A két feladó 2. évad 18. rész
Nem sírok!
Igazat mondott.. Már akkor tudtam
mikor haza értem. Sugawara a kanapé előtt ült és úgy bámult maga elé, mint akkoriban
mikor szakítottak. Kuroo nem hazudott. Oikawa tényleg itt volt, de az még
kérdéses hogy is került ide..
– Oikawa.. – kezdte Sugawara de ledobva a táskám a földre közbe vágtam.
– Tudom.
Nagy léptekkel szeltem át a köztünk lévő távolságot és elé léptem, majd vettem egy mély levegőt és leguggoltam vele szemben.
– Mi történt? – kérdeztem miközben igyekeztem palástolni, hogy mi is érdekel igazán. Hogy lefeküdtek-e.. Hogy megcsalt-e..
Sugawara beharapta az alsó ajkát és megrázkódott a válla a feltörni vágyó könnyektől, de még küzdött ellene. Talán előttem szégyellte ezeket a könnyeket, de az is lehet, hogy maga előtt tartotta nevetségesnek. Kissé megkönnyebbültem az utóbbi eshetőség miatt, mert az azt jelentené, hogy vissza utasította őt.
– Beszélni akartam vele.. – ismerte be azt, amit már eddig is nagyon jól tudtam.
Törökülésben lehuppantam, mert bár nem fájt a lábam a guggolástól, még is stabilabb testhelyzetet akartam felvenni, mert attól féltem hogy a megkönnyebbüléstől menten össze esek.
Azt hittem megteszi.. Azt hittem ő is meg csal majd, és egész úton azon agyaltam, hogy még meg is tudnám érteni, elvégre olyan menthetetlenül szereti őt..
Hangosan felsóhajtva hajtottam hátra a fejem, majd behunytam a szemeimet.
Akkora szemétláda vagyok. Egy nyomorult seggfej.. Ha nem mondtam volna neki, hogy randizzon velem, hogy emeljük magasabb szintre a kapcsolatunk, hogy ne csak barátság extrákkal legyünk.. Sugawara miattam nem lehet együtt Oikawával.. Miattam utasította vissza.
Sugawarára emeltem a tekintetem. A meggyötört arcára, ahogy az ajkaihoz érinti a kezét, a felhúzott térdei..
– Ő nem akart beszélni? – tapintottam rá a lényegre, mire látványosan összerezzent és az arca eltorzult az elfolytott zokogástól. A szívem fájdalmasan szorult össze a mellkasomban.
– Nem tudom.. Nem értem.. – hajtotta fejét a karjára és csendben szipogott.
Bizonytalanul nyújtottam ki a kezem, hogy megérintsem, de félúton leengedtem a kezem.
Én sem értem.. Miért volt itt? Mi történt pontosan? Én tehetek róla? Közöm van hozzá egyáltalán? Miért utasította vissza? Vagy Oikawa utasította el?
Mikor Sugawara folytottan felsírt nem érdekelt az indokok vagy a miértek. Nem érdekelt kinek a hibája, ki mit tett és miért. Fájdalmasan feszített a mellkasom, szükségem volt rá, hogy magamhoz ölelhessem, hogy érezhessem, nem vagyok egyedül.
Megragadtam a vállait és magamhoz húztam, szorosan fonva köré a karjaimat próbáltam kitölteni az a sajgó űrt a szívemben, még ha csak egy kicsit is.
Önző vagyok.
Fáj, hogy sír, fáj hogy szenved, fáj, hogy nem tehetek semmit, fáj, hogy úgy érzem én tehetek róla. Belerángattam a szánalmas és kétségbeejtő világomba, magammal rántottam oda ahol nincs fény, nincs remény, nincs semmi, csak a sok pofon és buktató..
Magammal rántottam a való életbe.. A magányos valóságba..
Oikawa mellett nem érezte ezt, előtte pedig ott voltak a szülei és a barátai. Ha tudta is, hogy az ember magányos fajta, a társaság iránti óhatatlan vággyal és küszködéssel.. Ha tudta is.. Megbirkózott vele, mert volt kivel küzdeni.
Velem nem tudott harcolni ellene.. Még egyedül is többet ér mint velem.
– Megcsókolt. – a szívem fájdalmasan összeszorult, a torkomat egy gombóc kezdte folytogatni, amit hiába próbáltam lenyelni, hogy elvesszen a hasamban és a torkom helyett inkább a gyomromat töltse ki.
– Ühm.. – ennyi sikerült, ennyi szűrődött ki.
– Vissza csókoltam.. – lehunyva a szemem nyeltem le a könnyeimet. Tudom.. Tudom, hogy vissza csókolta.. Ostoba lett volna nem megtenni.. – Csak egy csók volt de.. Ennél nem mentem tovább.. Tisztázni akartam veled, de.. De elment.. – szakítani akart velem, mielőtt tovább megy. A szemeimet marták a könnyek, az ajkaim megremegtek, de reszketve elnyomtam a fájó érzést, ami így még inkább folytogatni kezdett. – Sajnálom.. – remegte még mindig a karjaimban. Megráztam a fejem.
– Kösz hogy nem mentél tovább. – suttogtam, de hiba volt megszólalnom,
Sugawara kibontakozott az ölelésből és két keze közé fogta arcomat. Az ajkaim megállíthatatlanul remegtek.
– Ne haragudj.. Sajnálom.. – döntötte össze a homlokunkat, de csak a fejemet ráztam, hogy nem kell sajnálnia. Nekem kéne bocsánatot kérnem. Tudtam hogy szereti, tudtam, hogy ők ketten nem úgy váltak szét mint Kuroo és én, tudtam hogy lezáratlan maradt a kapcsolatuk.. Tudtam, mégis.. Annak ellenére hogy mennyire szereti őt, képes volt megálljt parancsolni egyetlen csóknál. Megtette, mert.. Elmondtam neki, hogy Kuroo megcsalt, hogy mennyire fájt..
De Kounak igaza volt. Az a rohadt kis szemét! Tudta hogy ez lesz vagy sejtette, de.. Attól még fáj! Itt kéne lennie és összeszedni a darabjaimat! Itt kéne lennie, hogy ő öleljen át, miközben én dühösen szidom azt a kotnyeles pofáját! Tudta, hogy Sugawara sosem választana engem, és én is csak menekülök a saját érzéseimtől, a saját fájdalmamtól a saját kudarcaimtól.. Ráakaszkodtam.. Kou mindkettőnket szeret. Gyorsan és fájdalmasan tépte le a sebtapaszt amit leragasztottam és ezzel Sugawarának is ártott, de neki első sorban én ártottam.
Ha nem rezeltem volna be, ha nem mondom hogy legyünk együtt, akkor ő és Oikawa most már ismét egy pár lenne..
– Oikawa.. – kezdte Sugawara de ledobva a táskám a földre közbe vágtam.
– Tudom.
Nagy léptekkel szeltem át a köztünk lévő távolságot és elé léptem, majd vettem egy mély levegőt és leguggoltam vele szemben.
– Mi történt? – kérdeztem miközben igyekeztem palástolni, hogy mi is érdekel igazán. Hogy lefeküdtek-e.. Hogy megcsalt-e..
Sugawara beharapta az alsó ajkát és megrázkódott a válla a feltörni vágyó könnyektől, de még küzdött ellene. Talán előttem szégyellte ezeket a könnyeket, de az is lehet, hogy maga előtt tartotta nevetségesnek. Kissé megkönnyebbültem az utóbbi eshetőség miatt, mert az azt jelentené, hogy vissza utasította őt.
– Beszélni akartam vele.. – ismerte be azt, amit már eddig is nagyon jól tudtam.
Törökülésben lehuppantam, mert bár nem fájt a lábam a guggolástól, még is stabilabb testhelyzetet akartam felvenni, mert attól féltem hogy a megkönnyebbüléstől menten össze esek.
Azt hittem megteszi.. Azt hittem ő is meg csal majd, és egész úton azon agyaltam, hogy még meg is tudnám érteni, elvégre olyan menthetetlenül szereti őt..
Hangosan felsóhajtva hajtottam hátra a fejem, majd behunytam a szemeimet.
Akkora szemétláda vagyok. Egy nyomorult seggfej.. Ha nem mondtam volna neki, hogy randizzon velem, hogy emeljük magasabb szintre a kapcsolatunk, hogy ne csak barátság extrákkal legyünk.. Sugawara miattam nem lehet együtt Oikawával.. Miattam utasította vissza.
Sugawarára emeltem a tekintetem. A meggyötört arcára, ahogy az ajkaihoz érinti a kezét, a felhúzott térdei..
– Ő nem akart beszélni? – tapintottam rá a lényegre, mire látványosan összerezzent és az arca eltorzult az elfolytott zokogástól. A szívem fájdalmasan szorult össze a mellkasomban.
– Nem tudom.. Nem értem.. – hajtotta fejét a karjára és csendben szipogott.
Bizonytalanul nyújtottam ki a kezem, hogy megérintsem, de félúton leengedtem a kezem.
Én sem értem.. Miért volt itt? Mi történt pontosan? Én tehetek róla? Közöm van hozzá egyáltalán? Miért utasította vissza? Vagy Oikawa utasította el?
Mikor Sugawara folytottan felsírt nem érdekelt az indokok vagy a miértek. Nem érdekelt kinek a hibája, ki mit tett és miért. Fájdalmasan feszített a mellkasom, szükségem volt rá, hogy magamhoz ölelhessem, hogy érezhessem, nem vagyok egyedül.
Megragadtam a vállait és magamhoz húztam, szorosan fonva köré a karjaimat próbáltam kitölteni az a sajgó űrt a szívemben, még ha csak egy kicsit is.
Önző vagyok.
Fáj, hogy sír, fáj hogy szenved, fáj, hogy nem tehetek semmit, fáj, hogy úgy érzem én tehetek róla. Belerángattam a szánalmas és kétségbeejtő világomba, magammal rántottam oda ahol nincs fény, nincs remény, nincs semmi, csak a sok pofon és buktató..
Magammal rántottam a való életbe.. A magányos valóságba..
Oikawa mellett nem érezte ezt, előtte pedig ott voltak a szülei és a barátai. Ha tudta is, hogy az ember magányos fajta, a társaság iránti óhatatlan vággyal és küszködéssel.. Ha tudta is.. Megbirkózott vele, mert volt kivel küzdeni.
Velem nem tudott harcolni ellene.. Még egyedül is többet ér mint velem.
– Megcsókolt. – a szívem fájdalmasan összeszorult, a torkomat egy gombóc kezdte folytogatni, amit hiába próbáltam lenyelni, hogy elvesszen a hasamban és a torkom helyett inkább a gyomromat töltse ki.
– Ühm.. – ennyi sikerült, ennyi szűrődött ki.
– Vissza csókoltam.. – lehunyva a szemem nyeltem le a könnyeimet. Tudom.. Tudom, hogy vissza csókolta.. Ostoba lett volna nem megtenni.. – Csak egy csók volt de.. Ennél nem mentem tovább.. Tisztázni akartam veled, de.. De elment.. – szakítani akart velem, mielőtt tovább megy. A szemeimet marták a könnyek, az ajkaim megremegtek, de reszketve elnyomtam a fájó érzést, ami így még inkább folytogatni kezdett. – Sajnálom.. – remegte még mindig a karjaimban. Megráztam a fejem.
– Kösz hogy nem mentél tovább. – suttogtam, de hiba volt megszólalnom,
Sugawara kibontakozott az ölelésből és két keze közé fogta arcomat. Az ajkaim megállíthatatlanul remegtek.
– Ne haragudj.. Sajnálom.. – döntötte össze a homlokunkat, de csak a fejemet ráztam, hogy nem kell sajnálnia. Nekem kéne bocsánatot kérnem. Tudtam hogy szereti, tudtam, hogy ők ketten nem úgy váltak szét mint Kuroo és én, tudtam hogy lezáratlan maradt a kapcsolatuk.. Tudtam, mégis.. Annak ellenére hogy mennyire szereti őt, képes volt megálljt parancsolni egyetlen csóknál. Megtette, mert.. Elmondtam neki, hogy Kuroo megcsalt, hogy mennyire fájt..
De Kounak igaza volt. Az a rohadt kis szemét! Tudta hogy ez lesz vagy sejtette, de.. Attól még fáj! Itt kéne lennie és összeszedni a darabjaimat! Itt kéne lennie, hogy ő öleljen át, miközben én dühösen szidom azt a kotnyeles pofáját! Tudta, hogy Sugawara sosem választana engem, és én is csak menekülök a saját érzéseimtől, a saját fájdalmamtól a saját kudarcaimtól.. Ráakaszkodtam.. Kou mindkettőnket szeret. Gyorsan és fájdalmasan tépte le a sebtapaszt amit leragasztottam és ezzel Sugawarának is ártott, de neki első sorban én ártottam.
Ha nem rezeltem volna be, ha nem mondom hogy legyünk együtt, akkor ő és Oikawa most már ismét egy pár lenne..
Dühösen csaptam be magam mögött a
lakás ajtaját. Egész hazafelé úton visszafogtam magam, eleinte csak fájt de aztán
olyan hirtelen tört rám a harag, hogy egész úton veszekedtem a kocsiban. Ha
valaki kívülről látott volna, azt gondolhatná, hogy elmentek otthonról és nem
is tévedne olyan sokat.
– Hé-hé-hé! – kiáltott rám Yaku mikor a konyhába érve az asztalt is felborítottam. Dühösen kaptam felé a fejem, de állta a pillantásom. Dacosan emelte fel a fejét és kihívóan bámult vissza rám, de ahelyett, hogy őt ütöttem volna meg a falba vágtam az öklömet.
Sosem csináltam ilyet és kibaszott őrültnek tituláltam mindenkit ezzel vezeti le a feszültséget, de a fájdalom a bügykeimen, ahogy a csontjaim beleremegtek.. Újra bele ütöttem a falba, majd még egyet és még egyet.
Az utolsó ütésnél ott tartottam az öklöm majd oda lépve támasztottam a falnak a homlokom és engedtem le a kezemet. Percekig hallgattam ahogy a levegő a tüdőmbe áramlik majd távozik.
Mindent elszúrtam.. Az elejétől fogva tudtam, hogy nem lesz jó vége. Kenma szeretett engem és még most is szeret de egy életre eljátszottam a bizalmát. Elszúrtam.. Nem bíztam benne, pedig semmi okom nem volt kételkedni benne. Telhetetlen voltam és azt akartam hogy úgy szeressen ahogy én akarom, hogy kimutassa, hogy nyílt legyen, pedig tudtam, hogy ő nem ilyen és ezt is szerettem benne. Miért? Mi változott? Miért lettem telhetetlen? Miért nem tudtam elfogadni, hogy ő máshogy mutatja ki az érzéseit? Hisz tudom, hogy mindenkinek másmilyen a szeretetnyelve, tudom, tudom, tudom! De akkor miért? Miért kellet ennyire elszúrnom.. Miért?
– Lenyugodtál? – kérdezte Yaku alig hallhatóan, vagy talán csak én érzékelem olyan távolinak. Oda se nézve bemutattam neki. Oda se kellett néznem, hogy tudjam, a szemeit forgatja.
A csengő hangja szinte el sem ért a tudatomig, mintha csak tompa visszhang lett volna, mint minden más is körülöttem,
Pár pillanattal később egy vidám köszönés hangjait hallottam, és csak akkor jöttem rá, hogy nekem szólt mikor egy kéz érintette meg a vállamat.
Oldalra sandítva találtam szembe magam Bokutoval aki aggódón nézett rám, bennem pedig eltört valami.
Valami olyasmi amiről nem is tudtam, hogy létezik bennem, valami olyasmi aminek a nevét sem tudom, de elég lányos dolog lehet. Talán most értem meg annyira, hogy menstruációm is legyen.
Homályos foltként láttam őket ahogy felemeltem a fejem a hideg falról és valami nyüszítésféle szökött ki a fogaim közül. Faszom az egészbe! Kinyitottam a szám és ordítani akartam de helyette hangosan bőgtem fel mint egy eddig ismeretlen állatfaj, vagy egy mély hangú csecsemő.
Na ezért nem sírnak a férfiak. Mi maximum elegánsan könnyezünk vagy dühöngünk, de ez… Ezt hagyjuk meg a nőknek és a gyerekeknek.
– Ne sírj! Ssssss! Ne sírj. – ütögette a karom Bokuto. Nem állsz készen az apaságra haver..
– Nem sírok! – ordítottam rá bőgve és lepislogtam azt a szart ami miatt nem láttam, de újabbak jöttek a helyére. A vérem! Túl sok lesz a plazma a véremben ha kifolyik a maradéka a szememen! Hagyd abba! Ne szivárogj! Valaki odabent zárja el azt a kurva csapot!
– Semmi baj Kuroo. – ütögette a vállam bíztatóan Bokuto, aki ezek szerint elfogadta, hogy nem sírok. Emiatt azonban még inkább rám tört a zokogás. Meg sem érdemlem, hogy ilyen barátom legyen!
Az én hangom mellé egy másik is keveredett, ami gondolom Bokutóhoz tartozott.
– Mi a fene?! Szimpátia sírásod van vagy mi?! – hallottam meg Yaku hangját így össze tudtam rakni a képet, hogy mi is történhet pontosan körülöttem.
– Nem lehet szimpátia sírásom, ha ő nem is sír! – bőgött Bokuto mire a karjaiba vettetem magam.
– Soha nem engedlek el haver! Soha!
– Melletted vagyok Bro, melletted! – ölelt vissza.
– Ezt videóra kéne venni.. Nagy szemétség lenne, de ezt a ziccert kihagyni ahogy két profi röpis így bőg és még csak nem is részegen..
– Ha fel mered venni ahogy NEM bőgünk, esküszöm hogy olyat teszek ami miatt bőgni fogsz! – temettem az arcom Bokuto mellkasába. Yaku gondterhelten felsóhajtott és szinte biztos vagyok benne hogy vállat vont. Egészen egy pillanatig bírta csendben, aztán persze megint tévesen ítélte meg a helyzetet.
– Ne bőgj már, tök ijesztő és undi. – hallottam meg Yaku hangját mire vakon a hang irányába fordultam.
– Nem sírok!
– Dehogynem! És amúgy én itt vagyok. – intett mire oda fordultam, majd láttam ahogy kitárja a karjait. – Gyere. – motyogta megadóan én pedig sírva átöleltem.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de a szemeim égtek és a szemem alatti vékony bőr kipirosodott meg megduzzadt a sós folyadéktól.
Mindent elmondtam, összegeztem min is akadtam ki, már amennyire tudtam ezt a kirohanást összegezni.
– Szóval Kenma ezt mondta hm? – motyogta Yaku mikor már az asztalnál ültünk, amit időközben visszatettek a helyére.
– Nem akarja újra kezdeni velem.. Sehogy sem.. Barátként sem..
– Huahh, még úgy se? – mintha ezt nem részleteztem volna, cseszd meg! Nem is figyel rám!
– Mondom hogy nem, cseszd meg! – mordultam rá dühösen de ekkor észre vettem egy nagy foltot Yaku felsőjén. – Leetted magad? – kérdeztem tématerelés gyanánt mire Yaku kérdőn vonta fel az egyik szemöldökét majd Bokutora mutatott akinek szintén volt egy nagy folt a pólóján. Szóval én voltam..
– Oikawa és Sugawara újra együtt van? – kérdezte Yaku aki úgy tűnik ezt szűrte le az egészből.
– Mit tudom én cseszd meg!? Leszarom! – mordultam rá dühösen.
– Szóval? Ennyiben hagyod? Hogy Kenma nem akar látni..
– Dehogy hagyom! Holnap visszamegyek, a vállamra kapom és addig nem teszem le amíg nem ad új esélyt. – fontam karba a karjaimat. Szinte láttam magam előtt a képet amin Kenma a vállamon fekszik és mikor megunja hogy nem teszem le, előveszi a zsebéből a ps-t és azzal szórakozik én meg egyre jobban fáradok és fáradok míg össze nem esek. Szar terv..
– Ennél ostobább tervet még nem hallottam.. – osztotta meg velem a felesleges információt Yaku.
– Miért? Tudsz jobbat? – kérdeztem fintorogva.
– Mondjuk lehetnél őszinte. – mondta mire kapásból rá vágtam volna, hogy az vagyok, de.. Igaza van.
Ma amikor őszintén beszéltem vele, megkérdezett olyan dolgokat amiket régen nem. Bár nem hisz nekem, de ez talán változhat. Talán még helyre hozhatom.
Mély levegőt vettem és elhatározásra jutottam.
– Őszinte leszek Kenmával. Nem fogom minden nap minden percben zargatni, de nem csak akkor keresem majd ha úgy hiszem szüksége van rám, vagy én akarok valamit. Ott leszek és bebizonyítom, hogy bízhat bennem, hogy támaszkodhat rám. Életem legnehezebb küldetése lesz ezt helyre hozni, de nem hagyom annyiban.
– Ha ennyire nehéz, talán még is jobb lenne hagyni..
– Nem hagyom! Szeretem! – mordultam rá Yakura aki halványan elmosolyodott.
– Akkor tudod mit kell tenned ugye?
– Az előbb mondtam.
– Ne dugj félre Bro! Viccből se és hazugságból se. – mondta Bokuto aki sokkal őszintébb és becsületesebb nálam.
– Ha nagyon ki leszek éhezve a végén még megbántom! Vagy letámadom és megerőszakolom. – borzongtam meg a félelemtől. Kenma leláncolva az ágyamban, szexi lenne, de üres szemekkel nézne rám és bezárná a szívét.. Gyakorlatilag megölném.. Már így is annyit bántottam, nem akarom ezt tenni vele.
– Hideg zuhany Bro. Hideg zuhany. – fogta meg a vállam Bokuto mire elkeseredetten bólintottam.
Nehéz lesz, de ki fogom bírni. Kenmáért kibírom.
– Hé-hé-hé! – kiáltott rám Yaku mikor a konyhába érve az asztalt is felborítottam. Dühösen kaptam felé a fejem, de állta a pillantásom. Dacosan emelte fel a fejét és kihívóan bámult vissza rám, de ahelyett, hogy őt ütöttem volna meg a falba vágtam az öklömet.
Sosem csináltam ilyet és kibaszott őrültnek tituláltam mindenkit ezzel vezeti le a feszültséget, de a fájdalom a bügykeimen, ahogy a csontjaim beleremegtek.. Újra bele ütöttem a falba, majd még egyet és még egyet.
Az utolsó ütésnél ott tartottam az öklöm majd oda lépve támasztottam a falnak a homlokom és engedtem le a kezemet. Percekig hallgattam ahogy a levegő a tüdőmbe áramlik majd távozik.
Mindent elszúrtam.. Az elejétől fogva tudtam, hogy nem lesz jó vége. Kenma szeretett engem és még most is szeret de egy életre eljátszottam a bizalmát. Elszúrtam.. Nem bíztam benne, pedig semmi okom nem volt kételkedni benne. Telhetetlen voltam és azt akartam hogy úgy szeressen ahogy én akarom, hogy kimutassa, hogy nyílt legyen, pedig tudtam, hogy ő nem ilyen és ezt is szerettem benne. Miért? Mi változott? Miért lettem telhetetlen? Miért nem tudtam elfogadni, hogy ő máshogy mutatja ki az érzéseit? Hisz tudom, hogy mindenkinek másmilyen a szeretetnyelve, tudom, tudom, tudom! De akkor miért? Miért kellet ennyire elszúrnom.. Miért?
– Lenyugodtál? – kérdezte Yaku alig hallhatóan, vagy talán csak én érzékelem olyan távolinak. Oda se nézve bemutattam neki. Oda se kellett néznem, hogy tudjam, a szemeit forgatja.
A csengő hangja szinte el sem ért a tudatomig, mintha csak tompa visszhang lett volna, mint minden más is körülöttem,
Pár pillanattal később egy vidám köszönés hangjait hallottam, és csak akkor jöttem rá, hogy nekem szólt mikor egy kéz érintette meg a vállamat.
Oldalra sandítva találtam szembe magam Bokutoval aki aggódón nézett rám, bennem pedig eltört valami.
Valami olyasmi amiről nem is tudtam, hogy létezik bennem, valami olyasmi aminek a nevét sem tudom, de elég lányos dolog lehet. Talán most értem meg annyira, hogy menstruációm is legyen.
Homályos foltként láttam őket ahogy felemeltem a fejem a hideg falról és valami nyüszítésféle szökött ki a fogaim közül. Faszom az egészbe! Kinyitottam a szám és ordítani akartam de helyette hangosan bőgtem fel mint egy eddig ismeretlen állatfaj, vagy egy mély hangú csecsemő.
Na ezért nem sírnak a férfiak. Mi maximum elegánsan könnyezünk vagy dühöngünk, de ez… Ezt hagyjuk meg a nőknek és a gyerekeknek.
– Ne sírj! Ssssss! Ne sírj. – ütögette a karom Bokuto. Nem állsz készen az apaságra haver..
– Nem sírok! – ordítottam rá bőgve és lepislogtam azt a szart ami miatt nem láttam, de újabbak jöttek a helyére. A vérem! Túl sok lesz a plazma a véremben ha kifolyik a maradéka a szememen! Hagyd abba! Ne szivárogj! Valaki odabent zárja el azt a kurva csapot!
– Semmi baj Kuroo. – ütögette a vállam bíztatóan Bokuto, aki ezek szerint elfogadta, hogy nem sírok. Emiatt azonban még inkább rám tört a zokogás. Meg sem érdemlem, hogy ilyen barátom legyen!
Az én hangom mellé egy másik is keveredett, ami gondolom Bokutóhoz tartozott.
– Mi a fene?! Szimpátia sírásod van vagy mi?! – hallottam meg Yaku hangját így össze tudtam rakni a képet, hogy mi is történhet pontosan körülöttem.
– Nem lehet szimpátia sírásom, ha ő nem is sír! – bőgött Bokuto mire a karjaiba vettetem magam.
– Soha nem engedlek el haver! Soha!
– Melletted vagyok Bro, melletted! – ölelt vissza.
– Ezt videóra kéne venni.. Nagy szemétség lenne, de ezt a ziccert kihagyni ahogy két profi röpis így bőg és még csak nem is részegen..
– Ha fel mered venni ahogy NEM bőgünk, esküszöm hogy olyat teszek ami miatt bőgni fogsz! – temettem az arcom Bokuto mellkasába. Yaku gondterhelten felsóhajtott és szinte biztos vagyok benne hogy vállat vont. Egészen egy pillanatig bírta csendben, aztán persze megint tévesen ítélte meg a helyzetet.
– Ne bőgj már, tök ijesztő és undi. – hallottam meg Yaku hangját mire vakon a hang irányába fordultam.
– Nem sírok!
– Dehogynem! És amúgy én itt vagyok. – intett mire oda fordultam, majd láttam ahogy kitárja a karjait. – Gyere. – motyogta megadóan én pedig sírva átöleltem.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de a szemeim égtek és a szemem alatti vékony bőr kipirosodott meg megduzzadt a sós folyadéktól.
Mindent elmondtam, összegeztem min is akadtam ki, már amennyire tudtam ezt a kirohanást összegezni.
– Szóval Kenma ezt mondta hm? – motyogta Yaku mikor már az asztalnál ültünk, amit időközben visszatettek a helyére.
– Nem akarja újra kezdeni velem.. Sehogy sem.. Barátként sem..
– Huahh, még úgy se? – mintha ezt nem részleteztem volna, cseszd meg! Nem is figyel rám!
– Mondom hogy nem, cseszd meg! – mordultam rá dühösen de ekkor észre vettem egy nagy foltot Yaku felsőjén. – Leetted magad? – kérdeztem tématerelés gyanánt mire Yaku kérdőn vonta fel az egyik szemöldökét majd Bokutora mutatott akinek szintén volt egy nagy folt a pólóján. Szóval én voltam..
– Oikawa és Sugawara újra együtt van? – kérdezte Yaku aki úgy tűnik ezt szűrte le az egészből.
– Mit tudom én cseszd meg!? Leszarom! – mordultam rá dühösen.
– Szóval? Ennyiben hagyod? Hogy Kenma nem akar látni..
– Dehogy hagyom! Holnap visszamegyek, a vállamra kapom és addig nem teszem le amíg nem ad új esélyt. – fontam karba a karjaimat. Szinte láttam magam előtt a képet amin Kenma a vállamon fekszik és mikor megunja hogy nem teszem le, előveszi a zsebéből a ps-t és azzal szórakozik én meg egyre jobban fáradok és fáradok míg össze nem esek. Szar terv..
– Ennél ostobább tervet még nem hallottam.. – osztotta meg velem a felesleges információt Yaku.
– Miért? Tudsz jobbat? – kérdeztem fintorogva.
– Mondjuk lehetnél őszinte. – mondta mire kapásból rá vágtam volna, hogy az vagyok, de.. Igaza van.
Ma amikor őszintén beszéltem vele, megkérdezett olyan dolgokat amiket régen nem. Bár nem hisz nekem, de ez talán változhat. Talán még helyre hozhatom.
Mély levegőt vettem és elhatározásra jutottam.
– Őszinte leszek Kenmával. Nem fogom minden nap minden percben zargatni, de nem csak akkor keresem majd ha úgy hiszem szüksége van rám, vagy én akarok valamit. Ott leszek és bebizonyítom, hogy bízhat bennem, hogy támaszkodhat rám. Életem legnehezebb küldetése lesz ezt helyre hozni, de nem hagyom annyiban.
– Ha ennyire nehéz, talán még is jobb lenne hagyni..
– Nem hagyom! Szeretem! – mordultam rá Yakura aki halványan elmosolyodott.
– Akkor tudod mit kell tenned ugye?
– Az előbb mondtam.
– Ne dugj félre Bro! Viccből se és hazugságból se. – mondta Bokuto aki sokkal őszintébb és becsületesebb nálam.
– Ha nagyon ki leszek éhezve a végén még megbántom! Vagy letámadom és megerőszakolom. – borzongtam meg a félelemtől. Kenma leláncolva az ágyamban, szexi lenne, de üres szemekkel nézne rám és bezárná a szívét.. Gyakorlatilag megölném.. Már így is annyit bántottam, nem akarom ezt tenni vele.
– Hideg zuhany Bro. Hideg zuhany. – fogta meg a vállam Bokuto mire elkeseredetten bólintottam.
Nehéz lesz, de ki fogom bírni. Kenmáért kibírom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése