Secret Soldier

 A nagybetűs Ő Kenma békésen szuszogott mellettem, mikor felébredtem. Kou-kun nagyon csendben vette le a cipőjét és mindössze a telefonjával világított. Sosem értettem miért gondolják azt az emberek, hogy a telefon vakuja nem olyan zavaró, mintha a rendes villanyt kapcsolnák fel? Legalábbis nekem egyre megy. Kikeltem az ágyból és kilépve a folyosóra felcsuktam a villanyt. Kou-kun meglepetten nézett rám. – Te még ébren vagy Suu-chan? – legszívesebben rávágtam volna, hogy miatta ébredtem fel, de így is csoda, hogy egyáltalán ide jött, nem akarom azt éreztetni vele, hogy nem látom szívesen. Örülök neki, hogy itt van, de aludni is szeretek, vagy legalábbis szeretnék, ha nem alakítottam volna azt a rettentően rossz szokásomat, hogy minden apró fényre felébredek. Kenma bezzeg.. Amióta fizikai munkája van, egész este úgy alszik mint a kisangyal, reggel pedig kipattan a szeme. – Szomjas voltam. – és még csak nem is hazudtam. – Iszok veled. – határozta el mire mosolyogva ingattam meg a fe...

  Ő az enyém és én az övé vagyok   A vonat állomás bejárata előtti rövid kis lépcsősor tetején ültem és azokat az indokokat számoltam, amiért Kankurou megérdemli a verést. Nagyon kiakasztott minket, hogy csak úgy eltűnt, ráadásul több mint egy hétig otthon ette a fene. Persze ez csak azt jelentette, hogy egyel kevesebb ember rontott ránk az elmúlt napokban mikor Itachival kettesben szerettünk volna lenni. Alig öt napja, hogy végre volt egy szabad esténk, de már megint rettentően hiányom van. Ezt a fejéhez is vágtam egy marék szövegkiemelővel együtt. Iruka, Jiraiya és Naruto megszeppenve néztek rám, Sasuke unottan lapozott egyet a füzetében és tovább írta a háziját, Itachi pedig elnyomta a nevetését amit a dühkitörésem oka varázsolt volna arra a piszkosul jóképű arcára. Ennyire még nem örültem annak, hogy csak ő érti a hümmögésem, meg a hülye öccse. Duzzogva vettem elő a telefonom, hogy ismét megnézzem az időt. Egy perc? Komolyan ennyi telt el? Azt hittem legalább 10, de minimu...

 Ezt is szeretem benned.. Amúgy meg ne pocsékold a lisztet! Itachi közelebb hajolt hozzám, egyik kezét az államra simította ahogy maga felé fordította arcomat. Azt hittem megcsókol, de nem. Ajkaink ugyan összeértek, de a nyelvét nem dugta át a számba. – Szeretsz engem? – Szeretlek. Nagyon szeretlek. – helyeseltem amin elmosolyodott és szinte az ajkaim közé lehelte a választ. – Akkor tartsd vissza az orgazmust. – megszeppenve néztem rá. Tartsam vissza? Még is hogyan? – Ez.. Nem ér.. – nyögtem lehajtva a fejem. Ha szeretem akkor megteszem? Ez nagyon aljas húzás.. Itachi ujjai még mindig az államat fogták, így megemelte a fejem, hogy a szemeimbe nézhessen. – Leálljak? – mármint mivel? Ha azt mondom, nem tudom visszatartani akkor vége is? Rendezzem le magam egyedül? Mintha csak értené a ki nem mondott kérdéseimet, elnyomva egy mosolyt ingatta meg a fejét és közelebb hajolva hozzám arcon csókolt. – Hn.. (Nem hagylak kielégületlenül..) – ennek ellenére mégis kínzóan lassan mozgatta csípő...

Szeret még? Kenma ugyanolyan nyugodt volt, mint általában. Hazafelé jövet bevásárolt, aztán nekiállt összedobni valami egyszerű vacsorát. Az asztalnál ültem és a mozdulatait figyeltem. Régen utált főzni, de amióta kellő rutinja lett benne, szívesen ügyködött a konyhában. Mikor rossz kedve volt, kicsit másabb volt, de nem figyeltem rá annyira, hogy meg tudjam mondani az apró különbségeket. Csak érezni szoktam, ha valami bántja, de a legutóbbi alkalom miatt most már a megérzéseimben sem bízok. Komoly kapcsolatot szeretett volna, szüksége volt rá, hogy mindig együtt aludjunk és ne randizzak senkivel. Még sem mondta el, mert félt, hogy nemet mondok. Kenma mellém lépett és óvatosan megsimította az arcomat. Felpillantottam rá, mire közelebb hajolt hozzám és gyengéd puszit nyomott az ajkaimra. – Rossz kedved van? – kérdezte ami miatt csak még inkább bűntudatom lett.. Ő meg tudta mondani az apróbb jelek alapján, hogy milyen a hangulatom. Ő figyelt rám, de én csak annyira vettem figyelembe ahog...