Kelepce 02 - 09. rész
A tűzzel játszik, megszegi a szabályokat..
Bár
Itachi azt mondta, hogy a naplók lényegtelenek, hajnalban még is felhívta
Kisamét és egy férfi sírjáról kérdezte.. A nevét nem hallottam tisztán, de
abban biztos vagyok, hogy Itachi a koporsójába tette azokat a naplókat.. Elég
gyengén hallottam a telefon túloldaláról Kisame hangját, de azt ki tudtam venni
belőle, hogy aggódik.. Fáradtan sóhajtottam fel mire Hinata leállt a gépeléssel
és felém pillantott.
– Biztos
nem akarsz beszélni róla, Deidara-kun? – kérdezte kedvesen, de csak megingattam
a fejem. Valamilyen szinten rá is dühös vagyok.. Bár valószínűleg neki sem
hiányzott a bébi csőszködés.. Itachi egyre inkább gyerekként kezel. – Konan-san
fog érted jönni, ugye? – próbált csevegni de ez a kérdés csak még jobban
kiborított.. Dühösen fújtattam egyet és továbbra is az árukat néztem a
polcokon. Üvegcsék, tele ritka fűszerekkel. Ásványok, vallási totemek, tömjén,
illó olajok, különböző kártya paklik és még sakktáblák is sorakoztak egymás
mellett. Ha valami itt nincs, akkor majd lesz..
– A
fegyvereket is te szerzed be? – kérdeztem mire bólintott.
– Meglepődnél
mennyivel könnyebb egy gyilkolásra alkalmas árut beszerezni, mint azt a kendőt
amit az imént nézegettél. – tekintetem újra az említett rongyra esett.. A hímzése
aprólékos, az anyaga nehéz és a mintában vannak vörös felhők is.. Valószínűleg
túlzás lenne kijelenteni, hogy ez is az akatsukihoz kapcsolódik.
– Ölni
könnyebb mint elkendőzni a bűnt, hm? – ironizáltam amin Hinata elmosolyodott.
– Valahogy
úgy. – egy lemondó sóhajjal pillantottam a falon lévő ingaórára, ami alig
haladt előre másfél órát mióta itt vagyok.. És itt kéne ücsörögnöm délután
kettőig. Micsoda vicc. Itachi még hajnalban lelécelt otthonról, Hidan pedig hat
órakor eljött értem kocsival és kitett itt.. – Úgy hallottam elloptak valamit
Itachi-san házából. – ami még ennél is nagyobb probléma az az, hogy azok a
naplók eredetileg egy sírban voltak.. – Pár hónapja kiderült, hogy a grizzlyk
több kamerát is el tudtak rejteni Itachi-san környezetében. Kisame-san vissza
nézte az új biztonsági rendszer felvételeit. Az egyik kamera állásból látni
lehet a fekete bőrkötéses füzeteket.. Szóval a betörés akkor zajlott mikor már
az új rendszer volt beépítve. – ezért hozatott ide Itachi. Ezt én is tudom. –
Akármilyen jó egy rendszer, mindig lesz valaki aki jobb és okosabb mint az aki
megtervezte azt.. Kisame-san lenyűgöző rendszereket tud írni és felépíteni,
ennek ellenére még sem ő kapta a kémek kiképzésének feladatát. – annyira
monoton.. És meglepően sokat beszél, pedig eddig alig szólalt meg.. És akkor is
mindig bizonytalan és halk volt.. – Nem furcsa ez egy kicsit? Mármint, hogy a
tehetségét inkább a védelemre összpontosították ahelyett, hogy a támadást
erősítette volna. Vagy miért ne vezethette volna mind a kettőt? Őszintén szólva
elég furcsa ez a szervezet. Mindenki csinál mindent és emiatt sokkal
veszélyesebb minden. Ha elkapnak valakit egy csomó mindent megtudhatnak.. Vagy
mégsem? Végül is gyakran nem kapunk indokokat csak egy feladatot és kész.
– Te
ezt most olvasod. – kérdeztem, bár sokkal inkább kijelentésnek hangzott..
Itachi rossz hatással van rám.. Hinata megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Hidan-kun
nagyon sokat ír.. – motyogta fáradtan. Felálltam a székből és közelebb mentem
Hinatához. Hidan folyamatosan írt egy ismeretlen profilról.. A monitor alján
egy kis ikon ˝dolgozott˝ éppen..
– Ez
egy.. Róka? – pontosabban egy rókabajszos srác.. Hinata piros arccal kattintott
az ikonra, mire az duzzogva elsétált. Meglepően hasznos egy ilyen, de sosem
volt fix gépem, egy hordozható memória pedig kockázatos lett volna.. Bár
manapság már az is kockázattal jár, ha levegőt vesz az ember.. – Kisame
készítette neked?
– Igen..
– tudtam hogy ő felel a biztonságért, de nem hittem volna, hogy ilyen
programokat is tud készíteni. A chat ablakra pillantottam ahol Hidan zárójelben
kezdett írni.. Gondolom a zárójeles rész az amit Hinatának nem kellett hangosan
olvasnia.. „( Kérdezgesd Itachiról. Róla elég sokat tud beszélni ^^ Ebédre
rendeljetek valamit és nagyon figyelj arra, hogy ne depizzen be. Sajnos
hajlamos az ilyesmire és tegnap is meg ma is elég búvalbaszottnak látszott.)”
– Írd
neki, hogy minden rendben, nagyon tinisen a telefonomat nyomkodom és duzzogok.
– intettem hanyagul és gyors léptekkel elhagytam a helyet. Hinata még utánam
sietett és elém lépve állított meg a sikátorban.
– Bár..
Nem sokat tudok a kialakult helyzetről.. – kezdte kissé feszengve. – De tudod
Deidara-kun.. Ők mind, nagyon aggódnak érted.. – görcsösen próbálja közölni
amit gondol, de csak a felszínt tapogatja.. Ő komolyan tud harcolni? Egyáltalán
nem úgy néz ki.. A testtartása bizonytalanságról árulkodik, sokat dadog,
meglepően halk és látványosan feszeng.. A kommunikációval is vannak gondjai.. –
Tudom.. Kínos, hogy pont rám bíztak, hisz.. Egy idősek vagyunk, de..
– Nem
ez a baj.. – sóhajtottam fel fáradtan. – Én is aggódok értük..
– Tudom..
– motyogta én pedig ismét felsóhajtottam, majd kedvesen simogattam meg a fejét
amolyan elköszönés gyanánt, és kikerülve őt ott hagytam. Ideje hasznosan
tölteni az időt. Ha Itachi úgy gondolja, hogy védelemre szorulok, akkor
bebizonyítom neki, hogy ez nem így van. Régen is boldogultam egyedül, most is
menni fog. Először is a fontosabb kérdések:
Kinek
a sírjában voltak Itachi naplói és egyáltalán miért tette oda őket?
Ki
csempészte vissza a házba és miért?
Ki
és miért vitte el..?
Eddig
nem volt szükség kamerákra Itachi házában, de mivel a ház mégsem olyan védett
mint ahogy azt Itachi eddig hitte, most felszerelték őket.. Még is ki tudták
játszani.. A napló kérdést jobb lenne Itachitól személyesen megkérdezni, de van
egy olyan érzésem, hogy nem kapnék választ.. A kamerák kijátszása egy profinak
gyerekjáték lehet, ha megerőltetem magam, talán én is fel tudnám törni Kisame
rendszereit, de mivel nem erre szakosodtam, jóval tovább tartana mint pár óra..
Maximum két-három nap.. Annak a fickónak a gépét is csak azért tudtam
gyorsabban feltörni, mert már valaki felvitte nekem a gépére a vírust amit
létrehoztam. Pontosabban megnyitotta a fájlt amit küldtem.. Talán van egy tégla
a szervezetünkben? Elég valószínű.. Egy pillanatra megtorpanva gondoltam vissza
Hidan szavaira.. Amiket Sasoriról mondott.. A kép a szobámban.. És tegnap
amikor a bizalomról beszélt.. Nem és nem! Dühösen huppantam le egy padra, hogy
ne legyek túl feltűnő ahogy dühösen morogva ácsorgok a járdán. Hidan nem lehet
áruló. Bíznom kell benne ahogy a többiekben is. Kakuzu elméletével élve, inkább
haljak meg úgy, hogy az utolsó percig hittem a társaimban mint hogy végig
kételyek közt vergődve nyüszítsek a szánalmas életemért.. Igaz, ő nem így
fogalmazott és csak Hidanre tért ki.. És ha már a társaknál tartunk.. Ha valaki
a társad akkor elvileg egyenrangúak vagytok.. Persze ezzel is lehet vitatkozni,
főleg ha a társ szó alatt a szerelmi viszonyt értjük, de én most a bajtársakra
gondoltam. Ha elvileg mi Hidannel és Konannel egyenrangúak vagyunk, akkor miért
passzoltak le Hinatához megőrzésre mint egy pincsit? Franciaországban is.. Ha
valami rizikósnak tűnt, nem mehettem velük, nem hallgattak meg és nem hagytak
nekem szabad teret.. Ezek szerint nem tekintenek a társuknak amit részben meg
értek, viszont.. Utálom ezt a helyzetet. De ami most az elsődleges, az a
fegyverraktár és a kikötők.. Már csak az a kérdés Itachi naplói köthetők-e a
most kialakult helyzethez.. Ha valóban van köztünk egy áruló.. Kezdek bele
zavarodni..
A
telefonom újra és újra felrezgett mellettem, de nem vettem fel.. Hidan
valószínűleg most rohadtul dühös lesz rám, hisz bajba kerülhet ha bajom esik.
Teljesen lenémítva a kütyüt lapoztam bele újra a régi újságokba. Főleg a gyász
jelentések érdekeltek, de néhány cikket is elolvastam. Itachi naplóinak
dátumai.. Most 25 éves.. A naplót akkor kezdte el írni mikor olyan hét-nyolc
éves lehetett. Vagy talán hat évesen kezdte.. Amint megtanult írni és amint
elkezdett a családja helyzetén rágódni. Az utolsó napló, az ötödik.. Kilenc
volt mikor elköltözött egy barátjával akiről végül nem tudtam meg semmit.. Egy
pillanatra megakadtam az egyik cikken.. ˝Uchiha Itachi, Uchiha Fugaku (a 8.
körzeti rendőrfőnök) fia talált rá egy holttestre..˝ A képen a fiatal fiú
egyértelműen Itachi, de a mellette lévő fiatal férfi nem tudom ki lehet..
Elolvastam az egész cikket, de Fugaku és Itachi nevén kívül senkiét sem említik
meg. A telefonommal lefényképeztem a fekete-fehér fotót. Felpillantva néztem
körül a könyvtárban. A kamerák nem működnek és amúgy sem látnak rá a
monitorokra, viszont órákig is eltartana egy ilyen régi géppel arc felismerő
programot használni. De nem kell túl bonyolítani.. Elég ha a képkeresővel
megpróbálkozok.. Vagy inkább a rendőrség honlapján. Valaki átnyúlt a vállam
felett és kivette a kezemből a telefont. Meglepetten kaptam hátra a fejem, a
lendülettől a székem hangosan megnyikordult..
– Te
meg..? – magas.. Ez a nyúlánk alkat, a kócos haj és az a mosoly.. – Te.. – mi
is a neve..?
– Engedj
oda. – túrt ki a gép elől és a telefonommal babrálva elküldte valahová az imént
készített képet. – Sosem voltál valami jó ezekben a dolgokban. A színészkedésed
is csak azért hihető mert nincs igazi egyéniséged így könnyebben el tudsz
játszani bármit és elhinni, hogy az valójában te vagy. – sóhajtotta de inkább
úgy tűnt, hogy szórakoztatja a dolog, mintsem bosszantja. – Kész. A neve Uchiha
Shisui. 13 éve halt meg. Képek nincsenek a hulláról, az indok pedig meglepően
hétköznapi. Rendőr volt és egy bevetésen halt meg. Egy lövés a fejét találta el.
A házát Uchiha Itachi-sanra hagyta méghozzá a halála előtt egy évvel. – felém
fordulva elmosolyodott, de ez a mosoly inkább volt lenéző és szórakozott
mintsem kedves és segítőkész.. – Miért kutakodsz Uchiha-san után, hmm?
Dei-kyu~n? – most komolyan, mi a fene az a kyuuun? A –kun rag idegesítőbb
változata vagy mi?
– Szóval
te vagy a 039?
– Ja,
hogy a kódunkkal dobálózunk! Akkor te vagy 040-kyun? – szóval ő tudott a
kódnevekről.. Nem meglepő, gondolom Itachiról is mindent kiderített amint
alkalma nyílt rá. A tűzzel játszik, megszegi a szabályokat, de.. Mindig nyer. –
Semmit sem változtál. – állt fel a székről és a zsebébe mélyesztve a kezeit egy
szomorkás grimasszal nézett le rám. – Iwatoshi Deidara. 17 éves. A Szürke Egér
legeredményesebb kéme, aki végül elárulta a vezérünk nevét egy ellenséges
szervezetnek és a büntetése egy kis szúrás a jobb combjába majd egy szabad és
felhőmentes élet a vezér közvetlen közelében.. És ráadásul még a családod is
életben van.. – tények, lenézés, lekicsinylés.. féltékenység..
– Azt
hiszem.. Te sem változtál semmit. – néztem fel rá mire az arckifejezése
olvashatatlanná vált, de a mosoly még mindig ott volt.. Mintha oda lenne
festve.. Mindig mosolyog, és néha grimaszol, de a szája mindig tükröz valami
hamiskás érzelmet. A füléhez emelte a telefonom.. Nem is láttam, hogy újra
kézbe vette..
– Halihó?
– szólt bele vidáman de az arca még mindig nem változott. – A hang alapján ön
Hidan-san nemde? Nemrég értem vissza külföldről. Konan-san már elmagyarázta a
kialakult helyzetet. – minden bizonnyal a megfigyelésről lesz szó. Még régebben
az ilyen ügyekben én is csak annyit tudtam amennyit feltétlenül szükségesnek
gondoltak. Azok amikre közben jöttem rá.. Jobb volt úgy tenni mintha nem tudnék
róluk. Minél többet tudtam az ellenségről, annál erősebbnek éreztem magam, de
ha hazai terepen tudtam meg valamit, mindentől féltem. Ez általában fordítva
szokott lenni, nem? – A szöszi itt van velem, de máris a Shizenhez viszem. –
egy pillanatra eltartotta a fülétől a készüléket. Hidan elég cifrán átkozódott
amit nem igazán tudtam mire vélni. – Hy-hy~! Majd még dumálunk senpai. – miért
senpai? Nem értem ezt a srácot.. Miután kinyomta a telefont, zsebre vágta, majd
vissza fordult a géphez és bezárta a privát keresőt. – Menjünk. – vitatkozás
nélkül mentem ki vele a könyvtárból. Kint egyre hűvösebb volt az idő, de egy
pillanatnyi hidegrázás után el is feledkeztem róla.. Jobban érdekel az amit
megtudtam, még ha segítséggel is. Uchiha Shisui.. Valószínűleg az ő sírjáról
lesz szó. A következő kanyarnál jobbra kellett volna fordulnunk, de a srác
megragadta a karomat és a másik irányba húzott magával.
– A
Shizen a másik irányba van. – válaszul csak rám vigyorgott válla felett.
– A
temető pedig erre. – megszeppenve néztem rá. Ő is tud valamit a naplókról és a
sírról vagy valami másról van szó? – Na mi az, berezeltél? – unottan forgattam
meg a szemem, ezzel még inkább fokozva az érthetetlen jókedvét.
– Veled
menni a temetőbe olyan mint egy gyereket a játszótérre kísérni.
– Ártalmatlan
és felemelő? – az miért lenne felemelő?
– Pár
óra szenvedés, hogy utána végre befogd. – ezen hangosan felnevetett és bár
sosem kedveltem őt túlzottan egy pillanatra még is elkapott egy kellemesen
bizsergető érzés. Eszembe jutottak a sötét folyosók és a sziklás ösvények ahol
hasonlóképp sétáltunk egymás mellett a kiképzés évei alatt.. Olyan volt mintha
újra azok között a falak között lettünk volna, és lépteink zaja mellett a
nevetése is visszhangzik az enyhén megvilágított felületről.. De ez egészen egy
pillanatig tartott, mert a következő pillanatban ismét a nyüzsgő körforgalom
zaja töltötte be ezt az emléket.
– Ennyitől
nem fogok kimerülni. Egész nap játszani akarok. – bárcsak azt hihetném, hogy
viccel. – Szóval Shisui hm? Vajon bajtársak voltak Uchiha-sannal? Mindketten
Uchihák akik nem értettek egyet a szervezetük tetteivel, ezért árulók lettek.
– Miért
akarsz a temetőbe menni? – nem hiszem, hogy tudna a naplókról. Arról csak páran
tudunk, de nem hiszem, hogy ez a barom bármit is tudna róla. Bár az sem kizárt,
hogy van egy besúgója a szervezeten belül. Kémként sok lehetőségünk van, de míg
a többiek azon ügyködnek, hogy az árnyékban meglapulva hasznosak legyenek,
addig ő teljesen különbözik tőlük.. Mindig is nagyra akart törni, sosem
elégszik meg semmivel, mindenből játékot csinál és viccet űz a komoly
helyzetekből is. A tanáraink eleinte próbálták ezt kinevelni belőle, de végül
úgy döntöttek hogy ez a játszi könnyedség az ami ilyen kiemelkedővé teszi őt..
Bár az utolsó vizsgán egyértelműen csalt, ez nem változtat a tényen, hogy ő
nyert. A személyisége egyik hátulütője az, hogy sosem tudhatod barát-e vagy
ellenség. Válasz helyett dúdolni kezdte a My Fair Lady-t... Mindig a
legidegesítőbb dallamokat kezdi el dúdolni. Régi slágerek, gyerekdalok,
reklámok.. Ez egyet jelent azzal, hogy nem fog válaszolni a kérdésemre. Miután
kiértünk a város nyüzsgőbb részéről, a langaléta fogott egy taxit és azzal
mentünk el a temetőig. Meg sem lepődtem mikor elhagytuk a várost.. Valószínűleg
látta a gépen, hogy hol temették el és oda tartunk. Láttam ahogy az elvett
telefonommal szórakozik. Igazából pár telefonszámon kívül nincs rajta semmi,
talán csak egy fotó amit még Konan készített rólunk Franciaországban. Nem
sikerült valami jól. Hidan duzzog rajta, Itachi tök másfelé néz, Konan kissé
homályos én pedig belepislogtam.. De ez az első kép rólunk, szóval nem töröltem
le.. Mikor kiszálltunk a taxiból, a srác megállt a kapu előtt és hosszasan
nézett a távolodó kocsi után.
– Emlékszel
még a nevemre? – épp ez a bökkenő.. Nem értem, hogy miért nem emlékszek rá..
Pedig viszonylag sokat lógtunk együtt, bár ez nem rajtam múlt. – Én mindenki
nevére emlékszek akikkel többször is beszéltem, vagy akiknek tüzetesebben utána
néztem.. Tudod Dei-kyun, amíg a kiképzésen voltunk, egyszer sem hívtál a nevemen..
Sem te, sem pedig Kuro-kyun. Egyedül a dagi hívott a nevemen.
– Akkor
tiszteletből nem kéne őt is a nevén nevezned? – kérdésemre a mosolya még
szélesebb lett.
– Na
mi az? Az ő nevére sem emlékszel? – valahogy úgy.. Kurotsuchi nevén kívül
lassan mindenkiéről elfeledkeztem. De tudom, hogy valami Aka volt a másik srác
aki gyakran volt körülöttünk. – Kegyetlen vagy Dei-kyun. A nevek fontosak.
Fon-to-sak! Nem lehet csak úgy elfelejteni őket. – indult el befelé a
temetőkertbe, így én is megmozdultam.
– Miért
jöttünk ide?
– A
sír miatt. Furcsának tartom, hogy nem az Uchiha klán temetőjében helyezték el.
– erre az lehet a magyarázat hogy áruló volt..
– Hidan
miért kiabált veled a telefonban? – kérdeztem csak úgy mellékesen.
– Nem
kedvel, bár nem igazán értem, hogy miért. Elvégre elbűvölő vagyok.
– Már
amennyire egy gomba az lehet. – ezen is nevetett de frappáns visszavágás
helyett ismét dúdolni kezdett. Öt évig éltünk együtt.. Végig ott volt a
közelemben és sokszor beszéltünk.. Volt esti rutinunk és sokszor kerültünk egy
csapatba. Miért nem emlékszek a nevére? Hogy felejthettem el?
– Deidara?
– megszeppenve kaptam fel a fejem Itachi hangja hallatán. Egy sír mellett állt,
ami mellett egy nagyobb kupac föld volt.. Kisame kezében és Itachi kezében is
ásó volt.. – Miért vagy itt?
– Jupsz!
Bajban va~gy Dei-kyu~n! – idegesítő... Közelebb mentem Itachiékhoz és
elolvastam a sírfeliratot.. Shisui..
– Ő
volt az a barátod akivel együtt éltél. Övé volt a ház is.. És ide rejtetted a
naplóidat. – Itachi komoran bólintott, Kisame pedig leseperte a maradék földet
a koporsóról. – Miért tetted ide a naplókat?
– Így
éreztem jónak. – pillantott a langalétára aki úgy somolygott mint egy macska.
Kisame mellé sompolygott és izgatottan várta, hogy végre felnyissa a fedelet. Ő
azonban várt valamire. Valószínűleg Itachi jelzésére, vagy engedélyére.. Hisz
még is csak egy számára fontos személy nyugszik itt. Itachi azonban nem nézett
Kisamére, helyette a kíváncsi srácot bámulta. – Miért vagytok itt? – a
tekintete amivel rá néz.. Mintha nem is ember lenne, csak egy tárgy. Rám is
mindig így nézett. Ő adja a parancsot, mi pedig teljesítjük.. Kémnek lenni
teljesen más mint mellette dolgozni. Kémként az a leghasznosabb ha nincs szoros
kapcsolat a parancsot adó személy és a kém között.. Legalábbis én mindig így
éreztem. De Itachi Hidanékre sem támaszkodik.. Segíti őket és az érdekeinket
tartja szem előtt, de mégis egyedül próbál megoldani mindent. Mikor a mosolygós
arcára nézek zárt falak közt.. Nem félek tőle, nem érzem idegennek.. De mikor
ilyen arckifejezéssel bámul maga elé, olyan mintha nem is ismerném.
– Hallottam
mikor a sírról beszéltél Kisame-sannal. – válaszoltam a srác helyett. Itachi
rám pillantott, és várta a további magyarázatot.. Görcsbe rándult a gyomrom,
mert ahogy rám nézett.. Úgy éreztem mintha bűnt követtem volna el.. – Azt
mondtad még régebben.. Hogy együtt éltél valakivel abban a házban, ezért utána
néztem, hogy ki volt az.. Hátha az ő sírjáról beszéltél. – sütöttem le a
szemem.. – Az utolsó napló dátuma.. Azokat a gyászjelentéseket kezdtem el
olvasni, akik akkoriban haltak meg, mikor az utolsó naplódat írtad. – Itachi
dühösen felsóhajtott majd benyúlt a zsebébe és elővéve a kocsi kulcsot, a
kezembe nyomta azt.
– Várj
meg a kocsiban. Te pedig.. – intézte szavait ezúttal 039-hez. – Menj haza és
aludd ki magad estig. Konan majd eligazít a részletekkel kapcsolatban.
– Igenis
főnök! – szalutált de továbbra sem indult meg.. Ahogy én sem. Kisame felváltva
nézett ránk, végül megunta a dolgot és felnyitotta a koporsó fedelét, de.. –
Üres. – se csontok, se ruhák, se semmi.. A bélelt koporsó olyan állapotban volt
mintha soha nem is rothadt volna benne senki.. Ami azt jelenti, hogy a temetés
után elvitték a hullát. Itachira néztem aki kifejezéstelen arccal nézte az üres
koporsót. Óvatosan a kezéért nyúltam de mikor ujjaink összeértek hirtelen
zsebre vágta a kezeit.. Megszeppenve próbáltam leolvasni valamit az arcáról ami
épp csak egy pillanatra rezdült meg igazi érzelmeket mutatva de.. Nem tudom mit
kéne most tennem.. Ha itt hagyom és a kocsihoz megyek ahogy az előbb mondta,
azzal feladom.. Úgy érzem ha most itt hagyom megint csak egy tárgy leszek.. A koporsó hangos csattanással becsapódott
Kisamének hála. Legalább ő nem tétlenkedik. Kimászott a gödörből és elkezdte
visszalapátolni rá a földet. Úgy tűnt mintha nem is foglalkoztatná a dolog, de
valószínűleg minden alvezér ilyen.. Nem mutatnak érzelmeket, csak ha épp ahhoz
van kedvük.. Pedig az emberek többsége nem tudja irányítani az apróbb
rezdüléseiket..
– Menj
a kocsihoz. – a hangsúlyából ítélve ha még egyszer el kell ezt mondania nagyon
dühös lesz. Más esetben azt gondolnám, hogy oké, legyen csak dühös, már amúgy
is elég edzett vagyok ha szexről van szó, de most inkább hagyom gondolkodni. Ha
valaki rá tud jönni ki vitte el a barátja hulláját akkor az ő.. A kocsi kulccsal
a kezemben indultam meg a kijárat felé. A langaléta mellém csapódva, csendben
haladt. Mikor már hallótávolságon kívül értünk hangosan felsóhajtottam.
– Szóóóval…
Meleg vagy? – kérdezte de nem igazán tudtam erre mit mondani. Itachi az
egyetlen akivel lefeküdtem (és a nagybátyja megerőszakolt, a volt legjobb
barátom eddig átvert és kihasználta, hogy érzelmileg labilis vagyok), de azt
hiszem a lányok jobban érdekelnek. – Ahogy elhúzta a kezét.. Elég furcsa..
Tudod én azt hallottam, hogy Uchiha-san ragaszkodott ahhoz, hogy lefeküdj vele
és hogy mellette maradj. Normális esetben ez nem azt jelenti, hogy szeret
téged? Akkor meg miért ilyen elutasító?
– Megtennéd,
hogy befogod? – kérdeztem abban reménykedve, hogy most talán kedves lesz vagy
ilyesmi..
– Ahogy
akarod. – hagyta rám. Komolyan nem értem ezt a srácot. Idegesítő, kotnyeles,
hazug csaló, tapintatlan, mindenből viccet csinál, úgy tesz mintha ostoba
lenne.. És néha ezeknek az ellentéte. Nincs két személyisége csak..
Valószínűleg ő is olyan mint én. Keveredik benne az a sok hazugság és néha már
azt sem tudja ki ő igazából.. Ami megmaradt neki az a folytonos mosolygás és a
hülye dallamok.. Megálltam a kocsi mellett mire ő is így tett. – Szereted mi? A
főnököt. – minden mindegy alapon bólintottam amin kínosan elnevette magát. –
Durva.. Pedig hányszor megfogadtuk hogy kinyírjuk amint kikerülünk onnan..
Bár.. Szeretem ezt a melót. – ismerte be. – Veszélyes meg minden, de kit izgat?
– vont vállat majd elém lépett és lenézett rám ezúttal igazibbnak tűnő
mosollyal az arcán. Emlékszem erre a mosolyra. A barázdákra a szemek szélén,
ahogy csillog a szeme és kivillan az egyik szemfoga ami kicsit élesebb mint a
másik. – A nevem Atsushi. Ne felejtsd el Deidara. – mondta ki a nevem ezúttal
idegesítő becézés nélkül majd váratlanul átölelt. Ahogy szorított éreztem a
fájdalmat és magányt, na meg azokat a hazugságokat amiket az imént mondott
arról, hogy szereti a munkáját.. Nem szereti.. Csak nem ért máshoz ahogy én
sem.. Mindazok után amik történtek nem is tudnánk máshol elhelyezkedni.. –
Szökj meg tőle. – csak a szememet forgattam, valahogy számítottam erre. – Még
ha most szereted is ez elmúlik. Ahogy rád nézett.. Ahogy elhúzta a kezét.. Csak
kielégíti a szükségleteit. Nem kellesz neki. Elhiteti veled, hogy fontos vagy,
hogy különleges vagy aztán eldob vagy megöl. – tapasztalat? Féltékenység?
Aggodalom? Melyik lehet?
– Segítenél
benne? – kérdeztem mire megmerevedtek a karjai körülöttem majd elhúzódva
lenézett rám. Ezúttal egy alig észrevehető és kifejezéstelen grimasz volt a
szája szélén, de a szemei meglepettségről árulkodtak.
– Ha
el akarsz szökni akkor igen. Segítek, sőt!
– Miért?
– ezen még jobban meglepődött.. Érdekes mikor valaki meglepődik egyszer majd
mikor azt hinnéd ennél már nem vághat meglepettebb arcot, képes rákontrázni.
– Hogy-hogy
miért? Te is megtennéd értem nem?
– Jobban
félek annál, hogy bármit is tegyek. És kétlem, hogy el tudnál menekülni Itachi
elől. Akkor már megtetted volna. – csak a fejét ingatta és elengedte a
vállaimat amikkel még az imént fogott.
– De
hárman talán sikerül.. – hárman?
– Deidara!
– a hang felé fordultam. Itachi gyanakvón méregetett minket, de Atsushi csak
grimaszolva bámult rá, majd hirtelen ötlettől vezérelve közelebb hajolt hozzám
és hosszan arcon csókolt. Miközben lassan elhúzódott még odasúgta, hogy
gondoljam át a dolgot.. De ki a harmadik? Ezután mosolyogva intett Itachinak,
pontosabban szalutált egyet, majd elindult gyalog valamerre miközben a még
mindig nála lévő telefonommal babrált. Normális esetben már rég vissza kértem
volna, de ha róla vagy a régi társaimról van szó, nem érdekel a dolog. Rossz
beidegződés.. Itachi megállt mellettem és ˝várom a válaszokat˝ arccal nézett
rám.
– Miért
húzódtál el mikor meg akartam fogni a kezed? – kérdeztem de nem úgy tűnt mint
akit ezzel ki lehet zökkenteni. A kezébe nyomtam a kulcsot majd épp hátat
fordítottam volna neki, hogy átmenjek a kocsi másik oldalára, de elkapta a
karom és maga felé fordítva az ajkaimra tapadt. Fájdalmasan szisszentem fel az
erős szorítása miatt, nem is beszélve arról, hogy durván megharapta alsó
ajkamat. Szabad kezemet gyengéden simítottam arcára és kissé lassan viszonoztam
a csókját.. Engedett nekem és ő is lassított, de az ujjai egy pillanatra még
durvábban fúródtak a bőrömbe. Fájt, de tűrtem.. Ennél fájdalmasabb dolgokat is
átéltem már és bár Itachi néha durvábban bánik velem, attól még szeret engem..
˝Nem kellesz neki.˝ A viselkedése nem erről árulkodik. Még ha igaza is van
abban, hogy csak a szükségletei kielégítésére kellek neki, akkor is ragaszkodik
hozzám és én hiszek neki mikor azt mondja, hogy szeret. Hinni akarok ebben,
mert másban már nem tudok.. Mikor levegő híján ajkaink elváltak egymástól,
Itachi észrevette hogy milyen erővel szorítja a karomat.. Elengedett és
bocsánatkérőn simította rajta végig hüvelykujját miközben másik kezével
átölelt. Nem öleltem vissza, a kezeim hanyagul lógtak testem mellett mintha nem
is hozzám tartoznának. Itachi illata keveredett a friss föld illatával.. Ki
volt az a férfi? Ki volt Shisui? Egy barát, mentor, rokon? Egy klánba tartoztak
és végül árulók lettek. Itachiról sokáig nem derült ki, hogy áruló. Miattam
derült rá fény. De Shisuiról tudták, hogy az.. Ezért temették el itt a városon
kívül egy ilyen temetőben amit fű és föld takar a beton helyett.
Zihálva
kapaszkodtam meg az ágykeretben, mikor Itachi ismét belém hatolt.. Kezei erősen
szorították csípőmet, ezzel ellentétben ajkai gyengéden csókolták végig bőrömet
a vállamtól a fülemig. Fájdalmasan nyögtem fel mikor a szorítása még erősebb
lett és a csípőjét is erősebben lendítette előre. Egyik kezemmel hátra kaptam a
karja után, ezzel is jelezve, hogy egyre durvább.. Jobbját levezette csípőmről
a combomra. Az ujjai hidegek voltak felforrósodott bőrömhöz képest. Mellkasa a
lapockáimhoz simult, baljával átkarolt, míg jobbjával továbbra is combomon
időzött.
– Khérlek..
– nyöszörögtem erősebben kapaszkodva kezeimmel és kicsit stabilabban
támaszkodva térdeimmel a puha matracon.. Azt sem tudom, hol vagyunk.. Egész
úton nem mondott semmit, aztán kitett itt és csak órákkal később tért vissza. A
lakásban nem volt semmi ami elárulta volna, hogy kié, az út alatt nem is igazán
figyeltem a környezetemre, az ablakok pedig fixálva voltak. Nem lehet őket
kinyitni, ennek köszönhetően az egész lakást dohos-állott szag lengte be. –
Ehlég.. – kerültem a sírás szélére, de még tartottam magam. Itachi rákulcsolta
egyik kezét férfiasságomra amitől remegve nyüszítettem fel. – Neh.. – ez nem
volt túl meggyőző.. De ettől még komolyan gondoltam. Ami a legrosszabb, hogy egyetlen árva szót
sem szólt egész idő alatt.. Nem hajtogatta, hogy szeret, nem suttogott mocskos dolgokat a
fülembe, nem tett megjegyzéseket a testemre vagy a hangomra, nem mosolygott
rám.. Mikor rám nézett az is olyan volt mintha nem engem nézne.. Fájt.. És
mikor a hasamra fordított, hogy még csak ne is láthassam az arcát.. Megijeszt..
Megmakacsolva magam ragadtam meg a kezét és körmeimet a bőrébe mélyesztettem.
Még csak fel sem szisszent. Még csak abba sem hagyta a mozgást.. Tudta hová irányítsa
a lökéseit hogy az élvezettől remegve gyengüljek el ismét. – Gyhűlölöm.. ehzt..
– suttogtam összeszedve magam. Itachi a vállamnak döntve a homlokát halkan
zihált. Nem élvezett el.. Most nehezebben ment neki.. Mikor ez az elején
tudatosult bennem próbáltam neki segíteni. Egyszer vagy kétszer sikerült is de
akkor sem tűnt úgy hogy megkönnyebbült volna.. Vannak olyanok akik ha
fusztráltak, fel sem tudják állítani, és vannak olyanok akiknek hiába sikerül
izgalmi állapotba jönni, egyszerűen nem tudják elérni azt a kielégült érzést
amit akarnak.. – Itachi.. – suttogtam halkan és mikor megpróbáltam elhúzódni
egy kicsit, hogy egyrészt kicsússzon belőlem, másrészt hogy szembe fordulhassak
vele, hirtelen elkapta alkarjaimat és satuként szorította. – Ez fáj.. – mondtam
ki végre amit eddig próbáltam figyelmen kívül hagyni. Itachi ösztönösen
lazított a szorításon de továbbra sem engedett el. – Csak.. A vágyaid miatt
kellek?.. Vagy bízol is bennem? – néztem rá a vállam felett. Felemelte a fejét
és végre rám nézett. Egy pillanatra azt hittem, hogy végre mond is valamit, de
ekkor vissza hajtotta a fejét. Kihúzódott belőlem és a hátamhoz szorítva a
homlokát nem mondott semmit. Az izzadságtól úgy éreztem a hátamhoz is ragadt..
Az egész helyiség bűzlött a testnedvektől és fullasztóan melegnek tűnt az egész
szoba. Megfordulva öleltem át Itachit és ezúttal én adtam puszit a halántékára
ahogy ő szokta nekem. – Szeretlek. – suttogtam a fülébe mintha egy olyan titkot
osztanék meg vele, amiről csak mi ketten tudunk. Körém fonta a karjait és
mélyen beszívta a levegőt, majd hosszú idő óta először szólalt meg.
– Mond
újra.. – erősebben öleltem át és elmondtam újra hogy szeretem őt.. Aztán újra
és újra míg a testtartása kezdett végre ellazulni. Erősen szorítottam ugyan de
néha gyengéden cirógattam meg a hátát. Többször is megpusziltam és annyi
sületlenséget összehordtam amennyit csak lehetett. Hogy mindig szeretni fogom
és mellette leszek. Hogy szeretem a hibáival együtt.. Hogy még ha nem is tudok
róla mindent az sem számít.. Mert ő a mindenem.. Csak mikor már elaludt jöttem
zavarba a szavaimtól, mert csak ekkor kezdtem el felfogni őket.. Az alvó arcát
nézve gyengéden simítottam végig ujjaimat a szemöldökén, a szeme alatt, az álla
vonalán és az ajkain is.. Az arca meggyötört volt és bármennyire is körbe
akartam járni a lakást és megfürödni, megkeresni a kulcsait amivel bezárt
minket, még sem mozdultam.. A nap még csak lemenőben volt de máris úgy éreztem
mintha valójában a hajnallal néznék farkasszemet.. Mintha az egész éjszakát
átvirrasztottuk volna.. És még csak most venne erőt rajtunk az álmosság..
Megjegyzések
Megjegyzés küldése