A két feladó 2. évad 19. rész
Itt, de meddig?
Élesen szívtam be a levegőt, miközben az előttem állót
néztem. A virágok illata fullasztónak hatott, tekintve, hogy már reggel hat óta
itt vagyok és még mindig nem jutottam el odáig, hogy kinyissam azt a rohadt
ablakot, hogy legalább legyen egy kis levegő, ami nem.. Illatos? Túl sok virág,
túl sokféle illat. Egy idő után ki ne őrülne ebbe bele?
Elhessegetve a felesleges gondolatokat ismét az előttem állóra szenteltem minden figyelmem. Kuroo mosolyogva nézett rám és még mindig arra várt, hogy vissza köszönjek neki, de egyenlőre jobban foglalkoztatott a gondolat, hogy Kuroot virágok közelében látni, olyan mint egy elcseszett romantikus manga, amiben minden második háttér virágok tömkelegével van tele, ezzel hangsúlyozva ki a rajta szereplők szépségét.
– Ez egy virágbolt. – közöltem a nyilvánvalót.
– Tudom. – mondtam, hogy nyilvánvaló. Vagyis gondoltam, részletkérdés.
– Szeretnél egy csokrot? – kérdeztem mire a szemöldökét ráncolva nézett rám.
– Nem.. Miattad jö..
– Ha nem veszel semmit akkor távozz. – vágtam a szavába mire a zavartság helyét a duzzogás vette át. Jobbra nézett, majd ballra és végül felkapott egy kis szobanövényt.
– Ezt kérem! – tette le elém. Valószínűleg fogalma sincs róla, hogy ez egy echeveria. Bár elég szépen beleválasztott, ilyenem nekem is van egy pár.
– Kaspót adhatok hozzá?
– Igen, ami otthon volt az sajnos már másik kis növénykének ad helyet.
– Marha vicces. – mentem oda a kisebb méretű kaspókhoz és kiválasztottam egyet, ami megfelelhet a kis kövirózsának. Mikor megfordultam, hogy a pulthoz vigyem, Kurooba ütköztem, aki olyan hangtalanul lépett mögém az előbb, hogy észre sem vettem. Egy halvány mosoly játszott az ajkán.
– Meddig dolgozol ma? – kérdezte halkan, mire dühösen kikerültem és a pulthoz lépve a kaspóba tettem a növényt.
– Becsomagoljam? – kérdeztem mire ő is vissza sétált a pulthoz.
– Nem szükséges, viszont mesélhetnél róla. Gőzöm sincs, hogy kell gondoskodni egy ilyenről.
– Keress rá a neten.
– Hogy lehetsz ilyen egy fizető vendéggel? Gonosz vagy. – nyafogott elnyúlva a pulton. Hosszú karjai átérték a széles pultot, az ujjai szinte a ruhámat súrolták. Nem tűnik szándékosnak, de mivel Kurooról van szó nem lehet tudni. A végén még kirabol.
Lemondóan felsóhajtottam.
– Kövirózsának hívják, vagyis Echeveriának. Csak tedd az ablakba és néha locsold meg. – mondtam mire meglepetten emelte fel a fejét.
– Ennyi?
– Ennyi. – motyogtam mire végre felegyenesedett, majd kinyomtattam az árat és átnyújtottam neki, mire elővette a tárcáját és kifizette a növényt, azonban nem úgy tűnt mintha távozni szeretne. – Szeretnél még valamit? – kérdeztem kissé bizonytalanul, attól félve, hogy esetleg rosszul fogalmaztam meg a kérdést.
– Téged. – tudtam, hogy rosszul fogalmaztam. Miért nem voltam pontosabb?
– Nem vagyok valami. – motyogtam mire észbe kapott.
– Nem is úgy értettem! Hanem hogy szeretnék veled lenni! Hogy csináljunk valamit! – mikor dühösen meredtem rá, kínosan emelte fel maga elé az egyik kezét, a másikban a növényt tartotta. – Mondjuk.. Igyunk egy kávét? Vagy együnk egy sütit? – pontosított de továbbra is gyanakvón méregettem. – Komolyan mondtam a múltkorit. Tényleg nagyon sajnálom, hogy bántottalak.
– Én is sajnálom. Hamarabb kellett volna elküldjelek a fenébe. – láttam ahogy Kuroo megreccsen a szavaim alatt, de nem töltött el elégedettséggel. Nem szerettem volna szembesíteni vele, csak hátat akartam fordítani.. Bár jobban átgondolva ez is elég veszélyes. Inkább úgy fogalmaznék, hogy meg akartam tőle szabadulni és elfelejteni ezt az egész agymenést. – Szeretnék dolgozni, kérlek most már menj haza. Vagy ahová akarsz, nem érdekel.
– Mehetek hozzád?
– Nem.
– De azt mondtad ahova akarok, mert téged nem érdekel. – dühösen néztem rá mire lemondón sóhajtott majd a kezében lévő növényre nézett. – El kell őket nevezni?
– Azt csinálsz vele amit akarsz.
– Akkor Kenma lesz.
– Őt is ki akarod csinálni? – csúszott ki a számon mire megremegtek az ajkai és szomorúan bámulta a növényt.
– Egyenlőre megpróbálom őt életben tartani, aztán majd veszek egy olyat amit nehezebb gondozni.
– Pazar terv. Úgy 40 év múlva eljutsz addig, hogy örökbe fogadj egy kutyát.
– Akkor nyolcvan év múlva visszajövök, hogy elvigyelek randizni. – nevetett de nem nézett rám és a nevetése is szánalmasan hamisnak tűnt. A szívem fájdalmasan összeszorult miközben még mindig Kuroot néztem, aki mosolyogva intett és elment a Kenma nevű kövirózsájával.
Fáradtan rogytam le egy kis székre és a hajamba túrva szívtam be egy mély levegőt, már amennyire egy ilyen fulladt helyiségben ez segíthet.. Már épp felálltam volna, hogy ablakot nyissak mikor meghallottam a kiscsengőt az ajtó felett így oda fordultam hogy köszöntsem a vásárlót de Sugawarát pillantottam meg.. Szinte biztos hogy látta Kuroot kimenni innen.
– Elhoztam az ebéded. – tartotta felém a bentous dobozt, mire elmormogtam egy köszönet félét. Láttam ahogy kérdőn fürkészi az arcomat, majd hátra pillant az ajtó felé, némán kérdezve, hogy jól látta-e, hogy Kuroo sétált ki innen az imént, és ha igen akkor mit akart, vagy akarok-e egyáltalán beszélni róla.
– Iszunk egy kávét? – kérdeztem mire Sugawara rám pillantott majd egy halvány mosollyal az arcán bólintott. Az ajtóhoz lépve kiakasztottam a „rögtön jövök” táblát és bezártam az ajtót, majd hátra mentünk a kiskonyhába. – Csak kutyulós van, jó lesz? – kérdeztem.
– Nekem jó. – mondta miközben leült az egyik székre. Elővettem két tisztább csészét meg kiskanalat, miközben a kis tasakokat is elővettem és már a vízforralót is megtöltöttem.
Míg ezzel foglalkoztam lelkiekben felkészültem rá, hogy beszéljek. Összeszedtem a gondolataimat és bár néha Sugawara arcára pillantottam, azt gondolva, hogy már készen állok.. Ahogy elmerengve néz a semmibe..
Nem jó így neki és nekem sem.. Az a pár hét csak egy mesének tűnik, egy kitalált kis történetnek amibe elmenekültünk. Haragszok Koura, mert az a mese valóra is válhatott volna. Haragszok rá mert ha elég sokáig hazudtuk volna, hogy igaz akkor talán azzá válhatott volna. Egymásba tudtunk volna szeretni. Már most is szeretjük egymást de ez más jellegű is lehetett volna, mélyebb is lehetett volna. Mennyivel egyszerűbb lenne, mennyivel könnyebb lenne..
Nekem lenne könnyebb..
Félre tettem az önző gondolatokat. Sugawara még mindig Oikawát szereti és ez nem fog változni. Nem tudták lezárni és nem is akarják.
– Ha legközelebb Oikawa letámadna..
– Nem lesz legközelebb! – vágott a szavamba de halkan sóhajtva letettem elé a csészét és újra kezdtem.
– Ha legközelebb Oikawa letámadna és te is akarod.. Ne gondolj arra, hogy megbántanál vele. Ha Oikawáról van szó akkor nem fog bántani. Tudom mennyire szereted. – ültem le elé. Tudom, hogy Sugawarát az utóbbi években nagyon megviselték mikor valaki csak szexre hajtott, de ő is tudja, hogy Oikawa nem csak le akart feküdni vele aztán meg ott hagyni őt..
Sugawara zavartan kémlelte az arcomat, mintha válaszokat keresne, de nem értettem ki belőle mire, mert valószínűleg ő sem tudta a kérdést, vagy ha tudta is.. Én nem akartam érteni, nem akartam felelni.
– Szeretlek, de ez nem szerelem. – még ha tudom is, hogy lehetett volna az is, még ha egy részem tudja, hogy már valahol az volt, hiába tagadom most le, hiába hazudom azt, hogy mikor azt mondtam neki szeretem őt, az csupán halvány árnyéka a szerelemnek. – Oikawa.. Már rég együtt lenétek ha nem utasítod vissza aznap.
– Te jó ég Kenma! Én beszélgetni akartam vele de ő.. – idegesen nedvesítette meg kiszáradt ajkait, majd újra neki kezdett. – Akartam, igen, de nem tehettem ezt sem vele, sem veled és magammal sem! Veled vagyok együtt, én nem fogom megcsalni azt akivel éppen együtt vagyok, aki a bizalmát adta nekem! – a torkom elszorult és a mellkasom is fájón lüktetett. Ez az ami megkülönbözteti őket. Ez az ami megkülönbözteti őt Kurootól.. – Mit akart Kuroo? Csak mert.. Ne haragudj, de nem igazán nézem ki belőle, hogy kövirózsát vesz csak úgy. – és ebből látszik, hogy együtt élünk. Azért tudja a nevét, mert tudja, hogy szeretem. Kuroo meg csak vaktában bele trafált. Ha most olyan mérhetetlenül romantikus lennék, mint Hinata, akkor ezt a sorsnak tudnám be.
– Szerinted Kuroo képes lenne megváltozni? – kérdeztem mire Sugawara elgondolkodva pillantott oldalra.
– Nem igazán ismerem, de.. Ha bízol benne, akkor megér egy próbát, nem? – az én érdekemben mondja, de azért fáj, hogy elengedne. Olyan szánalmasan feleslegesnek érzem magam.
– Épp ez az. Nem bízok benne. – már nem. Vettem egy mély levegőt és megpróbáltam elengedni ezeket az érzéseket. Nekem végül is tök mindegy mi lesz.. Vagyis szeretném ezt mondani, szeretném könnyen venni, de nagyon nehéz..
– Ha nem bízol benne, akkor felesleges agyalnod ezen. – emelte a szájához a csészét. Kérdőn pislogtam rá ő pedig ezt észre véve halkan felsóhajtott. – Mit számít változik-e vagy sem? Itt vagyok veled, nem? – mintha magától értetődő lenne, hogy nem hagy magamra. Mekkora vicc.
– Itt, de meddig? – kérdeztem szinte csak magamtól, de elég hangosan ahhoz, hogy ő is hallja. Láttam ahogy szólásra nyitja a száját, de aztán inkább becsukta. Nem tud ilyesmit ígérni, nem tud olyat hazudni amivel túlságosan is ártana. Mert ha azt mondaná, velem marad. Ha azt mondaná engem választ.. Hinnék neki. És mikor végül mégis Oikawát választaná, teljesen összetörne.
De az is fáj, hogy nem ígér ilyesmit. Az is fáj, hogy próbálok nem túlságosan ragaszkodni hozzá, hogy próbálok megálljt parancsolni az érzéseimnek miközben azt a pillanatot várom mikor újra magamra maradok.
Felnőttnek lenni nehéz és szívás. Élni szörnyű..
– Mit akarsz, mit mondjak Kenma? – kérdezte élesen beszívva a levegőt miközben komor arccal bámult maga elé. Olykor a homlokát ráncolta mintha épp ő is a megoldáson törné a fejét.
Törődni valakivel nem olyan nehéz.. Több mindenkivel törődni egyszerre miközben a saját szíved és eszed is követeli a jussát, na az kihívás.
– Az igazat. – suttogtam rekedten és erőt véve magamon a szemeibe néztem. Mintha ő is arra jutott volna amire én. Az őszinteség fáj, de a finomkodás rosszabb. Most rosszabb..
– Szeretem.. Még mindig.. – tudom. Ezt már eddig is tudtam. – Vele szeretnék lenni. Utána menni. – aprókat bólintva hajtottam le a fejem. – Nem akarlak egyedül hagyni. Szeretlek és nem akarom, hogy szomorú legyél, hogy magányos legyél. – csak a fejemet ingattam.
– Hiába voltál velem, hiába tompult azaz üresség a mellkasomban.. Nem hiszem hogy szabadulni tudnék ettől, akár veled vagyok akár nem. – halványan elmosolyodtam, mert ahogy ezt végig gondoltam, egy kicsit mintha könnyebb lett volna az egész. Amióta az eszemet tudom ez van, ha jobban rákoncentrálok jobban fájt, ha sajnálom magam jobban fáj, de nem szabadulhatok tőle még akkor sem amikor boldog vagyok. Na jó, ez egyre kibaszott fájdalmas felismerés és.. Semmi más, csak fáj. De jó tudni, hogy nem másoktól függ van-e vagy nincs.
De Kurooval.. Mikor először voltunk együtt, mikor kirángatott a komfortzónámból. Mikor anélkül sétálhattam a ps-el a kezemben, hogy nem kellett attól félnem, neki megyek valaminek vagy valakinek vagy rossz helyen szállok le. Kuroo ott volt, ha kicsit elbizonytalanodtam csak megfogtam a felsőjét és úgy mentem tovább. Mikor először megérintett, mikor megcsókolt.
Már akkor belé szerettem mikor még semmit sem tudtam az érzéseiről. Csak ő kellett senki más.. Előtte azt hittem nem is vagyok képes a szexre.
Hangosan felsóhajtottam és hátra dőltem a kis széken, miközben az aljába kapaszkodtam és a plafonra meredtem.
– Kuroo egy seggfej.
– Ezzel nem tudok vitatkozni. – mondta amin halkan felnevettem. A nevetés valahol feloldott bennem valamit, szinte éreztem ahogy a szorítás enyhül a szívemen. A jó emlékek amiket neki köszönhetek.. A fájdalmas arcul csapások amik miatt elfelejtettem őket.. Kuroo tényleg hatalmas seggfej, de akkor is szeretem, hiába fáj, hiába húzom mindig én a rövidebbet.
– Kicsit túráztatom még, de azt hiszem én is vele akarok lenni. – néztem Sugawarára aki annyira ledöbbent hogy félre nyelte a kávét és köhögő rohamot kapott. Nem csodálom, hogy ennyire meglepte. Látott összetörni és egyre mélyebbre süllyedni az önsajnálatba. Basszus tényleg rohadt szánalmas vagyok. Halkan nevetve ütögettem meg a hátát ő pedig könnyes szemmel pislogott rám.
– De azt mondtad, hogy.. – kezdte kissé rekedten, mire megingattam a fejem.
– Még mindig nem bízok benne. Nem hiszek neki és félek, hogy újra a földbe gázol, de.. A karjaiban lenni, a hangját hallani.. Ahogy mellettem sétál, hozzám igazítva a lépteit.. Szeretem őt még akkor is ha jelenleg nagyon utálom. Nem tudom hogy azért mutatja magát olyan szánalmasnak, hogy megsajnáljam, de bevált basszameg. – káromkodtam el magam mire most Sugawara nevette el magát.
– Ne káromkodj cseszd meg. – szólt rám mire én is elnevettem magam ahogy eszembe jutott az a másodikos kislány aki olyan csúnyán káromkodott, hogy teljesen ledöbbentette Sugawarát az első gyakorlati munka napján és reflexszerűen elkáromkodta magát, hogy ez még is mi a jó büdös kurva élet. Az egész osztály nevetett ő pedig hetekig ideges volt, mert attól félt, hogy az igazgató behívatja majd, de szerencsére nem derült ki a dolog.
– Vissza cuccolok a szobámba. – mondtam mire Sugawara egyetértően bólintott. Magától értetődő volt, de igazából annyira nem bánom. Nem leszek egyedül, ott lesz Kou is, akit biztos az őrületbe fogok kergetni és addig piszkálom amíg fel nem adja, és meg nem veszi nekem azt a játékot amit kinéztem magamnak a minap. – És te?
– Utána megyek. – bólintott mire elmosolyodtam majd hangosan és drámaian felsóhajtottam.
– Szép volt, jó volt, de vége lett. Ég veled gyengéd ölelések és csókok, isten veled összebújások, soha többé nem lehetek felül..
– Nem akarsz visszamenni a színházba? Mintha honvágyad lenne. – ezen elnevettem magam. Azok a drámák rossz hatással voltak rám, de azért hiányzik egy kicsit. Menő volt hogy tudok sétálni a létrával, bár ezt inkább a munkásoknak köszönhetem, hisz tőlük lestem el. A színházban lévők is hiányoznak de a munkatársaim jobban. – Biztos jó ez így? – kérdezte Sugawara továbbra is engem vizslatva.
– Az évek alatt elkezdtünk ragaszkodni egymáshoz, de te is tudod, hogy hiába duzzogok, hiába tudom, hogy veled jobban járnék, eljön az a pillanat amikor megkértelek volna, hogy legyünk megint barátok extrákkal és tárt karokkal fogadtam volna Kuroo közeledését.
– Nem tudom, most eléggé úgy tűnik mintha legszívesebben a világ végére menekülnél előle.
– Nem rossz ötlet. Szerinted utánam jönne? – kérdeztem mire a szemét forgatta. Ő is tudja, hogy nem vagyok olyan mint Kuroo, nem fogom próbára tenni az érzéseit. Nem, én csak nemet mondok neki, mert megbántott és felbaszott. Többször is egymás után. Eddig hagytam de betelt a pohár. Jó nagy poharam van, ha ilyen sokáig bírtam. Pedig mások nagyon könnyen kihoznak a sodromból. Például Lev. Mi lehet most vele? – Te hogyhogy nem rohantál még utána? – kérdeztem mire meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Vagy még mindig azt várod, hogy lelankadjon? Elég beképzelt dolog azt gondolni, hogy ilyen erős hatással vagy rá. Vagy a te szerszámod az ami nem hajlandó lehiggadni?
– Te Kou vagy állruhában? – kérdezte mire halkan elnevettem magam.
– Azt hiszem csak megnyugodtam. – mondtam elgondolkodva. Az elmúlt évek és az emberek akikkel napi szinten beszélek, hatással vannak rám, főleg mivel az életem gyökeres részét képezik. Ettől még vannak dolgok amik nem változtak. A személyiségem alapja nem változott. – Én munka után haza megyek és ráveszem Kout, hogy süssön nekem almáspitét. Te szeretnél valamit? – kérdeztem mire elmosolyodott és megingatta a fejét.
– Én már dolgoztatom egy ideje. Moczart tortát készít. – ezen én is elmosolyodtam.
– Megérdemli hogy még minimum 10 félét rendeljünk a mai napon.
– Természetesen az alapanyagok költségeit ő állja. – mondta mire mind ketten bólogattunk. Kiittam a kávém maradékát és a mosogatóba tettem a csészét.
– Írjuk össze miket szeretnénk, az se baj ha tíznél több. Aztán menj Oikawa után.
– Ezt csak azért mondod, hogy ne legyek otthon mikor elkészülnek a sütik.
– Teszek neked félre pár szeletet. – ígértem mire elnevette magát és ő is a mosogatóba tette a kiürült csészét, majd elindultunk hogy kinyithassam a boltot.
Elhessegetve a felesleges gondolatokat ismét az előttem állóra szenteltem minden figyelmem. Kuroo mosolyogva nézett rám és még mindig arra várt, hogy vissza köszönjek neki, de egyenlőre jobban foglalkoztatott a gondolat, hogy Kuroot virágok közelében látni, olyan mint egy elcseszett romantikus manga, amiben minden második háttér virágok tömkelegével van tele, ezzel hangsúlyozva ki a rajta szereplők szépségét.
– Ez egy virágbolt. – közöltem a nyilvánvalót.
– Tudom. – mondtam, hogy nyilvánvaló. Vagyis gondoltam, részletkérdés.
– Szeretnél egy csokrot? – kérdeztem mire a szemöldökét ráncolva nézett rám.
– Nem.. Miattad jö..
– Ha nem veszel semmit akkor távozz. – vágtam a szavába mire a zavartság helyét a duzzogás vette át. Jobbra nézett, majd ballra és végül felkapott egy kis szobanövényt.
– Ezt kérem! – tette le elém. Valószínűleg fogalma sincs róla, hogy ez egy echeveria. Bár elég szépen beleválasztott, ilyenem nekem is van egy pár.
– Kaspót adhatok hozzá?
– Igen, ami otthon volt az sajnos már másik kis növénykének ad helyet.
– Marha vicces. – mentem oda a kisebb méretű kaspókhoz és kiválasztottam egyet, ami megfelelhet a kis kövirózsának. Mikor megfordultam, hogy a pulthoz vigyem, Kurooba ütköztem, aki olyan hangtalanul lépett mögém az előbb, hogy észre sem vettem. Egy halvány mosoly játszott az ajkán.
– Meddig dolgozol ma? – kérdezte halkan, mire dühösen kikerültem és a pulthoz lépve a kaspóba tettem a növényt.
– Becsomagoljam? – kérdeztem mire ő is vissza sétált a pulthoz.
– Nem szükséges, viszont mesélhetnél róla. Gőzöm sincs, hogy kell gondoskodni egy ilyenről.
– Keress rá a neten.
– Hogy lehetsz ilyen egy fizető vendéggel? Gonosz vagy. – nyafogott elnyúlva a pulton. Hosszú karjai átérték a széles pultot, az ujjai szinte a ruhámat súrolták. Nem tűnik szándékosnak, de mivel Kurooról van szó nem lehet tudni. A végén még kirabol.
Lemondóan felsóhajtottam.
– Kövirózsának hívják, vagyis Echeveriának. Csak tedd az ablakba és néha locsold meg. – mondtam mire meglepetten emelte fel a fejét.
– Ennyi?
– Ennyi. – motyogtam mire végre felegyenesedett, majd kinyomtattam az árat és átnyújtottam neki, mire elővette a tárcáját és kifizette a növényt, azonban nem úgy tűnt mintha távozni szeretne. – Szeretnél még valamit? – kérdeztem kissé bizonytalanul, attól félve, hogy esetleg rosszul fogalmaztam meg a kérdést.
– Téged. – tudtam, hogy rosszul fogalmaztam. Miért nem voltam pontosabb?
– Nem vagyok valami. – motyogtam mire észbe kapott.
– Nem is úgy értettem! Hanem hogy szeretnék veled lenni! Hogy csináljunk valamit! – mikor dühösen meredtem rá, kínosan emelte fel maga elé az egyik kezét, a másikban a növényt tartotta. – Mondjuk.. Igyunk egy kávét? Vagy együnk egy sütit? – pontosított de továbbra is gyanakvón méregettem. – Komolyan mondtam a múltkorit. Tényleg nagyon sajnálom, hogy bántottalak.
– Én is sajnálom. Hamarabb kellett volna elküldjelek a fenébe. – láttam ahogy Kuroo megreccsen a szavaim alatt, de nem töltött el elégedettséggel. Nem szerettem volna szembesíteni vele, csak hátat akartam fordítani.. Bár jobban átgondolva ez is elég veszélyes. Inkább úgy fogalmaznék, hogy meg akartam tőle szabadulni és elfelejteni ezt az egész agymenést. – Szeretnék dolgozni, kérlek most már menj haza. Vagy ahová akarsz, nem érdekel.
– Mehetek hozzád?
– Nem.
– De azt mondtad ahova akarok, mert téged nem érdekel. – dühösen néztem rá mire lemondón sóhajtott majd a kezében lévő növényre nézett. – El kell őket nevezni?
– Azt csinálsz vele amit akarsz.
– Akkor Kenma lesz.
– Őt is ki akarod csinálni? – csúszott ki a számon mire megremegtek az ajkai és szomorúan bámulta a növényt.
– Egyenlőre megpróbálom őt életben tartani, aztán majd veszek egy olyat amit nehezebb gondozni.
– Pazar terv. Úgy 40 év múlva eljutsz addig, hogy örökbe fogadj egy kutyát.
– Akkor nyolcvan év múlva visszajövök, hogy elvigyelek randizni. – nevetett de nem nézett rám és a nevetése is szánalmasan hamisnak tűnt. A szívem fájdalmasan összeszorult miközben még mindig Kuroot néztem, aki mosolyogva intett és elment a Kenma nevű kövirózsájával.
Fáradtan rogytam le egy kis székre és a hajamba túrva szívtam be egy mély levegőt, már amennyire egy ilyen fulladt helyiségben ez segíthet.. Már épp felálltam volna, hogy ablakot nyissak mikor meghallottam a kiscsengőt az ajtó felett így oda fordultam hogy köszöntsem a vásárlót de Sugawarát pillantottam meg.. Szinte biztos hogy látta Kuroot kimenni innen.
– Elhoztam az ebéded. – tartotta felém a bentous dobozt, mire elmormogtam egy köszönet félét. Láttam ahogy kérdőn fürkészi az arcomat, majd hátra pillant az ajtó felé, némán kérdezve, hogy jól látta-e, hogy Kuroo sétált ki innen az imént, és ha igen akkor mit akart, vagy akarok-e egyáltalán beszélni róla.
– Iszunk egy kávét? – kérdeztem mire Sugawara rám pillantott majd egy halvány mosollyal az arcán bólintott. Az ajtóhoz lépve kiakasztottam a „rögtön jövök” táblát és bezártam az ajtót, majd hátra mentünk a kiskonyhába. – Csak kutyulós van, jó lesz? – kérdeztem.
– Nekem jó. – mondta miközben leült az egyik székre. Elővettem két tisztább csészét meg kiskanalat, miközben a kis tasakokat is elővettem és már a vízforralót is megtöltöttem.
Míg ezzel foglalkoztam lelkiekben felkészültem rá, hogy beszéljek. Összeszedtem a gondolataimat és bár néha Sugawara arcára pillantottam, azt gondolva, hogy már készen állok.. Ahogy elmerengve néz a semmibe..
Nem jó így neki és nekem sem.. Az a pár hét csak egy mesének tűnik, egy kitalált kis történetnek amibe elmenekültünk. Haragszok Koura, mert az a mese valóra is válhatott volna. Haragszok rá mert ha elég sokáig hazudtuk volna, hogy igaz akkor talán azzá válhatott volna. Egymásba tudtunk volna szeretni. Már most is szeretjük egymást de ez más jellegű is lehetett volna, mélyebb is lehetett volna. Mennyivel egyszerűbb lenne, mennyivel könnyebb lenne..
Nekem lenne könnyebb..
Félre tettem az önző gondolatokat. Sugawara még mindig Oikawát szereti és ez nem fog változni. Nem tudták lezárni és nem is akarják.
– Ha legközelebb Oikawa letámadna..
– Nem lesz legközelebb! – vágott a szavamba de halkan sóhajtva letettem elé a csészét és újra kezdtem.
– Ha legközelebb Oikawa letámadna és te is akarod.. Ne gondolj arra, hogy megbántanál vele. Ha Oikawáról van szó akkor nem fog bántani. Tudom mennyire szereted. – ültem le elé. Tudom, hogy Sugawarát az utóbbi években nagyon megviselték mikor valaki csak szexre hajtott, de ő is tudja, hogy Oikawa nem csak le akart feküdni vele aztán meg ott hagyni őt..
Sugawara zavartan kémlelte az arcomat, mintha válaszokat keresne, de nem értettem ki belőle mire, mert valószínűleg ő sem tudta a kérdést, vagy ha tudta is.. Én nem akartam érteni, nem akartam felelni.
– Szeretlek, de ez nem szerelem. – még ha tudom is, hogy lehetett volna az is, még ha egy részem tudja, hogy már valahol az volt, hiába tagadom most le, hiába hazudom azt, hogy mikor azt mondtam neki szeretem őt, az csupán halvány árnyéka a szerelemnek. – Oikawa.. Már rég együtt lenétek ha nem utasítod vissza aznap.
– Te jó ég Kenma! Én beszélgetni akartam vele de ő.. – idegesen nedvesítette meg kiszáradt ajkait, majd újra neki kezdett. – Akartam, igen, de nem tehettem ezt sem vele, sem veled és magammal sem! Veled vagyok együtt, én nem fogom megcsalni azt akivel éppen együtt vagyok, aki a bizalmát adta nekem! – a torkom elszorult és a mellkasom is fájón lüktetett. Ez az ami megkülönbözteti őket. Ez az ami megkülönbözteti őt Kurootól.. – Mit akart Kuroo? Csak mert.. Ne haragudj, de nem igazán nézem ki belőle, hogy kövirózsát vesz csak úgy. – és ebből látszik, hogy együtt élünk. Azért tudja a nevét, mert tudja, hogy szeretem. Kuroo meg csak vaktában bele trafált. Ha most olyan mérhetetlenül romantikus lennék, mint Hinata, akkor ezt a sorsnak tudnám be.
– Szerinted Kuroo képes lenne megváltozni? – kérdeztem mire Sugawara elgondolkodva pillantott oldalra.
– Nem igazán ismerem, de.. Ha bízol benne, akkor megér egy próbát, nem? – az én érdekemben mondja, de azért fáj, hogy elengedne. Olyan szánalmasan feleslegesnek érzem magam.
– Épp ez az. Nem bízok benne. – már nem. Vettem egy mély levegőt és megpróbáltam elengedni ezeket az érzéseket. Nekem végül is tök mindegy mi lesz.. Vagyis szeretném ezt mondani, szeretném könnyen venni, de nagyon nehéz..
– Ha nem bízol benne, akkor felesleges agyalnod ezen. – emelte a szájához a csészét. Kérdőn pislogtam rá ő pedig ezt észre véve halkan felsóhajtott. – Mit számít változik-e vagy sem? Itt vagyok veled, nem? – mintha magától értetődő lenne, hogy nem hagy magamra. Mekkora vicc.
– Itt, de meddig? – kérdeztem szinte csak magamtól, de elég hangosan ahhoz, hogy ő is hallja. Láttam ahogy szólásra nyitja a száját, de aztán inkább becsukta. Nem tud ilyesmit ígérni, nem tud olyat hazudni amivel túlságosan is ártana. Mert ha azt mondaná, velem marad. Ha azt mondaná engem választ.. Hinnék neki. És mikor végül mégis Oikawát választaná, teljesen összetörne.
De az is fáj, hogy nem ígér ilyesmit. Az is fáj, hogy próbálok nem túlságosan ragaszkodni hozzá, hogy próbálok megálljt parancsolni az érzéseimnek miközben azt a pillanatot várom mikor újra magamra maradok.
Felnőttnek lenni nehéz és szívás. Élni szörnyű..
– Mit akarsz, mit mondjak Kenma? – kérdezte élesen beszívva a levegőt miközben komor arccal bámult maga elé. Olykor a homlokát ráncolta mintha épp ő is a megoldáson törné a fejét.
Törődni valakivel nem olyan nehéz.. Több mindenkivel törődni egyszerre miközben a saját szíved és eszed is követeli a jussát, na az kihívás.
– Az igazat. – suttogtam rekedten és erőt véve magamon a szemeibe néztem. Mintha ő is arra jutott volna amire én. Az őszinteség fáj, de a finomkodás rosszabb. Most rosszabb..
– Szeretem.. Még mindig.. – tudom. Ezt már eddig is tudtam. – Vele szeretnék lenni. Utána menni. – aprókat bólintva hajtottam le a fejem. – Nem akarlak egyedül hagyni. Szeretlek és nem akarom, hogy szomorú legyél, hogy magányos legyél. – csak a fejemet ingattam.
– Hiába voltál velem, hiába tompult azaz üresség a mellkasomban.. Nem hiszem hogy szabadulni tudnék ettől, akár veled vagyok akár nem. – halványan elmosolyodtam, mert ahogy ezt végig gondoltam, egy kicsit mintha könnyebb lett volna az egész. Amióta az eszemet tudom ez van, ha jobban rákoncentrálok jobban fájt, ha sajnálom magam jobban fáj, de nem szabadulhatok tőle még akkor sem amikor boldog vagyok. Na jó, ez egyre kibaszott fájdalmas felismerés és.. Semmi más, csak fáj. De jó tudni, hogy nem másoktól függ van-e vagy nincs.
De Kurooval.. Mikor először voltunk együtt, mikor kirángatott a komfortzónámból. Mikor anélkül sétálhattam a ps-el a kezemben, hogy nem kellett attól félnem, neki megyek valaminek vagy valakinek vagy rossz helyen szállok le. Kuroo ott volt, ha kicsit elbizonytalanodtam csak megfogtam a felsőjét és úgy mentem tovább. Mikor először megérintett, mikor megcsókolt.
Már akkor belé szerettem mikor még semmit sem tudtam az érzéseiről. Csak ő kellett senki más.. Előtte azt hittem nem is vagyok képes a szexre.
Hangosan felsóhajtottam és hátra dőltem a kis széken, miközben az aljába kapaszkodtam és a plafonra meredtem.
– Kuroo egy seggfej.
– Ezzel nem tudok vitatkozni. – mondta amin halkan felnevettem. A nevetés valahol feloldott bennem valamit, szinte éreztem ahogy a szorítás enyhül a szívemen. A jó emlékek amiket neki köszönhetek.. A fájdalmas arcul csapások amik miatt elfelejtettem őket.. Kuroo tényleg hatalmas seggfej, de akkor is szeretem, hiába fáj, hiába húzom mindig én a rövidebbet.
– Kicsit túráztatom még, de azt hiszem én is vele akarok lenni. – néztem Sugawarára aki annyira ledöbbent hogy félre nyelte a kávét és köhögő rohamot kapott. Nem csodálom, hogy ennyire meglepte. Látott összetörni és egyre mélyebbre süllyedni az önsajnálatba. Basszus tényleg rohadt szánalmas vagyok. Halkan nevetve ütögettem meg a hátát ő pedig könnyes szemmel pislogott rám.
– De azt mondtad, hogy.. – kezdte kissé rekedten, mire megingattam a fejem.
– Még mindig nem bízok benne. Nem hiszek neki és félek, hogy újra a földbe gázol, de.. A karjaiban lenni, a hangját hallani.. Ahogy mellettem sétál, hozzám igazítva a lépteit.. Szeretem őt még akkor is ha jelenleg nagyon utálom. Nem tudom hogy azért mutatja magát olyan szánalmasnak, hogy megsajnáljam, de bevált basszameg. – káromkodtam el magam mire most Sugawara nevette el magát.
– Ne káromkodj cseszd meg. – szólt rám mire én is elnevettem magam ahogy eszembe jutott az a másodikos kislány aki olyan csúnyán káromkodott, hogy teljesen ledöbbentette Sugawarát az első gyakorlati munka napján és reflexszerűen elkáromkodta magát, hogy ez még is mi a jó büdös kurva élet. Az egész osztály nevetett ő pedig hetekig ideges volt, mert attól félt, hogy az igazgató behívatja majd, de szerencsére nem derült ki a dolog.
– Vissza cuccolok a szobámba. – mondtam mire Sugawara egyetértően bólintott. Magától értetődő volt, de igazából annyira nem bánom. Nem leszek egyedül, ott lesz Kou is, akit biztos az őrületbe fogok kergetni és addig piszkálom amíg fel nem adja, és meg nem veszi nekem azt a játékot amit kinéztem magamnak a minap. – És te?
– Utána megyek. – bólintott mire elmosolyodtam majd hangosan és drámaian felsóhajtottam.
– Szép volt, jó volt, de vége lett. Ég veled gyengéd ölelések és csókok, isten veled összebújások, soha többé nem lehetek felül..
– Nem akarsz visszamenni a színházba? Mintha honvágyad lenne. – ezen elnevettem magam. Azok a drámák rossz hatással voltak rám, de azért hiányzik egy kicsit. Menő volt hogy tudok sétálni a létrával, bár ezt inkább a munkásoknak köszönhetem, hisz tőlük lestem el. A színházban lévők is hiányoznak de a munkatársaim jobban. – Biztos jó ez így? – kérdezte Sugawara továbbra is engem vizslatva.
– Az évek alatt elkezdtünk ragaszkodni egymáshoz, de te is tudod, hogy hiába duzzogok, hiába tudom, hogy veled jobban járnék, eljön az a pillanat amikor megkértelek volna, hogy legyünk megint barátok extrákkal és tárt karokkal fogadtam volna Kuroo közeledését.
– Nem tudom, most eléggé úgy tűnik mintha legszívesebben a világ végére menekülnél előle.
– Nem rossz ötlet. Szerinted utánam jönne? – kérdeztem mire a szemét forgatta. Ő is tudja, hogy nem vagyok olyan mint Kuroo, nem fogom próbára tenni az érzéseit. Nem, én csak nemet mondok neki, mert megbántott és felbaszott. Többször is egymás után. Eddig hagytam de betelt a pohár. Jó nagy poharam van, ha ilyen sokáig bírtam. Pedig mások nagyon könnyen kihoznak a sodromból. Például Lev. Mi lehet most vele? – Te hogyhogy nem rohantál még utána? – kérdeztem mire meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Vagy még mindig azt várod, hogy lelankadjon? Elég beképzelt dolog azt gondolni, hogy ilyen erős hatással vagy rá. Vagy a te szerszámod az ami nem hajlandó lehiggadni?
– Te Kou vagy állruhában? – kérdezte mire halkan elnevettem magam.
– Azt hiszem csak megnyugodtam. – mondtam elgondolkodva. Az elmúlt évek és az emberek akikkel napi szinten beszélek, hatással vannak rám, főleg mivel az életem gyökeres részét képezik. Ettől még vannak dolgok amik nem változtak. A személyiségem alapja nem változott. – Én munka után haza megyek és ráveszem Kout, hogy süssön nekem almáspitét. Te szeretnél valamit? – kérdeztem mire elmosolyodott és megingatta a fejét.
– Én már dolgoztatom egy ideje. Moczart tortát készít. – ezen én is elmosolyodtam.
– Megérdemli hogy még minimum 10 félét rendeljünk a mai napon.
– Természetesen az alapanyagok költségeit ő állja. – mondta mire mind ketten bólogattunk. Kiittam a kávém maradékát és a mosogatóba tettem a csészét.
– Írjuk össze miket szeretnénk, az se baj ha tíznél több. Aztán menj Oikawa után.
– Ezt csak azért mondod, hogy ne legyek otthon mikor elkészülnek a sütik.
– Teszek neked félre pár szeletet. – ígértem mire elnevette magát és ő is a mosogatóba tette a kiürült csészét, majd elindultunk hogy kinyithassam a boltot.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése