A két feladó 2. évad 20. rész
Van ami nem változik
Letettem a pezsgős poharat és
fintorogva állapítottam meg, hogy soha többet nem teszek a kávémba szóját.
Végig néztem a kis asztalon amire egytől egyig ki lett pakolva a pohárkészletem.
Mindegyikben más-más kávé volt, vagyis inkább mást és mást kevertem egy random
kávéhoz. Valószínűleg itt rontottam el, de a kávészakértők is így kezdik nem?
Kiválasztanak egyet és kipróbálják az összes variációt. Még is kit akarok
áltatni ezzel?
Hangosan felsóhajtva terültem el a kanapén és elmerengve néztem a könyvespolcomra. Talán ezúttal ABC sorrendbe kéne pakolnom őket. De a szerző vagy a könyv címe szerint vegyem sorra őket? Azt hiszem a legutóbb az író neve szerint pakoltam, mert így egymás mellé kerültek a művei. Most legyen kicsit izgalmasabb és szerző helyett a címe szerint rakom majd őket! De a könyv címe vagy a szerző postázási címe legyen a cím? Ez az utóbbi érdekesnek tűnik.
A csengő hallatán a lelkesedésem alább hagyott. Pedig már kezdtem jól érezni magam.
Felállva a kanapémról, elindultam ajtót nyitni, de ezúttal okosabb voltam, mint legutóbb és előbb kukucskáltam, mint, hogy kinyitottam volna.
Szívem szerint elküldtem volna a drága kiskacsáimat a fészkes fenébe, de a szüleim jómodorra tanítottak és sok más dologra ami bár hasznos de azért dugják fel maguknak, hogy elvették a gyerekkoromat!
– Tobio-chan és Ushijima-chan. Minek köszönhetem a váratlan meglepetést? – kérdeztem karba fonva magam előtt a karjaimat és vállammal az ajtó keretének dőltem, ezzel is jelezve, hogy nem fogom őket beengedni.
– Nem voltál ma edzésen. – villámcsapásként ért a mély hang, mely Ushijima Wakatoshihoz tartozott. Valószínűleg egy pillanatra az arcomra is ki ült a meglepettség, de anyám egóját előkaparva, egy drámai mozdulattal hátra túrtam a hajam és gondterhelten felsóhajtottam.
– Tudok róla Drágám. – anyám, egész jól utánzom azt a szipirtyót. A körmeimet is vizsgálat alá vettem de ekkor szembesülnöm kellett vele, hogy a körmöm kissé megnőtt és fekete kosz van alatta. Undi.. Ha ezt az anyám látná biztos tenne rá valami sértő megjegyzést. bár most hogy jobban szemügyre veszem ez kávézacc..
– Azt hittük beteg vagy Oikawa-san. – mondta Tobio és látványosan végig mért mire szikrát szóró szemekkel húztam fel az orrom, ezzel tükrözve a lenézést és a néma kihívást. Mert ezt a kettőt csak én tudom pároztatni ilyen zseniálisan. Évek munkája kellett hozzá.
– Mint látod vakarcs, nem vagyok beteg. Most pedig hess-hess! – legyezgettem el őket az egyik kezemmel. – Még sok dolgom van ma, szóval tűnés. – fontam karba ismét a kezem de ezúttal ügyeltem rá, hogy ne látszódjanak a körmeim.
– Nem festesz valami jól. – mondta Wakatoshi mire dühösen kaptam felé a fejem, de mielőtt elküldhettem volna a fészkébe, torkomon akadt a szó mikor hatalmas tenyerét a homlokomra tette míg a másikat a sajátjára. – Nem vagy lázas. – kösz a felesleges információt! Lecsúsztatva a kezét a nyakamhoz nyomta mutató ujját, hogy megnézze a pulzusom.
– Elég lesz. – csaptam el a kezét.
– Ha szükséged van valamire..
– Magányra! – és Koushira. Meg sem várva a válaszuj, becsuktam az ajtót és dühösen mentem vissza, hogy kiverjem a fa.. Fejemből őt, de nagyon nem akart összejönni. Főleg a tegnapi viszontlátás után. Alig bírtam kivárni, hogy haza érjek és könnyítsek magamon, te jó ég.. A hangja is mélyebb lett, és baszdki de nem kéne ebbe beleremegnem, de kibaszott jó pasi lett basszus!
Megköszörülve a torkom hessegettem el a képeket amik ismét utat törtek volna maguknak, elvégre tegnap éjjel volt alkalmam vadabbnál vadabb fantáziákba temetkezni és bár érzem, hogy rohadtul nem volt még elég, kénytlen voltam elterelni a figyelmem, nehogy szétrejszoljam azt a maradék kezem.. Eszem.. Gondolatban is létezik nyelvbotlás? Erről vajon írtak már tanulmányt?
Már épp neki láttam volna, hogy utána nézzek, mikor megint megszólalt a fránya csengő, pedig alig egy pillanattal ezelőtt tettem le a seggem a kanapéra. Morogva felálltam és ismét kikukucskátam, mert ha ismét a két kacsa az, akkor ideje lesz megtanulniuk, hogy ideje leválni a kacsamamáról!
Azonban a két tökfej helyett, Iwa-chant pillantottam meg így kinyitottam az ajtót és ezzel búcsút mondtam az egyetlen pajzsomnak kedves barátom ellen, aki köszönés helyett gyomorszájon vágott. Fájdalmasan szorítottam hasamra a kezem és Iwa-chanra néztem aki be is engedte magát.
– Ez valami új köszönési forma? – kérdezte kissé nehézkesen ejtve a szavakat a fájdalomtól.
– Ezt azért kaptad mert lógsz a munkából. – az a két spicli! Milyen nyomorult kacsa árulja el a saját mamáját!? – Ez meg mi? Ital helyett kávéba fojtod a bánatod? – kérdezte mikor észre vette a sok kávés poharat.
– Csak kísérleteztem. – mondtam és figyeltem ahogy Iwa-chan felemeli a csiliset és beleszagol.
– És mire jutottál?
– Nem leszek barista. – ingattam meg a fejem mire a szemét forgatva bele ivott. Velem ellentétben ő nem kapott köhögő rohamot, de amúgy is bírja az erőset, szóval ez várható volt.
– Nem rossz, de nem is jó.
– Szerintem szörnyű. – ismertem be, ő pedig megunva a kávékat felém pillantott. Kutakodón figyelt, ami sosem jelent jót. Végül azonban inkább leült a földre és felemelt egy másik poharat, hogy megszagolja. – Úgy döntöttem felbontom a szerződésem az Európai bajnokság után. – Iwa nem lepődött meg, mintha tudta volna, hogy ez lesz. – Most még van esélyem elhelyezkedni egy kórházban, de később már nem biztos, hogy így lesz. Már most is elég rizikósnak érzem..
– Azt mondtad nem akarsz orvos lenni. Mi változott?
– Mintha nem tudnád.. – motyogtam az orrom alatt.
– Ma azt mondta nekem valaki, hogy akkor is tegyek fel egy kérdést ha egyértelmű a válasz. Segít tisztán látni.
– Neked vagy nekem?
– Azt nem mondta. – emelt fel egy másik bögrét majd azt is meglötyögtette.
Felsóhajtva dőltem a könyvespolc melletti falnak és a könyveket mustráltam.
– Csak a szüleim miatt hadakoztam az egész ellen. – mondtam végig húzva az ujjam az egyik orvosi köteten amit az egyik tanáromtól kaptam ajándékba. – Vannak olyan részei amiket utálok, de mégis csak tűvel szurkálhatom az embereket, ami egész jó. – erre Iwa-chan felmordult de nem fenyegetően, inkább csak hangot adott ki. Rá ilyen hatással vannak az állatok. – És amúgy is.. Mennyi évet eltöltöttem az egyetemen és a gyakorlati óráim, meg az a sok tanulás. Nem akarom, hogy kárba vesszen. – kínosan húztam mosolyra a szám. – A szüleim is biztos tudták, hogy ez lesz.. Tudták, hogy ha beülök az egyetemre, onnantól kezdve nyert ügyük van. Azt fogom tenni amit akartak. Eldicsekedhetnek a fiukkal, aki orvos. – nekik fontos, hogy dicsekedhessenek. Mindig is ilyenek voltak, már egészen kiskoromtól kezdve. Talán ezért lettem ilyen beképzelt.
Ezen elmosolyodtam. Nem a semmire van ekkora egóm, nem?
– Elmentem hozzá. – mondtam és engem is meglepett, milyen természetesen buktak ki belőlem a szavak. mintha nem törtem volna össze és nem őrültem volna meg tőle.
– Kihez? – kérdezte továbbra is a kávékat tanulmányozva.
– Tegnap elmentem Koushihoz. – Iwa-chan megfagyott a mozdulatban mikor egy újabb pohárért nyúlt volna. Leengedte a kezét és rám emelte tekintetét.
– És.. Milyen volt? – kérdezte én pedig mély levegőt véve idéztem vissza a tegnapot. Az ajkait az enyémeken, a testét a kezem alatt, a szemeit amikkel engem nézett és végül a pillanatot amikor visszautasított Kenmáért.
– Beszéltünk egy pár szót, aztán feljöttek az emlékek és úgy éreztem mentem szétszakadok, ha nem érinthetem meg, de nem tettem semmit. Akkor legalábbis még nem.
– Ezt hogy érted Oikawa? – kérdezte mire szomorúan elmosolyodtam.
– Olyan gyáva vagyok Iwa-chan. – a hangom sokkal halkabb volt, mint az imént. – El menekültem előle.. Annyira fájt.. Feszített a boldogság a szenvedés a.. Minden.. Én pedig felálltam és elszeleltem.
– De azt mondtad.. – kezdte de nem fejezte be. Pár percig hallgattunk. Ő arra várt, hogy összeszedjem magam én pedig arra vártam, hogy rendesen levegőt tudjak venni, de még így is kevés volt, még így is fullasztó volt.
– Alig léptem ki az ajtón mikor utánam jött.. Megcsókoltam ő pedig viszonozta is de ennél nem mentünk tovább. – zártam volna le ennyivel, de Iwa már épp vette a levegőt, hogy mondjon vagy kérdezzen valamit, de a csengő zavarta meg ebben.
Vettem egy mély levegőt és ellöktem magam a faltól, hogy ismét ajtót nyissak. Ezúttal nem néztem meg a kukucskán, hogy ki áll az ajtó előtt, elvégre ha Kuroo az, majd Iwa-chan megvédi az összetört kis lelkemet attól, hogy ismét rossz döntéseket hozzak.
– Oikawa-san..
– Mi van már Tobio? – kérdeztem ingerülten. Már így is többször láttam ma mint akartam.
– Az edzés tervet hoztam. – adta át a füzetét. – Leírtam azt is mit csináltunk ma.
– Kösz. – mondtam rá se nézve, miközben vaktában megpaskoltam a fejét, tekintetemmel a füzeten lévő kis rajzokat tanulmányozva. – Lehetőleg ma már ne gyere vissza. Sőt, egyáltalán gyere ide. – léptem vissza és becsuktam magam mögött az ajtót. Ezeken a rajzokon a csapat tagjai vannak? Biztos nem ő firkálta, bár elég aranyosan lettem ábrázolva, szóval talán nem kizárt.
– Lehetnél kedvesebb is vele. – mondta Iwa-chan mikor beléptem a szobába és ledobtam a füzetet mellé.
– Jajj én annyira próbálkozom, de tényleg. – játszottam megint az anyámat mire Iwa-chant látványosan kirázta a hideg, majd úgy döntött figyelmen kívül hagyja a dolgot és inkább mond valami mást, csak erre ne kelljen reagálnia. Pedig esküdni mertem volna, hogy megint megüt.
Felemelte a füzetet és ő is a borítót kezdte tanulmányozni.
– Miről beszéltetek? – kérdezte mire hanyagul vállat vontam.
– Hallottad nem? Csak az edzéstervet hozta.
– Nem vele. – nézett rám mire rögtön világossá vált, hogy Koushiról beszél. Kínosan pillantottam félre.
Melyikkel kezdjem vajon? A drámai kis beszélgetésünkkel vagy azzal mikor Kenmát választotta helyettem?
A csengő ismét megszólalt, mire dühösen forgattam a szemem és minden mindegy alapon megint mentem na hová? Ajtót nyitni! Remek.. Egy edzést hagyok ki, csak mert annyira el voltam foglalva mással, hogy azt sem tudtam még ma reggel milyen évet írunk egyáltalán, de kelőképpen emlékeztetnek rá, hogy soha többet ne kövessem el ezt a hibát.
– Szia. – mosolygott rám Koushi mire belém rekedt a levegő és hirtelen köszönni is elfelejtettem. Koushi kínosan elnevette magát és a nyakára simította a kezét zavarában. – Bemehetek? – kérdezte én pedig szinte azonnal félre álltam, hogy utat engedjek neki. Halottam valaki lépteit, majd egy másik hangot is ami köszönti Koushit, de le sem tudtam venni a szemem Róla.. Ahogy felhúzta az egyik lábát és kikötötte a cipőfűzőjét majd meglazította elöl és végül letette, majd ugyanezt a másikkal is megtette szépen egymás mellé téve a két cipőt. a háta egyenes, a vállai szélesek, a karján megfeszült a felső, ezáltal kirajzolódtak rajta az izmok. Nem egy kigyúrt bicepsz, de azt hiszem az ne is igazán passzolna hozzá.
Régen kedves volt, megbízható és édes. Mr. Felpezsdítő uraságnak hívtuk.
Most is vidám, megbízható a kisugárzása, a mosolya azonban sokkal inkább szívdöglesztő mint édes, de egy kicsit mégis édes. Zúg a fejem, hevesen ver a szívem, ég a fülem és már megint.. Kiugranék a bőrömből a boldogságtól mégis feszít a fájdalom. Mintha a testem börtöne túl szűkös lenne az érzéseimnek.
– Megyek Oikawa. – fogta meg a vállam Iwa-chan mire elszakítottam tekintetem Koushiról és rá néztem. Kedves barátom szeme egyszerre csillogott aggodalomtól és örömtől. Keze szorításában éreztem a támogatást és a bíztatást, majd a félmosoly ami megjelent az arcán, egyértelműen azt kiáltotta, „Hajrá!”.
Miután becsukta maga mögött az ajtót még bámultam egy pillanatig a falapot. Bármit teszek vagy mondok most, Iwa-chan velem örül, sír és ha kell felmos majd a földről.
Ez némiképp megnyugtat de attól még..
Összepréselve az ajkaimat néztem Koushira aki elmerengve ácsorgott a nappalim ajtajában és a bent lévő, kisebb kupit nézte. csak az asztal vészes, de tőlem már ez is elég szokatlan.
– Mi ez a sok kávé? – kérdezte felém fordulva, mire hanyagul vállat vontam.
– Sok kávé. – feleltem és annyira próbáltam lazának tűnik, hogy majd összecsuklott alattam a lábam, de a gyomrom remegése még szerencsére nem terjedt át a végtagjaimra is.
úgy érzem magam mint egy vizsga előtt. Nem! Rosszabb! Egy vizsgától nem izgulok fel..
Gondolj lankasztó dolgokra Oikawa. Lankasztó, lankasztó..
Ááá! Esélytelen! Mi van velem?!
– Tudunk beszélni vagy..? Szóval.. Lenyugodtál már a tegnapi óta? – pillantott félre és hallottam ahogy halkan hümmög. Mintha lecseszte volna magát amiért magyar tanárként ilyen furcsán fogalmazott.
– Amíg nem voltál úgy éreztem, de most kezdek elbizonytalanodni ebben. – mondtam mire felnevetett. A szívem beleremegett az édes hangba és látványba. A hangja bár mélyebb és így í nevetése is, de ahogy a szája elé emelte a bügykeit.. Pont mint régen is.. Ezen elmosolyodtam de ekkor a gyomrom remegése elérte a lábam és megremegtek a térdeim.
Nagyot nyelve pillantottam le az ölemre és csendben átkoztam amiért ennyire örül valakinek, akihez semmi köze!
Ez némiképp lenyugtatta a kedélyeket, de annál inkább fájt a tudat, hogy bár most itt van, ez még nem jelent semmit.
– Honnan tudtad hol lakom? – kérdeztem miközben intettem, hogy menjen csak beljebb. Koushi bár magabiztos léptekkel haladt előttem, az egyik keze folyton fogódzkodót keresett a nadrágja szélén, vagy a felsője alján, ami azt mutatta, hogy némiképp azért izgul ő is.
– Meg vannak a forrásaim. – mondta egy félmosoly kíséretében miközben ő is szemügyre vette a poharakat. Látszólag jót derült a boros poharakba öntött kávén. – Kipróbáltad sóval is? – fordult velém. A tekintetünk találkozott amitől elakadt a lélegzetem. A szemei.. Ahogy rám néz velük.. A csillogásuk maga a remény.
Elfordítottam a fejem és a poharakra néztem.
– Két kanállal szörnyű, de egy kicsivel nem rossz. – főleg mivel szeretem ezt a fajta a kávét. Egy kis só pedig kihangsúlyozta az ízét. Elvégre ízfokozó, nem? Ezen halkan kuncogott, valószínűleg az szórakoztatta, hogy tettem bele két kanál sót, csak azért, mert viccből azt mondta tegnap, hogy.. Megingattam a fejem. – Sok hobbim volt azt elmúlt években, de a kávé valahogy nem volt köztük. – a szemei ismét megcsillantak ahogy rám nézett, de akármilyen gyáva és gerinctelen dolog ez tőlem, nem tudtam sokáig viszonozni a pillantását. Nem akarok reménykedni.
– Milyen hobbik? – kérdezte és egészen olyan volt, mintha csak egyszerűen csevegnénk, de a szemem sarkából láttam ahogy inkább a szobát pásztázza mint engem, mintha tudatosult volna benne, hogy zavar a tekintete. Bár leginkább az zavart benne, hogy így nem tudtam bámulni őt.
– Sokféle. – feleltem karcsú alakját nézve, és hosszú, izmos combjait.. – Valóság showk; helységek, bútorok és tárgyak elnevezése; új zenék hallgatása; kosárlabda; trónokharca..
– Ezek eléggé eltérnek a régi ízlésedtől. – fordult felém én pedig a szexi csípőjéről lassan felpillantottam a szemeibe. Láttam ahogy megérti.. Miatta választottam ilyen tevékenységeket.
Zavartan piszkálta meg az orra hegyét, miközben a könyvespolcomra vándorolt a tekintete.
– Van ami nem változott.. Csak leszűkült a repertoár. – néztem végig a könyveken amin nem szerepelt csillagászati, ufós, fantasy, sem pedig romantikus könyv. Zene történet, orvosi, pszichológiai, gasztro.. Maradt elég.. És persze a röpi. Arról nem tudtam lemondani, bár eleinte az is fájt, de Iwa-chan hozzám vágott egy labdát. Az is fájt. Iwa-chan erősen üt.
– És milyen zenéket hallgattál? Rockot? – lépett hozzám közelebb mire megfeszültem de igyekeztem leplezni. Mr. Felpezsdítő úr mosollyal és kedveséggel öl, ezt nem szabad elfelejtenem.
– Azt is.. – a magasba szaladt a szemöldöke.
– Komolyan? – kérdezte meglepetten és elismerően füttyentett. – Pedig régen sehogy sem lehetett rávenni. Te meg az úri zenéid..
– Tudod hogy a szüleim mennyire elrettentettek mindentől ami nekik nem tetszett és.. – idegesen ráztam meg a fejem és karba fontam magam előtt a karjaimat. Koushi ezen felnevetett és megfogta a karomat.
Hozzám ért.. Bizsereg a bőröm. Ez valami új allergia lehet? Az agyam is zsibbad. Ez tuti valami drog lesz..
– Ne haragudj, tudom milyenek. – mondta majd elvette a kezét a karomról és ellépve mellőlem az egyik fotót nézte a falon. – Szóval sok új dolgot kipróbáltál, hm? – egy sunyi és kissé gúnyos mosoly jelent meg az arcán, vagyis be fog szólni valamit. – Ettél vacsorát reggelire?
– Azért nem őrültem meg teljesen! – vágtam rá kapásból, mire kitört belőle a nevetés.
Olyan jóízűen nevetett, hogy a feszült tartásom ellazult és csak néztem ahogy a száját eltakarva nevet.
Meg akarom csókolni..
– Miért jöttél? – kérdeztem ezzel is emlékeztetve magam, hogy mi ketten hiába szerettük egymást.. A mostani érzéseink mások.
– Szakítottunk Kenmával. – döbbenten néztem rá, de ő még mindig a fotót figyelte. – Ma reggel szakítottunk. – nem tűnik szomorúnak, inkább csak tényszerűnek, mégis hagy némi kellemetlen érzést maga után. – Miért rohantál el tegnap? – nézett rám újra.
– Még mindig odáig vagyok érted és.. Azt hittem te is így érzel de azt mondtad Kenmát választod.
– Nem mondtam ilyet.. – ráncolta a szemöldökét értetlenül mire lefagytam.
– De igen.. Megkérdeztem őt választod-e mire azt mondta, hogy nem csalhatod meg..
– Mert előbb tisztázni akartam vele ezt az egészet de te elrohantál!
– Te meg hagytad! – mondtam bár amint kimondtam rögtön feltettem volna a kérdést, hogy ez mégis milyen visszavágás akart lenni, de ekkor Koushi ismét felnevetett és elém lépve átkarolta a nyakam és rám mosolygott.
– Félreértettelek. Ne haragudj. – mondta oldalra biccentve a fejét kissé. Mintha csak azt kérdezné, megbocsátom-e.. Nincs mit megbocsátani ezen, hisz mindketten félre értettük egymást.
– Beletelik egy kis időbe, mire újra egymásra hangolódunk majd, nem igaz? – kérdeztem átölelve a derekát és bár szívesen megmarkoltam volna a combjait és a fenekét, de inkább beértem a hátán lévő izmokkal. A végén még megint akadékoskodni kezd vagy megbántódik amiért én, a kanos sportoló rögtön az ágyba ugrana..
Meglepetten pillantottam rá mikor a térde az ölemhez simult.
– Hogy lankasztod magad? – kérdezte mert bár félig kemény voltam, valószínűleg látta, hogy mikor megérkezett még elég..
– Kiabálok vele, hogy nem vagy miénk, de most hogy így ölelsz.. Újat kell kitalálnom. Mondjuk kétségkívül segítene, ha nem érezném az illatod és nem dörgölőznél hozzám a comboddal. – vettem egy mély levegőt és próbáltam visszafogni magam, de éreztem ahogy a nevetéstől megrázkódik a karjaimban.
Végül csak elhúzta a lábát, ami egy kisebb könnyebbséget nyújtott, de az illata és a közelsége.. Ez a kettő mondjuk együtt jár, de most két erős ostromként érzékelem.
– A tiéd vagyok.. – suttogta ajkaimra de még mindig tartottam magam, bár elég nehezemre esett.
– De tegnap még..
– Sok rossz tapasztalatom volt az elmúlt években. Sértő volt, hogy rögtön le akarnak teperni, de nem hiszem, hogy tisztán tudnék gondolkodni, ha nem eshetek neked. – motyogta vágytól mély hangján szinte az ajkaim közé ejtve minden szót.
– Ezzel.. Én is így vagyok.. – éreztem ahogy elmosolyodik, majd megtette az első lépést, és birtokba vette az ajkaimat. Birtokba vette azt ami az övé. Annyi év után is, még mindig hozzá tartozom. Még mindig vele vagyok otthon..
Hangosan felsóhajtva terültem el a kanapén és elmerengve néztem a könyvespolcomra. Talán ezúttal ABC sorrendbe kéne pakolnom őket. De a szerző vagy a könyv címe szerint vegyem sorra őket? Azt hiszem a legutóbb az író neve szerint pakoltam, mert így egymás mellé kerültek a művei. Most legyen kicsit izgalmasabb és szerző helyett a címe szerint rakom majd őket! De a könyv címe vagy a szerző postázási címe legyen a cím? Ez az utóbbi érdekesnek tűnik.
A csengő hallatán a lelkesedésem alább hagyott. Pedig már kezdtem jól érezni magam.
Felállva a kanapémról, elindultam ajtót nyitni, de ezúttal okosabb voltam, mint legutóbb és előbb kukucskáltam, mint, hogy kinyitottam volna.
Szívem szerint elküldtem volna a drága kiskacsáimat a fészkes fenébe, de a szüleim jómodorra tanítottak és sok más dologra ami bár hasznos de azért dugják fel maguknak, hogy elvették a gyerekkoromat!
– Tobio-chan és Ushijima-chan. Minek köszönhetem a váratlan meglepetést? – kérdeztem karba fonva magam előtt a karjaimat és vállammal az ajtó keretének dőltem, ezzel is jelezve, hogy nem fogom őket beengedni.
– Nem voltál ma edzésen. – villámcsapásként ért a mély hang, mely Ushijima Wakatoshihoz tartozott. Valószínűleg egy pillanatra az arcomra is ki ült a meglepettség, de anyám egóját előkaparva, egy drámai mozdulattal hátra túrtam a hajam és gondterhelten felsóhajtottam.
– Tudok róla Drágám. – anyám, egész jól utánzom azt a szipirtyót. A körmeimet is vizsgálat alá vettem de ekkor szembesülnöm kellett vele, hogy a körmöm kissé megnőtt és fekete kosz van alatta. Undi.. Ha ezt az anyám látná biztos tenne rá valami sértő megjegyzést. bár most hogy jobban szemügyre veszem ez kávézacc..
– Azt hittük beteg vagy Oikawa-san. – mondta Tobio és látványosan végig mért mire szikrát szóró szemekkel húztam fel az orrom, ezzel tükrözve a lenézést és a néma kihívást. Mert ezt a kettőt csak én tudom pároztatni ilyen zseniálisan. Évek munkája kellett hozzá.
– Mint látod vakarcs, nem vagyok beteg. Most pedig hess-hess! – legyezgettem el őket az egyik kezemmel. – Még sok dolgom van ma, szóval tűnés. – fontam karba ismét a kezem de ezúttal ügyeltem rá, hogy ne látszódjanak a körmeim.
– Nem festesz valami jól. – mondta Wakatoshi mire dühösen kaptam felé a fejem, de mielőtt elküldhettem volna a fészkébe, torkomon akadt a szó mikor hatalmas tenyerét a homlokomra tette míg a másikat a sajátjára. – Nem vagy lázas. – kösz a felesleges információt! Lecsúsztatva a kezét a nyakamhoz nyomta mutató ujját, hogy megnézze a pulzusom.
– Elég lesz. – csaptam el a kezét.
– Ha szükséged van valamire..
– Magányra! – és Koushira. Meg sem várva a válaszuj, becsuktam az ajtót és dühösen mentem vissza, hogy kiverjem a fa.. Fejemből őt, de nagyon nem akart összejönni. Főleg a tegnapi viszontlátás után. Alig bírtam kivárni, hogy haza érjek és könnyítsek magamon, te jó ég.. A hangja is mélyebb lett, és baszdki de nem kéne ebbe beleremegnem, de kibaszott jó pasi lett basszus!
Megköszörülve a torkom hessegettem el a képeket amik ismét utat törtek volna maguknak, elvégre tegnap éjjel volt alkalmam vadabbnál vadabb fantáziákba temetkezni és bár érzem, hogy rohadtul nem volt még elég, kénytlen voltam elterelni a figyelmem, nehogy szétrejszoljam azt a maradék kezem.. Eszem.. Gondolatban is létezik nyelvbotlás? Erről vajon írtak már tanulmányt?
Már épp neki láttam volna, hogy utána nézzek, mikor megint megszólalt a fránya csengő, pedig alig egy pillanattal ezelőtt tettem le a seggem a kanapéra. Morogva felálltam és ismét kikukucskátam, mert ha ismét a két kacsa az, akkor ideje lesz megtanulniuk, hogy ideje leválni a kacsamamáról!
Azonban a két tökfej helyett, Iwa-chant pillantottam meg így kinyitottam az ajtót és ezzel búcsút mondtam az egyetlen pajzsomnak kedves barátom ellen, aki köszönés helyett gyomorszájon vágott. Fájdalmasan szorítottam hasamra a kezem és Iwa-chanra néztem aki be is engedte magát.
– Ez valami új köszönési forma? – kérdezte kissé nehézkesen ejtve a szavakat a fájdalomtól.
– Ezt azért kaptad mert lógsz a munkából. – az a két spicli! Milyen nyomorult kacsa árulja el a saját mamáját!? – Ez meg mi? Ital helyett kávéba fojtod a bánatod? – kérdezte mikor észre vette a sok kávés poharat.
– Csak kísérleteztem. – mondtam és figyeltem ahogy Iwa-chan felemeli a csiliset és beleszagol.
– És mire jutottál?
– Nem leszek barista. – ingattam meg a fejem mire a szemét forgatva bele ivott. Velem ellentétben ő nem kapott köhögő rohamot, de amúgy is bírja az erőset, szóval ez várható volt.
– Nem rossz, de nem is jó.
– Szerintem szörnyű. – ismertem be, ő pedig megunva a kávékat felém pillantott. Kutakodón figyelt, ami sosem jelent jót. Végül azonban inkább leült a földre és felemelt egy másik poharat, hogy megszagolja. – Úgy döntöttem felbontom a szerződésem az Európai bajnokság után. – Iwa nem lepődött meg, mintha tudta volna, hogy ez lesz. – Most még van esélyem elhelyezkedni egy kórházban, de később már nem biztos, hogy így lesz. Már most is elég rizikósnak érzem..
– Azt mondtad nem akarsz orvos lenni. Mi változott?
– Mintha nem tudnád.. – motyogtam az orrom alatt.
– Ma azt mondta nekem valaki, hogy akkor is tegyek fel egy kérdést ha egyértelmű a válasz. Segít tisztán látni.
– Neked vagy nekem?
– Azt nem mondta. – emelt fel egy másik bögrét majd azt is meglötyögtette.
Felsóhajtva dőltem a könyvespolc melletti falnak és a könyveket mustráltam.
– Csak a szüleim miatt hadakoztam az egész ellen. – mondtam végig húzva az ujjam az egyik orvosi köteten amit az egyik tanáromtól kaptam ajándékba. – Vannak olyan részei amiket utálok, de mégis csak tűvel szurkálhatom az embereket, ami egész jó. – erre Iwa-chan felmordult de nem fenyegetően, inkább csak hangot adott ki. Rá ilyen hatással vannak az állatok. – És amúgy is.. Mennyi évet eltöltöttem az egyetemen és a gyakorlati óráim, meg az a sok tanulás. Nem akarom, hogy kárba vesszen. – kínosan húztam mosolyra a szám. – A szüleim is biztos tudták, hogy ez lesz.. Tudták, hogy ha beülök az egyetemre, onnantól kezdve nyert ügyük van. Azt fogom tenni amit akartak. Eldicsekedhetnek a fiukkal, aki orvos. – nekik fontos, hogy dicsekedhessenek. Mindig is ilyenek voltak, már egészen kiskoromtól kezdve. Talán ezért lettem ilyen beképzelt.
Ezen elmosolyodtam. Nem a semmire van ekkora egóm, nem?
– Elmentem hozzá. – mondtam és engem is meglepett, milyen természetesen buktak ki belőlem a szavak. mintha nem törtem volna össze és nem őrültem volna meg tőle.
– Kihez? – kérdezte továbbra is a kávékat tanulmányozva.
– Tegnap elmentem Koushihoz. – Iwa-chan megfagyott a mozdulatban mikor egy újabb pohárért nyúlt volna. Leengedte a kezét és rám emelte tekintetét.
– És.. Milyen volt? – kérdezte én pedig mély levegőt véve idéztem vissza a tegnapot. Az ajkait az enyémeken, a testét a kezem alatt, a szemeit amikkel engem nézett és végül a pillanatot amikor visszautasított Kenmáért.
– Beszéltünk egy pár szót, aztán feljöttek az emlékek és úgy éreztem mentem szétszakadok, ha nem érinthetem meg, de nem tettem semmit. Akkor legalábbis még nem.
– Ezt hogy érted Oikawa? – kérdezte mire szomorúan elmosolyodtam.
– Olyan gyáva vagyok Iwa-chan. – a hangom sokkal halkabb volt, mint az imént. – El menekültem előle.. Annyira fájt.. Feszített a boldogság a szenvedés a.. Minden.. Én pedig felálltam és elszeleltem.
– De azt mondtad.. – kezdte de nem fejezte be. Pár percig hallgattunk. Ő arra várt, hogy összeszedjem magam én pedig arra vártam, hogy rendesen levegőt tudjak venni, de még így is kevés volt, még így is fullasztó volt.
– Alig léptem ki az ajtón mikor utánam jött.. Megcsókoltam ő pedig viszonozta is de ennél nem mentünk tovább. – zártam volna le ennyivel, de Iwa már épp vette a levegőt, hogy mondjon vagy kérdezzen valamit, de a csengő zavarta meg ebben.
Vettem egy mély levegőt és ellöktem magam a faltól, hogy ismét ajtót nyissak. Ezúttal nem néztem meg a kukucskán, hogy ki áll az ajtó előtt, elvégre ha Kuroo az, majd Iwa-chan megvédi az összetört kis lelkemet attól, hogy ismét rossz döntéseket hozzak.
– Oikawa-san..
– Mi van már Tobio? – kérdeztem ingerülten. Már így is többször láttam ma mint akartam.
– Az edzés tervet hoztam. – adta át a füzetét. – Leírtam azt is mit csináltunk ma.
– Kösz. – mondtam rá se nézve, miközben vaktában megpaskoltam a fejét, tekintetemmel a füzeten lévő kis rajzokat tanulmányozva. – Lehetőleg ma már ne gyere vissza. Sőt, egyáltalán gyere ide. – léptem vissza és becsuktam magam mögött az ajtót. Ezeken a rajzokon a csapat tagjai vannak? Biztos nem ő firkálta, bár elég aranyosan lettem ábrázolva, szóval talán nem kizárt.
– Lehetnél kedvesebb is vele. – mondta Iwa-chan mikor beléptem a szobába és ledobtam a füzetet mellé.
– Jajj én annyira próbálkozom, de tényleg. – játszottam megint az anyámat mire Iwa-chant látványosan kirázta a hideg, majd úgy döntött figyelmen kívül hagyja a dolgot és inkább mond valami mást, csak erre ne kelljen reagálnia. Pedig esküdni mertem volna, hogy megint megüt.
Felemelte a füzetet és ő is a borítót kezdte tanulmányozni.
– Miről beszéltetek? – kérdezte mire hanyagul vállat vontam.
– Hallottad nem? Csak az edzéstervet hozta.
– Nem vele. – nézett rám mire rögtön világossá vált, hogy Koushiról beszél. Kínosan pillantottam félre.
Melyikkel kezdjem vajon? A drámai kis beszélgetésünkkel vagy azzal mikor Kenmát választotta helyettem?
A csengő ismét megszólalt, mire dühösen forgattam a szemem és minden mindegy alapon megint mentem na hová? Ajtót nyitni! Remek.. Egy edzést hagyok ki, csak mert annyira el voltam foglalva mással, hogy azt sem tudtam még ma reggel milyen évet írunk egyáltalán, de kelőképpen emlékeztetnek rá, hogy soha többet ne kövessem el ezt a hibát.
– Szia. – mosolygott rám Koushi mire belém rekedt a levegő és hirtelen köszönni is elfelejtettem. Koushi kínosan elnevette magát és a nyakára simította a kezét zavarában. – Bemehetek? – kérdezte én pedig szinte azonnal félre álltam, hogy utat engedjek neki. Halottam valaki lépteit, majd egy másik hangot is ami köszönti Koushit, de le sem tudtam venni a szemem Róla.. Ahogy felhúzta az egyik lábát és kikötötte a cipőfűzőjét majd meglazította elöl és végül letette, majd ugyanezt a másikkal is megtette szépen egymás mellé téve a két cipőt. a háta egyenes, a vállai szélesek, a karján megfeszült a felső, ezáltal kirajzolódtak rajta az izmok. Nem egy kigyúrt bicepsz, de azt hiszem az ne is igazán passzolna hozzá.
Régen kedves volt, megbízható és édes. Mr. Felpezsdítő uraságnak hívtuk.
Most is vidám, megbízható a kisugárzása, a mosolya azonban sokkal inkább szívdöglesztő mint édes, de egy kicsit mégis édes. Zúg a fejem, hevesen ver a szívem, ég a fülem és már megint.. Kiugranék a bőrömből a boldogságtól mégis feszít a fájdalom. Mintha a testem börtöne túl szűkös lenne az érzéseimnek.
– Megyek Oikawa. – fogta meg a vállam Iwa-chan mire elszakítottam tekintetem Koushiról és rá néztem. Kedves barátom szeme egyszerre csillogott aggodalomtól és örömtől. Keze szorításában éreztem a támogatást és a bíztatást, majd a félmosoly ami megjelent az arcán, egyértelműen azt kiáltotta, „Hajrá!”.
Miután becsukta maga mögött az ajtót még bámultam egy pillanatig a falapot. Bármit teszek vagy mondok most, Iwa-chan velem örül, sír és ha kell felmos majd a földről.
Ez némiképp megnyugtat de attól még..
Összepréselve az ajkaimat néztem Koushira aki elmerengve ácsorgott a nappalim ajtajában és a bent lévő, kisebb kupit nézte. csak az asztal vészes, de tőlem már ez is elég szokatlan.
– Mi ez a sok kávé? – kérdezte felém fordulva, mire hanyagul vállat vontam.
– Sok kávé. – feleltem és annyira próbáltam lazának tűnik, hogy majd összecsuklott alattam a lábam, de a gyomrom remegése még szerencsére nem terjedt át a végtagjaimra is.
úgy érzem magam mint egy vizsga előtt. Nem! Rosszabb! Egy vizsgától nem izgulok fel..
Gondolj lankasztó dolgokra Oikawa. Lankasztó, lankasztó..
Ááá! Esélytelen! Mi van velem?!
– Tudunk beszélni vagy..? Szóval.. Lenyugodtál már a tegnapi óta? – pillantott félre és hallottam ahogy halkan hümmög. Mintha lecseszte volna magát amiért magyar tanárként ilyen furcsán fogalmazott.
– Amíg nem voltál úgy éreztem, de most kezdek elbizonytalanodni ebben. – mondtam mire felnevetett. A szívem beleremegett az édes hangba és látványba. A hangja bár mélyebb és így í nevetése is, de ahogy a szája elé emelte a bügykeit.. Pont mint régen is.. Ezen elmosolyodtam de ekkor a gyomrom remegése elérte a lábam és megremegtek a térdeim.
Nagyot nyelve pillantottam le az ölemre és csendben átkoztam amiért ennyire örül valakinek, akihez semmi köze!
Ez némiképp lenyugtatta a kedélyeket, de annál inkább fájt a tudat, hogy bár most itt van, ez még nem jelent semmit.
– Honnan tudtad hol lakom? – kérdeztem miközben intettem, hogy menjen csak beljebb. Koushi bár magabiztos léptekkel haladt előttem, az egyik keze folyton fogódzkodót keresett a nadrágja szélén, vagy a felsője alján, ami azt mutatta, hogy némiképp azért izgul ő is.
– Meg vannak a forrásaim. – mondta egy félmosoly kíséretében miközben ő is szemügyre vette a poharakat. Látszólag jót derült a boros poharakba öntött kávén. – Kipróbáltad sóval is? – fordult velém. A tekintetünk találkozott amitől elakadt a lélegzetem. A szemei.. Ahogy rám néz velük.. A csillogásuk maga a remény.
Elfordítottam a fejem és a poharakra néztem.
– Két kanállal szörnyű, de egy kicsivel nem rossz. – főleg mivel szeretem ezt a fajta a kávét. Egy kis só pedig kihangsúlyozta az ízét. Elvégre ízfokozó, nem? Ezen halkan kuncogott, valószínűleg az szórakoztatta, hogy tettem bele két kanál sót, csak azért, mert viccből azt mondta tegnap, hogy.. Megingattam a fejem. – Sok hobbim volt azt elmúlt években, de a kávé valahogy nem volt köztük. – a szemei ismét megcsillantak ahogy rám nézett, de akármilyen gyáva és gerinctelen dolog ez tőlem, nem tudtam sokáig viszonozni a pillantását. Nem akarok reménykedni.
– Milyen hobbik? – kérdezte és egészen olyan volt, mintha csak egyszerűen csevegnénk, de a szemem sarkából láttam ahogy inkább a szobát pásztázza mint engem, mintha tudatosult volna benne, hogy zavar a tekintete. Bár leginkább az zavart benne, hogy így nem tudtam bámulni őt.
– Sokféle. – feleltem karcsú alakját nézve, és hosszú, izmos combjait.. – Valóság showk; helységek, bútorok és tárgyak elnevezése; új zenék hallgatása; kosárlabda; trónokharca..
– Ezek eléggé eltérnek a régi ízlésedtől. – fordult felém én pedig a szexi csípőjéről lassan felpillantottam a szemeibe. Láttam ahogy megérti.. Miatta választottam ilyen tevékenységeket.
Zavartan piszkálta meg az orra hegyét, miközben a könyvespolcomra vándorolt a tekintete.
– Van ami nem változott.. Csak leszűkült a repertoár. – néztem végig a könyveken amin nem szerepelt csillagászati, ufós, fantasy, sem pedig romantikus könyv. Zene történet, orvosi, pszichológiai, gasztro.. Maradt elég.. És persze a röpi. Arról nem tudtam lemondani, bár eleinte az is fájt, de Iwa-chan hozzám vágott egy labdát. Az is fájt. Iwa-chan erősen üt.
– És milyen zenéket hallgattál? Rockot? – lépett hozzám közelebb mire megfeszültem de igyekeztem leplezni. Mr. Felpezsdítő úr mosollyal és kedveséggel öl, ezt nem szabad elfelejtenem.
– Azt is.. – a magasba szaladt a szemöldöke.
– Komolyan? – kérdezte meglepetten és elismerően füttyentett. – Pedig régen sehogy sem lehetett rávenni. Te meg az úri zenéid..
– Tudod hogy a szüleim mennyire elrettentettek mindentől ami nekik nem tetszett és.. – idegesen ráztam meg a fejem és karba fontam magam előtt a karjaimat. Koushi ezen felnevetett és megfogta a karomat.
Hozzám ért.. Bizsereg a bőröm. Ez valami új allergia lehet? Az agyam is zsibbad. Ez tuti valami drog lesz..
– Ne haragudj, tudom milyenek. – mondta majd elvette a kezét a karomról és ellépve mellőlem az egyik fotót nézte a falon. – Szóval sok új dolgot kipróbáltál, hm? – egy sunyi és kissé gúnyos mosoly jelent meg az arcán, vagyis be fog szólni valamit. – Ettél vacsorát reggelire?
– Azért nem őrültem meg teljesen! – vágtam rá kapásból, mire kitört belőle a nevetés.
Olyan jóízűen nevetett, hogy a feszült tartásom ellazult és csak néztem ahogy a száját eltakarva nevet.
Meg akarom csókolni..
– Miért jöttél? – kérdeztem ezzel is emlékeztetve magam, hogy mi ketten hiába szerettük egymást.. A mostani érzéseink mások.
– Szakítottunk Kenmával. – döbbenten néztem rá, de ő még mindig a fotót figyelte. – Ma reggel szakítottunk. – nem tűnik szomorúnak, inkább csak tényszerűnek, mégis hagy némi kellemetlen érzést maga után. – Miért rohantál el tegnap? – nézett rám újra.
– Még mindig odáig vagyok érted és.. Azt hittem te is így érzel de azt mondtad Kenmát választod.
– Nem mondtam ilyet.. – ráncolta a szemöldökét értetlenül mire lefagytam.
– De igen.. Megkérdeztem őt választod-e mire azt mondta, hogy nem csalhatod meg..
– Mert előbb tisztázni akartam vele ezt az egészet de te elrohantál!
– Te meg hagytad! – mondtam bár amint kimondtam rögtön feltettem volna a kérdést, hogy ez mégis milyen visszavágás akart lenni, de ekkor Koushi ismét felnevetett és elém lépve átkarolta a nyakam és rám mosolygott.
– Félreértettelek. Ne haragudj. – mondta oldalra biccentve a fejét kissé. Mintha csak azt kérdezné, megbocsátom-e.. Nincs mit megbocsátani ezen, hisz mindketten félre értettük egymást.
– Beletelik egy kis időbe, mire újra egymásra hangolódunk majd, nem igaz? – kérdeztem átölelve a derekát és bár szívesen megmarkoltam volna a combjait és a fenekét, de inkább beértem a hátán lévő izmokkal. A végén még megint akadékoskodni kezd vagy megbántódik amiért én, a kanos sportoló rögtön az ágyba ugrana..
Meglepetten pillantottam rá mikor a térde az ölemhez simult.
– Hogy lankasztod magad? – kérdezte mert bár félig kemény voltam, valószínűleg látta, hogy mikor megérkezett még elég..
– Kiabálok vele, hogy nem vagy miénk, de most hogy így ölelsz.. Újat kell kitalálnom. Mondjuk kétségkívül segítene, ha nem érezném az illatod és nem dörgölőznél hozzám a comboddal. – vettem egy mély levegőt és próbáltam visszafogni magam, de éreztem ahogy a nevetéstől megrázkódik a karjaimban.
Végül csak elhúzta a lábát, ami egy kisebb könnyebbséget nyújtott, de az illata és a közelsége.. Ez a kettő mondjuk együtt jár, de most két erős ostromként érzékelem.
– A tiéd vagyok.. – suttogta ajkaimra de még mindig tartottam magam, bár elég nehezemre esett.
– De tegnap még..
– Sok rossz tapasztalatom volt az elmúlt években. Sértő volt, hogy rögtön le akarnak teperni, de nem hiszem, hogy tisztán tudnék gondolkodni, ha nem eshetek neked. – motyogta vágytól mély hangján szinte az ajkaim közé ejtve minden szót.
– Ezzel.. Én is így vagyok.. – éreztem ahogy elmosolyodik, majd megtette az első lépést, és birtokba vette az ajkaimat. Birtokba vette azt ami az övé. Annyi év után is, még mindig hozzá tartozom. Még mindig vele vagyok otthon..
Megjegyzések
Megjegyzés küldése