Kelepce 02 - 10. rész

Te nem oda tartozol..

Hangosan zihálva ültem fel, csorgott rólam a verejték a szívem pedig eszeveszettül vert a mellkasomban. A tüdőm porzott és akárhogy kapkodtam levegő után, nem volt elég, nem volt levegő, nem volt semmi.. Szörnyű rémálmaim voltak és bármerre fordultam a kis helyiségben, csak rosszabb volt.. Egyedül voltam, a levegő áporodott és dohos volt a falak pedig mintha egyre közelebb és közelebb kerültek volna egymáshoz, mintha a tér egyre szűkebb lenne.. A számra tapasztottam kezeimet és csendben próbáltam meg elfojtani mindent ami hirtelen rám tört.. Bezártság, félelem, testi és lelki fájdalom, hányinger, fulladás, elfojtott kiáltások, sikolyok.. A fejem zsongott, de mikor leengedtem a kezem már valamicske levegőhöz azért sikerült hozzájutnom, noha ez nem sokat változtatott azon a rosszulléten ami mintha beette volna magát a zsigereimbe és ott lüktetne minden nyomorul pillanatban. Fel akartam állni, de vissza estem az ágyra annyira remegtek a lábaim. Magára az álomra nem emlékszem, de talán jobb is így. Egyenletesen lélegezve néztem körbe a szobában. Itachinak se híre se hamva.. Becsukva a szemem dőltem vissza az ágyra és hangosan felsóhajtottam. Egy ideig csak feküdtem a puha matracon és csak bámultam magam elé, egy idő után azonban mikor már teljesen megnyugodtam, belém hasított egy ismerősebb fájdalom. Elviselhetőbb.. Lepillantottam a csípőmre amin csúnya, lilás foltok éktelenkedtek.. A karomon is.. Erőt véve magamon felálltam és jobb híján a lepedőt tekertem magam köré hogy legalább egy kis melegséget nyerjek az anyag takarásából.. Tegnap mikor Itachi ide hozott az első dolog amire felfigyeltem az ablakokon kívül, azok a falak. A többemeletes lakóépületekre az volt leginkább a jellemző, hogy mindig hallani lehetett a szomszédokat. Itt azonban nem.. Ijesztően nagy volt a csend.. A folyosón ácsorogva füleltem hátha meghallok valamit, de a lakásban egyedül én voltam jelen. Morogva mentem be a fürdőszobába és elengedve a lepedőt léptem be a zuhany alá, hogy lemossam magamról a tegnap este mocskát és azt a furcsa fájdalmas érzést.. Csak egy szappant találtam de tökéletesen megfelelt a célnak. Miután végeztem egy durva anyagú törölközővel kíséreltem meg megszárítani magam, de idővel feladtam a harcot, és inkább csak a csípőmre tekertem azt a vackot. Már tegnap is feltűnt, hogy ez a lakás mennyire ócska. Egy bögre volt a konyhában és egy tányér, a bútorok kopottak és műanyagból készültek. A parketta néhol hangosan nyikorgott, ahol pedig nem, ott szálkás volt a felülete.. Egyedül a falak és az ablakok voltak kifogástalan állapotban. Viszont az ablakok.. Miért nem nyithatóak? Átkutattam az egész lakást, de még a tegnapi ruháimat sem találtam sehol ami eléggé dühített, de jobb híján leültem és vártam.. Az idő a fali óra szerint eszeveszettül lassan telt, de ami jobban dühített, hogy órák elteltével sem történt semmi. Nem hallottam semmit és hiába kopogtattam a bejárati ajtón, egyszer sem érkezett válasz. Próbáltam a szemközti épülettel valamilyen kapcsolatot létre hozni, de túl messze volt az utcát pedig épphogy láttam olyan magasan voltunk. Dühömben megpróbáltam kitörni az ablakot de az üveg helyett majdnem én törtem el a kezem.. Most komolyan.. Mi a franc folyik itt?

Idegesen doboltam az asztalon amin ültem, miközben Kakuzu ˝vendége˝ fájdalmasan ordított és valamilyen külföldi nyelven hadart. Ha tippelnem kéne épp átkozódik bár néha könyörgésnek tűnt..

– Szerinted túlreagálom? – kérdeztem végül mire Kakuzu bólintott én pedig dühösen fújtattam. Egyszer már cserben hagytam azt a kölyköt, még egyszer nem akarom megtenni, főleg hogy már valamilyen szinten hozzám nőtt. – De igazam van, nem? – ismét bólintás, majd a páciens hangos ordítása.. – Szerinted mit csináljak? – kérdeztem mire Kakuzu felém fordult.

– Mit akarsz csinálni?

– Bemosni egyet Itachinak.

– Ne tedd.

– Miért? – háborodtam fel de Kakuzu ismét a férfira szentelte a tekintetét és tovább ügyködött.

– Tudja, hogy ellenzed amit tesz. Ennyi elég, mást nem tehetsz. – na persze.. Elvileg a szervezetünk az emberekért van. Hogy segítsünk nekik, mégis öljük az ellenséges szervezetek tagjait és folyton hátat kell fordítanom az elveimnek.. Amikor megerőszakolta őt, hagytam.. Sőt! A keze alá dolgoztunk Konannel. Rávettük, hogy megfürödjön, elvittük a házába és megbilincseltük.. Magára hagytuk.. És mennyire, mennyire bántam hogy ezt tettük. És most megint mi lesz? Bezárja őt és használja mint valami játékot? Itachi nem ilyen! Nem lehet ilyen.. Szerelmet vallott neki, olyan betegesen ragaszkodott hozzá, hogy képes volt betörni Uchiha Madara rezidenciájára azért hogy megmentse és ezek után minden kapcsolatot képes lett volna megszüntetni vele, csak azért, hogy kikerüljön a szervezetek gyűrűjének krémjéből..

– Ha veszélyben lennék, te is ezt tennéd? – Kakuzu épp bekötötte a férfi karját mikor feltettem a kérdést.. Erősen megszorította a kötést és összetűzte a végét, majd kitessékelte a férfit a rendelő ajtaján ami a lakás hátsó kijárata volt, mégis rendszeresen kopogtattak a főbejáraton.. Kakuzu a csaphoz lépett de még mindig nem válaszolt. – Megértem, hogy Itachi meg akarja védeni Deidarát de amit csinál az őrültség. És még csak el sem mondta hová vitte! – dühöngtem. Kakuzu elém lépett és lehúzva a maszkját egy gyors csókkal elhallgatatott.

– A sírban egy számára fontos személynek kellett volna lennie.. Te mit tennél, ha a sír amiben Konannek kéne lennie, üresen hever? – szomorúan fordítottam el a fejem.

– Ez nem válasz.. – dühös lennék, ez természetes de nem zárnám be Kakuzut e-miatt.

– A ház amit tőle örökölt veszélyes. Megkérte Deidara-kunt, hogy maradjon nyugton és bízzon benne, de ő önállóan kutakodni kezdett és elment a temetőbe.

– Igen, de minden joga meg volt ehhez! – csattantam fel dühösen. – Aggódunk érte mert esetlen és valamiért folyton célkeresztbe kerül, de ez nem változtat a tényeken! Ő egy kém az istenért! Ha nem kap válaszokat hát keres! Én is aggódok érte, én is dühös vagyok rá a tegnapi miatt, főleg, hogy hiába hívtam nem vette fel nekem a telefont és rohadtul le akartam cseszni e-miatt, de akkor is.. Itachi nem teheti ezt..

– Ennél többet is tehetne ha akarna.. Ő is emberből van és néha megrémül.. Valószínűleg most elrejti azokat a dolgokat amik a legfontosabbak a számára.

– Naná, elbarikádozza Deidarát aztán összepakolja a kedvenc könyveit és elbújik egy lyukban amíg elül a vihar? – röhögtem kínomban, de Kakuzu szemei túl komorak voltak. – Ki volt ő? Az a fickó akinek a sírban kellett volna lennie?

– Néha láttam, de nem tudom pontosan ki lehetett. Itachi-kunnak nagyon fontos volt és a halála részben az ő hibájából történt. Legalábbis Kisame-san szerint. – ha Konan miattam halna meg.. A házunk pedig nem lenne biztonságos és nem tudnám mi a következő lépés.. Én Itachihoz rohannék és tőle kérnék segítséget.. De Itachi kihez rohanna ilyen helyzetekben? Kakuzu megsimította az arcomat és összedöntötte a homlokunkat. A közelsége megnyugtatott.. Az illata, az érintése.. Mit tennék ha ő veszélybe kerülne és nekem nem lenne ott Itachi hogy segítséget kérjek tőle? Valószínűleg megbeszélném vele a dolgokat.. Semmi képp sem zárnám be és erőltetném rá az akaratomat. Itachi egy olyan oldalát mutatta meg Deidarának amit mi nem ismerünk.. Talán megbeszélte vele a kialakult helyzetet. Lehet hogy Deidara tudja mik Itachi tervei és ezúttal talán hallgat rá.. De amikor tegnap délután megkérdeztük tőle Konannel, hogy hol van Deidara és csak egy mogorva választ kaptunk miszerint biztonságban van... Mert bezárta.. Jogosan akadtunk ki. Minden más helyzetben igazat adnék neki de ha Deidaráról van szó egyszerűen megőrül.. A telefonom rezgésére unottan morogva vettem ki a zsebemből a készüléket. A kijelzőn anyám neve villogott.. Marha jó.. – Vedd fel. – puszilta meg Kakuzu az arcomat, majd ellépve tőlem kiment a rendelőből.. Még egy ideig húztam az időt, de végül elhúztam a kijelzőn az ujjamat és a fülemhez emeltem.

– Szia. – köszöntem igyekezeteim szerint semleges hangot megütve.

– Jó reggelt Hidan. Hogy vagy? – bájcsevej? Komolyan? Ugyan anya, tudsz ennél jobbat is..

– Csak ezért hívtál?

– Ne legyél ilyen mogorva. Érdekel hogy mi van veled. – akkor miért nem kerestél évekig?..

– Az ég kék, a nap felkel és lenyugszik. Eszek és ürítek rendesen..

– Hidan. – szólt kissé élesen, mintha csak figyelmeztetni akarna, hogy moderáljam magam. Dühösen morrantam fel. Ne most kezdj nekem anyáskodni a kurva életbe!

– Jól vagyok.. – rövidítettem le a válaszom, pedig a szexuális életemről még nem is beszéltem. Azzal igencsak kiégetném. Az ajtó nyílására kaptam fel a fejem. Egy magas fickó és egy ijesztően vékony lány lépett be. Intettem nekik hogy maradjanak az ajtóban, vagy legalább vegyék le a cipőjüket.. Anya hangját bár hallottam de nem figyeltem rá, ugyanis a lány szemében támadó szándék villant ami miatt az én kezem is egy szike felé moccant az asztalon. – Tartsd egy kicsit. – nyomtam meg rajta a némítást és a pultra tettem a kütyüt. – Segíthetek valamiben?

– Gyógyszer kell. – közölte szárazon de a szemét egy pillanatra sem vette le rólam, miközben a srác elkezdte feltúrni a fiókokat. Mellé lépve állítottam le, de dühödten félre lökött. – Nem akarunk bajt, de ha akadályozol akkor.. – már épp be akarta mutatni mi lesz akkor, de alighogy felém lendítette a kezét, kitértem oldalra és elkaptam a csuklóját amiben egyáltalán nem meglepő módon egy kés volt. Tekintetemmel előre néztem, ugyanis mikor kitértem a lány támadásából, alkalmam nyílt arra, hogy ne kettejük közé kerüljek, hanem mindkettőjükre rá láthassak még ha csak a szemem sarkából is. A srác hátrébb lépett, nagyon úgy tűnt, hogy neki kellenek a gyógyszerek. A kezei remegtek, az arca beesett és a lányhoz hasonlóan ő is betegesen vékonynak tűnt. Nem minden drog használó ilyen, de azért a többségre ez a jellemző.. A lány a lábával megpróbált kigáncsolni, de én még mindig erősen fogtam a csuklóját, ezúttal ujjaimat a két csont közé fúrtam ami miatt hangosan felordított fájdalmában. A kést is elejtette.. Így el kaptam az ujjait és egy laza mozdulattal elkezdtem hátrafelé húzni őket. Az ajtó kicsapódott és mielőtt bármit is mondhattam volna, Kakuzu eldobott egy szikét ami a menekülő srác térdhajlatába állt bele. Egy apró mosoly jelent meg a szám sarkában. Olykor előfordult, hogy ki akartak minket rabolni, de eddig még egyszer sem jártak sikerrel. A dühös ordítást a könyörgés váltotta fel, de a szabályaink szerint, ha valaki ránk támad, annak kívül vagy a föld alatt tágasabb. Elengedtem a lány kezét miközben a kést messzebb löktem a rendelő hátsó felébe.

– Ha visszajöttök, jusson eszedbe, hogy van egy késem az ujjlenyomataiddal díszítve. – mosolyogtam a lányra aki sietve hagyta el a helyiséget, magára hagyva a sérült srácot aki a földön vergődve nézett hol Kakuzura, hol pedig rám, mintha csak azon filózna, melyikünk a veszélyesebb. Kihúzta a lábából a szikét és egy pillanatra megcsillant benne a harci vágy. Mire képes egy éles tárgy az ostobák kezében, mi? Rögtön azt hiszik hogy megválthatják a világot.

– Van egy szikém.. – röhögött amin a szemöldökömet ráncoltam.

– Elhiszed, hogy Kakuzunál több van? És amúgy sem nagyon számít. – piszkáltam meg a fülem, ezzel is azt mutatva mennyire untat.

– De.. Rajta van az ujjle..

– Orvos. Egy csomó szikén rajta van az ujjlenyomata. Drogos vagy.. Szerinted kinek fognak hinni? – még ha valaki be is perelne minket, a rendőrség tehetetlen. Tudnak rólunk, tudunk róluk.. Nagyobb háborút folytatunk mint egy kis szúrás itt meg ott.. Kakuzu a srác mellé lépett és megragadva a hónaljánál, egyszerűen kidobta az ajtón az újonnan szerzett ˝szikéjével˝ együtt. – Emlékszel amikor először láttam ilyet? – kérdeztem egy halvány mosollyal.

– Egy felnőtt nő volt aki amfetamint akart. Nem volt nála fegyver.

– Öh.. Én csak arra emlékszek, hogy felborított mikor megpróbáltam leállítani a kutakodásban, te pedig bejöttél és elintézted. Min egy hős.

– Már akkoriban is furcsa képzelgéseid voltak a hősökről. – csak a szememet forgattam. Bár az ilyen apró kis ügyek meg sem kottyannak, kis koromban azért eléggé leblokkoltam. Azt már megszoktam, hogy belém kötnek, de az hogy ki akarjanak rabolni ráadásul a házunkban.. Nem számítottam rá és alacsony is voltam. Mindig mikor kétségbeestem vagy leblokkoltam, Kakuzu ott volt.. És nem csak ilyenkor hanem ennél sokkal nagyobb dolgokban is és sokkal apróbb ügyekben is. Segített mikor az első emberölésem miatt rémálmok gyötörtek. Összevarrt mikor megsérültem, megtalált mikor elvesztem.. Mindig megtalált, bárhol is voltam és mintha tudta volna, hogy szükségem van rá. Apró ügyekhez pedig leginkább azt tudnám sorolni, mikor megbetegedtem, vagy elakadtam egy házi feladattal még mikor suliba jártam. Anya ezeket soha nem fogja megérteni.. Észbe kapva léptem a telefonomhoz, de a hívás megszakadt. Valószínűleg túl sokáig várattam.. Már épp azon gondolkodtam, hogy esetleg vissza hívhatnám, mikor újabb bejövő hívás jött, ezúttal Konantől..

– Mond hogy tudod, hová vitte. – vettem fel neki a telefont.

– Atsushi megtudta hol rejtik az embereket. – az emberkereskedelem. Hát persze.. Vannak fontosabb dolgok is, Deidara és Itachi még várhat. – Ez a srác nagyon jó, hazai terepen sokkal hatékonyabb.

– Ne azt a seggfejt dicsérd bassza meg! – mordultam fel. – Bocs, csak.. Hol vagy? Oda megyek.

– Most indulok vissza a Shizenhez. Ott találkozunk.

A konyhában ácsorogva lökdöstem az asztalon lévő üres üveget.. Úgy tűnik a seggfej démonom, legalább arról gondoskodott még kora hajnalban, hogy ne haljak éhen egész nap.. Bár a jelenlegi helyzet miatt nem igazán tudtam enni, csak pár falatot tuszkoltam le a torkomon még délután környékén. Az innivaló gyorsabban fogyott és csapvizet is sokat ittam.. Dühösen dobtam ki az üres teás flakont és visszarobogtam az ajtó elé. Megfojtom, esküszöm hogy megfojtom! Csak jöjjön vissza.. Mi van ha baja esett?.. Nem! Ő Uchiha Itachi, a Varjú. Nem eshet baja. Ajánlom hogy ne essen baja. Kibaszottul meg fogom ölni.. Már épp a szobába akartam menni, hogy megpróbáljam újra betörni az ablakot az ággyal, mikor nyílt az ajtó én pedig visszafordulva dühösen meredtem Itachira. Becsukta maga mögött az ajtót és rögtön kulcsra zárta a kulcsot pedig felmutatva nekem, becsukta a tenyerébe és mikor újra kinyitotta már nem volt ott. Olcsó trükk..

– Szóval bezársz? – kérdeztem igyekezve türtőztetni a haragom. Egy egész napot kaptam arra, hogy gondolkodjak. Teljesen egyedül, mindenféle ˝zavaró˝ tényező nélkül hagyott itt és a gondolataim hiába bizonygatták, hogy Itachi reakciója talán valamilyen érthetetlen oknál fogva jogos is lehet, a gondolataim másik fele azonban győzedelmeskedett afelett, hogy ezt nem teheti meg velem! Nem zárhat be ide! Itachi ledobott a földre egy táskát majd kibújva a kabátjából felakasztotta a fogasra és öles léptekkel indult meg felém. Ösztönösen hátráltam, de nem elég gyorsan.. Mikor elém lépett és átkarolva a derekamat vont magához hogy megcsókolhasson egészen egy pillanatig engedtem neki, mert egy részem kegyetlenül megkönnyebbül, hogy épségben van.. De a következő percben eszembe jutott, hogy mennyit aggódtam egész nap. Rémképeket láttam magam előtt és bár lehet, hogy csak a rémálmok ijesztettek meg így, attól még féltem. Erősen feszítettem kezeimet mellkasának hogy eltoljam magamtól, ő azonban nem engedett. Vergődve próbáltam szabadulni. – Engedj el! – ordítottam dühösen, miközben ő az ágy felé terelt.. Egyik kezével leoldotta csípőmről a törölközőt mire dühömben nagyot lendítettem a kezemmel, hogy képen töröljem, de elkapta a levegőben a csuklómat. Az orrunk csaknem összeért, ahogy egymás szemébe néztünk.. – Úgy nézel rám.. mint régen.. Mikor a kémed voltam.. – suttogtam alig hallhatóan. Itachi szája megremegett, de továbbra is tartotta a szemkontaktust. Annyi mindent a fejéhez akartam vágni, annyiféle képpen elképzeltem mit és hogy mondok majd el neki, hogy miket fogok kérdezni tőle, hogy hogy érem el a célomat, hogy végre emberszámba vegyen, hogy támaszkodjon rám, de ahogy a szemébe néztem.. Mindent elfelejtettem, minden veszni látszott. Csak egy kérdés harsogott a fejemben amire mindenképp tudni akartam a választ mert a mai nap után kezdtem kételkedni benne.. – Szeretsz engem?

– Szeretlek. – annyira szeretném elhinni, de nem megy.. Tegnap még annyira magabiztosan állítottam, hogy Itachi szeret engem és olyan szemérmetlenül mondtam el neki, hogy én is mennyire szeretem őt.. Az események olyan fordulatot vettek amire nem számítottam és a bizalmam amit olyan biztosnak hittem, egy szempillantás alatt tört darabokra. Én vagyok a hibás amiért nem hiszek neki?

– Engedj el. – a szorítása erősödött és ismét elindult volna az ágy felé, de dühösen morrantam fel. – Engedj el. – ismételtem olyan dühvel a hangomban ami még engem is meglepett.

– Ha mondani akarsz valamit akkor mond így. – vont magához még közelebb, a mellkasunk már szinte teljesen egymásnak préselődött.. – Mert én nem engedlek el. – szinte már-már zavarba ejtő volt hallani ezeket a szavakat. Le akartam sütni a szemem, de ellenálltam a kísértésnek, hogy megtegyem. Akkor megint az lenne ami tegnap éjjel. Amint megszakad a szemkontaktus én is megszűnök létezni a számára.. Legalábbis a testemen kívül más már nem fogja lekötni..

– Mikor engedsz ki innen?

– Amint kitalálok valamit.

– Mivel kapcsolatban? – Itachi orrlyukai kitágultak a dühtől ahogy mély levegőt vett az orrán keresztül.

– A ház, a naplók, a kikötők, a raktárak és az emberkereskedelem. – vártam, hogy befejezze a felsorolást de mintha ő ezt már befejezettnek tekintette volna.

– És mi van a sírral?

– Ha üres hát üres.

– Fontos volt neked.

– De te fontosabb vagy.

– Mert én élek? – összeráncolt szemöldökkel nézett le rám. Én sem értem miért kérdeztem, egyszerűen csak kicsúszott. Ostoba kérdés volt és értelmetlen de mégis egy pillanatra úgy éreztem, hogy fontos.. Itachi hitetlenkedve felröhögött és végre elengedett. Hátrált pár lépést én pedig ösztönösen hajoltam le, hogy felvegyem a földről a törölközőt, amit ismét a csípőmre csavartam.

– Erre még is milyen választ vársz? Shisui fontos volt nekem és igen.. Meghalt. – szinte már-már felismerhetetlen érzelmek egyvelegével ejtette ki az utolsó szót.. Csak a düh az amit tisztán érzek és talán még a gyászt, de.. Mégis annyira ijesztő, annyira idegen ahogy kimondta.. Mintha nem is az ő hangja lenne. Dühösen a hajába túrt és elfordulva tett pár lépést. Kétségbeesetten fordult vissza felém. – Mit vársz Deidara? Boruljak a nyakadba? Sírjak? Hagyjam, hogy rohangálj és keresd a bajt? Hagyatkozzak rád? És mégis hogyan?! – megszeppenve rezzentem össze. – Azt sem tudod mit akarsz.. Fogalmad sincs róla mit kéne érezned és hiába a szavak amiket olykor olyan odaadóan suttogsz el, mindegyik csak az egyik szereped része. – zavartan pislogtam rá. Mi a fenéről beszél? – Azt hiszed nem tudom, hogy mit mondott neked Atsushi? Hogy szökjetek el.. – nevetett gúnyosan és kissé lenézően. Még nem hallottam így nevetni.. Kellemetlen érzés.. Görcsösen markoltam a törölköző szélét. Úgy érzem mintha egyre kisebb lennék. – Legszívesebben örökre itt hagynálak. Hogy csak én lássalak, csak én érintselek, csak én halljam a hangodat és érezzem az illatodat. – hátráltam egy lépést amin gúnyosan elmosolyodott. – Nem fogom megtenni.. Ez most csak átmeneti amíg lecsitulnak a dolgok. – kezdett visszatérni az eredeti hangszíne de még mindig nem tudtam mit kéne mondanom.. Itachi leült a földre és a falnak támasztotta a hátát.. A lábait felhúzta egy laza terpeszben és azon támasztotta meg a karjait. Fejét a falnak döntötte és a plafont bámulta. – Elmehettél volna.. Többször is esélyed volt rá, hogy elhagyj.. Még is mindig visszajöttél.

– Akkor miért nem hiszed el? – kérdeztem halkan. Egy félmosoly csúszott az ajkaira..

– Miért nem hiszem el, hogy szeretsz? – kérdezte de nem kellett felelnem, hogy tudja, pontosan ezt kérdeztem én is. – Tönkre tettelek. Bántottalak. – felépítettél.. Védelmezel még ha néha fáj is.. Szeretetből teszed.. – Nem bízok benned. – a szavak hidegzuhanyként értek.. – Próbáltam de nem megy.

– Nekem sem megy.. – suttogtam remegve. Rám nézett.. Láttam, hogy neki is fáj amit mondtam. – El akarom hinni, hogy szeretsz de nem megy.. Bízni akarok benned, de nem megy..

– Hnn.. – lehajtva a fejét fojtott el egy sóhajt. Ennek egyszerűnek kéne lennie.. De ez fáj.. És nehéz..

– Nem hiszem, hogy tudnék nélküled élni.. – a hangom útközben elcsuklott, de nem sírtam.. Tartottam magam. Nem akarok még szánalmasabbnak tűnni. Itachi megingatta a fejét.

– Nem akarlak elveszíteni.. – ugyanazt mondjuk mégsem hisszük el a másik szavait.. Kínomban elnevettem magam. Annyira szánalmas.. Ez az egész annyira szánalmas.. A hajamba túrva vettem egy mély levegőt. – Ő.. – felé fordultam. A sötét egyre jobban ránk telepedett a csendben.. – Miattam halt meg.. – egy pillanatig nem tudtam kiről beszél, de aztán eszembe jutott a sír és a fénykép az újságból.. – Bíztam benne, hogy mindig visszajön.. Bíztam benne, hogy sosem hagy magamra. Veszélyben voltunk mint ebben a kicseszett világban mindig.. Engem akartak lelőni.. De ő halt meg.. – egyszer már hallottam ezt a fojtott hangot. Elfojtott zokogás egy tavaszi hajnalon.. – Nem akarlak elveszíteni.. – felé lépve rogytam le a lábai között a földre és szorosan öleltem magamhoz. Szeretni veszélyes.. De szükséges.. Ha kockáztatsz nyertesnek érezheted magad.. De a végén még jobban fog fájni ha veszítesz..

– Ha itt hagysz.. Még a pokolba is követni foglak, hogy szétverjelek.. – elhúzódva néztem rá. – Vagy itt maradunk mind a ketten gyáván, vagy kimegyünk és élünk. Ha itt hagysz nem leszünk egy csapat.. Még akkor sem ha csak védeni próbálsz. – a hajába túrt de láttam ahogy remeg a keze. Nem sírt.. Kívül nem.. De belül zokogott... – Ha veled történik valami, ugyanazt fogom átélni amit te Shisuival.. Ezt akarod? Hogy bezárkózzak és rettegjek? Ha te.. Ha veled történne valami.. – mintha egy darabot akarnának kitépni belőlem. Nem akarom elveszíteni. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Itachi vállaiba kapaszkodva hajtottam le a fejem és a mellkasának döntöttem a homlokom. – Hányszor kell még végig futnunk ugyanazokat a köröket? – sírtam erősebben kapaszkodva belé. – Nem zárhatsz be! Nem tarthatsz távol minden bajtól! Igen! Lehet, hogy meghalok és lehet hogy te halsz meg! – néztem fel rá dühösen a könnyeimen keresztül amiket szégyelltem lepislogni, mert úgy még igazibbnak tűntek volna.. Legalábbis én jelenleg így éreztem. – Ha bezársz akkor sem vagyok biztonságban.. Ha eltávolodsz tőlem, ha nem bízhatok benned akkor mi értelme ennek? Biztonságban, épségben tudhatsz de belül megfojtasz és kiölöd belőlem azokat az érzéseket amik a lényemet alkotják.. A kezeim közé fogtam az arcát. – Ne zárj be.. Ne hagyj magamra.. Ne zárj ki úgy mint a múlt éjjel.. Beszélj hozzám.. Mond hogy szeretsz hogy egy pillanatra elhihessem, hogy minden rendben. – összedöntöttem a homlokunkat, orrunkat összesimítottam. – Hagyd hogy én is kimutassam amit irántad érzek.. Hagyd hogy újra és újra téged válasszalak és visszajöjjek hozzád.. – már az ajkainkat is egymásra simítottam, de épp csak hogy össze értek.. – Ha kell akkor hidd hazugságnak a szerelmem.. Majd én bizonyítom hogy igaz.. – Itachi kezei az arcomra simultak.. Óvatosan érintette össze ajkainkat és amilyen lassan csókolt meg olyan szenvedélyesen tette.. Egyik kezével a hajamba túrt, a másikat levezette a csípőmre. Valamivel közelebb kerültem hozzá a vita alatt.. Megértettem miért olyan jeges, miért olyan távolságtartó másokkal.. Még ha fontosak is vagyunk neki, akkor is nehezen tudja kimutatni.. Nem meri kimutatni.. De mellettem megtette. Mikor a szeretőjévé tett.. Mikor fogva tartott.. Nem akar minket elveszíteni.. A gondolatai közt a háttérben, mindig ott motoszkál az a gondolat, hogy bármelyik percben meghalhatunk és magára hagyjuk őt.. Magányos, fél, szenved.. Jobban szenved mint ahogy azt én el tudom képzelni.. Csak egy pillanatra gondoltam bele, milyen lenne őt elveszíteni és már az is annyira fájt, hogy úgy éreztem szétszakadok a fájdalomtól.. Nem bírnám ki azt a fájdalmat.. Belehalnék.. Kissé elhúzódva tőle óvatos, pilleszárny csókokat váltva simítottam ki frufruját a szeméből. Vajon egész idő alatt ezt érezte? Hogy nap mint nap meghal egy kicsit a hiánya miatt?

– Ha meghalsz utánad megyek. Nem hagyom, hogy elhagyj. – ez régen betegesen hangzott volna.. Akkor még nem szerettem őt.. De ez most mosolyra késztetett. Az ajkaira hajolva suttogtam.

– Lejössz majd értem a mélybe?

– Te nem oda tartozol..

– Ahogy te sem.. – csókoltam meg ismét. Az én démonom aki rejtegeti a szárnyait.. A világ tett minket ilyenné? Bizalmatlanná, óvatossá és hitetlenné.. Állarcok mögé bújúnk.. Rettegünk az élettől, félünk szeretni.. Nem akarok félni.. Mégis remegve kapaszkodok belé és félek elengedni..

11. - Mert egyre jobban félek