A két feladó 2. évad 22. rész
Nem kell, hogy értelme legyen
Nem is emlékszem, mikor ébredtem
ilyen kipihenve utoljára.
Tooru alvó arcára pillantottam, mire óhatatlanul is elmosolyodtam. Belélegezve az ismerős mégis ismeretlen illatot, közelebb bújtam hozzá. Tooru félálomban motyogott valamit, majd átkarolva ölelt magához és mély levegőt véve tovább aludt. Tegnap nagyon fáradtnak tűnt, nem csoda, hogy még mindig alszik.
Az arcát tanulmányozva megfigyeltem minden apró kis változást. Az idő rajta is meglátszik, a sok évnyi hadakozás a szüleivel, a sport karrier ahol két olyan személyt kell elviselnie akiket ki nem állhat..
Iwaizumi minden bizonnyal sokszor eljött hozzá, vagy épp Tooru látogatta meg őt, de mindkettőjüknek megvan a saját élete. Iwaizuminak az állatkert, mint ahogy tegnap kiderült, Toorunak pedig a röplabda. Én nem tudtam volna egyedül élni. Amíg Kenma nem költözött hozzám, nagyon magányos voltam.
– Koushi.
– Hm?
– Tényleg itt vagy? – egyik kezemet az arcára simítottam és megpusziltam ajkait.
– Itt vagyok. – mondtam halkan.
– Tényleg szeretsz? – fájdalmasan szorult össze a szívem a kérdése hallatán. Hogyne szeretném?
– Szeretlek. Nagyon-nagyon szeretlek. – puszitam meg újra az ajkait. Kinyitotta a szemeit és rám nézett.
– Tényleg.. Tényleg szeretlek? – Tooru kérdése mintha gyökeret vert volna a fejemben. Fájdalmasan visszhangzott a szívemben és kételyt növesztett ott ahol nem kellene. – Még nem dolgoztam fel a szakítást.. – én sem tudtam teljesen elengedni. Éltem az életem, de vágyódtam utána, hiányzott, hogy nincs velem. – Még nem dolgoztam fel, hogy nem vagy velem. – a szemöldököm megremegett miközben egyik kezemmel óvatosan megsimítottam arcát. Tooru nem mozdult, csak továbbra is engem nézett. – Nem akarok attól függni, hogy az életem része vagy. Azt szeretném ha nélküled is egész lennék, de boldoggá tenne a jelenléted. Így nem lennék annyira elviselhetetlenül féltékeny és tapadós. – szóval így értette, hogy már szavakba tudja önteni az érzéseit.
– És mit tegyek, hogy segítsek? – kérdeztem a szemeibe nézve, mintha onnan kiolvashatnám a válaszokat.
– Nem tudsz tenni semmit. – simította a kezét a tarkómra és a mellkasához húzta a fejem. – Ezt nekem kell rendeznem. Egyedül. – a szívem fájdalmasan szorult össze az utolsó szó miatt. Elküld? Most hogy újra vele lehetnék, elküld? – Azt hiszem ez a beszélgetés nem épp ébredés utánra való, de.. Ez most nagyon fontos. – átölelve őt próbáltam kiélvezni a közelségét, mielőtt arra kérne, hogy menjek haza.. Hogy hagyjam magára..
Tooru szorosan magához ölelt és mély levegőt vett.
– Igazad volt régen.. Hogy nem akartál csak úgy belebonyolódni egy kapcsolatba velem, miközben még Sawamurát szeretted. – sóhajtott fel hangosan. – Ez a helyzet kicsit bonyolultabb.. Azért nem akarom elragadtatni magam, mert túlságosan függök tőled.
– Ez.. – nem mondom ki, hogy hülyeség. Az érzések nem lehetnek azok. Beharapva az ajkam gondoltam át, mit is akarok mondani. Hogy vele szeretnék maradni..
Kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. Tooru bár lazított az ölelésén, továbbra sem engedett el és azt sem hagyta, hogy túl messzire húzódjak tőle, na nem mintha szándékomban állt volna ilyesmi.
– Nem múlt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád. Nyálasan hangzik, de igaz.. Nem voltam boldogtalan, de.. Nagyon hiányoztál és mindenhol téged kerestelek. Néztem a faliújságot az egyetemen, hogy tudjam mikor lesz vizsgád. Az órarend változtatásaidat a suli honlapján, hogy tudjam, mikor érhetsz rá.. Aztán évekkel később a sporthíreket fürkésztem, és a tévében is a meccseiteket néztem. Utáltam a randikat amikre elmentem, mert mindenki csak idomítható kisállatként kezelt. Tudtam, hogy az ilyenek oldalakon ne várjak csodát, de senki nem volt olyan, mint.. – senki nem volt hozzá fogható. Ezt már túl kínos lenne kimondani. – Nem akarlak elengedni. – suttogtam mire Tooru megpuszilta a homlokom.
– Mondtam én olyasmit, hogy engedj el vagy, hogy el akarlak engedni? – kérdezte és rám nézett. – Csak lassítani szeretnék. A tegnap délután annak ellenére is leírhatatlan volt, hogy csak pettingeltünk, és nagyon kellett a lelkemnek egy kiadós alvás veled, de ne ugorjunk fejjel a falnak. A múltunkat tekintve azt hiszem jobban szükségünk volt most erre, mint bármi másra, de újra meg akarlak hódítani és újra szerelembe akarok esni. – mosolygott rám. – És ezúttal az életem többi részét is rendbe teszem. Hogy stabilabb legyek mint valaha. – mondta aztán elfintorodott. – Nem fog egyedül sikerülni.. Pedig hogy gyűlölöm a pszichológusokat. – meglepetten vontam fel a szemöldököm. Nem gondoltam volna, hogy ekkora a káosz benne, hogy szüksége van egy külső segítségre. – Már egy ideje gondolkodtam azon, hogy felkeresek egyet, de épp itt az ideje, hogy lépjek is ezzel kapcsolatban. A világ újra színes, de az árnyékok nem nyugszanak. – puszilta meg az arcom, majd a hátamra döntött és felém pördült. – Mielőtt elkezdjük ezt az újra ismerkedés dolgot, csaphatnánk egy nosztalgia napot. – támaszkodott meg a fejem mellett én pedig az oldalára simítottam a kezem. Nem volt semmi szexuális jellege annak ahogy felettem támaszkodott, mégis legszívesebben most azonnal lerántottam volna magamhoz, reggeli szájszag ide vagy oda (mindkettőnk részéről), minden lehetséges negativitást ki akartam csókolni belőle.
De őt sokkal jobban megviselte az élet, mint engem. Sokkal több mindennel kell szembenéznie, mint nekem. Ezért hagyom, hogy az ő tempójában haladjunk és ez a szeressünk újra egymásba dolog, túlságosan is csábító ahhoz, hogy nemet mondjak rá. Igaza van abban, hogy újra felkel fedeznünk egymást, újra kell ismerkednünk.
Régen ő volt az aki tekintettel volt az érzéseimre, most én fogok várni rá, hogy stabilabb legyen mint valaha, ahogy ő fogalmazott.
Ezen elmosolyodtam és felkönyökölve megpusziltam puha ajkait.
– 10 év ide vagy oda.. Még mindig az a Tooru vagy akit szerettem.
– A te mosolyod még mindig a régi. Annak ellenére is, hogy megváltozott, mégis a régi.
– Ez elég hülyén hangzik, de én is hasonlóan érzek veled kapcsolatban. – mosolyogtam miközben ismét belélegeztem az illatát. – Ismerős, mégis más.. Régi, de ott az új is.
– Gyönyörű de értelmetlen. Mint a mesék. – ezen elnevettem magam mire Tooru is elmosolyodott és lehajolva hozzám lágy csókot váltottunk. Az arcát simogatva élveztem ahogy homlokát az enyémnek döntve, időről időre, újabb puha csókot nyom ajkaimra.
– Nem kell, hogy értelme legyen. – suttogtam két csók között. – Csak szeretni akarlak és boldog lenni veled. – Tooru ajkai mosolyra húzódtak a következő csók alatt, majd mikor elvált tőlem újra azt a régi fényt láttam megcsillanni a szemeiben. Azt a vidám, meleg csillogást ami átsüt a komor felhőkön is. Ezt is imádtam benne, ez is különlegessé tette számomra.
– Ez egyre jobban hasonlít azokra a szappanoperákra amiket a nagymamám szeret.
– A nagyid BL sorozatokat néz? – kérdeztem mire halkan nevetve ingatta meg a fejét.
– Nem hiszem, de az előbbi vallomásod épp olyan volt, mint egy latin pasi vallomása a megsebzett nőnek. és a gondolataimat még nem is hallottad, te megsebzett hajadon!
– Oké, ebben van valami, de én azt hittem, hogy a pasi szokott népszerű és/vagy gazdag lenni.
– Mivel mindketten pasik vagyunk, mondhatjuk, hogy mindkettőnkre igaz pár klisé.
– Na de hogy a női oldalról is.. Elég összetett szappanopera lett belőle. – gondolkodtam hangosan, de azt már nem tettem hozzá, hogy nem szeretem ezeket a sorozatokat, mert szerintem rémegyszerűek. Nagyon remélem, hogy Tooru nem lett ezeknek a történeteknek a rajongója az elmúlt években. Már a Star Wars-al is az őrületbe tudott kergetni, de az legalább jó volt, még ha néha kicsit unalmas is.
– Végül is mindegy. Veled minden klisét szeretek. – mondta mire halkan felnevettem.
– Ez is elég szappanoperás szöveg, ugye tudod? – kérdeztem de a tekintete ellágyult ahogy engem vizslatott. Egyik kezét az arcomra simította és mély levegőt véve halkan suttogott.
– Utánam jöttél. – csak 10 év kellett hozzá és egy kotnyeles, régi ismerős.
– Te jöttél először.. – mint mindig.
– Kou nélkül nem hiszem, hogy neki indultam volna. – motyogta majd elgondolkodva húzódott el ismét. – Vagyis.. A múltkor elindultam, de.. Nem tudtam, hol laksz és ahelyett, hogy megkérdeztem volna valakitől, csak úgy random elindultam. – értetlenül pislogtam rá, miközben Tooru kínosan kerülte a tekintetem, az arca pedig egyre pirosabb lett zavarában.
– A makacsságod semmit sem változott. – nevettem mire még inkább elvörösödött.
– Azt hittem oda találok.. – ismerte be mire megint kitört volna belőlem a nevetés de visszafogtam magam.
– Vajon az orvosi diploma hülyíti az embert, vagy a sport karrier? – kérdeztem csak viccből mire Tooru nyöszörögve a mellkasomhoz bújt. Mosolyogva öleltem át és a hátát simogattam, miközben megpusziltam a fejét. – Hiányoztál. – jobban, mint gondoltam volna.
– A hülyeségeim pótolhatatlanok? – kérdezte, de kihallottam a hangjából, hogy mosolyog.
– De még mennyire. Pótolhatatlan vagy. A hülyeségeiddel, az úri viselkedéseddel, a drámáiddal, mindennel együtt. – de nem ezek miatt szerettem belé régen. Mindent egybevetve, Oikawa Tooru volt az akibe beleszerettem. A lényébe, minden apróságába amit észre sem vesz. Ha valaki 180°-os fordulatot vesz akkor is megmaradnak azok a dolgok, amik az alap személyiségét, az alap lényét alkotják. A változások amik az elmúlt 10 évben történtek, okkal történtek és újra változni fog, ahogy minden változik. Nem azért szakítottunk, mert megutáltuk egymást, nem is azért, mert meguntuk egymást. Egy ostoba vita volt.. Bárcsak hamarabb utána jöttem volna, bárcsak ne mondtam volna azt, hogy jobb nekünk külön, bárcsak vele lehetettem volna az elmúlt 10 évben.
– Nem leszek többé elviselhetetlenül féltékeny. – míg én azon gondolkodtam, mennyire elszúrtam mindent, ő is hasonlókon törhette a fejét, csak épp nem engem hibáztatott.. Feltápászkodott, hogy a szemembe nézhessen. 10 év hiánya, 10 év fájdalma vegyült benne. 10 év amikor nem lehettem mellette, nem lehettem mellette mikor újabb akadályokkal nézett szembe az életben, nem lehettem mellette, mert egy buta vita alkalmával olyat mondtam amit nem kellett volna és aztán nem mentem utána.. – Nem volt jobb nélküled.. Nekem nem.
– Nekem sem. – remegtek meg ajkaim. – Nem gondoltam komolyan.. Utánad kellett volna mennem..
– Most itt vagy, nem? – kérdezte mosolyogva és összedöntötte a homlokunkat. A mosolya szelíd volt, mintha csak megbocsátaná nekem a hibáimat. De valószínűleg sosem haragudott rám igazán, az ő szemlélete szerint, nincs is mit megbocsátania..
– Tooru. Soha ne fogd vissza magad, ne fojtsd magadba az érzéseid. Mondj el mindent, akkor is ha nehéz, akkor is ha megbántasz vele. Boldoggá akarlak tenni.
– Akkor maradj velem. – vágta rá mire elmosolyodtam. Százszor is kevés lenne elismételni, hogy vele akarok maradni, százszor is kevés lenne elismételnie, hogy vele maradhatok. – Maradj velem, akkor is ha nehéz, akkor is ha bosszantalak, vagy ha vitatkozunk. Maradj velem. – átölelve csókoltam meg, ezúttal sokkal szenvedélyesebben és hevesebben mint az előbb. A nyelveink olyan keringőt jártak amit már ismertek, egy olyan parketten, amit nemrég kezdtek újra felfedezni. Mikor elváltunk egymástól, hogy levegőt vegyünk, újra kezdtük és újra és újra amíg már fájni nem kezdtek az ajkaink. Egyszerre volt elég és egyszerre volt kevés. Egyszerre volt semmi és egyszerre volt minden.
– Velem maradsz ugye? – kérdezte reménykedve.
– Veled maradhatok? – kérdeztem vissza mire halkan felkuncogott.
– Nem akarlak elengedni. – simította össze az orrunkat.
– Én sem téged.. – suttogtam és összesimítottam ajkainkat. Lágy, gyengéd csókot váltottunk, de úgy éreztem mindent közölt benne és mindent közölhettem benne.
Nosztalgia nap, hm? Egy pillanatra még átadjuk magunkat a régi érzéseknek, amik a világot jelentették régen és most egy pillanatra még mindig.
Újrakezdjük. Újra belé szerethetek, újra megismerhetem, újra vele lehetek és nem érdekel mennyit kell küzdenünk ezért, ezúttal nem engedem el. Többé nem engedem el.
Tooru alvó arcára pillantottam, mire óhatatlanul is elmosolyodtam. Belélegezve az ismerős mégis ismeretlen illatot, közelebb bújtam hozzá. Tooru félálomban motyogott valamit, majd átkarolva ölelt magához és mély levegőt véve tovább aludt. Tegnap nagyon fáradtnak tűnt, nem csoda, hogy még mindig alszik.
Az arcát tanulmányozva megfigyeltem minden apró kis változást. Az idő rajta is meglátszik, a sok évnyi hadakozás a szüleivel, a sport karrier ahol két olyan személyt kell elviselnie akiket ki nem állhat..
Iwaizumi minden bizonnyal sokszor eljött hozzá, vagy épp Tooru látogatta meg őt, de mindkettőjüknek megvan a saját élete. Iwaizuminak az állatkert, mint ahogy tegnap kiderült, Toorunak pedig a röplabda. Én nem tudtam volna egyedül élni. Amíg Kenma nem költözött hozzám, nagyon magányos voltam.
– Koushi.
– Hm?
– Tényleg itt vagy? – egyik kezemet az arcára simítottam és megpusziltam ajkait.
– Itt vagyok. – mondtam halkan.
– Tényleg szeretsz? – fájdalmasan szorult össze a szívem a kérdése hallatán. Hogyne szeretném?
– Szeretlek. Nagyon-nagyon szeretlek. – puszitam meg újra az ajkait. Kinyitotta a szemeit és rám nézett.
– Tényleg.. Tényleg szeretlek? – Tooru kérdése mintha gyökeret vert volna a fejemben. Fájdalmasan visszhangzott a szívemben és kételyt növesztett ott ahol nem kellene. – Még nem dolgoztam fel a szakítást.. – én sem tudtam teljesen elengedni. Éltem az életem, de vágyódtam utána, hiányzott, hogy nincs velem. – Még nem dolgoztam fel, hogy nem vagy velem. – a szemöldököm megremegett miközben egyik kezemmel óvatosan megsimítottam arcát. Tooru nem mozdult, csak továbbra is engem nézett. – Nem akarok attól függni, hogy az életem része vagy. Azt szeretném ha nélküled is egész lennék, de boldoggá tenne a jelenléted. Így nem lennék annyira elviselhetetlenül féltékeny és tapadós. – szóval így értette, hogy már szavakba tudja önteni az érzéseit.
– És mit tegyek, hogy segítsek? – kérdeztem a szemeibe nézve, mintha onnan kiolvashatnám a válaszokat.
– Nem tudsz tenni semmit. – simította a kezét a tarkómra és a mellkasához húzta a fejem. – Ezt nekem kell rendeznem. Egyedül. – a szívem fájdalmasan szorult össze az utolsó szó miatt. Elküld? Most hogy újra vele lehetnék, elküld? – Azt hiszem ez a beszélgetés nem épp ébredés utánra való, de.. Ez most nagyon fontos. – átölelve őt próbáltam kiélvezni a közelségét, mielőtt arra kérne, hogy menjek haza.. Hogy hagyjam magára..
Tooru szorosan magához ölelt és mély levegőt vett.
– Igazad volt régen.. Hogy nem akartál csak úgy belebonyolódni egy kapcsolatba velem, miközben még Sawamurát szeretted. – sóhajtott fel hangosan. – Ez a helyzet kicsit bonyolultabb.. Azért nem akarom elragadtatni magam, mert túlságosan függök tőled.
– Ez.. – nem mondom ki, hogy hülyeség. Az érzések nem lehetnek azok. Beharapva az ajkam gondoltam át, mit is akarok mondani. Hogy vele szeretnék maradni..
Kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni. Tooru bár lazított az ölelésén, továbbra sem engedett el és azt sem hagyta, hogy túl messzire húzódjak tőle, na nem mintha szándékomban állt volna ilyesmi.
– Nem múlt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád. Nyálasan hangzik, de igaz.. Nem voltam boldogtalan, de.. Nagyon hiányoztál és mindenhol téged kerestelek. Néztem a faliújságot az egyetemen, hogy tudjam mikor lesz vizsgád. Az órarend változtatásaidat a suli honlapján, hogy tudjam, mikor érhetsz rá.. Aztán évekkel később a sporthíreket fürkésztem, és a tévében is a meccseiteket néztem. Utáltam a randikat amikre elmentem, mert mindenki csak idomítható kisállatként kezelt. Tudtam, hogy az ilyenek oldalakon ne várjak csodát, de senki nem volt olyan, mint.. – senki nem volt hozzá fogható. Ezt már túl kínos lenne kimondani. – Nem akarlak elengedni. – suttogtam mire Tooru megpuszilta a homlokom.
– Mondtam én olyasmit, hogy engedj el vagy, hogy el akarlak engedni? – kérdezte és rám nézett. – Csak lassítani szeretnék. A tegnap délután annak ellenére is leírhatatlan volt, hogy csak pettingeltünk, és nagyon kellett a lelkemnek egy kiadós alvás veled, de ne ugorjunk fejjel a falnak. A múltunkat tekintve azt hiszem jobban szükségünk volt most erre, mint bármi másra, de újra meg akarlak hódítani és újra szerelembe akarok esni. – mosolygott rám. – És ezúttal az életem többi részét is rendbe teszem. Hogy stabilabb legyek mint valaha. – mondta aztán elfintorodott. – Nem fog egyedül sikerülni.. Pedig hogy gyűlölöm a pszichológusokat. – meglepetten vontam fel a szemöldököm. Nem gondoltam volna, hogy ekkora a káosz benne, hogy szüksége van egy külső segítségre. – Már egy ideje gondolkodtam azon, hogy felkeresek egyet, de épp itt az ideje, hogy lépjek is ezzel kapcsolatban. A világ újra színes, de az árnyékok nem nyugszanak. – puszilta meg az arcom, majd a hátamra döntött és felém pördült. – Mielőtt elkezdjük ezt az újra ismerkedés dolgot, csaphatnánk egy nosztalgia napot. – támaszkodott meg a fejem mellett én pedig az oldalára simítottam a kezem. Nem volt semmi szexuális jellege annak ahogy felettem támaszkodott, mégis legszívesebben most azonnal lerántottam volna magamhoz, reggeli szájszag ide vagy oda (mindkettőnk részéről), minden lehetséges negativitást ki akartam csókolni belőle.
De őt sokkal jobban megviselte az élet, mint engem. Sokkal több mindennel kell szembenéznie, mint nekem. Ezért hagyom, hogy az ő tempójában haladjunk és ez a szeressünk újra egymásba dolog, túlságosan is csábító ahhoz, hogy nemet mondjak rá. Igaza van abban, hogy újra felkel fedeznünk egymást, újra kell ismerkednünk.
Régen ő volt az aki tekintettel volt az érzéseimre, most én fogok várni rá, hogy stabilabb legyen mint valaha, ahogy ő fogalmazott.
Ezen elmosolyodtam és felkönyökölve megpusziltam puha ajkait.
– 10 év ide vagy oda.. Még mindig az a Tooru vagy akit szerettem.
– A te mosolyod még mindig a régi. Annak ellenére is, hogy megváltozott, mégis a régi.
– Ez elég hülyén hangzik, de én is hasonlóan érzek veled kapcsolatban. – mosolyogtam miközben ismét belélegeztem az illatát. – Ismerős, mégis más.. Régi, de ott az új is.
– Gyönyörű de értelmetlen. Mint a mesék. – ezen elnevettem magam mire Tooru is elmosolyodott és lehajolva hozzám lágy csókot váltottunk. Az arcát simogatva élveztem ahogy homlokát az enyémnek döntve, időről időre, újabb puha csókot nyom ajkaimra.
– Nem kell, hogy értelme legyen. – suttogtam két csók között. – Csak szeretni akarlak és boldog lenni veled. – Tooru ajkai mosolyra húzódtak a következő csók alatt, majd mikor elvált tőlem újra azt a régi fényt láttam megcsillanni a szemeiben. Azt a vidám, meleg csillogást ami átsüt a komor felhőkön is. Ezt is imádtam benne, ez is különlegessé tette számomra.
– Ez egyre jobban hasonlít azokra a szappanoperákra amiket a nagymamám szeret.
– A nagyid BL sorozatokat néz? – kérdeztem mire halkan nevetve ingatta meg a fejét.
– Nem hiszem, de az előbbi vallomásod épp olyan volt, mint egy latin pasi vallomása a megsebzett nőnek. és a gondolataimat még nem is hallottad, te megsebzett hajadon!
– Oké, ebben van valami, de én azt hittem, hogy a pasi szokott népszerű és/vagy gazdag lenni.
– Mivel mindketten pasik vagyunk, mondhatjuk, hogy mindkettőnkre igaz pár klisé.
– Na de hogy a női oldalról is.. Elég összetett szappanopera lett belőle. – gondolkodtam hangosan, de azt már nem tettem hozzá, hogy nem szeretem ezeket a sorozatokat, mert szerintem rémegyszerűek. Nagyon remélem, hogy Tooru nem lett ezeknek a történeteknek a rajongója az elmúlt években. Már a Star Wars-al is az őrületbe tudott kergetni, de az legalább jó volt, még ha néha kicsit unalmas is.
– Végül is mindegy. Veled minden klisét szeretek. – mondta mire halkan felnevettem.
– Ez is elég szappanoperás szöveg, ugye tudod? – kérdeztem de a tekintete ellágyult ahogy engem vizslatott. Egyik kezét az arcomra simította és mély levegőt véve halkan suttogott.
– Utánam jöttél. – csak 10 év kellett hozzá és egy kotnyeles, régi ismerős.
– Te jöttél először.. – mint mindig.
– Kou nélkül nem hiszem, hogy neki indultam volna. – motyogta majd elgondolkodva húzódott el ismét. – Vagyis.. A múltkor elindultam, de.. Nem tudtam, hol laksz és ahelyett, hogy megkérdeztem volna valakitől, csak úgy random elindultam. – értetlenül pislogtam rá, miközben Tooru kínosan kerülte a tekintetem, az arca pedig egyre pirosabb lett zavarában.
– A makacsságod semmit sem változott. – nevettem mire még inkább elvörösödött.
– Azt hittem oda találok.. – ismerte be mire megint kitört volna belőlem a nevetés de visszafogtam magam.
– Vajon az orvosi diploma hülyíti az embert, vagy a sport karrier? – kérdeztem csak viccből mire Tooru nyöszörögve a mellkasomhoz bújt. Mosolyogva öleltem át és a hátát simogattam, miközben megpusziltam a fejét. – Hiányoztál. – jobban, mint gondoltam volna.
– A hülyeségeim pótolhatatlanok? – kérdezte, de kihallottam a hangjából, hogy mosolyog.
– De még mennyire. Pótolhatatlan vagy. A hülyeségeiddel, az úri viselkedéseddel, a drámáiddal, mindennel együtt. – de nem ezek miatt szerettem belé régen. Mindent egybevetve, Oikawa Tooru volt az akibe beleszerettem. A lényébe, minden apróságába amit észre sem vesz. Ha valaki 180°-os fordulatot vesz akkor is megmaradnak azok a dolgok, amik az alap személyiségét, az alap lényét alkotják. A változások amik az elmúlt 10 évben történtek, okkal történtek és újra változni fog, ahogy minden változik. Nem azért szakítottunk, mert megutáltuk egymást, nem is azért, mert meguntuk egymást. Egy ostoba vita volt.. Bárcsak hamarabb utána jöttem volna, bárcsak ne mondtam volna azt, hogy jobb nekünk külön, bárcsak vele lehetettem volna az elmúlt 10 évben.
– Nem leszek többé elviselhetetlenül féltékeny. – míg én azon gondolkodtam, mennyire elszúrtam mindent, ő is hasonlókon törhette a fejét, csak épp nem engem hibáztatott.. Feltápászkodott, hogy a szemembe nézhessen. 10 év hiánya, 10 év fájdalma vegyült benne. 10 év amikor nem lehettem mellette, nem lehettem mellette mikor újabb akadályokkal nézett szembe az életben, nem lehettem mellette, mert egy buta vita alkalmával olyat mondtam amit nem kellett volna és aztán nem mentem utána.. – Nem volt jobb nélküled.. Nekem nem.
– Nekem sem. – remegtek meg ajkaim. – Nem gondoltam komolyan.. Utánad kellett volna mennem..
– Most itt vagy, nem? – kérdezte mosolyogva és összedöntötte a homlokunkat. A mosolya szelíd volt, mintha csak megbocsátaná nekem a hibáimat. De valószínűleg sosem haragudott rám igazán, az ő szemlélete szerint, nincs is mit megbocsátania..
– Tooru. Soha ne fogd vissza magad, ne fojtsd magadba az érzéseid. Mondj el mindent, akkor is ha nehéz, akkor is ha megbántasz vele. Boldoggá akarlak tenni.
– Akkor maradj velem. – vágta rá mire elmosolyodtam. Százszor is kevés lenne elismételni, hogy vele akarok maradni, százszor is kevés lenne elismételnie, hogy vele maradhatok. – Maradj velem, akkor is ha nehéz, akkor is ha bosszantalak, vagy ha vitatkozunk. Maradj velem. – átölelve csókoltam meg, ezúttal sokkal szenvedélyesebben és hevesebben mint az előbb. A nyelveink olyan keringőt jártak amit már ismertek, egy olyan parketten, amit nemrég kezdtek újra felfedezni. Mikor elváltunk egymástól, hogy levegőt vegyünk, újra kezdtük és újra és újra amíg már fájni nem kezdtek az ajkaink. Egyszerre volt elég és egyszerre volt kevés. Egyszerre volt semmi és egyszerre volt minden.
– Velem maradsz ugye? – kérdezte reménykedve.
– Veled maradhatok? – kérdeztem vissza mire halkan felkuncogott.
– Nem akarlak elengedni. – simította össze az orrunkat.
– Én sem téged.. – suttogtam és összesimítottam ajkainkat. Lágy, gyengéd csókot váltottunk, de úgy éreztem mindent közölt benne és mindent közölhettem benne.
Nosztalgia nap, hm? Egy pillanatra még átadjuk magunkat a régi érzéseknek, amik a világot jelentették régen és most egy pillanatra még mindig.
Újrakezdjük. Újra belé szerethetek, újra megismerhetem, újra vele lehetek és nem érdekel mennyit kell küzdenünk ezért, ezúttal nem engedem el. Többé nem engedem el.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése