Kelepce 02 - 12. rész

Minden máshogy alakult volna


Onoki semmit sem változott, ugyanaz a zsémbes és mogorva öregember maradt. Mindenről tudott ami történt velem az elmúlt évek alatt és még ha akarta volna, sem tudta volna tagadni, mennyire megvet miatta. Nem vágta a fejemhez, hogy szánalmasnak tart, helyette hallgatással büntetett. Kurotsuchi mellette haladt a fák között és bár régen sokat beszélt és hangos volt, most még sem mondott egy árva szót sem. Mikor megláttam őt reggel az erdő szélén ülve, legszívesebben megöleltem volna, de ahogy rám nézett, az mindent megváltoztatott. Az arca kifejezéstelen volt, a szemei érdektelenek. Átnézett rajtam. Akatsuchi viszont egy visszafogott kedves mosollyal köszöntött, de nem tudtam viszonozni annyira meghökkentett a fekete hajú lány tekintete. Onoki és Kurotsuchi nyomasztó viselkedése miatt túl nagy volt a görcs a gyomromban. Úgy éreztem mindjárt elsüllyedek szégyenemben. Átlépve egy nagyobb ágat, felpillantottam a fákra.. Felettünk az egyik ág ketté volt hasadva, a fa törzse pedig meg volt perzselve. Akaratlanul is eszembe jutottak azok a napok, amikor hatalmas viharok voltak a hegy melletti erdőben. Egyszer épp kint voltunk egy gyakorlaton mikor kitört a vihar és ahelyett, hogy vissza mentem volna, megpróbáltam minél messzebb menni, próbálgatva a szárnyaimat. Nem mertem ténylegesen a szökésre gondolni, mert akkoriban Atsushi elhíresztelte az ebédlőben, hogy Onoki gondolatolvasó és több kilométeren át hallja a gondolatainkat. Nevetséges.. Tudtam, hogy nem igaz, mégis féltem, hogy talán..
– Kölyök! – megtorpanva néztem az öregre aki egy nagyobb fára biccentett. – Mássz fel. – ezen Kurotsuchi elvigyorodott és kihúzva magát mért végig, mintha nem nézné ki belőlem, hogy fel tudok mászni egy béna fára. Válasz nélkül hagyva Onokit futottam neki a feladatnak és a fának is. Egyik lábammal megtámasztottam magam a törzsön és a futásban szerzett lendületet használva löktem magam feljebb, hogy elérjem az egyik stabilabb ágat, ami jóval magasabban volt, mint első ránézésre tűnt. A kezeimmel erősen szorítottam a felületet és kicsit fentebb araszoltam a tenyereimmel és az ujjaimmal olyan fogást kerestem ami elég stabil ahhoz, hogy lendületet vehessek. A lábaimat lendítve pördültem át és kézen állva fordultam oldalasan, hogy az ág a lábaim között legyen, mikor leülök rá. Nem néztem a lent állókra, csak felálltam és tovább másztam felfelé. – Maradj ott és jelezd ha valaki közeledik az erdő felé! – dörrent Onoki hangja, mikor már elég magasra jutottam ahhoz, hogy elégedett legyen és reményei szerint mindent láthassak. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy hátrahagynak őrködni.. Kurotsuchi lazán intett és követte az öreget.. Remek. Lefokoztak. Még ha nem is mondták, biztos hogy tudnak arról ami Itachi és köztem történt. Az erőszak, az elrablás, a videó.. Az erdő szélét tökéletesen lehetett látni, azonban senki nem közelítette meg a helyet. Sem vadászok, sem túrázók.. Azt sem tudom miért jöttünk ide.. A tanoncokat kéne összegyűjtenünk, szóval ehhez lehet köze. Talán itt is rejtegetnek elrabolt embereket? Vagy másról van szó? A jelzés vajon az ami régen is volt? Vagy adjak ki olyan madárhangot amilyen nincs ebben az erdőben? Egyáltalán elég közel vannak ahhoz, hogy hallják?
– Puff! – ijedten néztem le a fa mellett mosolygó Atsushira aki egy pisztolyt formált az ujjaival. – Ha nem egy oldalon állnánk, már hallott lennél. – a másik irányból jött, amerre Onokiék mentek. Elfordítva a fejem, kémleltem tovább a teret. – Próbáltalak meglátogatni, de nem találtalak. – nem tudom, hogy ez az ő képességeit minősíti le, vagy Itachiét magasztalja.. Egyik sem jobb.
– Ki a harmadik?
– Az nem számít. – hát persze. Mit is vártam? – Nem akarsz velünk jönni. – kijelentés, nem kérdés. Válasz nélkül hagytam.. Akatsuchi, Kutotsuchi és Atsushi.. Három kém is az országban volt, épp kéznél.. Talán csak a véletlen műve, hogy pont ők hárman, de minél többször esek a véletlennek nevezett hazugságok hálójába, annál bizalmatlanabb vagyok.. Egy barát aki kitartóan jegyzetelt az órákon abban reménykedve, hogy még élek.. Foghattam volna a makacsságára de túl elvakult voltam ahhoz, hogy eleget gondolkodjak a dolgon.. Viszont azt, hogy találkoztam Miyuval, egyszerűen csak véletlennek gondoltam.. De talán az is Sasori műve volt.. És mikor Atsushi felbukkant.. Tekintetem ismét a szőke srácra szegeztem, aki egy másik fára mászott fel éppen. Sosem gondolkodtam el azon, hogy barát vagy ellenség.. Sosem tartottam sem a riválisomnak, sem a testvéremnek.. Csak tudomásul vettem a jelenlétét.
– Honnan tudjam, hogy bízhatok benned? – kérdeztem ő pedig megállva egy vastagabb ágon, felém fordult. A mosolya ott volt mint mindig, a szemei pedig ravaszul csillantak meg.
– Ha tudnád, nem lenne bizalom, nemde? – fel sem vettem a szavait és továbbra is úgy néztem rá, mintha még nem adott volna választ. Ez így is volt, hisz egy frappáns idézet a bizalomról, nem nevezhető igazi válasznak. – Én sem bízok benned Dei-kyun. – ingatta meg a fejét és eltűnt belőle az a pimaszság ami az imént még nagyon is áradt a testtartásából. – Sokat változtál az évek alatt és persze az sem elvetendő tény, hogy régen sem volt túl bizalomgerjesztő arcocskád. – pedig hány embert vágtam át a ˝bizalomgerjesztő arcocskámmal˝. Megszámolni sem tudnám. – Ugyanazt a poklot éljük. – ismét elfordítottam a fejem, hogy a feladatomra koncentráljak. Amíg nem vert át úgy igazán, addig nincs okom kételkedni benne. A régi csínyei felett el lehet tekinteni. Elmerülve a tájban kémleltem a terepet, de mindössze egy túrázó bukkant fel, aki csak feljött a dombra majd csinált pár fotót a fenti kilátásról, megebédelt és elment.. Túl gyorsan telik az idő. Mikor legközelebb oldalra pillantottam, Atsushi eltűnt. Nem igazán törődtem a miértekkel, inkább csak az zavart, hogy nem vettem észre sem azt amikor jött, sem azt amikor ment. Ennyire elpuhultam volna? Sok minden történt viszonylag kevés idő alatt. Mióta Itachi szeretője vagyok, túl gyorsan pörögtek az események. Nem is emlékszem mikor edzettem utoljára. Mikor meghallottam Onokiék lépteit, lemásztam a fáról és vártam, hogy beavassanak a fejleményekbe. De Onoki és Kurotsuchi mogorva képpel haladt el mellettem. Ökölbe szorult a kezem.. Miért jöttünk ide!? Mi történt amíg én őrködtem?! Szükséges volt egyáltalán arra, hogy ˝őrködjek˝!? Egyik kérdést sem tettem fel hangosan, hisz saját magamnak is meg tudtam válaszolni őket.. „Kém vagy, derítsd ki.” Briliáns.. Akatsuchi komoran haladt mellettem, de hiába volt ő az egyetlen aki nem nézett át rajtam, még sem kérdeztem tőle semmit. Azzal hogy Itachi a szeretőjévé tett, kiestem abból a közegből amihez valamilyen szinten tartoztam. És itt a következő bökkenő. Miért nem dolgoztam együtt soha senkivel? Elvileg voltak közös küldetéseim Kurotsuchival és Atsushival is, még sem tudtam róla. Ők vajon tudtak róla, hogy velem kéne dolgozniuk?

A kislány hátradőlve a székében, elmélyülten szemlélte az erdőben zajló eseményeket. A zöld szín még uralta a lombokat, de itt-ott már sárgállottak a levelek, hogy lassan álomba merüljenek a fák.. Az ősz hangulata elszomorította a lányt. Valamiért mindig nyomasztóan hatott rá ez az időszak, holott a labirintus sötétjében nem feltétlenül kellett érzékelnie a kinti változásokat. Azonban a kamerákon át, óhatatlanul is közel került a kinti világ minden szépségéhez és borzalmához egyaránt. Egy fiatalabb férfi lépett mellé egy bögre teával a kezében amit a kislánynak adott. Elégedetten kortyolt bele a meleg italba és halkan felsóhajtott.
– Isteni teákat készítesz. – dicsérte és egy köszönetet is elbugyogott minek hatására a pulcsijára csöppent a teából. Nem törődött vele, ahogy gyakran semmi mással sem.
– Mire készül ezúttal? – kérdezte a fiú miközben tekintetével ő is Deidara megfigyelésének képein tartotta a szemét. A kislány rá sandított a szeme sarkából.
– Az első négy terv elbukott, de ezúttal végzünk vele. – egy halk sóhaj szakadt fel belőle és ismét a kijelzőre szentelte a figyelmét. – Biztos voltam benne, hogy ha a galambok kezébe kerül, előbb vagy utóbb megölik.. A grizzlyk lépésén bár nem lepődtem meg, de hogy Madara csak játszott vele, az elég.. Szokatlan? – mintha nem is igazán érdekelte volna a dolog. A fiú látta amikor Deidara Madara markában volt és azt is látta, hogy került oda. A kiszabadításáról nem is beszélve. A drogok amiket használtak függőséget okozhatnak, mégsem látta jelét, hogy a szőke fiú elvonási tüneteket produkálna. A kislány alatt hangosan nyikordult meg a szék ahogy ismét helyezkedni kezdett benne. Végül az egyik lábát átvetette azon amelyik már jó ideje a széken volt felhúzva, mintha törökülésben ülne. – A Varjú kíváncsisága az akatsuki után meglehetősen bosszantó. Meséket olvas.. Mintha most élné a gyerekkorát. – a fiú arcizmai megrezdültek amin a kislány elmosolyodott. Hogy a fiú azért volt-e dühös, mert nem kapott választ a Deidaráról szóló kérdésre, vagy azért mert Itachit szapulta, túl egyértelmű volt a lány számára. Ez egy olyan titok volt amit sokkal jobban tudott a rémisztően fanatikus férfinél, aki jelenleg máshol múlatta az időt. – Szervkereskedők. – a fiú megdermedt és kissé mintha elszörnyedt volna, de ez nem az arcára ült ki, hanem a gyönyörű szemein lehetett látni. A kislány odáig volt a férfi szemeiért, bár ő sok mindenért rajongott amiért az átlag emberek nem, noha a fiú szeme valószínűleg bárkit elbűvölt volna. – Túl problémás lenne, ha Itachi el tudja temetni a testét, azok után hogy üresen talált egy sírt. Túl éber lenne.. Felesleges macera.. A szervkereskedők egy része már-már élvezi széttrancsírozni a testeket. Ki vesznek belőle mindent ami kell nekik, mi pedig elvesszük ami nekünk kell, a többit majd megoldjuk másként. – a fiú arca kifehéredett. Látott már ocsmányabbnál ocsmányabb hullákat.. Érezte már a rothadó bűzűket. De ha egy olyan személyről volt szó mint a megfigyelt embereké.. Egy ilyen halál egyszerre csodálatos és hátborzongató. A kislány ismét beleivott a teába és mosolyogva sóhajtott fel mikor a meleg átjárta a testét. – Már alig várom mi sül ki ebből. – a fiú itt unta meg a dolgot és már épp sarkon fordult mikor a lány utána szólt. – A te dolgod lesz, hogy elrabold. – hányinger fogta el a gondolatra hogy ártson valakinek akit szeret.
– Nem szenvedett még eleget?
– Te vagy Ő? – kérdezett vissza lány. Helyén való kérdés volt, amire nehéz választ adni. – Vissza is utasíthatod ha akarod. – hazugság. A lány is tudta, a fiú is tudta, pedig milyen szépek voltak ezek a szavak. Legalábbis számukra ez volt a szép.. A fiú tekintete végig siklott a többi képernyőn. Elidőzött Kisame és Itachi alakján amikor azok a liftben állva, komoran néztek maguk elé. A fiúnak néha olyan érzése volt, hogy Kisame tudatosan a kamerába néz.. Gyakran látta ezt a pillantást Itachitól is, sőt.. Gaara, Sasori, Naruto.. Régebben Deidaránál is látta.. Nevetséges, hisz nem láthatták a kamerákat. Mégis így érezte és ez az érzés nyomasztotta álmaiban és a küldetései alatt is. Vett egy mély levegőt és megacélozta magát.
– Ha arra kérnétek, hogy öljem meg, azt is megtenném. – vajon hazudott? Komolyan mondta? A kislány tudta, a válaszokat és ez mosolyt csalt az arcára.
– Kemény szavak.. – kortyolta ki az utolsó cseppeket a bögréjéből. – Itt ebédelek, kérlek majd hozz nekem még teát és valami édeset. – a fiú bólintott, mert tudta, hogy a lány akkor is látja őt amikor háttal ül neki. A kislány mindig mindent látott és épp ezért volt olyan veszélyes és értékes egyszerre. A fiú elhagyta a szobát, a kislány pedig letette a bögrét az asztalra és kényelmesen bevackolta magát a székébe. Egy pillanatra behunyta a szemeit és fülelt. Az összes hang a felvételekről egyszerre rohamozták meg az apró kislányt, aki elégedett sóhajjal vette tudomásul, hogy a dolgok ismét a kezükre játszanak, és reménykedett benne, hogy ezúttal ez így is marad. Kinyitva a szemeit a képernyőn át Deidarára nézett, majd kinyújtva kicsiny kezét, egy pisztolyt formált vele. – Bam!

Az orrom elé szorítva a kezem, próbáltam elnyomni a rám törő hányingert.. Miután Onoki lelépett és meguntam Kurotsuchi duzzogó ábrázatát, úgy döntöttem vissza jövök és megnézem a saját szememmel mit találtak. Akatsuchi kelletlenül maradt a találkozó helynél (mert Itachi ebben a kérdésben egyértelműen hajthatatlan volt. Azt mondta, hogy Hidan vagy Konan mindig el fog vinni Onokihoz és el is fog jönni értem, hiába morogtam, duzzogtam, érveltem).
– A szaguk alapján durván egy hete halottak. – közölte Kurotsuchi, aki mogorván követett mikor elindultam, de esze ágában sem volt rávezetni merre menjek, csak hagyta hogy egyedül megtaláljam ezt az istenverte helyet.
– Nem itt ölték meg őket. – morogtam egy nő arcát tanulmányozva. A testek körül nem volt megszáradt vértócsa, de más jelek is utaltak arra, hogy nem egy helyen ölték meg az áldozatokat. Volt akiből durva vegyszer szag is áradt, ami arra engedett következtetni, hogy egy steril helyen boncolták fel őket. Volt akin egyáltalán nem volt ruha, mások zsákban érkeztek, megint mások szimpla nadrágban hevertek.. – Szervkereskedelem. – mi más is lehetne? Kivették ami kell aztán.. Egy kisgyerek arcán akadt meg a szemem.. Egy pillangót rajzoltak a homlokára.
– Semmi nyom nem utal arra, hogy melyik szervezet hozta ide őket. – közölte Kurotsuchi szárazon. – Mi már átnéztük a helyet. – sarkon fordulva léptem ki a friss levegőre, de még itt is jócskán érződött a rothadó testek bűze.
– Azt hittétek, hogy nem a hullákat tárolják itt hanem az árukat? – kérdeztem és magam is meglepődtem mennyire érzéketlennek hatottak a szavaim. – Akkor is segítettél Onoki-samának mikor mi végeztünk?
– Nem. – persze.. Hisz az utolsó vizsga előtt már elkezdik gyűjteni az újoncokat. A legutolsó vizsga 5 éve volt.. Akkor vizsgáztunk mi is.
– Láttad őket? Akik most fognak vizsgát tenni. – Kurotsuchi flegmán grimaszolt és öles léptekkel indult vissza a találkozó helyre. – Miért vagy ilyen ellenséges? – kérdeztem szárazon mire megtorpant és felém fordult.
– Komolyan nem tudod? – kérdezte maró gúnnyal a hangjában és olyan megvetéssel a tekintetében, hogy legszívesebben elástam volna magam, hogy aztán kedvemre dühönghessek.
– Ha tudnám, nem kérdezném. – jeges higgadtág áradt belőlem ami kisebb fajta magabiztosságot adott, de ugyanakkor ez is csak egy szerep amit annak idején játszottam a hegyekben. Ezzel védtem meg magam, hogy ne omoljak össze és ne rettegjek minden átkozott pillanatban. De épp emiatt veszítettem el az igazi énem.. Kurotsuchi gúnyos nevetést hallatott ami még inkább arra késztetett, hogy beburkoljam magam a hazugságaimmal, mert attól féltem, hogy látni fogja a remegésem és a dühöm. Öt éve nem láttuk egymást.. Jogos a kérdés, hogy akkor mégis mivel bőszítettem fel ennyire?
– Találgass. – intett hanyagul, de szemeivel résen figyelte minden reakciómat. Egy fuvallat miatt némi friss levegőhöz jutottam, de továbbra is a zsigereimben éreztem a hullák bűzét. Találgassak.. Eszembe jutottak Atsushi szavai a könyvtárban. Hogy van családom és a főnök ágyát melegítem..
– Azért vagy dühös mert lefeküdtem Itachival? – azzal akit meg akartunk ölni már az első naptól kezdve.. Nem.. Kurotsuchi sosem hozta fel Itachit még régen. Atsushi gyűlölte őt annyira mint én.
– Pont leszarom kivel fekszel össze! – csattant fel dühösen.
– A családom miatt?
– Az.. Valóban meglepő fejlemény volt, de.. – egy pillanatra kiesett a dühös szerepből, ám ezt észre véve ökölbe szorította a kezeit és ismét azzal a gyűlölködő szemekkel találtam szembe magam. – Egyetlen szabály volt amit mindennél előbbre tartottunk.. Amit olyan mélyen a fejünkbe véstek, hogy még álmunkban is tudnunk kellett.. Ha nem tudsz hallgatni, halj meg. – ezt nem Itachi tanította, hanem Onoki. Minden nap elmondta. – Azt hiszed engem még soha nem kaptak el? Azt hiszed, engem még sosem kínoztak meg? – sziszegte és közelebb lépett hozzám. – Sosem köptem az ellenségnek, mert én nagyon jól tudtam mit okoznék vele és te.. Te az egyik legnagyobb titkunkat árultad el. – Itachi neve.. A szürke egér alvezére, a kémek főnöke. ˝Egy aprócska szúrás a combodba.˝ A sebem lüktetni kezdett, a fájdalom a csontomig hatolt..  – Shimurai-san is e-miatt.. – nem fejezte be, de nem is kellett. Nem rám volt dühös, de rám vetítette ki, mert valakire muszáj volt. Tehetetlen düh sugárzott az arcáról. Ez az egyik legkínzóbb.. Ha aznap nem köpök, talán nem kaptam volna egyetlen rést sem a szökésre, de az is lehet, hogy túl élhettem volna a titok megőrzésével is.. Hiába hazudtam bármit, a vörös hajú fiú átlátott rajtam, mintha egy élő hazugságvizsgáló lenne.
– Hibáztam.. – ismertem be halkan amin Kurotsuchi kínosan nevetett és a fejét ingatva harapta be alsó ajkát.
– De még mennyire hogy hibáztál. – indult meg én pedig kissé lemaradva követtem. Milyen ostoba vagyok.. Elbuktam kémként.. Felfedtem Itachi titkát, elmondtam, hogy a szürke egér alvezére, hogy az ő beosztottja vagyok.. A szürke egér azon tagjai akik Itachin keresztül jutottak közelebb a grizzlykhez, mint veszélybe kerültek.. Vajon hányan lehettek? Egy-két fő vagy egy tucat? De lehet hogy akár százan is? Nem tudhatom, mert én mindig becsuktam a szemem és a fülem mikor vissza jöttem. Hidan arcát sokáig nem is láttam olyan elszántan kerültem még őt is és Konant is.. Megtörtem és elárultam mindenkit. Még ha nem is akartam a szürke egér tagja lenni, akkor sem felejthettem volna el mit jelent kémnek lenni. És Itachi.. Amikor más férfiak vagy nők szexuálisan közeledtek felém, olyan bravúrosan tudtam kihasználni a helyzetet, hogy szinte nem is értem, hogy tudtam megúszni azt az öt évet egy kósza csók nélkül. De még ha ezt meg is tudom magyarázni azzal, hogy egy szerep mögé bújva értem el mind ezt, akkor is ott van a tény, hogy a hegyekben is megjátszottam magam.. Akkor Itachi előtt miért fakadtam sírva? Miért könyörögtem, remegtem..? Miért van az, hogy hiába tudtam, elvett tőlem mindent én még többet adtam neki? Felfedtem az igazi arcom.. Neki adtam az egész lényem.. Annyira megfoghatatlan és érthetetlen a kapcsolatunk.. Annyira kusza minden ami vele, ami velünk kapcsolatos.. Embereket öltem.. Embereket ölt.. Hibáztam.. Kik haltak meg miattam a szervezeten belül? Kiket ástam alá az árulásommal? Nem szabadott volna köpnöm.. De akkor megöltek volna.. Nem éreztem volna ezt a mardosó bűntudatot, nem ölelhettem volna a szüleimet, nem kerültem volna annak a szörnyetegnek a karjai közé, nem árult volna el Sasori, nem nevettem volna Itachira és még csak köszönőviszonyból sem ismerném mi az a szerelem.. Minden máshogy alakult volna, ha aznap meghalok..


Megjegyzések

Avalien üzenete…
A fejezetek megjelenésével együtt próbáltam tartani a tempót, de valahogy a kommentelésig már nem jutottam sehogy sem el. Szóval itt az ideje pótolni. :)
Talán ismételve magamat, de újra meg kell említenem, hogy borzasztóan jól alakítod ki az adott részeket uraló légkört. Hatni tud az olvasóra, és így valahogy még jobban magával tud ragadni a történet. Jelen esetben különösen tetszik ez a kissé feszültséget keltő érzet/közeg, ami az utóbbi fejezetekben felütötte a fejét. Továbbá a cselekmény is fordulatosnak tűnik, s habár vannak tippjeim, hogy milyen irányt fognak venni, eddig szinte mindig megtudtál lepni, szóval most is hasonló turpisságra számítok. :')
Azt hiszem a többiek nevében is mondhatom, hogy kíváncsian várjuk a folytatást! (Illetve személy szerint a Sziklarejtek árváját is) ^^
Névtelen üzenete…
Mikor lesznek részek?
R üzenete…
Kicsit megkésve válaszolok, de most vettem észre hogy írtál ide. Még csak délelőtt van de máris feldobtad a napom ^^
Nagyon boldog vagyok amikor kiemeltek bizonyos részeket, így jobban tudom mire figyeljek, min csiszoljak még.. Na meg ki ne örülne mikor megdicsérik? Szóval tényleg, köszönöm ^^

Hogy mennyire lesz fordulatos azt nem tudom, mert a nagy ˝leleplezéseket˝ (ha írhatom így, bár kicsit beképzeltnek érzem magam a szó miatt..) nem erre az évadra tartogatom. Itt főleg Deidara érzéseire mentem rá, és magára a szervezet felépítésére. Eredetileg nem akartam már a második évadban bevonni Atsushit, de végül is nem bántam meg (és remélem nektek is érdekes karakternek tűnik).
Kicsit sok lett a dráma, de nagyon élveztem írni Deidara és Itachi vitáit. Valahogy próbáltam úgy megírni, hogy élethűnek érződjenek. Egyszer fent, egyszer lent, egyszer törhetetlen bizalom, a következő órákban törhetetlen bizonytalanság.. Ritkán találkozok olyan emberekkel akiknek a törhetetlen elvei valóban törhetetlenek, de elég emberinek tűnik mikor valaki hirtelen megváltoztatja a véleményét vagy megváltoznak az érzései.. Nagyon sokat zagyválok..
R üzenete…
Még nem tudom ^^ Most a sziklarejteket írom. A Kelepcét nem szeretem erőltetni mert nem akarom elrontani. A sziklarejtek egy paródia, azzal könnyebb neki ülni akkor is mikor fáradt vagyok és nincs kedvem semmihez >.<
Névtelen üzenete…
Nem lesz folytatása?