sosem dohányoztál?
– Nem, nem igazán.. Csak azért fogadtam el, mert jól esett, hogy megkínáltál valamivel. Ez kimondva sokkal hülyébben hangzik, mint ahogy éreztem. – akaratlanul is elmosolyodtam. – Tudom.. A nagyapám árulja meg minden, de az anyám nagyon dühös lenne, ha megtudná, hogy cigit adott nekem, az öreg pedig nem tud titkot tartani, szóval..
– Ezt még értem, de.. Biztos jársz bulizni vagy ilyesmi. Ott valakinél mindig van, nem?
– Jaa, igen.. Vagyis.. Szóval nem igazán kínáltak meg soha, vagy ha mégis akkor nemet mondtam. Bocs, elpocsékoltam egy száladat. – emelte fel a cigit amit végül csak kicsit megperzselt a végén.
– Oké, figyelj. Vedd az ajkaid közé és mikor a gyújtóval megégeted, szívj bele. – ezúttal sikerült neki, de köhögő rohamot kapott én pedig a hátát veregetve vettem ki a kezéből a szálat. – Először én is ezt csináltam, utána sokáig csak a számban tartottam a füstöt és kifújtam. Nem sok értelme volt..
– Miért? Nem nyugodtál meg tőle?
– Az se nyugtat meg ha letüdőzöm. De így legalább van értelme. Nem csak a környezetet károsítom, hanem magamat is. – elgondolkodva néztem a két szálat az ujjaim között, ahogy parázslik a végük. – Ez is jobban hangzik fejben, mint kimondva.
– A legtöbb érzés és gondolat többet ér, ha kimondatlan, nem? Legalábbis szerintem.. Néha... – már elértük a falu végét és a leágazáshoz értünk, amerre elindulva Shouyou házánál lyukadnánk ki. De még nem volt kedvem vissza menni.
– Igen. Sokszor én is így érzem.. Neked van valami hobbid? – kérdeztem ő pedig az égre nézett és felsóhajtott.
– Nem.. Nincs.. Többek között ezért tartanak unalmasnak. Meg mert az életem nagyrészét itt töltöttem egy faluban.
– Mondtad, hogy anyukád nem örülne, ha dohányoznál. Szóval, ő.. Gondolom nincs itt.
– Nincs. Tokyoban él és már egy ideje én is, csak.. Minden szünetet itt töltök.
– Mindig ott élt? Tokyoban?
– Nem.. Itt nőtt fel ő is, aztán férjhez ment, megszülettem, ő elvált és ide jött..
– Baszki.. Gyenge a tüdőd mi? – kérdeztem elnyomva a cigit, mire elnevette magát. – Ne röhögj! Ide jött a válás után, nem jöttetek, szóval te már itt voltál, nem? Gyenge a szervezeted nem igaz?
– Csak volt. Már kifejlett, egészséges szervezetem van. Kímélni kellett míg gyerek voltam, sokat jártam orvoshoz is, de már csak rutin vizsgálatokra kell járnom évente egyszer és már 20 éves korom óta, mindig megdicsérnek, milyen szép a tüdőm.
– Aha. Gratulálok.. – nyomtam el a másik cigit is.
– A barátaim is cigiznek mellettem, tényleg nem gáz.
– Azt mondtad húsz éves korod óta? Hány éves vagy?
– Huszonkettő. – közölte büszkén, mire a tenyerembe temettem az arcomat. Tényleg fiatal, de nem annyira mint gondoltam. – Ne már! – nevetett és lefejtette a kezem az arcomról. Furcsa volt, hogy csak így hozzám ér, de nem volt zavaró. Talán inkább ez volt a furcsa. – Azt mondtad a te korodban, már ciki ha videójátékozol. Miért, hány éves vagy?
– Harmincöt. – félúton a negyven felé.
– Huhh.. Hát.. Ha ez megnyugtat egy nappal sem tűnsz többnek huszonötnél, és egyáltalán nem ciki hogy videójátékozol. Szeretsz valamit, márpedig szeretni valamit nem ciki. – nem is tudom hány évesen használtam utoljára a ciki szót. Ha használtam egyáltalán.
– Ja, ebben van valami, de attól még rosszul esik, mikor mondják, hogy nőj fel.
– Mutass be nekik. – vont vállat. – Mármint a középső ujjad, ne engem mutass be.. Szóval érted, hogy értem.
– Eszembe se jutott, hogy mást mutassak be nekik.
– Mint engem?
– Hát persze. – nevettem el magam, ő pedig leült a fűbe így én is követtem a példáját. A beszélgetés vele, bár kicsit értelmetlen volt, de mégis élveztem, és tetszett a tudat, hogy ő sem akar még lerázni. – Miért gondolod, hogy unalmasnak tartanak? – kérdeztem mire vállat vont.
– Halottam, mikor mondták. Aztán átgondoltam és igazuk van. Én vagyok az a balek, aki elmegy a következő körért csak hogy két percig örüljenek neki mikor visszamegy az asztalhoz. Nincsenek jó sztorijaim, nem vagyok vicces, túlbeszélek dolgokat és szeretek napokra bezárkózni, hogy utána leszólítsak egy idegent.
– Ez nem unalmas. Sőt az utolsó része meglepően egyedi. Bezárkózol több napra és nem őrülsz bele, hogy nem csinálsz semmit.
– Miért őrülnék bele?
– Nem tudom. Én nem bírnám ki.. – talán ezért játszok annyit. Izgalmas és nagyon szeretem, de addig sem kell egyedül lennem magammal. Egy játék más mint egy beszélgető partner. A játék nem traktál a vágyaival és a bajával, a játékok lekötik a figyelmem és ha valamelyik nem tetszik, választok egy másikat. Játszani és egyedül lenni, számomra olyan, mint elterelni a figyelmem és elmenekülni a világ elől és saját magam elől is..
– Miért utálod magad? – kérdezte óvatosan, mintha egy kóbor macskát próbálna megközelíteni.
Egy ideig csendben gondolkoztam, hogy mit feleljek. Mérlegeltem is meg nem is, mert bár minden észérvem azt mondta, ne legyek őszinte, mégis válaszolni akartam és ez az egy érv erősebb volt.
– Mert én vagyok az a balek akit mindenki eldob, és az egyetlen személy akinek kell, annak a figyelme annyira fáj, hogy úgy érzem bele roppanok. Sokat tanultam de mivel nem vettek fel sehová, feladtam a próbálkozást és a könnyebb utat választottam. Részidős állásokat kerestem, kidolgoztam a belem, aztán jött egy lehetőség és összeköltöztem egy barátommal, hogy ne kelljen azt hallgatnom a szüleimtől, miért nem próbálkozok tovább, hogy jobb munkám legyen.. Ezzel a barátommal lefeküdtem és reménytelenül kapaszkodni kezdtem belé, mert tudtam, hogy ő nem olyan mint az exem, ő nem fog manipulálni, nem fog bántani. De közben alkalmanként felbukkant ez az ex, akivel továbbra is lefeküdtünk egymással, mert bár a kapcsolatunkban utáltam, a szex rohadt jó volt, mégha egy idő után érzelmileg az is megterhelt. Szóval megpróbáltam komolyra fordítani a dolgot a lakótársammal.. Úgy tűnt sikerül és nagyon-nagyon boldog voltam. Az életem kezdett egyenesbe jönni, lettek terveim a jövőre nézve, ezúttal nem akartam elmenekülni, nem akartam a könnyebb utat választani.. Aztán felbukkant az exe akibe még mindig halálosan szerelmes és ők úja összejöttek én a padlóra kerültem, kiköltöztem tőle és mivel nem volt hová mennem, visszamentem az exemhez.. Harmincöt évesen itt vagyok, öt részmunkaidős állással amiből csak a költöztetés meg a takarítás a fix, a többi folyton változik. Játékokkal játszok, hogy ne kelljen azon agyalnom, mennyire elszúrtam mindent és hogy inkább lefekszek egy seggfejjel újra meg újra miközben elnyomom az érzéseimet és már azt sem tudom mi is a bajom, csak érzem, hogy fáj és fulladok. – talán most ütött be igazán a pia és a fáradtság. Kínosan elnevettem magam. – És képes voltam mindezt elmondani egy vadidegennek akinek a nevét sem tudom.
– Talán pont ezért sikerült elmondani nem? Mert nem tudod a nevem.. Mert amit itt elmondasz itt is hagyhatod, ha túl soknak érzed, hogy valaki a közeledben legyen, aki mindent tud. Az a barátod akivel úgy érezted minden jobb.. Ő tudott az exedről?
– Szinte mindenről tudott. Arról is, hogy szenvedek és sejtette, hogy szeretem őt, bár a végén inkább letagadtam.
– Miért?
– Hogy ne fogjam vissza és hogy kevésbé érezzem fájdalmasnak. Én is elhittem, hogy nem is szerettem pedig ez nem igaz.. Nagyon szerettem..
– Milyen volt vele lenni? – kérdezte mire elmosolyodtam ahogy felidéztem azokat a kellemes napokat. Mikor haza értem hozzá, mikor átölelt, amikor nevetett, amikor az ölébe hajtottam a fejem.. Az érintései, a tapintása a kezem alatt, ahogy vonaglott, a hangja amivel a nevem nyögte..
– Meg se érdemeltem. – ő mindig küzdött. Az érzéseivel a legtöbbet, mert minden más sikerült neki. Egy jó lakás amit bérelt, de sokkal szebb és olcsóbb volt mint a többi. Tanár lett, mindig is az akart lenni. Sosem adta fel és ez inspirált arra, hogy én is jobb legyek. Az egyetlen kudarca, az Oikawával való szakítása volt, de azt a csatát is megnyerte, mert Kou inkább az ő barátja volt, mint az én unokatestvérem. – Sokat mosolygott.. Bíztatott és támogatott a döntéseimben. Figyelt rám és őszinte volt velem.
– Ez inkább olyan, mintha azt szeretted volna ahogy viselkedett veled..
– Lehet, hogy így van. Már nem fogom megtudni.. Most te jössz. Meséld el miért vagy balek.
– De hát te sem mondtad el miért utálod magad. – nevetett, de mikor ellenkezni kezdtem a fejét rázta. – Elmesélted, hogy miért utálod az életed, de azt nem mondtad el, hogy magadat miért. – igaz. Mély levegőt véve, hangosan felsóhajtottam.
– Mert az életemért én vagyok a felelős. Elfutok minden elől, feladok mindent és egy olyan pasival vagyok együtt aki betegesen kapaszkodik valami olyasmibe ami már rég nincs meg. Megmondhatnám neki, de nem megy, mert akkor hová mennék? Elutasíthatnám, de nem teszem és ezzel mindkettőnket bántom. Utálom magam, mert egy gyáva féreg vagyok. Tessék te kis szellem, kimondtam.
– Most dühös vagy?
– Nem. Ha az lennék felállnék és lelépnék innen, de még mindig itt vagyok.. Szóval te jössz. Meséld el az életed. – biztattam mert valójában tényleg érdekelt. Egyfelől, nem akadt ki, hogy meleg vagyok, másfelől olyan kérdéseket tett fel, amik arra utaltak, hogy figyel rám. Szánalmas dolog, hogy egy ismeretlen fiú figyelmére vágyom? Meglehet, de az imént mondta, hogy ő is betegesen vágyik a figyelemre és meg akartam ezt adni neki, mert úgy éreztem, sokkal jobban megérdemli, mint én az övét.
A srác felsóhajtott és az égre nézett.
– Hát.. Azt már tudod, hogy a betegségem miatt sokat voltam itt.. A szüleim miattam váltak el, vagy legalábbis én voltam az egyik oka. Anya ingázott, hogy velem tudjon lenni, apa pedig egyre több munkát vállalt a gyógyszereim és a vizsgálatok költségei miatt, szóval nagyon keveset találkoztak. Megcsalta anyát, egyre többet veszekedtek és aztán elváltak. Egy ideig apa bűntudatból meglátogatott párszor, de itt nem látták szívesen a barátnőjét, szóval később nekem kellett mennem és ha nem mentem, kiabált velem. Ha rosszul lettem, kibált. Szinte mindenért kiabált. A barátnője utált engem és ez hatással volt az apámra. Legalábbis anya ezt mondta. Gimis koromra megerősödtem annyira, hogy fel tudjak járni a városba, de még általános iskolás koromban anya azt tervezte, hogy majd levelezőn végzem el a középsulit. Ezt nem szerettem volna ezért nagyon sokat tanutam, nem kellett semmi, sem játékok, sem új ruhák, még azt is megígértem, hogy kevesebbet eszek és gyorsan megerősödöm, pedig már akkor is tudtam, hogy ez a kettő üti egymást de nagyon szerettem volna rendes iskolába járni. Szóval anya beleegyezett hogy elkezdjem a tanulmányaimat itt a Karasunoban. Nem olyan nagy az a város, szóval miért is ne.. De valami így sem volt jó. Sokat hiányoztam, de orvosi papírom volt róla, így ez nem befolyásolta, hogy letehessem az érettségit. Mivel mást sem csináltam csak tanultam, nagyon jók lettek az eredményeim. Ösztöndíjas lettem és egy olyan egyetemre járok ami vidéken van és elvileg nagyon elit. De elég nagy seggfejek az ottaniak. És az egyik srác aki elvileg a haverom volt, egy nap lekapott és engem hibáztatott érte. Aztán elkezdett alám tenni minden létező területen. Csak azért mert csókolóztunk. Nem is én kezdtem és még csak nem is voltam ítélkező, sőt, igazából nem is zavart.
– Talán az zavarta, hogy így érez irántad. A pasik többsége tényleg a gatyájában hord mindent amilye van, az eszét, az érzéseit, a vágyait, minden testi-lelki dolgot ami számít. És ha kedvesen rájuk mosolyognak azt annak tudják be, hogy próbálják elcsábítani őket.
– Szóval ha nem mosolygok..
– Az csak egy példa volt. Anélkül is kikezdenek bárkivel, szóval mosolyogj ha mosolyogni szeretnél, nem azon múlik.
– Mit csináljak vele?
– Ezt tényleg egy lecsúszott negyvenestől kérdezed?
– Csak 35 vagy és velem egyidősnek nézel ki.
– Te tizenhatnak nézel ki.
– Igen? Pedig szőrös a hasam! Igazi férfi vagyok! – ezen hangosan felnevettem mire dühösen felhúzta a felsőjét és megmutatta azt pár szál pihét a köldöke alatt.
– Micsoda férfi. – gúnyolódtam.
– Ne már! A bimbóm körül is van pár szál.
– Figyelj, nem attól lesz valaki férfi, hogy szőrös. És dugd el a hasad, mert erre jár egy pedofil és rá ugrik a pihés kis testedre. – az utolsó mondatomnál már vigyorogtam amit ő is észrevett és dühösen oldalba ütött de ettől inkább csak nevethetnékem támadt. – Próbáltál beszélni ezzel a barátoddal?
– Persze, de folyton leráz.
– Adj neki időt, hogy eldöntse mit akar. Addig gondolkodj azon, hogy te mit akarsz.
– Ez meglepően jó tanács egy ötvenestől.
– Ha most beakartál szólni, azt még gyakorolnod kell. Engem nem zavar, hogy öreg vagyok. – az sokkal inkább, hogy életképtelen. A srác halkan felnevetett, majd hátradőlt a fűben és a feje alá fektette a karjait.
– Én tudom mit akarok. – jelentette ki, mire érdeklődve vontam fel a szemöldököm, bár ezt nem láthatta. – Boldog akarok lenni, mint mindenki. Őszinte és boldog.
– És ezzel a barátoddal boldog lennél?
– Hosszú távon nem hiszem, de azt gondoltam mikor megcsókolt, hogy történik valami új és izgalmas amire nem tudok nemet mondani. – hirtelen felült ami annyira meglepett hogy kissé hátrahőköltem tőle. – Te mit tennél, ha valaki berobbanna az életedbe és azt mondja neked, hogy tudom is én.. Mondjuk.. – kezdett el gondolkodni én pedig mosolyogva megtámaszkodtam a térdemen és oldalra biccentettem a fejem.
– Lássunk világot? Vele mennék. Vele akarnék menni de lebeszélném magam róla. Mert ahhoz pénz kell és oltások, meg egy csomó minden. Húznám az időt és lemaradnék róla.
– És ha valami egyszerűbbet mondana? – próbálkozott ami mosolyra késztetett.
– Értem, hogy mit éreztél kicsi szellem. Kalandozni szerettél volna, felfedezni valami újat és izgalmasat. – mondtam mire bólintott majd visszadőlt a fűbe én pedig ledőltem mellé.
– Miért olyan szörnyű az exed? Vagyis.. Most együtt éltek de nem vagytok együtt, nem? Csak néha lefeküdtök egymással.
– Túl gyakran lefekszünk egymással. Van hogy naponta többször is.
– Naponta? Többször is? – könyökölt fel és az arcomat figyelte.
– Azt gondolja, minél többször csináljuk, annál jobban elodázza, hogy lelépjek.
– Ez elég hülyén hangzik nem?
– Mégis bevállt.. Kicsit már függőnek érzem magam tőle. – és ha olyan lennék, mint Kou, akkor most elmondanám, hogy már akkor sem kell tágítani, ha egy hétig valamiért nem látjuk egymást. Erre úgy fél éve jöttem rá, mikor elutazott valami határmenti ügy miatt. Mikor vissza ért és letámadott.. Azt hitte én játszadoztam magammal hátul, pedig egyáltalán nem nyúltam magamhoz. Talán csak egyszer és akkor is csak elöl.
– Kuroo szereti manipulálni az embereket. Még gimisek voltunk mikor összejöttünk, de én nem gyakran mutattam ki az érzéseimet.. Szinte soha nem mondtam ki mit érzek, csak az elején egyszer vagy kétszer. Sosem kezdeményeztem, mert jóformán esélyem sem volt rá. Nem voltam féltékeny, mert bíztam benne, de.. Aztán azt mondta a barátainknak, hogy lefeküdt azzal a lánnyal, akivel látták randizni. Nem kérdeztem rá, azt vártam, hogy majd ő elmondja, de nem mondott semmit. Később láttam mikor egy-egy lány írt neki arról, hogy mikor találkoznak legközelebb, vagy hogy van valami meglepetésük neki.. Női fehérneműt találtam a szobájában és lányok jöttek oda hozzánk, hogy vissza adjanak neki egy pulcsit amit ott felejtett múlt éjjel.. Rohadtul fájt.. Szerettem.. Nagyon szerettem..
– Ezért váltottál alkalmi kapcsolatra?
– Én szakítani akartam. De megdöntött minden egyes alkalommal mikor találkoztunk. Tudja, hogy nem tudok neki ellenállni, ismeri minden gyengepontomat..
– De mikor azzal a másik barátoddal éltél együtt.. Nemet mondtál rá.. Nem?
– Igen.. Akkor könnyen ment. – mert nem voltam egyedül. – Az egész átverés volt.. Legalábbis ő azt mondta, hogy az volt, hogy soha nem csalt meg, csak féltékennyé akart tenni, mert azt hitte nem szeretem annyira, hogy birtokolni akarjam.
– Bíztál benne, ő pedig az orrod alá dugta, hogy hiba volt!
– Azt mondta már érti, hol hibázott. Azt ígérte nem teszi meg újra.
– És? Tényleg így van? – visszagondoltam az elmúlt időszakra. Őszinte volt velem, de sokszor hazudott és játszmázott amik fájtak, észre vettem őket, de nem szóltam róluk. Végül bevallotta mindet de mikor megkérdeztem miért teszi ezt nem tudott válaszolni. Újra és újra próbára tesz és mindent megpróbál elkefélni.
– Még mindig vele vagyok nem? Talán csak el kéne fogadnom. Továbblépni a régi sérelmeken, eltekinteni a mostaniak felett és nem félni attól ami még jöhet. Szeret engem és én is őt azt hiszem, bár nehéz lenne megmondani, mert nem igazán van más lehetőségem. – érdekes.. Mindig menekülök, mindent feladok, de Kurooval kapcsolatban.. Feladtam a menekülést. – Beszélsz még az apáddal?
– Néha igen. De elég nagy seggfej, szóval többnyire nem foglalkozom vele ahogy ő sem velem. Ha választhatnál magadnak egy életet, milyen lenne? – a kérdése olyan hirtelen jött, hogy először fel sem fogtam igazán.
Egy élet.. Nem igazán tudok elvonatkoztatni a jelenlegitől, főleg hogy lassan a fél életemet leéltem.
– Ez eléggé téma terelés szagú.
– Hát aztán? Arról beszélünk amiről szeretnénk. És én ma már túl sokat panaszkodtam az apámra.
– Szóval nem voltál egész nap egyedül?
– Pontosítok. Ma már túl sok nem létező vitát lejátszottam a fejemben az apámmal és rengeteget panaszkodtam róla magamban, magamnak.
– Hű.. Szeretsz rugózni dolgokon, mi?
– Most te terelsz. De nem baj, akkor majd én válaszolok. Ha bármilyen életet élhetnék, egy másik faluban szeretnék élni. A szélén, mint Hinata-san. Egy békés, csendes kis otthon ahova mindig visszatérhetek.
– Az tényleg szép lenne. Még van rá esélyed.
– Egy vagyonba kerül.. Max tíz év múlva ha addig mindennap kidolgozom a belem a suliban is, meg a munkában is.
– Mit tanulsz? – kérdeztem mert erről még nem esett szó.
– Jogot. Ügyvéd leszek. – mondta mosolyogva.
– Ha jó leszel benne, akkor csak öt év és lesz annyid, hogy vehess fel egy kis plusz hitelt. Simán meglesz az álom életed. – bíztattam mire zavarában elnevette magát.
– Remélem.. És te? Az előbb valami utazgatást mondtál.
– Azt csak azért szerettem volna, mert szeretek lelépni a porblémák elől. Csak miután rájöttem, hogy én magam vagyok a probléma, elmúlt az utazási kedvem. Pedig magam elől való futásban olimpiai bajnok lehetnék. – ezen halkan felnevetett.
– A pesszimizmusodat tanítani kellene.
– Hogy még több nyomorult legyen? Meg a francokat! Legalább egy kicsit hagy legyek egyedi. – ezen megint kuncogott egy sort de ezúttal én is vele nevettem.
– Nem vagy nyomorult.. Vagyis.. Talán egy kicsit, de egész jól áll neked. Morbid módon szexi vagy tőle. – ezen hangosan felnevettem. – El se hiszem, hogy ezt kimondtam. Mi lesz így velem egy tárgyaláson?
– Először is, ez volt a legfurcsább bók amit valaha kaptam. Másodszor, jobb ha felkötöd a gatyád, mert egy tárgyaláson eszméletlenül sok nyomorult megfordul.
– Eddig egy nyomit sem tartottam szexinek, szóval amíg ez a fétisem nem növi ki magát, szerintem nem lesz gond. – elraktároztam az újabb bókot a rosszabb időkre, ahogy ezt a furcsa beszélgetést is, hogy később mosolyoghassak rajta, mikor Kuroo ágyában fekszek és épp nem döngeti ki belőlem az ép gondolatokat.
– Nem tudom milyen életet szeretnék pontosan.. Elképzelhetetlen, hogy más legyen és nem azért, mert annyira szeretem a mostanit. Valamikor belefáradtam az ábrándjaim kergetésébe és eldöntöttem, hogy Kuroon kívül nem kellek senkinek és egyedül amúgy sem érek semmit.. Kuroo volt a világom egész kiskorom óta. Őt nem zavarta ha beletemetkezek egy játékba és nem beszélek hozzá. A pulcsijába kapaszkodtam, hogy séta közben is tudjak játszani. Menthetetlen kocka voltam már akkor is. Kimozdított a komfortzónámból és bár eleinte nem tetszett, vele szerettem volna lenni, ezért tűrtem, hogy kis elsősként csicskáztassanak a röpi csapatban. Később pedig, mikor Kuroo már végzős volt, összejöttünk. Tényleg ő volt a világom. És mikor összetörtem, nem csak a világom tört darabjaira, hanem a világom tört szét engem, hogy aztán az is darabokra hulljon. Nehéz elmagyarázni..
– Még mindig nem értem miért vagy vele..
– Mert ő az egyetlen aki szeretni tud. Aki valamilyen formában, de szeret és ragaszkodik hozzám. Ragaszkodik a játékához.
– És mivel menekülsz az érzéseid elől.. Ezért hagyod, hogy tárgyként kezeljen. Mert inkább vagy valaki játékszere, mint hogy egyedül legyél?
– Na? Még mindig szexi vagyok? – fordítottam felé a fejem.
– Ezt nem ér felhasználni ellenem! – ütött oldalba mire hangosan felnevettem. Ezt igennek veszem. – Tudod, a többiek mindig menőbbek és érdekesebbek voltak mint én. Egész életemben úgy éreztem, mintha én lennék a mellékszereplő egy gagyi filmben. Az a mellékszereplő akinek gyenge a szervezete és időről időre eltűnik, pedig valójában csak annyira unalmas és jellegtelen, hogy gyakran az író is megfeledkezett róla. – ez a mellékszereplős dolog fájón ismerős.
– Szeretnél főhős lenni?
– Nincs bajom a mellékszereplői poszttal, csak nem akarok jellegtelen lenni.
– Szerintem nem vagy az. Sőt, igazán jellemző rád a főszereplők túlgondolása és fogjuk rá, hogy egész jól nézel ki ahhoz, hogy téged mutasson a legtöbbet a kamera.
– Kösz. – röhögte el magát. – Te sokkal inkább főhős alapanyag vagy. A világ fájdalma, a fájdalom kiparodizálása, a bonyolult szexuális előélet, a rejtélyesen vonzó külső.
– Ez inkább azokra a mellékszereplőkre illik, akik cigiznek és varjakat etetnek szórakozás gyanánt.
– A Karasunoba jártam.
– Ez most célzás arra, hogy éhes vagy?
– Csak arra gondoltam a cigis rész igaz, és ha nagyon szeretnél az a mellékszereplő lenni, akkor akár..
– Vigyelek el vacsizni?
– Oh? Ez egy randi? – kérdezte mire elnevettem magam. – Csak viccelek. Túlságosan is tanulok még egy-két évig.
– Helyes. Amúgy is túl fiatal és vidám vagy hozzám.
– Vidám? Nekem te is épp elég vidámnak tűnsz. – vitatkoztam volna de igaza volt. Az ő szemszögéből rövid ismeretségünk alatt, szinte folyton nevettem. Felé fordítottam a fejem, és néztem ennek az idegennek az arcát, ahogy megvilágítják a csillagok. Olyan egyszerűen ellazultam mellette, hogy szinte magamra sem ismerek.
– Hiszel a sorsban? – csúszott ki a számon, mire a mosolya még ragyogóbbá vált.
– Erre van egy túlgondolt válaszom, de.. Lényegében igen. Hiszek benne. – már ez is egy túlgondolt válasznak tűnik. – És te hiszel a szerelemben? – a torkom elszorult mielőtt kinyöghettem volna, hogy nem. Ez arra késztetett, hogy jobban átgondoljam a dolgot. Nem tudom mi az a szerelem, vagy csak azért vagyok bizonytalan benne, mert egyáltalán nem olyan, mint a filmekben? Nem felhőtlen, nem rózsaszín és nem bír el mindent.. De létezik nem?
– Szeretnék hinni benne. – feleltem végül, mire vidáman mosolyogva bólintott és újra az eget figyelte.
Órákig feküdtünk a fűben és beszélgettünk, lényegtelen és lényeges dolgokról egyaránt, de a nevünk nem merült fel és nem is hozakodtunk elő vele. Nem lett volna nehéz másnap kideríteni, de nem akartam tudni. Megmaradt az én kis szellememnek..
Megkönnyebbültem és sok mindent átgondoltam. Azért hazudtam Shouyounak mert féltem, hogy nem leszünk többé barátok? Mikor ültettem el ekkora baromságot a fejemben? Elhatároztam, hogy elmondom neki az igazat Kurooról. Hogy hogy érzek vele kapcsolatban és, hogy mennyire kilátástalannak érzem magam.
Szakítok vele, most tényleg elzárkózom előle és minden kapcsolat elől. Egyedül kell talpra állnom és megpróbálom megszeretni saját magam.
Köszönhetem mindezt egy árnyéknak, aki kimászott a szobája ablakán, mert beszélgetni szeretett volna valakivel..
 
 

Három évvel később

 
Dühösen döntöttem hátra a fejem a kanapén, miközben a játék is gúnyolódott rajtam az idióta zenéjével ami a vereségemet hirdette. Elegem van.. Holnap behúzok egyet Rainak, amiért ilyen rohadt nehéz pályák vannak.
Mióta felvettek ebbe a cégbe, lassan elindultam felfelé az életben. Lettek barátaim, mint Rai, akik szintén szeretik a játékokat és nem csak azért dolgoznak ebben a szakmában, mert régen játszottak. A munkahelyen elég egyértelműen van egy kisebb csoport akik nem is szeretik a videójátékokat.. Ők azok, akik úton-útfélen benyögnek pár olyat, hogy majd az ő korukban én is kinövöm.. Mindig rácsodálkoznak, hogy 38 vagyok és amúgy is.. Orino-san már lassan ötven éves, mégis folyton leköröz a Démoni Hős Legendájában. Az új fejlesztése nagyon király lett.
Már épp újra kezdtem volna a küldetést, mikor megszólalt a csengő. Első körben vártam egy kicsit, miközben csekkoltam a telefonom, hogy kaptam-e új e-mailt vagy sms-t valami csomagról, amit pont most akarnak kézbesíteni, de semmi. Második csengetés után még reménykedtem, hogy nem fontos, de mikor harmadjára is megszólalt, felálltam, hogy szembe nézzek a problémával.
– Akarsz világot látni? – mosolygott rám egy ismerős arc. Velem egymagas, velem egysúlyú és öltönyt visel. Ki a fene ez?
– Köszönöm, nem. – csuktam volna be, de elkapta az ajtót. Hol van a kardom? Gyere ide hozzám Ernyő!
– Várj! Én vagyok! – ezzel kissé meglepett.
– Milyen én? – kérdeztem mire zavartan vakarta meg a tarkóját.
– Hinata-sannál voltál vendégségben pár éve, és vettél a nagyapámtó cigit. Vagyis én adtam el neked, de csak azért mert a papus aludt..
– Oh, te vagy az? A kicsi szellem. – ismertem fel, mire elmosolyodott. Vakító.. Látszik, hogy abban a faluban nőtt fel. Shouyou mosolya is hasonlóan vakító.
– A melletted lévő lakás a nagynénémé. Már tegnap is kiszúrtalak, de nem voltam benne biztos, hogy te vagy az, ezért felhívtam Hinata-san, hogy megkérdezzem tőle.
– Ühüm.. És gondoltad becsengetsz és megkérdezed nincs-e kedvem világot látni. Csak úgy kíváncsiságból, mit tettél volna, ha igen mondok és elkezdek pakolni?
– Akkor megkérdeztem volna hová szeretnél menni. – mosolygott majd elővette a telefonját és felmutatta. – Felkészültem rá, hogy igent mondasz és megnéztem milyen helyek vannak a környéken, vagy ha messzebbre mennél, akkor milyen repülők indulnak legközelebb és.. Túl gondoltam? – kérdezte kissé megfagyva.
Ez valahogy megnyugtatott. Mióta szakítottam Kurooval, megtaláltam önmagam, boldog vagyok egyedül, de ennek a szellemnek köszönhetem, hogy ráeszméltem, vannak olyan emberek akik mellett így érezhetek. Mint most..
– Szeretnél bejönni? – kérdeztem félre húzódva, ő pedig kissé bizonytalanul belépett, miközben próbálta elrejteni, hogy mennyire örül amiért végül nem csuktam rá az ajtót. – Egyébként a nevem Kozume Kenma. Téged hogy hívnak?
– Sada Suoh. – és ekkor a szellememnek lett neve is.