A két feladó 2. évad 13. rész
Szeret még?
Kenma ugyanolyan nyugodt volt,
mint általában. Hazafelé jövet bevásárolt, aztán nekiállt összedobni valami
egyszerű vacsorát. Az asztalnál ültem és a mozdulatait figyeltem. Régen utált
főzni, de amióta kellő rutinja lett benne, szívesen ügyködött a konyhában. Mikor
rossz kedve volt, kicsit másabb volt, de nem figyeltem rá annyira, hogy meg
tudjam mondani az apró különbségeket. Csak érezni szoktam, ha valami bántja, de
a legutóbbi alkalom miatt most már a megérzéseimben sem bízok. Komoly
kapcsolatot szeretett volna, szüksége volt rá, hogy mindig együtt aludjunk és
ne randizzak senkivel. Még sem mondta el, mert félt, hogy nemet mondok.
Kenma mellém lépett és óvatosan megsimította az arcomat. Felpillantottam rá, mire közelebb hajolt hozzám és gyengéd puszit nyomott az ajkaimra.
– Rossz kedved van? – kérdezte ami miatt csak még inkább bűntudatom lett.. Ő meg tudta mondani az apróbb jelek alapján, hogy milyen a hangulatom. Ő figyelt rám, de én csak annyira vettem figyelembe ahogy nekem kényelmes volt. Szörnyű embernek érzem magam és folyton az a mondat kavarog a fejemben amit Kou mondott. Hogy néha akaratlanul is ártunk másoknak.
– Csak Kou-kun egy kicsit.. – vettem egy mély levegőt, mert hirtelen nem is tudtam, hogy mit akarok mondani. – A kapcsolatunkról faggatott és Oikawáról. – láttam ahogy Kenma kissé bosszúsan ráncolja össze a szemöldökét, amit nem igazán értettem. Egy ideig csak bámult maga elé, aztán észrevette, hogy az arcát mustrálom. Megpróbált semleges arcot varázsolni magára, de nem sikerült tökéletesre.
– Engem is ezzel nyaggatott.. – mondta majd meg sem várva, hogy reagáljak, hátat fordított nekem és visszalépett a konyhapulthoz. Szólásra nyitottam a számat, de nem úgy tűnt mint aki beszélgetni szeretne a dologról, így végül annyiban hagytam.
Percekig csend honolt közöttünk, csak a gázon rotyogó curry-t lehetett hallani, és azt ahogy Kenma összevágja a friss zöldségeket. A rizst már átmostam és elkészítettem mire haza ért, és az edényeket is elmostam. Kou-kun még délelőtt lelépett én pedig nem tudtam magammal mit kezdeni, ezért még egyszer kitakarítottam, holott a heti egy már megvolt tegnap előtt.
– Neked mondta, hogy hová megy? – utaltam itt Kou-ra aki egy szóval sem mondta, hogy mikor jön vissza, és kulcsot sem vitt magával, de a cuccait itt hagyta, szóval biztos haza jön.
– Elkérte a kulcsomat. Azt mondta későn jön. – jó tudni. Kenma elzárta a gázt, késznek nyilvánítva a curryt, majd felém fordult. – Éhes vagy?
– Igazából nem. – ismertem be. Amolyan rutinná vált, hogy legalább két naponta főzünk valamit, de nem mindig ültünk neki vacsorázni. Kenma felém nyújtotta a kezét, így felálltam az asztaltól és elé lépve kulcsoltam össze az ujjainkat.
– Mondtam, hogy Kou későn ér haza? – kérdezte holott nagyon is tudta, hogy pont az imént említette. Mosolyogva ingattam meg a fejem. Közelebb hajolt hozzám és óvatosan érintette össze ajkainkat, megvárva míg beleegyezően megteszem az utolsó millimétereket. A csókunk gyengéd volt és kellemesen bódító, de messze nem olyan tüzes és szenvedélyes mint amilyen Oikawával volt. Kenma ajkai a nyakamra tévedtek, ujjai pedig a felsőm alá simultak. Átölelve a nyakát, döntöttem oldalra a fejem, nagyobb teret engedve neki. Ha Kou-kun azt akarta elérni, hogy komolyan elgondolkodjunk a kapcsolatukon, akkor ezzel elkésett. Már az elejétől kezdve tudtuk, hogy ez a kapcsolat sosem lesz teljes mértékben kielégítő, de épp elég ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat, legyen kihez szólni és a szex is szeretkezés legyen, ne pedig érzelmek nélküli, állatias ösztön.
Kenma mellém lépett és óvatosan megsimította az arcomat. Felpillantottam rá, mire közelebb hajolt hozzám és gyengéd puszit nyomott az ajkaimra.
– Rossz kedved van? – kérdezte ami miatt csak még inkább bűntudatom lett.. Ő meg tudta mondani az apróbb jelek alapján, hogy milyen a hangulatom. Ő figyelt rám, de én csak annyira vettem figyelembe ahogy nekem kényelmes volt. Szörnyű embernek érzem magam és folyton az a mondat kavarog a fejemben amit Kou mondott. Hogy néha akaratlanul is ártunk másoknak.
– Csak Kou-kun egy kicsit.. – vettem egy mély levegőt, mert hirtelen nem is tudtam, hogy mit akarok mondani. – A kapcsolatunkról faggatott és Oikawáról. – láttam ahogy Kenma kissé bosszúsan ráncolja össze a szemöldökét, amit nem igazán értettem. Egy ideig csak bámult maga elé, aztán észrevette, hogy az arcát mustrálom. Megpróbált semleges arcot varázsolni magára, de nem sikerült tökéletesre.
– Engem is ezzel nyaggatott.. – mondta majd meg sem várva, hogy reagáljak, hátat fordított nekem és visszalépett a konyhapulthoz. Szólásra nyitottam a számat, de nem úgy tűnt mint aki beszélgetni szeretne a dologról, így végül annyiban hagytam.
Percekig csend honolt közöttünk, csak a gázon rotyogó curry-t lehetett hallani, és azt ahogy Kenma összevágja a friss zöldségeket. A rizst már átmostam és elkészítettem mire haza ért, és az edényeket is elmostam. Kou-kun még délelőtt lelépett én pedig nem tudtam magammal mit kezdeni, ezért még egyszer kitakarítottam, holott a heti egy már megvolt tegnap előtt.
– Neked mondta, hogy hová megy? – utaltam itt Kou-ra aki egy szóval sem mondta, hogy mikor jön vissza, és kulcsot sem vitt magával, de a cuccait itt hagyta, szóval biztos haza jön.
– Elkérte a kulcsomat. Azt mondta későn jön. – jó tudni. Kenma elzárta a gázt, késznek nyilvánítva a curryt, majd felém fordult. – Éhes vagy?
– Igazából nem. – ismertem be. Amolyan rutinná vált, hogy legalább két naponta főzünk valamit, de nem mindig ültünk neki vacsorázni. Kenma felém nyújtotta a kezét, így felálltam az asztaltól és elé lépve kulcsoltam össze az ujjainkat.
– Mondtam, hogy Kou későn ér haza? – kérdezte holott nagyon is tudta, hogy pont az imént említette. Mosolyogva ingattam meg a fejem. Közelebb hajolt hozzám és óvatosan érintette össze ajkainkat, megvárva míg beleegyezően megteszem az utolsó millimétereket. A csókunk gyengéd volt és kellemesen bódító, de messze nem olyan tüzes és szenvedélyes mint amilyen Oikawával volt. Kenma ajkai a nyakamra tévedtek, ujjai pedig a felsőm alá simultak. Átölelve a nyakát, döntöttem oldalra a fejem, nagyobb teret engedve neki. Ha Kou-kun azt akarta elérni, hogy komolyan elgondolkodjunk a kapcsolatukon, akkor ezzel elkésett. Már az elejétől kezdve tudtuk, hogy ez a kapcsolat sosem lesz teljes mértékben kielégítő, de épp elég ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat, legyen kihez szólni és a szex is szeretkezés legyen, ne pedig érzelmek nélküli, állatias ösztön.
Óvatosan lépkedtem a sötét utcán.
Kuroo olyan sokáig hajtott, míg a végén arra sem volt erőm, hogy elmásszak a
fürdőig. Szinte rögtön elaludtam mikor legördült rólam. Pár órája ébredtem fel,
méghozzá a karjaiban ami egyáltalán nem volt az ínyemre. Kínos volt és zavaró,
arról nem is beszélve, hogy legalább valamennyire megtörölgethetett volna
odalent, de nem.. És még kipaterolni sem tudtam a lakásomból, annyira erőtlennek
éreztem magam. Viszont egy kellemes fürdőzés után, és pár fájdalomcsillapító
bevételének segítségével, a fájdalom tompult, de még így is éreztem a duzzadást
amit a fenekemben okozott a durva lökéseivel. Mikor ezt megemlítettem neki, egy
perverz mosollyal azt javasolta, hogy játszak magammal mindennap hátul. Szóra
sem méltattam, helyette inkább hálásan vettem fel a telefonom, abban
reménykedve, hogy esetleg Iwa-chan az, de ennél nagyobbat nem is tévedhettem
volna.
– O-chan! – köszönt rám a piercinges cukrász, mikor kiszúrt. Egy pillanatra megálltam de már nincs értelme vissza fordulni, na meg inkább Kou, mint Kuroo, aki valószínűleg még mindig a lakásomban van, vagy legalábbis mikor eljöttem még ott ette a fene a kanapémon. Egy lemondó sóhaj kíséretében mentem oda Kouhoz, akinek nem kerülte el a figyelmét, mennyire nem vagyok odáig azért, hogy hirtelen rám csörgött. – Szarul festesz. – üdvözölt kedvesen, mire csak egy negédes mosolyt villantottam. – Még rosszabb. – ha neked égne úgy a mellbimbód, hogy legszívesebben felső nélkül léptél volna ki az utcára, nem mondanád ezt. Bár ismerve a szexuális előéletének egy igencsak szaftos részét, lehet hogy volt már része hasonlóban. Még talán rosszabbakban is.
– Beüljünk valahova, vagy nem tart ez olyan sokáig? – kérdeztem miközben leküzdtem az újabb ingert, hogy megcsippentve a felsőm anyagát, elemeljem az anyagot a fájó bimbómtól. Ezt később biztos visszafizetem annak a seggfejnek. Az ágyhoz bilincselem és addig harapdálom mindkét mellbimbóját, hogy hetekig szenvedhet majd miattuk.
– Van egy kocsma a kö..
– Nem megyek kocsmába. – valószínűleg be sem engednének.
– Oké.. Akkor mit szólsz egy palacsintázóhoz?
– Késő éjjel palacsintát akarsz enni? – csak a szemeit forgatta és unottan megjegyezte, milyen rohadt úri vagyok. Végül azért még is csak inkább egy teaházba mentünk, ahol egy kisebb zugban telepedtünk le, két nagy bögre teával. – Szóval mit akarsz? – tértem a lényegre, bár elég valószínűnek tartom, hogy Koushi lesz a téma.
– Miért mentetek szét? – a napi bingóm alapján, csak egy tippet szúrtam el, vagyis nem a szomszédnéni kopogott az ajtómon, hanem KanosKuroo. Jobb helyeken, egy hiba esetén még lehet nyerni valamit, nem?
– Miért pont most érdekel? – kérdeztem mire hanyagul vállat vont, bár elég valószínű, hogy Kenmához van köze. Kou bár elég kotnyelesnek tűnt, nem mindenkivel viselkedett így, és pláne nem kérdezett ennyire személyes dolgokat csak úgy. Koushi barátai közül, őt és Shinoharát kedveltem a legjobban. – Ha válaszokat szeretnél úgy fair, ha te is válaszolsz. – mondtam mire elmormogott valami olyasmit, hogy milyen kis bizalmatlanok lettünk pár év alatt. Igyekeztem nem arra gondolni, hogy a többesszám alatt Koushit is érti.
– Kenma az unokatestvérem és egyben az egyetlen olyan rokonom, akire számíthatok. – így már nem is érdekel annyira. Elég volt meghallanom annak a videójáték bolondnak a nevét és máris oda lett minden életkedvem. – Suu-chan nagyon rendes, de nem tetszik, hogy ők ketten.. Ez olyan mintha beérnék egymással ahelyett, hogy élnék az életüket. Nem vagyunk már fiatalok, de én a ti korotokban még két pofára faltam a világot!
– Vagyis zabáltad az életet.
– Nem akartam szót ismételni. – legyintett hanyagul amin elmosolyodtam. – Elszomorít a kapcsolatuk.
– Még mindig nem értem pontosan, hogy ez miért zavar ennyire..
– Mert zavar! – bólintott egy nagyot és duzzogva nézett rám ami miatt nevetve ingattam meg a fejem.
– Micsoda válasz.
– Gúnyolódj csak.. Te is olyan vagy mint ők. – ha ez a többes szám Kenmát is takarja, menten megváltozok! Micsoda fenyegetés, mi? Kou hangosan felsóhajtott miközben az asztalterítőt nézte. – Csak szeretném hallani a te verziódat is. Ha már egyszer olyan makacsok vagytok mint a kurva élet. – csak tudnám miért képzeltem azt, hogy a cukrászok kifinomult, kedves emberek, fehér ruhában.
– Túl sokat vitatkoztunk. – kezdtem végül bele. – Az utolsó pár hét másról sem szólt csak a vitákról..
– Máskor is veszekedtetek..
– De ezt nem tudtuk megbeszélni. – mindenkire féltékeny voltam. Sokkal több időt és figyelmet akartam Koushitól, hogy csak velem foglalkozzon és senki mással. Már az is zavart az utolsó pár napban, hogy órákra jár és emiatt nem tudtam figyelni a saját óráimon.
– Suu-chan azt mondta, hogy az ő hibája.. – ez eléggé rá vall. Valamilyen kifacsart logika alapján még bizonyítani is tudná, hogy tényleg ő a hibás és nem csak én.
– Hülye voltam és ahelyett, hogy élveztem volna a vele töltött időt, folyton attól féltem.. – mitől is? Már nem is emlékszem. Nem csak attól féltem, hogy szakítani fog velem. Attól is féltem, hogy csak szánalomból marad velem.
– Attól féltél.. hogy elhagy? – próbálta befejezni a félbehagyott mondatom mire dühösen forgattam meg a szemem.
– Nem is attól, hogy velem marad. – pedig ettől is, csak hozzá tartozik hogy azért maradna mert sajnál vagy ilyesmi.
– Komoly választ várok Mr. Dúlfúl! – szólt rám mint egy óvóbácsi a duzzogó gyerektől, aki azt sem tudja megfogalmazni mi baja is van pontosan. Mély levegőt véve gondoltam át újra mitől is féltem igazán. Boldog voltam vele, de annyira elcseszettül indult az egész kapcsolatunk. Kihasználtam hogy sebezhető és elcsavartam a fejét, pedig az akit igazán szeretett, viszont szerette..
– Leginkább attól féltem, hogy nem szeret viszont.. Vagy nem ugyanúgy ahogy én őt. – ez így kimondva pont olyan lehet, mint amilyen kapcsolatban most is van éppen azzal a Kenma nevű sráccal. Szeretik egymást, de nem úgy ahogy én szeretem Koushit, vagy ahogy Kuroo és Kenma szerették (vagy szeretik) egymást.
– Miért nem mentél utána?
– Jöttek a vizsgák.
– Ez unalmas válasz. – utasította el csípőből, mire hanyagul hátra dőltem és megkérdeztem, hogy ő milyen választ adna helyettem. Kou egy pillanatra elgondolkodott, majd így felelt: – Mivel mindig te hoztad meg az áldozatot, azt szeretted volna, ha ott és akkor ő lép. – ebben van valami, de tudom hogy ő is sok áldozatot hozott. Még talán többet is mint én.
– Sosem éreztem hogy bármit is feláldoznék miatta/érte.. – még jobban is jártam, hogy nem arra az egyetemre mentem ahová eredetileg terveztem. Akkor Wakatoshival kellett volna egy iskolába járnom..
– Még mindig szereted?
– Jelenleg kapcsolatban vagyok. – a sporttal amiért élek és halok.
– Szóval szereted. – mondta mosolyogva. Volt valami megnyugtató a mosolyában ami miatt nem is akartam tagadni az igazat. Még mindig szeretem, annak ellenére is, hogy tudom, a mostani énjét nem is ismerem. A múltbéli énjét ismerem, de azt annyira, hogy ha 180°-os fordulatot venne, akkor is megdobogtatná a szívem. Akkor is vele szeretnék lenni. – Most viszont megyek. – állt fel mire köszönésképp biccentettem, de nem néztem rá, mert továbbra is egy bizonyos múltbéli emlék lebegett a szemem előtt, amiben Koushi is szerepel. Már épp elindult mikor felé kaptam a fejem.
– Szeret még? – kérdeztem ezzel megállítva. Kou visszafordult felém.
– Engem vagy téged? És ki? – csak a szemeimet forgattam. – Oké, ez fejben viccesebbnek tűnt. – ismerte el majd ismételten elmosolyodott. – Azért mond ki érthetőbben is. Nehogy rossz választ adjak. – mintha a vesémbe látott volna, mintha ő is érezné, mennyi ideig elnyomtam az érzéseimet. A szívem fájdalmasan lüktetett a hangom pedig halkabb volt, mint azt szerettem volna, de ismét megkérdeztem.
– Koushi.. Szeret még.. Engem? – Kou arcáról eltűnt a mosoly és komoly tekintettel fordult felém teljes testtel.
– Szeret téged. – a szívem olyan erősen kezdett dobogni, hogy beleremegett a mellkasom, a vérem pedig sebesen száguldott az ereimben. – De sokat változott, ahogy te is. Már nem elég a szerelem ahhoz, hogy veled legyen. Régen sem volt óvatlan, de most.. – ingatta meg a fejét. Az ajkaim megremegtek, de megerőltettem magam, így mikor a tekintetünk találkozott, már nyoma sem volt az iménti remegésnek.
– Miattam? – kérdeztem egészen rekedten.
– Részben talán igen. – felelte ami miatt ismét elszorult a torkom. Kou ismét indulni készült de aztán megint vissza fordult. – Ja és még valami. Jegeld a mellbimbóidat, az a leghatásosabb, de kenhetsz rá gyulladás csökkentő krémeket is, de azt inkább csak a bimbó udvarra kend dokikám. – intett, én pedig kínosan temettem tenyerembe az arcomat. Pedig igyekeztem úgy mozdulni, hogy ne vegye észre mikor kicsit megemeltem a felsőm.
– O-chan! – köszönt rám a piercinges cukrász, mikor kiszúrt. Egy pillanatra megálltam de már nincs értelme vissza fordulni, na meg inkább Kou, mint Kuroo, aki valószínűleg még mindig a lakásomban van, vagy legalábbis mikor eljöttem még ott ette a fene a kanapémon. Egy lemondó sóhaj kíséretében mentem oda Kouhoz, akinek nem kerülte el a figyelmét, mennyire nem vagyok odáig azért, hogy hirtelen rám csörgött. – Szarul festesz. – üdvözölt kedvesen, mire csak egy negédes mosolyt villantottam. – Még rosszabb. – ha neked égne úgy a mellbimbód, hogy legszívesebben felső nélkül léptél volna ki az utcára, nem mondanád ezt. Bár ismerve a szexuális előéletének egy igencsak szaftos részét, lehet hogy volt már része hasonlóban. Még talán rosszabbakban is.
– Beüljünk valahova, vagy nem tart ez olyan sokáig? – kérdeztem miközben leküzdtem az újabb ingert, hogy megcsippentve a felsőm anyagát, elemeljem az anyagot a fájó bimbómtól. Ezt később biztos visszafizetem annak a seggfejnek. Az ágyhoz bilincselem és addig harapdálom mindkét mellbimbóját, hogy hetekig szenvedhet majd miattuk.
– Van egy kocsma a kö..
– Nem megyek kocsmába. – valószínűleg be sem engednének.
– Oké.. Akkor mit szólsz egy palacsintázóhoz?
– Késő éjjel palacsintát akarsz enni? – csak a szemeit forgatta és unottan megjegyezte, milyen rohadt úri vagyok. Végül azért még is csak inkább egy teaházba mentünk, ahol egy kisebb zugban telepedtünk le, két nagy bögre teával. – Szóval mit akarsz? – tértem a lényegre, bár elég valószínűnek tartom, hogy Koushi lesz a téma.
– Miért mentetek szét? – a napi bingóm alapján, csak egy tippet szúrtam el, vagyis nem a szomszédnéni kopogott az ajtómon, hanem KanosKuroo. Jobb helyeken, egy hiba esetén még lehet nyerni valamit, nem?
– Miért pont most érdekel? – kérdeztem mire hanyagul vállat vont, bár elég valószínű, hogy Kenmához van köze. Kou bár elég kotnyelesnek tűnt, nem mindenkivel viselkedett így, és pláne nem kérdezett ennyire személyes dolgokat csak úgy. Koushi barátai közül, őt és Shinoharát kedveltem a legjobban. – Ha válaszokat szeretnél úgy fair, ha te is válaszolsz. – mondtam mire elmormogott valami olyasmit, hogy milyen kis bizalmatlanok lettünk pár év alatt. Igyekeztem nem arra gondolni, hogy a többesszám alatt Koushit is érti.
– Kenma az unokatestvérem és egyben az egyetlen olyan rokonom, akire számíthatok. – így már nem is érdekel annyira. Elég volt meghallanom annak a videójáték bolondnak a nevét és máris oda lett minden életkedvem. – Suu-chan nagyon rendes, de nem tetszik, hogy ők ketten.. Ez olyan mintha beérnék egymással ahelyett, hogy élnék az életüket. Nem vagyunk már fiatalok, de én a ti korotokban még két pofára faltam a világot!
– Vagyis zabáltad az életet.
– Nem akartam szót ismételni. – legyintett hanyagul amin elmosolyodtam. – Elszomorít a kapcsolatuk.
– Még mindig nem értem pontosan, hogy ez miért zavar ennyire..
– Mert zavar! – bólintott egy nagyot és duzzogva nézett rám ami miatt nevetve ingattam meg a fejem.
– Micsoda válasz.
– Gúnyolódj csak.. Te is olyan vagy mint ők. – ha ez a többes szám Kenmát is takarja, menten megváltozok! Micsoda fenyegetés, mi? Kou hangosan felsóhajtott miközben az asztalterítőt nézte. – Csak szeretném hallani a te verziódat is. Ha már egyszer olyan makacsok vagytok mint a kurva élet. – csak tudnám miért képzeltem azt, hogy a cukrászok kifinomult, kedves emberek, fehér ruhában.
– Túl sokat vitatkoztunk. – kezdtem végül bele. – Az utolsó pár hét másról sem szólt csak a vitákról..
– Máskor is veszekedtetek..
– De ezt nem tudtuk megbeszélni. – mindenkire féltékeny voltam. Sokkal több időt és figyelmet akartam Koushitól, hogy csak velem foglalkozzon és senki mással. Már az is zavart az utolsó pár napban, hogy órákra jár és emiatt nem tudtam figyelni a saját óráimon.
– Suu-chan azt mondta, hogy az ő hibája.. – ez eléggé rá vall. Valamilyen kifacsart logika alapján még bizonyítani is tudná, hogy tényleg ő a hibás és nem csak én.
– Hülye voltam és ahelyett, hogy élveztem volna a vele töltött időt, folyton attól féltem.. – mitől is? Már nem is emlékszem. Nem csak attól féltem, hogy szakítani fog velem. Attól is féltem, hogy csak szánalomból marad velem.
– Attól féltél.. hogy elhagy? – próbálta befejezni a félbehagyott mondatom mire dühösen forgattam meg a szemem.
– Nem is attól, hogy velem marad. – pedig ettől is, csak hozzá tartozik hogy azért maradna mert sajnál vagy ilyesmi.
– Komoly választ várok Mr. Dúlfúl! – szólt rám mint egy óvóbácsi a duzzogó gyerektől, aki azt sem tudja megfogalmazni mi baja is van pontosan. Mély levegőt véve gondoltam át újra mitől is féltem igazán. Boldog voltam vele, de annyira elcseszettül indult az egész kapcsolatunk. Kihasználtam hogy sebezhető és elcsavartam a fejét, pedig az akit igazán szeretett, viszont szerette..
– Leginkább attól féltem, hogy nem szeret viszont.. Vagy nem ugyanúgy ahogy én őt. – ez így kimondva pont olyan lehet, mint amilyen kapcsolatban most is van éppen azzal a Kenma nevű sráccal. Szeretik egymást, de nem úgy ahogy én szeretem Koushit, vagy ahogy Kuroo és Kenma szerették (vagy szeretik) egymást.
– Miért nem mentél utána?
– Jöttek a vizsgák.
– Ez unalmas válasz. – utasította el csípőből, mire hanyagul hátra dőltem és megkérdeztem, hogy ő milyen választ adna helyettem. Kou egy pillanatra elgondolkodott, majd így felelt: – Mivel mindig te hoztad meg az áldozatot, azt szeretted volna, ha ott és akkor ő lép. – ebben van valami, de tudom hogy ő is sok áldozatot hozott. Még talán többet is mint én.
– Sosem éreztem hogy bármit is feláldoznék miatta/érte.. – még jobban is jártam, hogy nem arra az egyetemre mentem ahová eredetileg terveztem. Akkor Wakatoshival kellett volna egy iskolába járnom..
– Még mindig szereted?
– Jelenleg kapcsolatban vagyok. – a sporttal amiért élek és halok.
– Szóval szereted. – mondta mosolyogva. Volt valami megnyugtató a mosolyában ami miatt nem is akartam tagadni az igazat. Még mindig szeretem, annak ellenére is, hogy tudom, a mostani énjét nem is ismerem. A múltbéli énjét ismerem, de azt annyira, hogy ha 180°-os fordulatot venne, akkor is megdobogtatná a szívem. Akkor is vele szeretnék lenni. – Most viszont megyek. – állt fel mire köszönésképp biccentettem, de nem néztem rá, mert továbbra is egy bizonyos múltbéli emlék lebegett a szemem előtt, amiben Koushi is szerepel. Már épp elindult mikor felé kaptam a fejem.
– Szeret még? – kérdeztem ezzel megállítva. Kou visszafordult felém.
– Engem vagy téged? És ki? – csak a szemeimet forgattam. – Oké, ez fejben viccesebbnek tűnt. – ismerte el majd ismételten elmosolyodott. – Azért mond ki érthetőbben is. Nehogy rossz választ adjak. – mintha a vesémbe látott volna, mintha ő is érezné, mennyi ideig elnyomtam az érzéseimet. A szívem fájdalmasan lüktetett a hangom pedig halkabb volt, mint azt szerettem volna, de ismét megkérdeztem.
– Koushi.. Szeret még.. Engem? – Kou arcáról eltűnt a mosoly és komoly tekintettel fordult felém teljes testtel.
– Szeret téged. – a szívem olyan erősen kezdett dobogni, hogy beleremegett a mellkasom, a vérem pedig sebesen száguldott az ereimben. – De sokat változott, ahogy te is. Már nem elég a szerelem ahhoz, hogy veled legyen. Régen sem volt óvatlan, de most.. – ingatta meg a fejét. Az ajkaim megremegtek, de megerőltettem magam, így mikor a tekintetünk találkozott, már nyoma sem volt az iménti remegésnek.
– Miattam? – kérdeztem egészen rekedten.
– Részben talán igen. – felelte ami miatt ismét elszorult a torkom. Kou ismét indulni készült de aztán megint vissza fordult. – Ja és még valami. Jegeld a mellbimbóidat, az a leghatásosabb, de kenhetsz rá gyulladás csökkentő krémeket is, de azt inkább csak a bimbó udvarra kend dokikám. – intett, én pedig kínosan temettem tenyerembe az arcomat. Pedig igyekeztem úgy mozdulni, hogy ne vegye észre mikor kicsit megemeltem a felsőm.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése