Sziklarejtek árvája 60. rész
Mi ez a drámai hőbörgés? 60 fejezetnyi elmesélés
Az egyetem
folyosója szokatlanul csendes volt. Pár diák ült az egyik terem előtti padokon
és csendben magoltak. Legalábbis páran, a többiek a telefonjukat nyomkodták. Az
egyik teremből néha hangos nevetés hallatszott, ami csak abból a szempontból
volt irigylésre méltó, hogy az ő tanáruk jó fej volt és kinyitotta nekik a
terem ajtaját, hogy ott tölthessék a hosszú szünetet. Bezeg a miénk.. És még a
büfében sem tudtam leülni ebédelni mert kihozták a székeket, ugyanis valaki
kitalálta, hogy most fessék le őket.. Ezeket nem nyáron kéne megcsinálni?
– Még lesz órád Szöszi? – lépett mellém Hidan és.. a bunkó csávó a gólyatáborról.. Annyira meglepődtem a látványon, hogy kiesett a szívószál a számból amit unaloműzőként rágni kezdtem, miután megittam az Ao-tól kapott almalevet.
– Aha.. – motyogtam hol őt, hol pedig a szadista parasztot nézve. – Ti ketten..? – kérdeztem mire Hidan értetlenül pislogott rám.
– Megyek, dumáljatok csak. – ütötte meg Hidan vállát, majd ott hagyva minket indult el a kijárat felé. Hidan lehuppant mellém a padra és előkotort a zsebéből egy szelet csokit amit felbontott és felém tartott.
– Ti jóban vagytok? – kérdeztem miközben letörtem egy darabot a csokiból.
– Fogjuk rá. Összefutottunk a büfében. – vont vállat hanyagul. Így visszagondolva, mintha vele is történt volna valami a gólyatábor buliján.. Mozgalmas egy este volt, tele meglepetéssel. Kisame rendőrségi ügye amiről vagy azt hallom, hogy már eldőlt a büntetése, vagy még zajlik és mindegyik hiteles forrásból származik szóval ez így elég gáz. Kankurou és Kiba, Konanék, és Hidan is..
– Miért voltál a város másik felén vele? – kérdeztem mire Hidan szája megállt a rágásban a szemöldökét ráncolva nézett rám.
– A büfé a nagy pálya túloldalán van. – csak a szememet forgattam.
– Ne már Hidan! Tudod miről beszélek. A gólyatábor utolsó napja.. Meg.. Amúgy az egész tábor arról szólt, hogy durván utált téged, most meg puszipajtások vagytok?
– Kakuzu az egyetlen puszipajtásom.
– Tudod hogy értem.
– Mondtam hogy összefutottunk a büfében.
– De a gólyatábor..?
– Részeg volt én meg jófej. Ennyi. – az arcomról tisztán le lehetett olvasni, hogy a mondat melyik része keltett gyanút bennem mire dühösen a vállamba ütött. – Tudok jófej lenni.
– Azt nem kétlem, de miért pont vele? – kérdeztem mire Hidan elgondolkodva nézett maga elé.
– Tudod ha valaki olyan nagy erőkkel utál mint ahogy ő, azazért érdekel egy kicsit.. Azt hittem részegen megered majd a nyelve.. – szóval tényleg zavarta a dolog.
– És mondott valamit?
– Az égegyatta világon semmit! – meghökkenve néztem rá. Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy milyen hangos tud lenni mindenféle különösebb ok nélkül is akár, egyik pillanatról a másikra. Most azonban mégsem tűnik úgy, hogy ok nélkül válaszolt volna. – Hitoshi nem rossz srác, csak.. Vannak gondjai oké?
– Akkor még is csak mondott valamit?
– Aznap este mikor haza kísértem, nem.. De előtte igen.. – morogta kelletlenül én pedig jobbnak láttam nem firtatni a dolgot, elvégre úgy tűnik, hogy nem szívesen beszél erről.
– Lesz még órád? – kérdeztem tématerelés gyanánt, erre azonban gyors és rövid választ kaptam ami után kínos csend következett. Szóval elővettem a telefonomat és vicces cicás videókat kerestem neki, hogy kiengeszteljem amiért elrontottam a kedvét. Bár tulajdonképpen nem kéne szarul éreznem magam miatta, hisz nem az én hibám.. Nem faggatóztam, nem sértegettem, nem csináltam semmit. Miközben Hidan a kezemben lévő telefont nézte én az arcát tanulmányoztam. Máskor könnyen fel lehet vidítani ezekkel, most el sem mosolyodik és olyan mintha igazából nem is látná amit néz. Mintha teljesen máshol járna és ez valószínűleg így is van. Vajon mikor lettünk annyira jóban, hogy elkezdtem aggódni érte? Alig egy éve még azon nevettünk Kankurouval, hogy milyen kiállhatatlan, és hogy Kakuzunak elég sok alkohol kellhet hozzá, hogy elviselje, vagy egyáltalán hozzá érjen. Hmm.. Mekkora pöcs voltam alig egy éve.. Bár jobban belegondolva még most is az vagyok csak már nem vele.
– Deidara! – fáradtan sóhajtva fordultam az épp mellénk lépő Sasori felé, aki már épp szólásra nyitotta volna a száját, de ingerülten közbe vágtam.
– Mi a faszt akarsz már megint? Nem érdekel semmilyen kiállítás, semmilyen mozi vagy színházi előadás. Haza tudok menni egyedül is és rohadtul ne keress ma délután otthon, mert komolyan mondom, hogy fel robb..
– Nem minden rólad szól Hercegnő.
– Apád fasza a hercegnő! – ordítottam rá dühösen, mert én is tudok hirtelen hangos lenni mint egy hangszóró.
– Mi bajod? – kérdezte Hidan, akit jobban érdekelt Sasori jelenlétének oka, mint engem.
– Kankurou nem veszi fel a telefont. – értetlenül ráncoltam a szemöldökömet.
– Mi van? Ő is letiltotta a számod? – ironizáltam bár.. Ez tényleg nem vall Kankuroura.
– Te letiltottál? – ragadta ki a lényeget mire válasz helyett, a kezembe vettem a telefonom és én is megpróbáltam felhívni őt. Fél füllel hallottam ahogy Hidan arról kérdezi a vöröst, hogy miért akadt ki ezen ennyire, de Sasori félre értette és azt hitte, Hidan arról érdeklődik, hogy az miért zavarja, hogy letiltottam. Pedig az albínó igazi kérdése arra vonatkozott, hogy miért keresi ennyire Kankurout. Mivel nekem is nem kapcsolhatót jelzett ezért az ölembe ejtve a készüléket hangosan felsóhajtottam Sasori válaszán, miszerint Kankurou ellógta a mai óráit és még csak nem is lehet elérni semmilyen közösségi platformon, a hívásról nem is beszélve.
– Talán csak egyedül akar lenni. Az emberek gyakran vágynak arra, hogy ne zavarják őket bizonyos helyzetekben. – utaltam itt az ellaposodott szexuális életemre Itachival, ami nem az érdeklődés hiánya miatt marad el, hanem a túlzott érdeklődés miatt. Mert valamiért mindenki rohadt kíváncsi arra, hogy szexelünk és mindig megzavarnak minket, valószínűleg abban a reményben, hogy láthatnak valamit az aktusból. Ez még akár hízelgő is lehetne, mert tény hogy rohadt szexi testem van, az Itachiéról nem is beszélve. És ez a kettő együtt.. Elhessegetve a merevítő gondolatokat, hangosan felsóhajtottam. – Kankurou most eléggé.. Össze van zavarodva. – Kiba miatt.
– Kiba miatt. – bólintottak mindketten mire elkerekedett szemekkel néztem hol az albínóra, hol a vörösre.
– Ti tudtatok róla?
– Mindenki tud róla.
– Miről tud mindenki? – kérdeztem mert nem igazán akartam kikotyogni semmit amit tegnap este hallottam.
– Hogy Kibának bejön Kankurou és valószínűleg neki is Kiba. – mondta Hidan mire Sasori bólintott és egyenesen a szemembe nézve, némán tette fel a kérdés, hogy mindent tudok-e.. Egy aprót biccentettem. Gondolhattam volna, hogy beszél Sasorival is, elvégre egyezik az érdeklődési körük és hát.. Sasori is elég hirtelen lett biszex. Mondjuk ő speciel miattam.
– Felhívtam már Kibát is, hogy tud-e róla valamit. Otthon nincs és Temari sem tud semmit.
– Miért keresed ennyire? – kérdezte Hidan, de közben ő is elővette a telefonját és megnyitotta a névjegyzéket miközben Sasori válaszát hallgatta arról, hogy aggódik miatta.
– Igazad van. Nem vall rá, hogy ellógja az óráit és az sem, hogy kikapcsolja a telefonját. – motyogtam az orrom alatt. – Felhívom Gaarat, hátha tud valamit.
– Már beszéltem vele. Ő sem látta reggel óta. – morogta Sasori miközben összefonta maga előtt a karját és idegesen dobolt az egyik ujjával. – Nagato pedig pont ma döntött úgy, hogy felszívódik.
– Lehet együtt vannak. – gondolkodott Hidan, de szinte azonnal észhez tért és megrázta a fejét. – Ez Nagatótol nem újdonság, de Kankurou nem tűnik el csak így.
– Épp ezért zavar ennyire.
– Még lesz órád Szöszi? – lépett mellém Hidan és.. a bunkó csávó a gólyatáborról.. Annyira meglepődtem a látványon, hogy kiesett a szívószál a számból amit unaloműzőként rágni kezdtem, miután megittam az Ao-tól kapott almalevet.
– Aha.. – motyogtam hol őt, hol pedig a szadista parasztot nézve. – Ti ketten..? – kérdeztem mire Hidan értetlenül pislogott rám.
– Megyek, dumáljatok csak. – ütötte meg Hidan vállát, majd ott hagyva minket indult el a kijárat felé. Hidan lehuppant mellém a padra és előkotort a zsebéből egy szelet csokit amit felbontott és felém tartott.
– Ti jóban vagytok? – kérdeztem miközben letörtem egy darabot a csokiból.
– Fogjuk rá. Összefutottunk a büfében. – vont vállat hanyagul. Így visszagondolva, mintha vele is történt volna valami a gólyatábor buliján.. Mozgalmas egy este volt, tele meglepetéssel. Kisame rendőrségi ügye amiről vagy azt hallom, hogy már eldőlt a büntetése, vagy még zajlik és mindegyik hiteles forrásból származik szóval ez így elég gáz. Kankurou és Kiba, Konanék, és Hidan is..
– Miért voltál a város másik felén vele? – kérdeztem mire Hidan szája megállt a rágásban a szemöldökét ráncolva nézett rám.
– A büfé a nagy pálya túloldalán van. – csak a szememet forgattam.
– Ne már Hidan! Tudod miről beszélek. A gólyatábor utolsó napja.. Meg.. Amúgy az egész tábor arról szólt, hogy durván utált téged, most meg puszipajtások vagytok?
– Kakuzu az egyetlen puszipajtásom.
– Tudod hogy értem.
– Mondtam hogy összefutottunk a büfében.
– De a gólyatábor..?
– Részeg volt én meg jófej. Ennyi. – az arcomról tisztán le lehetett olvasni, hogy a mondat melyik része keltett gyanút bennem mire dühösen a vállamba ütött. – Tudok jófej lenni.
– Azt nem kétlem, de miért pont vele? – kérdeztem mire Hidan elgondolkodva nézett maga elé.
– Tudod ha valaki olyan nagy erőkkel utál mint ahogy ő, azazért érdekel egy kicsit.. Azt hittem részegen megered majd a nyelve.. – szóval tényleg zavarta a dolog.
– És mondott valamit?
– Az égegyatta világon semmit! – meghökkenve néztem rá. Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy milyen hangos tud lenni mindenféle különösebb ok nélkül is akár, egyik pillanatról a másikra. Most azonban mégsem tűnik úgy, hogy ok nélkül válaszolt volna. – Hitoshi nem rossz srác, csak.. Vannak gondjai oké?
– Akkor még is csak mondott valamit?
– Aznap este mikor haza kísértem, nem.. De előtte igen.. – morogta kelletlenül én pedig jobbnak láttam nem firtatni a dolgot, elvégre úgy tűnik, hogy nem szívesen beszél erről.
– Lesz még órád? – kérdeztem tématerelés gyanánt, erre azonban gyors és rövid választ kaptam ami után kínos csend következett. Szóval elővettem a telefonomat és vicces cicás videókat kerestem neki, hogy kiengeszteljem amiért elrontottam a kedvét. Bár tulajdonképpen nem kéne szarul éreznem magam miatta, hisz nem az én hibám.. Nem faggatóztam, nem sértegettem, nem csináltam semmit. Miközben Hidan a kezemben lévő telefont nézte én az arcát tanulmányoztam. Máskor könnyen fel lehet vidítani ezekkel, most el sem mosolyodik és olyan mintha igazából nem is látná amit néz. Mintha teljesen máshol járna és ez valószínűleg így is van. Vajon mikor lettünk annyira jóban, hogy elkezdtem aggódni érte? Alig egy éve még azon nevettünk Kankurouval, hogy milyen kiállhatatlan, és hogy Kakuzunak elég sok alkohol kellhet hozzá, hogy elviselje, vagy egyáltalán hozzá érjen. Hmm.. Mekkora pöcs voltam alig egy éve.. Bár jobban belegondolva még most is az vagyok csak már nem vele.
– Deidara! – fáradtan sóhajtva fordultam az épp mellénk lépő Sasori felé, aki már épp szólásra nyitotta volna a száját, de ingerülten közbe vágtam.
– Mi a faszt akarsz már megint? Nem érdekel semmilyen kiállítás, semmilyen mozi vagy színházi előadás. Haza tudok menni egyedül is és rohadtul ne keress ma délután otthon, mert komolyan mondom, hogy fel robb..
– Nem minden rólad szól Hercegnő.
– Apád fasza a hercegnő! – ordítottam rá dühösen, mert én is tudok hirtelen hangos lenni mint egy hangszóró.
– Mi bajod? – kérdezte Hidan, akit jobban érdekelt Sasori jelenlétének oka, mint engem.
– Kankurou nem veszi fel a telefont. – értetlenül ráncoltam a szemöldökömet.
– Mi van? Ő is letiltotta a számod? – ironizáltam bár.. Ez tényleg nem vall Kankuroura.
– Te letiltottál? – ragadta ki a lényeget mire válasz helyett, a kezembe vettem a telefonom és én is megpróbáltam felhívni őt. Fél füllel hallottam ahogy Hidan arról kérdezi a vöröst, hogy miért akadt ki ezen ennyire, de Sasori félre értette és azt hitte, Hidan arról érdeklődik, hogy az miért zavarja, hogy letiltottam. Pedig az albínó igazi kérdése arra vonatkozott, hogy miért keresi ennyire Kankurout. Mivel nekem is nem kapcsolhatót jelzett ezért az ölembe ejtve a készüléket hangosan felsóhajtottam Sasori válaszán, miszerint Kankurou ellógta a mai óráit és még csak nem is lehet elérni semmilyen közösségi platformon, a hívásról nem is beszélve.
– Talán csak egyedül akar lenni. Az emberek gyakran vágynak arra, hogy ne zavarják őket bizonyos helyzetekben. – utaltam itt az ellaposodott szexuális életemre Itachival, ami nem az érdeklődés hiánya miatt marad el, hanem a túlzott érdeklődés miatt. Mert valamiért mindenki rohadt kíváncsi arra, hogy szexelünk és mindig megzavarnak minket, valószínűleg abban a reményben, hogy láthatnak valamit az aktusból. Ez még akár hízelgő is lehetne, mert tény hogy rohadt szexi testem van, az Itachiéról nem is beszélve. És ez a kettő együtt.. Elhessegetve a merevítő gondolatokat, hangosan felsóhajtottam. – Kankurou most eléggé.. Össze van zavarodva. – Kiba miatt.
– Kiba miatt. – bólintottak mindketten mire elkerekedett szemekkel néztem hol az albínóra, hol a vörösre.
– Ti tudtatok róla?
– Mindenki tud róla.
– Miről tud mindenki? – kérdeztem mert nem igazán akartam kikotyogni semmit amit tegnap este hallottam.
– Hogy Kibának bejön Kankurou és valószínűleg neki is Kiba. – mondta Hidan mire Sasori bólintott és egyenesen a szemembe nézve, némán tette fel a kérdés, hogy mindent tudok-e.. Egy aprót biccentettem. Gondolhattam volna, hogy beszél Sasorival is, elvégre egyezik az érdeklődési körük és hát.. Sasori is elég hirtelen lett biszex. Mondjuk ő speciel miattam.
– Felhívtam már Kibát is, hogy tud-e róla valamit. Otthon nincs és Temari sem tud semmit.
– Miért keresed ennyire? – kérdezte Hidan, de közben ő is elővette a telefonját és megnyitotta a névjegyzéket miközben Sasori válaszát hallgatta arról, hogy aggódik miatta.
– Igazad van. Nem vall rá, hogy ellógja az óráit és az sem, hogy kikapcsolja a telefonját. – motyogtam az orrom alatt. – Felhívom Gaarat, hátha tud valamit.
– Már beszéltem vele. Ő sem látta reggel óta. – morogta Sasori miközben összefonta maga előtt a karját és idegesen dobolt az egyik ujjával. – Nagato pedig pont ma döntött úgy, hogy felszívódik.
– Lehet együtt vannak. – gondolkodott Hidan, de szinte azonnal észhez tért és megrázta a fejét. – Ez Nagatótol nem újdonság, de Kankurou nem tűnik el csak így.
– Épp ezért zavar ennyire.
Órákkal később
már szinte mindannyian Kankurout kerestük. Valahogy túlságosan ijesztő volt,
hogy nem tudjuk elérni, nem tudjuk hol van és pont ilyenkor van annyi baleset
is az utakon. A testvérei először a kedvenc helyeit keresték fel. Temari pasija
is besegített a keresésben, bár ő kicsit nyugodtabban állt hozzá ehhez az
egészhez és elég gyorsan megunta, hogy mindenhová el kell sétálnia, szóval ő
elment a három testvér lakására és azt mondta majd ott vár és szól ha haza ért.
Temari elmondta mekkora egy lusta dög, de az a lusta dög elég hasznos és
túlságosan is épeszű tanácsokat adott, szóval bár meg akartam ütni, elfojtottam
ezt a vágyat. Mert igen, rohadtul az kellett volna hogy legyen az első dolgunk,
hogy felhívjuk az apját, hátha úgy döntött ez a szerencsétlen hogy haza utazik.
De az apja nem vette fel, viszont a nagybátyja igen és ő azt mondta, hogy nincs
otthon. Ezután Konan elment az állomásra és megkérdezte hogy nem látták-e. De
mivel elég sokan szoktak utazni, ezért nem kaptunk pontos választ. Aztán Hidan
felhívta Kakuzut és megkérte, hogy ha esetleg ott van a sürgősségin.. Nem is
akarok erre gondolni.
– Ennyire azért nem tűnt gáznak a helyzet. – morogtam az orrom alatt miközben épp az egyik kocsmából jöttünk ki Hidannel és Sasorival. Konan ezidő alatt Temarival keresgélte Kankurout a város másik felén. Gaara pedig valami olyasmit mondott, hogy túl aggódjuk a dolgot, ennek ellenére ő is folyton hívogatta a testvérét.
– Kankurou hetero. Vagy legalábbis azt hitte. – mondta Sasori elég halkan ahhoz, hogy Hidan ne hallja. Az albínó épp Kakuzuval beszélt telefonon és elég idegesnek tűnt ahhoz, hogy a mi aggodalmunk se csillapodhasson.
– Neked részletezte, hogy ő és Kiba..? – csak megingatta a fejét.
– De mást igen.
– Mi mást?
– Az aggodalmait az apja miatt. Ha nyitna Kiba felé az hatással lenne a családjukra is. Legalábbis ő emiatt aggódik. Ott volt az a zongorás eset is.. – mi nem is tudtunk róla, de utólag kiderült, hogy elég nagy botránynak számított annak idején a városukban és a környező településeken.
– Nem hiszem, hogy Kankurou ártana magának. Ennyire nem hülye.
– Nem is azt gondolom, hogy szándékosan tette.
– Akkor meg..?
– Akkor meg mi?! – mordult rám mire elfordítottam a fejem. – Tudom, hogy egy napja sincs még, hogy eltűnt, de tudod mennyi szart hallani mostanában? Nincs háború és a veteránok tombolnak, az érzelmileg kicsinált áldozatok szintén. – csak én érzem úgy, hogy megnyomta a veterán szót?
– Akik háborúztak rohadtul nem akarnak újra..
– Érzelmileg tönkre mentek. – ijedten húzódtam hátrébb mikor hirtelen szorosan elém lépett. Nem lépett utánam de a szívem már így is a torkomban dobogott és úgy éreztem, hogy ha meg is szólalnék semmit nem lehetne hallani belőle. – Tudtad hogy Kakashi apja öngyilkos lett mikor ő még gyerek volt? – megszeppenve néztem rá. Honnan tud ő erről? – Szóval tudtad, ugye? És azt hogy a háború alatt megölte az egyik társát? Vagy erről nem dicsekedett? És mond csak Itachi mesélt neked arról, hogy milyen ügyekben segített az apjának? Csak azért mert egy Uchiha egy csomó mindenhez hozzáférése van amihez nem is lehetne.. Már kiskora óta benne van ezekben, látja őket, a helyszínekről készült fotókat, mindent.
– Miért mo..? – alig lehet hallani a hangom.
– Ez a világ rohadt szívás. Rengeteg elmebeteg van. Obito apja rendőr és mégis verte a saját fiát és bezárta, korlátozta szinte mindenben. Megalázta mindenki előtt és teljesen tönkre tette. – szóval Obito miatt van így kiakadva? Vagy az Uchihák miatt úgy általánosságban?
– Kakuzu hívott. A szomszédos városban van egy beazonosítatlan sebesült.. Illik rá Kankurou leírása. Nemrég vitték be és nincs magánál. – döbbenten kaptam a fejem Hidan felé, de továbbra is magamon éreztem Sasori pillantását. – Átküldöm a címet, ti menjetek de nekem be kell mennem Kakuzuhoz. – csak egy aprót bólintottam és elindultam Sasori kocsija felé amivel eddig hárman utaztunk. Beültem hátra és elővettem a telefonom, hogy felhívjam Itachit. Még nem szóltam neki arról, hogy Kankurout keressük, mondjuk nem is tart ez olyan régóta.. Délután egy körül kezdtük el keresni és még csak.. Öt óra van. Lehet egy kicsit több ideig tartott mint gondoltam. Itachi hamar felvette de mielőtt bele hünnöghetett volna a telefonba én kezdtem el beszélni. Elmondtam neki, hogy nem találjuk Kankurout és hogy hova tartunk éppen, de.. A szemem sarkából a vezető ülésre pillantottam ahol Sasori feszülten markolta a kormányt miközben vezetett.
– Hn? (Oda menjek?)
– Nem. Megoldjuk csak.. Hm.. (Beszélj egy kicsit..) – amit elhümmögtem az előttem lévő ülésnek döntöttem a fejem. Itachi egy ideig hallgatott.. Már azt hittem letette vagy ilyesmi de ekkor végre megszólalt.
– Nem lesz semmi baj. Kankurou erős és férfias épp ezért nem valószínű, hogy őt környékezték volna meg. A tolvajok, a gyilkosok és az erőszaktevők is a könnyű prédákra hajtanak. Ha esetleg váltságdíj miatt elrabolták, akkor már rég jelentkeztek volna a Kazekagénél. Mivel tegnap eléggé össze volt zavarodva.. Gondolom Sasukéék osztálytársa lehet az oka.. Mikor nagyon magunk alatt vagyunk egy idegen városban, haza megyünk, nem? Te is haza mentél mikor úgy érezted nem helyes a döntés amit meghoztál. – felemelve a fejem pillantottam ismét a vörösre. – Az ilyen eseteknél jobb várni pár napot, vagy legalább egyet.. Ha Kankurou nem lett volna annyira maga alatt akkor megérteném az aggodalmatokat, és ebben az esetben a három nap türelmi időt én is soknak tartanám, mert kihűlnek a nyomok, de.. Itt nem erről van szó.
– És ha baleset érte? Ha tényleg ő az?
– Ezek csak találgatások. Kankurounak semmi keresnivalója nem volt a szomszéd városban. Vagy itt volt Konohában vagy otthon Homokrejtekben. Ha pedig mégsem akkor épp nyaralt, de egészen biztos vagyok benne, hogy most nem ez a helyzet. – logikus amit mond és valószínűleg igaza van. Nagyobb hűhót csapunk ebből mint kéne. – Reggel még otthont volt, nem? Hogy ha haza utazott akkor még valószínűleg úton van. Talán lemerült a telefonja és ezért nem éritek el. – de akkor miért nem pakolt össze valamit az útra? Az utazó táskája érintetlen volt mikor elmentünk megnézni a szobáját. – Felhívom az apámat és megkérdezem tud-e valamit. – elmormogtam valami köszönet félét majd elköszöntünk és letettem a telefont. Elmegyünk és megnézzük, hogy Kankutou az vagy sem.. Szóval csak megbizonyosodunk róla, hogy nem ő az. Hátra hajtva a fejem hangosan felsóhajtottam. Az idő gyorsan eltelt míg odaértünk. Időközben Itachi küldött egy sms-t amiben leírta, hogy mivel a Kazekage fiáról van szó, ezért az apja utána néz, hogy biztonságban van-e és hogy hol tartózkodik. Egy kicsit azért szomorú, hogy csak azért veszik komolyan mert a Kazekage fia.. Mikor legközelebb feleszméltem már meg is érkeztünk.. Sasori szorosan mellettem haladt amit most csak azért nem bántam, mert mégis csak egy balesetet szenvedő srácot látogatunk meg aki remélhetőleg nem a mi barátunk, de ha ő is, akkor legalább él. Mikor beléptünk a helyiségbe szinte azonnal kiszúrtuk a súlyosan sérült, kómában lévő fiút a többi beteg között. Mikor közelebb mentünk az is világossá vált, hogy nem Kankurou az. Megkönnyebbülten lélegeztünk fel, és miután elmondtuk, hogy nem ismerjük őt, gyorsan kijöttünk a kórházból. Sasori nekidöntötte a hátát az autójának és hangosan felsóhajtott.
– Miért estél ennyire kétségbe? – kérdeztem mire felém emelte az arcát. – Bűnügyi sorozatokat nézel vagy ilyesmi?
– Ja.. Lehet azért görcsöltem rá ennyire. – vont vállat hanyagul, de ez inkább csak olyan volt mintha rám hagyta volna a dolgot.
– Te általában mindent lazán kezelsz.. Az hogy ez ennyire kiborított elég szokatlan, nem? Mármint ha jobban belegondolunk én sem akadtam volna ki ennyire ha nem látom, hogy mennyire feszült vagy.
– Szóval miattam lettél ideges? – kérdezte egy gúnyos félmosollyal mintha azt kérdezné éppen, hogy „Most komolyan engem hibáztatsz?”
– Ne terelj már. Mond el, hogy mi a baj?
– Mondjam? Tényleg? Érdekel hogy mi bajom? – nevette el magát amit nem igazán tudtam hova tenni.
– Furcsa vagy..
– Én vagyok a furcsa? Akkor összegezzük. Az első találkozásunk alkalmával felforgattad az életem. Végre találtam valakit aki érti mennyire fájdalmas élni, mennyire nehéz levegőt venni egy ilyen kibaszott önző világban és nem csak azért értetted mert te is árva vagy, hanem mert művész is. Azt hittem találtam még valakit aki enyhíti a magányomat, akivel beszélgethetek és akkor hirtelen lesmároltál. – elkerekedett szemekkel bámultam rá.
Ugye most nem fog 60 fejezetet elmesélni? Ez belőlem is sok volt már.
– Gőzöd sincs róla mit jelentett nekem ezaz egész. Ami kettőnk között volt.. Tudod hányszor éreztem azt, hogy bárcsak ne éreznék semmit, hogy mennyivel jobb lenne ha a testem fából lenne és legalább a testi szükséggel ne kellene szenvednem? Folyton enni, aludni.. Kibaszott törékenynek lenni! Voltak barátnőim, szerettem is őket, vagyis azt hittem, de veled minden más volt. – ha most az jön, hogy velem minden olyan igazi, megfejelem az aszfaltot. – Melletted szerettem élni. – hát végül is majdnem az, de nem akarom megfejelni a földet. Az fájna. – És mikor láttalak összetörni amiatt a rohadt..! – idegesen vette egy mély levegőt az orrán és egy pillanatra elfordult majd alig pár másodperc múlva vissza.
Mi ez a drámai hőbörgés? Az előbb még Pinokkió akart lenni, most meg olyan mint egy férfi valamelyik szappanoperából.
– Kibaszottul gyűlölöm Kakashit mert összetörte azt akit a legjobban szeretek. – Heló a nevem Deidara akit Sasori a legjobban szeret. – Csak azért fogtam vissza magam mert féltem hogy még nagyobb bajod származna belőle ha kitudódna. – hát köszönöm szépen, Itachi megfenyegette, hogy soha többet ne tegye meg újra. Lényegében bevált mert nem erőszakol meg újra, de amúgy mindenki elmehet a faszba.
– És azt hiszed nem láttam hogy nézel Itachira? – te mindenkire féltékeny voltál baszod! Még Narutora is!
– Aztán jött Kinu és a nagyi, a vizsgák és annyira önzőn viselkedtem veled.. Nem akartalak elveszíteni és bármit megtettem volna hogy magam mellett tartsalak. – nem kellett volna erőszakoskodnod. Pedig mondtam is. – Kiderült hogy a gyerek nem is az enyém.
Kicsit nagyot ugrottunk. Kimaradt az a jelenet, hogy soha nem akartál megütni és megpróbálod megfogni a kezem, hogy még mindig szeretsz.
– Aztán megtudtam, hogy te és Kakashi kavartok. – szétbasztuk az érettségi előtti szünetet és jó pár napot a nyárból is. Na tessék, tényleg nagy franc vagyok még most is. Csak nem Hidannel, bár néha vele is. – Obito helyzetéről szinte semmit nem tudtam egészen pár héttel ezelőttig. Akkor tudtam meg azt is, hogy a drága Itachid miben nőtt fel.
Szeretetben, puskaporban, fegyelemben?
– Aztán összejöttetek! – életem csúcspontja. Sosem fogsz túllépni rajta mi? Fáradtan felsóhajtottam.
– Szóval azért akadtál ki ennyire mikor nem érted el Kankurout és megtudtad, hogy ellógta az óráit, mert szerelmes vagyok Itachiba?
– Felforgattad az életem!
– Mert hagytad, hogy megtegyem! – ordítottam vissza mire meglepetten vonta fel mindkét szemöldökét. – Drámát akarsz?! Rendben! Kibaszottul szerettem veled lenni de a szex rohadt szar volt! Erőszakos voltál már a legelején is! Csak azért élveztem mert új volt, hogy belülről ingerelnek és rájöttem, hogy szeretem ha megdugnak! – tártam szét a kezem és figyelmen kívül hagytam a parkolóban sétáló férfi megszeppent tekintetét. – Kakashi megerőszakolt, igen.. – mondtam kicsit halkabbra véve a hangom. – De te sem voltál jobb nála. És mondhatod, hogy az én hibám, sőt hibáztass csak engem, de akkor sem fog változni semmi! Most komolyan, meddig csináljuk még ezt? Miért kell ezen lovagolnod állandóan? Nem szeretlek. Már nem. Nem akarok veled lenni. Nem voltam beléd szerelmes és nem is leszek, mert kibaszottul belezúgtam Uchiha Itachiba! Úgy érzed, hogy velem jó volt levegőt venni? Menj már! Attól, hogy gyűlölsz amiért én nem éreztem ugyanezt, attól még nem lesz jobb! Attól, hogy elmondod ezeket nekem attól még nem foglak megsajnálni és nem fogok a nyakadba ugrani, hogy jobbá tegyem az életed! A te életed! Neked kell jobbá tenned nem nekem! Szánalmas vagy érted?!
– Én vagyok szánalmas?! Te ugrottál bele az ágyamba! Aztán Kakashiéba és még Itachiéba is! Rohadtul mindegy neked hogy ki dug meg téged, csak legyen egy fasz a seggedben mert anélkül egy napig sem bírnád ki!
– Most komolyan? Már csak random sértegetsz. Ezeknek nincs is értelme. – hagytam abba a kiabálást de mikor hirtelen elkapta a karomat és magához rántva az autónak nyomott, hangosan felnyögtem a fájdalomtól. A teste hozzám veszült, a torkom pedig ismét összeszorult ahogy felpillantottam rá. Alig egy fél fejjel magasabb mint én de most sokkal magasabbnak tűnik. – Elég.. – remegtem alig hallhatóan.
– Nem azért mondtam, hogy sajnálj.. – morogta megtört hangon, de a félelmem így sem csillapodott. – Obito sosem volt igazán a barátom. Kankurou viszont igen.. Folyton egyedül voltam, halál nyugodtan tudtam kezelni szinte bármit de akkor megismertelek titeket. – ahogy közelebb hajolt a szája majdnem az enyémhez ért de aztán inkább a vállamra hajtotta a fejét és körém fonta a karjait. Megfeszülve tűrtem az ölelését. – Sosem voltam ilyen szánalmas. – szóval beismeri. – Szeretlek. – még mindig nem értem mi köze ennek Kankurouhoz. – Valamiért folyton a legrosszabbra gondolok.. – hát legalább már tudjuk, hogy ha Kankurouról vagy rólam van szó, akkor Sasori ijedtsége nem mérvadó. A szorítása végre enyhült. – Engem kicsinál ez a történet. – pedig nem is téged erőszakolnak meg sorra. Bár mindenkinek szívás, szóval nem panaszkodok.
– Hn? – oldalra fordultam de semmit nem lehetett leolvasni Itachi arcáról és remélhetőleg az enyémről sem. Ez nem az aminek látszik, hm.. Ez csak egy nyakba akaszthatós kismajom, hm.. Vörös színű.. Kis majom.. Hm.. Itachi közelebb lépett hozzánk és megkérte Sasorit, hogy engedjen el, mire Pinokkió úgy döntött, hallgat a szépen csengő fenyegetésre, ami annyiból állt, hogy legyen szíves levenni rólam a mancsait, mert bár tudja, hogy meg tudom magam védeni, ez még nem gátolja meg abban, hogy miután én lerendezem (kérlelő pillantás, hogy márpedig nagyon örülne ha behúznék neki legalább egyet), utána ő is megsimogathassa egy kicsit ököllel.
Miután Sasori se szó se beszéd be ült a kocsijába és elhajtott, Itachival kettesben maradtunk a sötét paskolóban.
– Hm? (Mennyit hallottál?)
– Hn.. (Csak azt láttam, hogy ölelget..)
– Dühös vagy? – kérdeztem mire hanyagul vállat vont.
– Hnn.. Hn. (Inkább féltékeny.. Engem is megölelgethetett volna.) – meglepetten vontam fel a szemöldököm és kitört belőlem a nevetés.
– Ez most komoly?
– Bár vicc lenne.
– Ne már.. Komolyan? – ijedtem meg mire nagyot sóhajtva nézett arra az irányba amerre a kocsi eltűnt. – Most komolyan? – mikor egy halvány mosoly jelent meg a szája szélén, dühösen ütöttem oldalba. – Ez nem volt vicces!
– Hn.. (Az elején nevettél..)
– Mert akkor még az volt!
– Nem megy ez nekem.
– Nem baj. Csak ne mondj olyat ami ennyire elbizonytalaníthat. – sóhajtottam fáradtan. Itachi átölelt és megpuszilta az arcomat.
– Szeretlek. – jóleső bizsergés futott végig a testemen mire hümmögve kértem, hogy mondja még, de szavak helyett inkább csak szorosan átölelt és néha megpuszilt. – Kankurou otthon van Homokrejtekben. – ennek hallatán még nyugodtabb lettem és most már teljesen beleolvadhattam a gyengéd karok ölelésébe. Egy pillanatra azt is elfelejtettem mennyire meg akarom verni Kankurout és Sasorit.
– Tényleg nem vagy dühös Sasori miatt? Hm.. (Viccet félre téve kérdezem..)
– Hn.. (Rád nem..) – és ez így pont jó. Örülök, hogy nem lehetetlenül féltékeny. Most hogy megnyugodtam és biztonságban érzem magam, egyre tisztábban értem amiket Sasori mondott. Arról, hogy az élet mennyire szívás, és hogy mennyire magányos tud lenni az ember..
– Hmm? (Az élet mióta ilyen nehéz?)
– Hn. (Sosem volt könnyű.)
– Ennyire azért nem tűnt gáznak a helyzet. – morogtam az orrom alatt miközben épp az egyik kocsmából jöttünk ki Hidannel és Sasorival. Konan ezidő alatt Temarival keresgélte Kankurout a város másik felén. Gaara pedig valami olyasmit mondott, hogy túl aggódjuk a dolgot, ennek ellenére ő is folyton hívogatta a testvérét.
– Kankurou hetero. Vagy legalábbis azt hitte. – mondta Sasori elég halkan ahhoz, hogy Hidan ne hallja. Az albínó épp Kakuzuval beszélt telefonon és elég idegesnek tűnt ahhoz, hogy a mi aggodalmunk se csillapodhasson.
– Neked részletezte, hogy ő és Kiba..? – csak megingatta a fejét.
– De mást igen.
– Mi mást?
– Az aggodalmait az apja miatt. Ha nyitna Kiba felé az hatással lenne a családjukra is. Legalábbis ő emiatt aggódik. Ott volt az a zongorás eset is.. – mi nem is tudtunk róla, de utólag kiderült, hogy elég nagy botránynak számított annak idején a városukban és a környező településeken.
– Nem hiszem, hogy Kankurou ártana magának. Ennyire nem hülye.
– Nem is azt gondolom, hogy szándékosan tette.
– Akkor meg..?
– Akkor meg mi?! – mordult rám mire elfordítottam a fejem. – Tudom, hogy egy napja sincs még, hogy eltűnt, de tudod mennyi szart hallani mostanában? Nincs háború és a veteránok tombolnak, az érzelmileg kicsinált áldozatok szintén. – csak én érzem úgy, hogy megnyomta a veterán szót?
– Akik háborúztak rohadtul nem akarnak újra..
– Érzelmileg tönkre mentek. – ijedten húzódtam hátrébb mikor hirtelen szorosan elém lépett. Nem lépett utánam de a szívem már így is a torkomban dobogott és úgy éreztem, hogy ha meg is szólalnék semmit nem lehetne hallani belőle. – Tudtad hogy Kakashi apja öngyilkos lett mikor ő még gyerek volt? – megszeppenve néztem rá. Honnan tud ő erről? – Szóval tudtad, ugye? És azt hogy a háború alatt megölte az egyik társát? Vagy erről nem dicsekedett? És mond csak Itachi mesélt neked arról, hogy milyen ügyekben segített az apjának? Csak azért mert egy Uchiha egy csomó mindenhez hozzáférése van amihez nem is lehetne.. Már kiskora óta benne van ezekben, látja őket, a helyszínekről készült fotókat, mindent.
– Miért mo..? – alig lehet hallani a hangom.
– Ez a világ rohadt szívás. Rengeteg elmebeteg van. Obito apja rendőr és mégis verte a saját fiát és bezárta, korlátozta szinte mindenben. Megalázta mindenki előtt és teljesen tönkre tette. – szóval Obito miatt van így kiakadva? Vagy az Uchihák miatt úgy általánosságban?
– Kakuzu hívott. A szomszédos városban van egy beazonosítatlan sebesült.. Illik rá Kankurou leírása. Nemrég vitték be és nincs magánál. – döbbenten kaptam a fejem Hidan felé, de továbbra is magamon éreztem Sasori pillantását. – Átküldöm a címet, ti menjetek de nekem be kell mennem Kakuzuhoz. – csak egy aprót bólintottam és elindultam Sasori kocsija felé amivel eddig hárman utaztunk. Beültem hátra és elővettem a telefonom, hogy felhívjam Itachit. Még nem szóltam neki arról, hogy Kankurout keressük, mondjuk nem is tart ez olyan régóta.. Délután egy körül kezdtük el keresni és még csak.. Öt óra van. Lehet egy kicsit több ideig tartott mint gondoltam. Itachi hamar felvette de mielőtt bele hünnöghetett volna a telefonba én kezdtem el beszélni. Elmondtam neki, hogy nem találjuk Kankurout és hogy hova tartunk éppen, de.. A szemem sarkából a vezető ülésre pillantottam ahol Sasori feszülten markolta a kormányt miközben vezetett.
– Hn? (Oda menjek?)
– Nem. Megoldjuk csak.. Hm.. (Beszélj egy kicsit..) – amit elhümmögtem az előttem lévő ülésnek döntöttem a fejem. Itachi egy ideig hallgatott.. Már azt hittem letette vagy ilyesmi de ekkor végre megszólalt.
– Nem lesz semmi baj. Kankurou erős és férfias épp ezért nem valószínű, hogy őt környékezték volna meg. A tolvajok, a gyilkosok és az erőszaktevők is a könnyű prédákra hajtanak. Ha esetleg váltságdíj miatt elrabolták, akkor már rég jelentkeztek volna a Kazekagénél. Mivel tegnap eléggé össze volt zavarodva.. Gondolom Sasukéék osztálytársa lehet az oka.. Mikor nagyon magunk alatt vagyunk egy idegen városban, haza megyünk, nem? Te is haza mentél mikor úgy érezted nem helyes a döntés amit meghoztál. – felemelve a fejem pillantottam ismét a vörösre. – Az ilyen eseteknél jobb várni pár napot, vagy legalább egyet.. Ha Kankurou nem lett volna annyira maga alatt akkor megérteném az aggodalmatokat, és ebben az esetben a három nap türelmi időt én is soknak tartanám, mert kihűlnek a nyomok, de.. Itt nem erről van szó.
– És ha baleset érte? Ha tényleg ő az?
– Ezek csak találgatások. Kankurounak semmi keresnivalója nem volt a szomszéd városban. Vagy itt volt Konohában vagy otthon Homokrejtekben. Ha pedig mégsem akkor épp nyaralt, de egészen biztos vagyok benne, hogy most nem ez a helyzet. – logikus amit mond és valószínűleg igaza van. Nagyobb hűhót csapunk ebből mint kéne. – Reggel még otthont volt, nem? Hogy ha haza utazott akkor még valószínűleg úton van. Talán lemerült a telefonja és ezért nem éritek el. – de akkor miért nem pakolt össze valamit az útra? Az utazó táskája érintetlen volt mikor elmentünk megnézni a szobáját. – Felhívom az apámat és megkérdezem tud-e valamit. – elmormogtam valami köszönet félét majd elköszöntünk és letettem a telefont. Elmegyünk és megnézzük, hogy Kankutou az vagy sem.. Szóval csak megbizonyosodunk róla, hogy nem ő az. Hátra hajtva a fejem hangosan felsóhajtottam. Az idő gyorsan eltelt míg odaértünk. Időközben Itachi küldött egy sms-t amiben leírta, hogy mivel a Kazekage fiáról van szó, ezért az apja utána néz, hogy biztonságban van-e és hogy hol tartózkodik. Egy kicsit azért szomorú, hogy csak azért veszik komolyan mert a Kazekage fia.. Mikor legközelebb feleszméltem már meg is érkeztünk.. Sasori szorosan mellettem haladt amit most csak azért nem bántam, mert mégis csak egy balesetet szenvedő srácot látogatunk meg aki remélhetőleg nem a mi barátunk, de ha ő is, akkor legalább él. Mikor beléptünk a helyiségbe szinte azonnal kiszúrtuk a súlyosan sérült, kómában lévő fiút a többi beteg között. Mikor közelebb mentünk az is világossá vált, hogy nem Kankurou az. Megkönnyebbülten lélegeztünk fel, és miután elmondtuk, hogy nem ismerjük őt, gyorsan kijöttünk a kórházból. Sasori nekidöntötte a hátát az autójának és hangosan felsóhajtott.
– Miért estél ennyire kétségbe? – kérdeztem mire felém emelte az arcát. – Bűnügyi sorozatokat nézel vagy ilyesmi?
– Ja.. Lehet azért görcsöltem rá ennyire. – vont vállat hanyagul, de ez inkább csak olyan volt mintha rám hagyta volna a dolgot.
– Te általában mindent lazán kezelsz.. Az hogy ez ennyire kiborított elég szokatlan, nem? Mármint ha jobban belegondolunk én sem akadtam volna ki ennyire ha nem látom, hogy mennyire feszült vagy.
– Szóval miattam lettél ideges? – kérdezte egy gúnyos félmosollyal mintha azt kérdezné éppen, hogy „Most komolyan engem hibáztatsz?”
– Ne terelj már. Mond el, hogy mi a baj?
– Mondjam? Tényleg? Érdekel hogy mi bajom? – nevette el magát amit nem igazán tudtam hova tenni.
– Furcsa vagy..
– Én vagyok a furcsa? Akkor összegezzük. Az első találkozásunk alkalmával felforgattad az életem. Végre találtam valakit aki érti mennyire fájdalmas élni, mennyire nehéz levegőt venni egy ilyen kibaszott önző világban és nem csak azért értetted mert te is árva vagy, hanem mert művész is. Azt hittem találtam még valakit aki enyhíti a magányomat, akivel beszélgethetek és akkor hirtelen lesmároltál. – elkerekedett szemekkel bámultam rá.
Ugye most nem fog 60 fejezetet elmesélni? Ez belőlem is sok volt már.
– Gőzöd sincs róla mit jelentett nekem ezaz egész. Ami kettőnk között volt.. Tudod hányszor éreztem azt, hogy bárcsak ne éreznék semmit, hogy mennyivel jobb lenne ha a testem fából lenne és legalább a testi szükséggel ne kellene szenvednem? Folyton enni, aludni.. Kibaszott törékenynek lenni! Voltak barátnőim, szerettem is őket, vagyis azt hittem, de veled minden más volt. – ha most az jön, hogy velem minden olyan igazi, megfejelem az aszfaltot. – Melletted szerettem élni. – hát végül is majdnem az, de nem akarom megfejelni a földet. Az fájna. – És mikor láttalak összetörni amiatt a rohadt..! – idegesen vette egy mély levegőt az orrán és egy pillanatra elfordult majd alig pár másodperc múlva vissza.
Mi ez a drámai hőbörgés? Az előbb még Pinokkió akart lenni, most meg olyan mint egy férfi valamelyik szappanoperából.
– Kibaszottul gyűlölöm Kakashit mert összetörte azt akit a legjobban szeretek. – Heló a nevem Deidara akit Sasori a legjobban szeret. – Csak azért fogtam vissza magam mert féltem hogy még nagyobb bajod származna belőle ha kitudódna. – hát köszönöm szépen, Itachi megfenyegette, hogy soha többet ne tegye meg újra. Lényegében bevált mert nem erőszakol meg újra, de amúgy mindenki elmehet a faszba.
– És azt hiszed nem láttam hogy nézel Itachira? – te mindenkire féltékeny voltál baszod! Még Narutora is!
– Aztán jött Kinu és a nagyi, a vizsgák és annyira önzőn viselkedtem veled.. Nem akartalak elveszíteni és bármit megtettem volna hogy magam mellett tartsalak. – nem kellett volna erőszakoskodnod. Pedig mondtam is. – Kiderült hogy a gyerek nem is az enyém.
Kicsit nagyot ugrottunk. Kimaradt az a jelenet, hogy soha nem akartál megütni és megpróbálod megfogni a kezem, hogy még mindig szeretsz.
– Aztán megtudtam, hogy te és Kakashi kavartok. – szétbasztuk az érettségi előtti szünetet és jó pár napot a nyárból is. Na tessék, tényleg nagy franc vagyok még most is. Csak nem Hidannel, bár néha vele is. – Obito helyzetéről szinte semmit nem tudtam egészen pár héttel ezelőttig. Akkor tudtam meg azt is, hogy a drága Itachid miben nőtt fel.
Szeretetben, puskaporban, fegyelemben?
– Aztán összejöttetek! – életem csúcspontja. Sosem fogsz túllépni rajta mi? Fáradtan felsóhajtottam.
– Szóval azért akadtál ki ennyire mikor nem érted el Kankurout és megtudtad, hogy ellógta az óráit, mert szerelmes vagyok Itachiba?
– Felforgattad az életem!
– Mert hagytad, hogy megtegyem! – ordítottam vissza mire meglepetten vonta fel mindkét szemöldökét. – Drámát akarsz?! Rendben! Kibaszottul szerettem veled lenni de a szex rohadt szar volt! Erőszakos voltál már a legelején is! Csak azért élveztem mert új volt, hogy belülről ingerelnek és rájöttem, hogy szeretem ha megdugnak! – tártam szét a kezem és figyelmen kívül hagytam a parkolóban sétáló férfi megszeppent tekintetét. – Kakashi megerőszakolt, igen.. – mondtam kicsit halkabbra véve a hangom. – De te sem voltál jobb nála. És mondhatod, hogy az én hibám, sőt hibáztass csak engem, de akkor sem fog változni semmi! Most komolyan, meddig csináljuk még ezt? Miért kell ezen lovagolnod állandóan? Nem szeretlek. Már nem. Nem akarok veled lenni. Nem voltam beléd szerelmes és nem is leszek, mert kibaszottul belezúgtam Uchiha Itachiba! Úgy érzed, hogy velem jó volt levegőt venni? Menj már! Attól, hogy gyűlölsz amiért én nem éreztem ugyanezt, attól még nem lesz jobb! Attól, hogy elmondod ezeket nekem attól még nem foglak megsajnálni és nem fogok a nyakadba ugrani, hogy jobbá tegyem az életed! A te életed! Neked kell jobbá tenned nem nekem! Szánalmas vagy érted?!
– Én vagyok szánalmas?! Te ugrottál bele az ágyamba! Aztán Kakashiéba és még Itachiéba is! Rohadtul mindegy neked hogy ki dug meg téged, csak legyen egy fasz a seggedben mert anélkül egy napig sem bírnád ki!
– Most komolyan? Már csak random sértegetsz. Ezeknek nincs is értelme. – hagytam abba a kiabálást de mikor hirtelen elkapta a karomat és magához rántva az autónak nyomott, hangosan felnyögtem a fájdalomtól. A teste hozzám veszült, a torkom pedig ismét összeszorult ahogy felpillantottam rá. Alig egy fél fejjel magasabb mint én de most sokkal magasabbnak tűnik. – Elég.. – remegtem alig hallhatóan.
– Nem azért mondtam, hogy sajnálj.. – morogta megtört hangon, de a félelmem így sem csillapodott. – Obito sosem volt igazán a barátom. Kankurou viszont igen.. Folyton egyedül voltam, halál nyugodtan tudtam kezelni szinte bármit de akkor megismertelek titeket. – ahogy közelebb hajolt a szája majdnem az enyémhez ért de aztán inkább a vállamra hajtotta a fejét és körém fonta a karjait. Megfeszülve tűrtem az ölelését. – Sosem voltam ilyen szánalmas. – szóval beismeri. – Szeretlek. – még mindig nem értem mi köze ennek Kankurouhoz. – Valamiért folyton a legrosszabbra gondolok.. – hát legalább már tudjuk, hogy ha Kankurouról vagy rólam van szó, akkor Sasori ijedtsége nem mérvadó. A szorítása végre enyhült. – Engem kicsinál ez a történet. – pedig nem is téged erőszakolnak meg sorra. Bár mindenkinek szívás, szóval nem panaszkodok.
– Hn? – oldalra fordultam de semmit nem lehetett leolvasni Itachi arcáról és remélhetőleg az enyémről sem. Ez nem az aminek látszik, hm.. Ez csak egy nyakba akaszthatós kismajom, hm.. Vörös színű.. Kis majom.. Hm.. Itachi közelebb lépett hozzánk és megkérte Sasorit, hogy engedjen el, mire Pinokkió úgy döntött, hallgat a szépen csengő fenyegetésre, ami annyiból állt, hogy legyen szíves levenni rólam a mancsait, mert bár tudja, hogy meg tudom magam védeni, ez még nem gátolja meg abban, hogy miután én lerendezem (kérlelő pillantás, hogy márpedig nagyon örülne ha behúznék neki legalább egyet), utána ő is megsimogathassa egy kicsit ököllel.
Miután Sasori se szó se beszéd be ült a kocsijába és elhajtott, Itachival kettesben maradtunk a sötét paskolóban.
– Hm? (Mennyit hallottál?)
– Hn.. (Csak azt láttam, hogy ölelget..)
– Dühös vagy? – kérdeztem mire hanyagul vállat vont.
– Hnn.. Hn. (Inkább féltékeny.. Engem is megölelgethetett volna.) – meglepetten vontam fel a szemöldököm és kitört belőlem a nevetés.
– Ez most komoly?
– Bár vicc lenne.
– Ne már.. Komolyan? – ijedtem meg mire nagyot sóhajtva nézett arra az irányba amerre a kocsi eltűnt. – Most komolyan? – mikor egy halvány mosoly jelent meg a szája szélén, dühösen ütöttem oldalba. – Ez nem volt vicces!
– Hn.. (Az elején nevettél..)
– Mert akkor még az volt!
– Nem megy ez nekem.
– Nem baj. Csak ne mondj olyat ami ennyire elbizonytalaníthat. – sóhajtottam fáradtan. Itachi átölelt és megpuszilta az arcomat.
– Szeretlek. – jóleső bizsergés futott végig a testemen mire hümmögve kértem, hogy mondja még, de szavak helyett inkább csak szorosan átölelt és néha megpuszilt. – Kankurou otthon van Homokrejtekben. – ennek hallatán még nyugodtabb lettem és most már teljesen beleolvadhattam a gyengéd karok ölelésébe. Egy pillanatra azt is elfelejtettem mennyire meg akarom verni Kankurout és Sasorit.
– Tényleg nem vagy dühös Sasori miatt? Hm.. (Viccet félre téve kérdezem..)
– Hn.. (Rád nem..) – és ez így pont jó. Örülök, hogy nem lehetetlenül féltékeny. Most hogy megnyugodtam és biztonságban érzem magam, egyre tisztábban értem amiket Sasori mondott. Arról, hogy az élet mennyire szívás, és hogy mennyire magányos tud lenni az ember..
– Hmm? (Az élet mióta ilyen nehéz?)
– Hn. (Sosem volt könnyű.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése