A két feladó 2. évad 12. rész

 Egy régi barát

A reggeli kávém mellett ücsörögtem és a velem szemben ülőt néztem, aki a telefonját forgatva az ujjai közt, meredten bámult rám. A mosoly ott bujkált a szája szélén, a felső amit pizsamaként hordott, két számmal nagyobbnak tűnt, ugyanis a nyakánál elég sok felületet hagyott szabadon és bár mindig is tudtam, hogy vonzó és cseppet sem szégyenlős.. Ha így előre hajol, látni lehet a mellbimbóját.. És rohadtul nem tudom levenni rólam a szemem, pedig nem is az esetem.. Jó mondjuk nem igazán próbáltam meg másfelé nézni. A mellbimbók valahogy vonzzák az ember tekintetét, ha piercing van bennük.
– Úgy nézel rám, mint aki mindjárt felfal. – mosolygott, de csak azért sem zavartattam magam. Egyrészt, tudom hogy csak viccel, látta már milyen fejet vágok mikor tényleg bejön valaki és rá akarom vetni magam. És rá pont nem így nézek.
–  Édesek a mellbimbóid, de nem igazán vagy a típusom. – közöltem mire duzzogva csücsörített felém. Ezen elmosolyodtam. Csak a legközelebbi barátaimmal tudok ezen viccelődni. Már ha mi még tényleg barátok vagyunk.. Kou-kun hátra dőlt a széken ezzel eltakarva azt a pontot, amit a reggeli, kómás kis bambulásomra választottam magamnak. Így jobb híján a kávémra meredtem. Kou-kun elég hirtelen állított be múlt éjjel és bár Kenmával olykor üzentek egymásnak, jó ideje nem hallottunk felőle. Én azóta nem láttam, hogy elköltözött Franciaországba.
– Tegnap este nem igazán tudtunk beszélni. – ha nem érkeztél volna olyan későn és tudtunk volna róla, hogy jössz, akkor több időnk lett volna arra, hogy beszélgessünk kicsit. Kenma pedig műszakot cserélt volna, hogy ma reggel itthon lehessen.
–  Elég hirtelen toppantál be.
Kou-kun a szemöldökét ráncolva nézett rám.
– Zavar, hogy itt vagyok?
–  Dehogy is! – sóhajtottam fáradtan. – Csak szólhattál volna előre. Mi van ha nem vagyunk itthon?
– Kapszula szálló. – vont vállat hanyagul egy gondatlan mosollyal az arcán. Csak a fejemet ingattam.
– Vagy szólsz előre és akkor tudunk készülni.
– Persze, ez is egy megoldás. – hagyta rám, mivel valószínűleg jobban érdekli a nemi életünk Kenmával. – Ti mióta szexeltek? – na tessék, mindjárt rátér arra is, hogy melyikünk van felül többször, melyikünk szerszáma a nagyobb és más egyéb kínos kérdések.
– Elég régóta. Nem emlékszek pontosan. – kortyoltam bele a reggelt indító koffein adagomba.
– Ühüm.. Melyikőtök farka a nagyobb? – mivel számítottam a kérdésre, nem nyeltem félre és nem kaptam köhögő rohamot, mint ismeretségünk legelején.
–  Nincs kedvem erről beszél Kou-kun. – tettem le a bögrém. Tegnap mikor megágyaztunk neki Kenma szobájában és Kenma átjött hozzám aludni, Kou-kun eléggé megilletődött. Nem tetszett neki, hogy együtt vagyunk és hiába próbálta elrejteni, túlságosan is egyértelmű volt. Most pedig hiába kérdez olyan dolgokat amiket más esetben simán kinéznék belőle, most egyáltalán nem tűnt annyira kíváncsinak mint amilyen lenni szokott.
– Sok mindenről lemaradtam. – mondta szinte csak magának, így hát nem is feleltem rá semmit. Én sem tudok róla szinte semmit, mármint a mostani életéről. Jobban szemügyre vettem a kinézetét, amit a tegnapi meglepettség miatt eddig még nem volt alkalmam megtenni. A haja egy kicsit hosszabb, de a másik oldalon egy kicsit rövidebb, az arca még mindig fiatalos, mintha velem egyidős lenne, vagy akár fiatalabb. – Miért szakítottatok? – van egy olyan érzésem, hogy az elmúlt időszakban sokkal gyakrabban felmerülnek olyan kérdések amiknek köze lehet Oikawához, mint az elmúlt jó pár évben összesen.
– Kenma farka hosszabb egy kicsit, de az enyém meg valamivel vastagabb. – mert még erre is szíveseben válaszolok a jelen helyzetben. Kou a szemöldökét ráncolva bámult az asztal szélére de olyan érzésem támadt, mintha átlátna a falapon az ölemig.. Kényelmetlenül fészkelődtem egy kicsit mire elmosolyodott.
– Aranyos, hogy még mindig zavarba tudsz jönni. Attól féltem kinőtted. Bár kevésbé vagy szűzies mint régen, de tudod ez az unott hozzáállásod eléggé lelombozó tud lenni.
– Nem vagyok unott, csak..
– Csak fáradt. – fejezte be hanyagul, de a mosoly még mindig ott volt az arcán. – Ne legyél már ennyire felnőtt Suu-chan! – már majdnem rávágtam, hogy inkább neki kéne egy kicsit felnőttesebben viselkednie, de még időben becsuktam a szám, mielőtt egy egetverően hatalmas ostobaságot mondtam volna. Semmi közöm hozzá, hogy ki hogyan éli meg a felnőtté válást. Kou-kun el tudja tartani magát és azt teszi amit szeret. Sikeres és boldog egyszerre. Bárcsak minden felnőtt ilyen lehetne. – Miért szakítottatok?
– Ezer már régi történet.
– De én régen nem voltam itt, hogy hallhassam, ezért mond el most, hogy fel tudjam venni a fonalat. – a mosolya lassanként hervadt le miközben engem vizslatott. Mintha kezdené megérteni, hogy már nem vagyunk olyan jóban mint régen. Legalábbis az én részemről nem. – Tudod Teruma és én nem igazán voltunk jó páros. – kezdett bele egy másik régi történetbe, ezzel jelezve, hogy ő még mindig úgy gondol rám mint annak idején.
– Azt mondta hirtelen szakítottál vele és leléptél Franciaországba. – a fiatalos csapos eléggé dühös volt emiatt. Shinohara-san akkoriban már rég elutazott a yakuza csemete exe miatt. Azóta sem hallottunk felőle.
– Nem volt az olyan hirtelen.. – felhúzta az egyik térdét és elmerengve piszkálta az asztalterítőn lévő egyik szakadást. – Nagyon szerettem és nem kétlem, hogy ő is engem, de mikor szexeltünk, olyan volt mintha undorodna a testemtől. Mármint attól, hogy én is férfi vagyok. A csókolózással nem volt baja, de minden mással.. Azzal igen, akármennyire tagadta. Ezt megérzi az ember. – a szemöldökömet ráncolva figyeltem az arcát. Régi történet ugyan, de még mindig bántja a dolog. El sem tudom képzelni mit éreztem volna a helyében. Mikor randizgatok vagy beszélgetek, rettentően rosszul esik mikor csak a testemet akarják. De Kou-kunnak sosem volt problémája azzal, ha valaki csak a testét akarta. És mikor mondhatni beleszeretett Terumába és őt taszította Kou teste.. Még csak nem is tudtam, hogy Kou-kunnak ilyen problémái voltak akkoriban.
– Talán csak időre volt szüksége.. – próbáltam menteni a menthetetlen. Ez a hajó régesrég elúszott és elsüllyedt.
– Én is ezt hittem, de nem. Ezért úgy döntöttem felesleges lenne folytatni. Szüksége volt rá, hogy határokat szabjon nekem, például hogy mennyit ihatok. Mármint alkoholt. Valahol megértettem, és mivel szüksége volt rá, hogy úgy érezze szükségem van rá és az ilyenféle odafigyelésére, ezért hagytam. Lehet itt rontottam el, de ez nem változtat azon, hogy undorodott az érintésemtől, vagy attól, hogy ő megérintsen. – akkor Teruma egyszer sem érintette meg őt? – Egyszer sem feküdtünk le rendesen. Mármint a közös kiverés is jó, de sosem mentünk ennél tovább. – remélem nem fog olyan részletesen mesélni a dologról. Nem akarom tudni, hogy Terumának mekkora a farka. Néha még bemegyek a bárba, évente talán egyszer, de nem szívesen mesélném el neki, hogy miket hallottam az exétől. – Viszont Franciaországban nem csak a sütemények olyan finomak.
– Persze hogy nem. A ruháikról is híresek. – legalábbis egy barbis mese szerint. A múltkor Kenma elaludt az ölemben és túl messze volt a távirányító, szóval végig néztem a híreket (amiket amúgy nem szoktam) aztán pedig egy lányos mesét ami bár rohadtul nem érdekelt volna, valamiért még is le tudott kötni. Ha legalább a telefonomat elértem volna..
– Tudod Suu-chan a francia pornó cseppet sem túloz.
– Ehhez a mondatodhoz látnom kellett volna már francia pornót. – Kou-kun meghökkenve pislogott rám.
– Te még nem néztél francia meleg pornót?
– Nem? – bár jobban átgondolva gőzöm sincs néztem-e. Nem voltak kedvenc pornóim, csak ha néha úgy adódott akkor néztem párat amit éppen felkapott volt vagy legalábbis azok voltak legfelül.
– Ezt mindképp pótolnod kell. – kapta fel a telefonját az asztalról, és lázasan keresgélni kezdett. Párat pislogva néztem rá, majd a szám elé emeltem a bögrém és ittam pár korty kávét. Mondhatjuk, hogy egy kicsit elszoktam Kou-kuntól. A telefonja néha felnyögött vagy elindult rajta valamilyen zene vagy nyögések áradata zengte be a konyhát. A szomszédaink már úgy is tudják, hogy melegek vagyunk, de nem hiszem, hogy érdekelné őket milyen pornót néz a vendégünk. – Szóval a lényeg az, hogy jó testük van, magasabbak mint mi, legalábbis többnyire és borotválják.
– Mit? – kérdeztem mire egy perverz és elégedett mosoly terült el az arcán. – Oh.. Szóval azt..
– Azt? – nevetett jókedvűen mire kínosan vállat vontam.
– A farkukat. Gondolom.
– Jól gondolod.
– Ez ember függő, nem? Mármint én is szoktam..
– Jó, igen, ember függő, de mikor még itt éltem a partnereim többsége rohadt szőrös volt odalent. Kint még csak egyszer akadtam dzsungelszerű fanszőrzetbe, de az épp elég lelombozó volt a sok csupasz fallosz után. – ha jól emlékszem egyszer ország várost játszottunk Kou-kunnal.. Rengeteg szinonímát ismer a farok szóra.
– És vannak kedvenc szeretőid?
– Csak egy de ő kellőképp kielégítő. – mosolygott miközben továbbra is a telefonját bűvölte. Csak egy? Akkor volt együtt csak egy valakivel mikor azzal az orvossal kavart.. Vagy Terumával.
– Szóval komoly a dolog? – kérdeztem mire válaszra sem méltatva tolta elém a telefont. Unottan elindítottam és néztem ahogy két helyes pasi egymásnak feszül és a dominanciáért kezdenek viaskodni.
– Mi volt a baj Oikawa és közted? – minden mindegy alapon beletekertem egy kicsit a videóba, miközben fél vállról válaszoltam.
– Nem tudtam neki megadni azt a biztonságérzetet amit igényelt. Túl féltékeny volt, folyton vitatkoztunk és jöttek a vizsgák. Egyszer elpattant a cérna és azóta nem beszéltünk. – tömören tényleg ennyi.
– Nem kerested? – a szívem fájdalmasan összeszorult.
– Nem. – pedig kellett volna. És ha van valami amit bánok, akkor ez az.
–  Miért? – felsóhajtva állítottam meg a videót és az asztalra fektettem a készüléket.
– Sok indokom volt de mindegyik csak kifogás. – a vizsgák aztán meg az idő, meg hogy nem alkalmas mert épp kedd van aztán meg szerda.
– És Kenma? – zavartan ráncoltam össze a szemöldököm.
– Mi van vele?
– Komoly köztetek?
– Persze.. Együtt élünk. – de már előtte is együtt éltünk.
– Az csak egy dolog Sugawara és ezt te is tudod. – meglepetten néztem rá. Tudtam hogy zavarja, hogy Kenma és én együtt vagyunk. Száz százalékig biztos voltam benne és most gyakorlatilag ki is mondta.
– A vezetéknevem? És rag nélkül?
– Nagyon szeretlek, de Kenma a családom. Az egyetlen családtagom, az egész családom.
– Nem akarom bántani, ha erre gondolsz.. – már a feltételezés is sértő. Kou-kun szomorúan ingatta meg a fejét.
– Tudom, hogy nem akarod, de néha akaratlanul is ártunk másoknak. Ha nem komolyak a..
– Egyikünké sem az! – vágtam közbe dühösen. Idejön annyi év után és minden jobban tud? Pont Ő? Épp most keresett valami hülye pornót és dugta az orrom alá, kora reggel! Fűvel fával összefekszik és még ő beszél komoly érzésekről?! – Kenma felnőtt! El tudja dönteni mit akar! Vagyis hogy mit akar csinálni.
– Azért pontosítasz, hogy ne mondhassam, Kuroot akarja? – a szememet forgatva fordítottam el tőle a fejem. Kou halkan felsóhajtott. – Kenma.. Nekem tényleg ő az egyetlen rokonom. Az egyetlen aki érdeklődik felőlem, aki keres ok nélkül is és aki tényleg örül a sikerimnek. Sokkal tartozok neki de ezt sosem érezteti velem. – igen, Kenma tényleg ilyen. Legalábbis azokkal akiket szeret.
– A kapcsolatunk a kényelmünkön alapszik.. Ebben egyeztünk meg, de nemrég kiderült, hogy Kenma többet szeretne, ezért.. Úgy döntöttünk megpróbáljuk. Lehet hogy nem vagyunk olyan boldogok mint amilyenek akár lehetnénk de minden szerelem más.
– Szerelmes vagy belé?
–  Nem tudom. – ismertem be egészen halkan. Kou vett egy mély lélegzetet amit hangosan kifújt.
– Ebből a szempontból semmit sem változtál. – ugyanolyan kölyök vagyok mint régen aki nem tudja eldönteni mit akar.. Meg a francokat! Oikawát akarom, de nem kaphatom meg, ezért a biztonságos és boldog jövőt választom Kenmával aki hasonlóképp érez, csak ő Oikawa helyett Kuroot akarja. Tudjuk mit akarunk, tudjuk kit szeretünk még mindig, szánalmasan a múltban élve. – Egyszer megcsókoltam őt. – hallottam hírét. – Még fiatalok voltunk, vagyis sokkal fiatalabbak. Szinte gyerekek. Kenma volt az egyetlen aki elfogadott és mikor pár év múlva elmondta, hogy ő is más, hogy olyan más mint én.. Arra gondoltam „Áh! Szóval ezért fogadott el!”. Aztán megcsókoltam mert úgy éreztem már nem vagyunk egymásnak senkik. Nem vagyunk barátok, sem rokonok.. Semmik. – meglepetten néztem rá. Kou-kun szabálya.. Hogy nem csókol meg senkit és nem is fekszik le senkivel akit a barátjának tart vagy úgy-ahogy de rokonok. Mikor Kenma még régen mesélt arról a jelentéktelen csókról, eszembe sem jutott ez a szabály, vagy ha mégis akkor az elhatározása előtti időben történhetett a dolog. De így már értem.. – Elég sebezhető voltam akkoriban. Kenma dühös volt rám, de akkor sem fordított nekem hátat. Sosem fordított nekem hátat és nem azért mert mindketten mások vagyunk.. – egy ideig csendben ültünk egymással szemben mikor Kou hirtelen felállt és felkapta a telefonját. – Most megyek. – indult el, gondolom átöltözni.
– Komolyan a munkahelyén akarod kifaggatni Kenmát a kapcsolatunkról? – kérdeztem mire megtorpant és felém kapta a fejét.
– Médium?
– Egy régi barát. – pontosítottam ő pedig nevetve sietett be Kenma szobájába ami most ideiglenesen az övé.
– Kou!
– Csak meginterjúvolom egy korai ebéd keretében! – az órára pillantottam ami még csak fél kilencet mutatott. Elég sokáig ücsörögtünk itt, hm?

13. - Szeret még?