Kelepce 02 - 12. rész
Minden
máshogy alakult volna
Onoki
semmit sem változott, ugyanaz a zsémbes és mogorva öregember maradt. Mindenről
tudott ami történt velem az elmúlt évek alatt és még ha akarta volna, sem tudta
volna tagadni, mennyire megvet miatta. Nem vágta a fejemhez, hogy szánalmasnak
tart, helyette hallgatással büntetett. Kurotsuchi mellette haladt a fák között
és bár régen sokat beszélt és hangos volt, most még sem mondott egy árva szót
sem. Mikor megláttam őt reggel az erdő szélén ülve, legszívesebben megöleltem
volna, de ahogy rám nézett, az mindent megváltoztatott. Az arca kifejezéstelen
volt, a szemei érdektelenek. Átnézett rajtam. Akatsuchi viszont egy
visszafogott kedves mosollyal köszöntött, de nem tudtam viszonozni annyira meghökkentett
a fekete hajú lány tekintete. Onoki és Kurotsuchi nyomasztó viselkedése miatt
túl nagy volt a görcs a gyomromban. Úgy éreztem mindjárt elsüllyedek
szégyenemben. Átlépve egy nagyobb ágat, felpillantottam a fákra.. Felettünk az
egyik ág ketté volt hasadva, a fa törzse pedig meg volt perzselve. Akaratlanul
is eszembe jutottak azok a napok, amikor hatalmas viharok voltak a hegy
melletti erdőben. Egyszer épp kint voltunk egy gyakorlaton mikor kitört a vihar
és ahelyett, hogy vissza mentem volna, megpróbáltam minél messzebb menni,
próbálgatva a szárnyaimat. Nem mertem ténylegesen a szökésre gondolni, mert
akkoriban Atsushi elhíresztelte az ebédlőben, hogy Onoki gondolatolvasó és több
kilométeren át hallja a gondolatainkat. Nevetséges.. Tudtam, hogy nem igaz,
mégis féltem, hogy talán..
– Kölyök!
– megtorpanva néztem az öregre aki egy nagyobb fára biccentett. – Mássz fel. –
ezen Kurotsuchi elvigyorodott és kihúzva magát mért végig, mintha nem nézné ki
belőlem, hogy fel tudok mászni egy béna fára. Válasz nélkül hagyva Onokit
futottam neki a feladatnak és a fának is. Egyik lábammal megtámasztottam magam
a törzsön és a futásban szerzett lendületet használva löktem magam feljebb,
hogy elérjem az egyik stabilabb ágat, ami jóval magasabban volt, mint első
ránézésre tűnt. A kezeimmel erősen szorítottam a felületet és kicsit fentebb
araszoltam a tenyereimmel és az ujjaimmal olyan fogást kerestem ami elég stabil
ahhoz, hogy lendületet vehessek. A lábaimat lendítve pördültem át és kézen
állva fordultam oldalasan, hogy az ág a lábaim között legyen, mikor leülök rá.
Nem néztem a lent állókra, csak felálltam és tovább másztam felfelé. – Maradj
ott és jelezd ha valaki közeledik az erdő felé! – dörrent Onoki hangja, mikor
már elég magasra jutottam ahhoz, hogy elégedett legyen és reményei szerint
mindent láthassak. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy hátrahagynak őrködni..
Kurotsuchi lazán intett és követte az öreget.. Remek. Lefokoztak. Még ha nem is
mondták, biztos hogy tudnak arról ami Itachi és köztem történt. Az erőszak, az
elrablás, a videó.. Az erdő szélét tökéletesen lehetett látni, azonban senki
nem közelítette meg a helyet. Sem vadászok, sem túrázók.. Azt sem tudom miért
jöttünk ide.. A tanoncokat kéne összegyűjtenünk, szóval ehhez lehet köze. Talán
itt is rejtegetnek elrabolt embereket? Vagy másról van szó? A jelzés vajon az
ami régen is volt? Vagy adjak ki olyan madárhangot amilyen nincs ebben az
erdőben? Egyáltalán elég közel vannak ahhoz, hogy hallják?
– Puff!
– ijedten néztem le a fa mellett mosolygó Atsushira aki egy pisztolyt formált
az ujjaival. – Ha nem egy oldalon állnánk, már hallott lennél. – a másik
irányból jött, amerre Onokiék mentek. Elfordítva a fejem, kémleltem tovább a
teret. – Próbáltalak meglátogatni, de nem találtalak. – nem tudom, hogy ez az ő
képességeit minősíti le, vagy Itachiét magasztalja.. Egyik sem jobb.
– Ki
a harmadik?
– Az
nem számít. – hát persze. Mit is vártam? – Nem akarsz velünk jönni. –
kijelentés, nem kérdés. Válasz nélkül hagytam.. Akatsuchi, Kutotsuchi és
Atsushi.. Három kém is az országban volt, épp kéznél.. Talán csak a véletlen
műve, hogy pont ők hárman, de minél többször esek a véletlennek nevezett
hazugságok hálójába, annál bizalmatlanabb vagyok.. Egy barát aki kitartóan
jegyzetelt az órákon abban reménykedve, hogy még élek.. Foghattam volna a
makacsságára de túl elvakult voltam ahhoz, hogy eleget gondolkodjak a dolgon..
Viszont azt, hogy találkoztam Miyuval, egyszerűen csak véletlennek gondoltam..
De talán az is Sasori műve volt.. És mikor Atsushi felbukkant.. Tekintetem
ismét a szőke srácra szegeztem, aki egy másik fára mászott fel éppen. Sosem
gondolkodtam el azon, hogy barát vagy ellenség.. Sosem tartottam sem a
riválisomnak, sem a testvéremnek.. Csak tudomásul vettem a jelenlétét.
– Honnan
tudjam, hogy bízhatok benned? – kérdeztem ő pedig megállva egy vastagabb ágon,
felém fordult. A mosolya ott volt mint mindig, a szemei pedig ravaszul
csillantak meg.
– Ha
tudnád, nem lenne bizalom, nemde? – fel sem vettem a szavait és továbbra is úgy
néztem rá, mintha még nem adott volna választ. Ez így is volt, hisz egy
frappáns idézet a bizalomról, nem nevezhető igazi válasznak. – Én sem bízok
benned Dei-kyun. – ingatta meg a fejét és eltűnt belőle az a pimaszság ami az
imént még nagyon is áradt a testtartásából. – Sokat változtál az évek alatt és
persze az sem elvetendő tény, hogy régen sem volt túl bizalomgerjesztő
arcocskád. – pedig hány embert vágtam át a ˝bizalomgerjesztő arcocskámmal˝.
Megszámolni sem tudnám. – Ugyanazt a poklot éljük. – ismét elfordítottam a
fejem, hogy a feladatomra koncentráljak. Amíg nem vert át úgy igazán, addig
nincs okom kételkedni benne. A régi csínyei felett el lehet tekinteni.
Elmerülve a tájban kémleltem a terepet, de mindössze egy túrázó bukkant fel,
aki csak feljött a dombra majd csinált pár fotót a fenti kilátásról, megebédelt
és elment.. Túl gyorsan telik az idő. Mikor legközelebb oldalra pillantottam,
Atsushi eltűnt. Nem igazán törődtem a miértekkel, inkább csak az zavart, hogy
nem vettem észre sem azt amikor jött, sem azt amikor ment. Ennyire elpuhultam
volna? Sok minden történt viszonylag kevés idő alatt. Mióta Itachi szeretője
vagyok, túl gyorsan pörögtek az események. Nem is emlékszem mikor edzettem
utoljára. Mikor meghallottam Onokiék lépteit, lemásztam a fáról és vártam, hogy
beavassanak a fejleményekbe. De Onoki és Kurotsuchi mogorva képpel haladt el
mellettem. Ökölbe szorult a kezem.. Miért jöttünk ide!? Mi történt amíg én
őrködtem?! Szükséges volt egyáltalán arra, hogy ˝őrködjek˝!? Egyik kérdést sem
tettem fel hangosan, hisz saját magamnak is meg tudtam válaszolni őket.. „Kém
vagy, derítsd ki.” Briliáns.. Akatsuchi komoran haladt mellettem, de hiába volt
ő az egyetlen aki nem nézett át rajtam, még sem kérdeztem tőle semmit. Azzal
hogy Itachi a szeretőjévé tett, kiestem abból a közegből amihez valamilyen
szinten tartoztam. És itt a következő bökkenő. Miért nem dolgoztam együtt soha
senkivel? Elvileg voltak közös küldetéseim Kurotsuchival és Atsushival is, még
sem tudtam róla. Ők vajon tudtak róla, hogy velem kéne dolgozniuk?
A
kislány hátradőlve a székében, elmélyülten szemlélte az erdőben zajló
eseményeket. A zöld szín még uralta a lombokat, de itt-ott már sárgállottak a
levelek, hogy lassan álomba merüljenek a fák.. Az ősz hangulata elszomorította
a lányt. Valamiért mindig nyomasztóan hatott rá ez az időszak, holott a
labirintus sötétjében nem feltétlenül kellett érzékelnie a kinti változásokat.
Azonban a kamerákon át, óhatatlanul is közel került a kinti világ minden
szépségéhez és borzalmához egyaránt. Egy fiatalabb férfi lépett mellé egy bögre
teával a kezében amit a kislánynak adott. Elégedetten kortyolt bele a meleg
italba és halkan felsóhajtott.
– Isteni
teákat készítesz. – dicsérte és egy köszönetet is elbugyogott minek hatására a pulcsijára
csöppent a teából. Nem törődött vele, ahogy gyakran semmi mással sem.
– Mire
készül ezúttal? – kérdezte a fiú miközben tekintetével ő is Deidara
megfigyelésének képein tartotta a szemét. A kislány rá sandított a szeme
sarkából.
– Az
első négy terv elbukott, de ezúttal végzünk vele. – egy halk sóhaj szakadt fel
belőle és ismét a kijelzőre szentelte a figyelmét. – Biztos voltam benne, hogy
ha a galambok kezébe kerül, előbb vagy utóbb megölik.. A grizzlyk lépésén bár
nem lepődtem meg, de hogy Madara csak játszott vele, az elég.. Szokatlan? –
mintha nem is igazán érdekelte volna a dolog. A fiú látta amikor Deidara Madara
markában volt és azt is látta, hogy került oda. A kiszabadításáról nem is
beszélve. A drogok amiket használtak függőséget okozhatnak, mégsem látta jelét,
hogy a szőke fiú elvonási tüneteket produkálna. A kislány alatt hangosan
nyikordult meg a szék ahogy ismét helyezkedni kezdett benne. Végül az egyik
lábát átvetette azon amelyik már jó ideje a széken volt felhúzva, mintha
törökülésben ülne. – A Varjú kíváncsisága az akatsuki után meglehetősen
bosszantó. Meséket olvas.. Mintha most élné a gyerekkorát. – a fiú arcizmai
megrezdültek amin a kislány elmosolyodott. Hogy a fiú azért volt-e dühös, mert
nem kapott választ a Deidaráról szóló kérdésre, vagy azért mert Itachit
szapulta, túl egyértelmű volt a lány számára. Ez egy olyan titok volt amit
sokkal jobban tudott a rémisztően fanatikus férfinél, aki jelenleg máshol
múlatta az időt. – Szervkereskedők. – a fiú megdermedt és kissé mintha elszörnyedt
volna, de ez nem az arcára ült ki, hanem a gyönyörű szemein lehetett látni. A
kislány odáig volt a férfi szemeiért, bár ő sok mindenért rajongott amiért az
átlag emberek nem, noha a fiú szeme valószínűleg bárkit elbűvölt volna. – Túl
problémás lenne, ha Itachi el tudja temetni a testét, azok után hogy üresen
talált egy sírt. Túl éber lenne.. Felesleges macera.. A szervkereskedők egy
része már-már élvezi széttrancsírozni a testeket. Ki vesznek belőle mindent ami
kell nekik, mi pedig elvesszük ami nekünk kell, a többit majd megoldjuk
másként. – a fiú arca kifehéredett. Látott már ocsmányabbnál ocsmányabb
hullákat.. Érezte már a rothadó bűzűket. De ha egy olyan személyről volt szó
mint a megfigyelt embereké.. Egy ilyen halál egyszerre csodálatos és hátborzongató.
A kislány ismét beleivott a teába és mosolyogva sóhajtott fel mikor a meleg
átjárta a testét. – Már alig várom mi sül ki ebből. – a fiú itt unta meg a
dolgot és már épp sarkon fordult mikor a lány utána szólt. – A te dolgod lesz,
hogy elrabold. – hányinger fogta el a gondolatra hogy ártson valakinek akit
szeret.
– Nem
szenvedett még eleget?
– Te
vagy Ő? – kérdezett vissza lány.
Helyén való kérdés volt, amire nehéz választ adni. – Vissza is utasíthatod ha
akarod. – hazugság. A lány is tudta, a fiú is tudta, pedig milyen szépek voltak
ezek a szavak. Legalábbis számukra ez volt a szép.. A fiú tekintete végig
siklott a többi képernyőn. Elidőzött Kisame és Itachi alakján amikor azok a
liftben állva, komoran néztek maguk elé. A fiúnak néha olyan érzése volt, hogy
Kisame tudatosan a kamerába néz.. Gyakran látta ezt a pillantást Itachitól is,
sőt.. Gaara, Sasori, Naruto.. Régebben Deidaránál is látta.. Nevetséges, hisz
nem láthatták a kamerákat. Mégis így érezte és ez az érzés nyomasztotta
álmaiban és a küldetései alatt is. Vett egy mély levegőt és megacélozta magát.
– Ha
arra kérnétek, hogy öljem meg, azt is megtenném. – vajon hazudott? Komolyan
mondta? A kislány tudta, a válaszokat és ez mosolyt csalt az arcára.
– Kemény
szavak.. – kortyolta ki az utolsó cseppeket a bögréjéből. – Itt ebédelek,
kérlek majd hozz nekem még teát és valami édeset. – a fiú bólintott, mert
tudta, hogy a lány akkor is látja őt amikor háttal ül neki. A kislány mindig
mindent látott és épp ezért volt olyan veszélyes és értékes egyszerre. A fiú
elhagyta a szobát, a kislány pedig letette a bögrét az asztalra és kényelmesen
bevackolta magát a székébe. Egy pillanatra behunyta a szemeit és fülelt. Az
összes hang a felvételekről egyszerre rohamozták meg az apró kislányt, aki
elégedett sóhajjal vette tudomásul, hogy a dolgok ismét a kezükre játszanak, és
reménykedett benne, hogy ezúttal ez így is marad. Kinyitva a szemeit a
képernyőn át Deidarára nézett, majd kinyújtva kicsiny kezét, egy pisztolyt
formált vele. – Bam!
Az
orrom elé szorítva a kezem, próbáltam elnyomni a rám törő hányingert.. Miután
Onoki lelépett és meguntam Kurotsuchi duzzogó ábrázatát, úgy döntöttem vissza
jövök és megnézem a saját szememmel mit találtak. Akatsuchi kelletlenül maradt
a találkozó helynél (mert Itachi ebben a kérdésben egyértelműen hajthatatlan
volt. Azt mondta, hogy Hidan vagy Konan mindig el fog vinni Onokihoz és el is
fog jönni értem, hiába morogtam, duzzogtam, érveltem).
– A
szaguk alapján durván egy hete halottak. – közölte Kurotsuchi, aki mogorván követett
mikor elindultam, de esze ágában sem volt rávezetni merre menjek, csak hagyta
hogy egyedül megtaláljam ezt az istenverte helyet.
– Nem
itt ölték meg őket. – morogtam egy nő arcát tanulmányozva. A testek körül nem
volt megszáradt vértócsa, de más jelek is utaltak arra, hogy nem egy helyen
ölték meg az áldozatokat. Volt akiből durva vegyszer szag is áradt, ami arra
engedett következtetni, hogy egy steril helyen boncolták fel őket. Volt akin
egyáltalán nem volt ruha, mások zsákban érkeztek, megint mások szimpla
nadrágban hevertek.. – Szervkereskedelem. – mi más is lehetne? Kivették ami
kell aztán.. Egy kisgyerek arcán akadt meg a szemem.. Egy pillangót rajzoltak a
homlokára.
– Semmi
nyom nem utal arra, hogy melyik szervezet hozta ide őket. – közölte Kurotsuchi
szárazon. – Mi már átnéztük a helyet. – sarkon fordulva léptem ki a friss
levegőre, de még itt is jócskán érződött a rothadó testek bűze.
– Azt
hittétek, hogy nem a hullákat tárolják itt hanem az árukat? – kérdeztem és
magam is meglepődtem mennyire érzéketlennek hatottak a szavaim. – Akkor is
segítettél Onoki-samának mikor mi végeztünk?
– Nem.
– persze.. Hisz az utolsó vizsga előtt már elkezdik gyűjteni az újoncokat. A
legutolsó vizsga 5 éve volt.. Akkor vizsgáztunk mi is.
– Láttad
őket? Akik most fognak vizsgát tenni. – Kurotsuchi flegmán grimaszolt és öles
léptekkel indult vissza a találkozó helyre. – Miért vagy ilyen ellenséges? –
kérdeztem szárazon mire megtorpant és felém fordult.
– Komolyan
nem tudod? – kérdezte maró gúnnyal a hangjában és olyan megvetéssel a
tekintetében, hogy legszívesebben elástam volna magam, hogy aztán kedvemre
dühönghessek.
– Ha
tudnám, nem kérdezném. – jeges higgadtág áradt belőlem ami kisebb fajta
magabiztosságot adott, de ugyanakkor ez is csak egy szerep amit annak idején
játszottam a hegyekben. Ezzel védtem meg magam, hogy ne omoljak össze és ne
rettegjek minden átkozott pillanatban. De épp emiatt veszítettem el az igazi
énem.. Kurotsuchi gúnyos nevetést hallatott ami még inkább arra késztetett,
hogy beburkoljam magam a hazugságaimmal, mert attól féltem, hogy látni fogja a
remegésem és a dühöm. Öt éve nem láttuk egymást.. Jogos a kérdés, hogy akkor
mégis mivel bőszítettem fel ennyire?
– Találgass.
– intett hanyagul, de szemeivel résen figyelte minden reakciómat. Egy fuvallat
miatt némi friss levegőhöz jutottam, de továbbra is a zsigereimben éreztem a
hullák bűzét. Találgassak.. Eszembe jutottak Atsushi szavai a könyvtárban. Hogy
van családom és a főnök ágyát melegítem..
– Azért
vagy dühös mert lefeküdtem Itachival? – azzal akit meg akartunk ölni már az
első naptól kezdve.. Nem.. Kurotsuchi sosem hozta fel Itachit még régen.
Atsushi gyűlölte őt annyira mint én.
– Pont
leszarom kivel fekszel össze! – csattant fel dühösen.
– A
családom miatt?
– Az..
Valóban meglepő fejlemény volt, de.. – egy pillanatra kiesett a dühös
szerepből, ám ezt észre véve ökölbe szorította a kezeit és ismét azzal a
gyűlölködő szemekkel találtam szembe magam. – Egyetlen szabály volt amit
mindennél előbbre tartottunk.. Amit olyan mélyen a fejünkbe véstek, hogy még
álmunkban is tudnunk kellett.. Ha nem
tudsz hallgatni, halj meg. – ezt nem Itachi tanította, hanem Onoki. Minden
nap elmondta. – Azt hiszed engem még soha nem kaptak el? Azt hiszed, engem még
sosem kínoztak meg? – sziszegte és közelebb lépett hozzám. – Sosem köptem az
ellenségnek, mert én nagyon jól tudtam mit okoznék vele és te.. Te az egyik
legnagyobb titkunkat árultad el. – Itachi neve.. A szürke egér alvezére, a
kémek főnöke. ˝Egy aprócska szúrás a
combodba.˝ A sebem lüktetni kezdett, a fájdalom a csontomig hatolt.. – Shimurai-san is e-miatt.. – nem fejezte be,
de nem is kellett. Nem rám volt dühös, de rám vetítette ki, mert valakire
muszáj volt. Tehetetlen düh sugárzott az arcáról. Ez az egyik legkínzóbb.. Ha
aznap nem köpök, talán nem kaptam volna egyetlen rést sem a szökésre, de az is
lehet, hogy túl élhettem volna a titok megőrzésével is.. Hiába hazudtam bármit,
a vörös hajú fiú átlátott rajtam, mintha egy élő hazugságvizsgáló lenne.
– Hibáztam..
– ismertem be halkan amin Kurotsuchi kínosan nevetett és a fejét ingatva
harapta be alsó ajkát.
– De
még mennyire hogy hibáztál. – indult meg én pedig kissé lemaradva követtem. Milyen
ostoba vagyok.. Elbuktam kémként.. Felfedtem Itachi titkát, elmondtam, hogy a
szürke egér alvezére, hogy az ő beosztottja vagyok.. A szürke egér azon tagjai
akik Itachin keresztül jutottak közelebb a grizzlykhez, mint veszélybe
kerültek.. Vajon hányan lehettek? Egy-két fő vagy egy tucat? De lehet hogy akár
százan is? Nem tudhatom, mert én mindig becsuktam a szemem és a fülem mikor
vissza jöttem. Hidan arcát sokáig nem is láttam olyan elszántan kerültem még őt
is és Konant is.. Megtörtem és elárultam mindenkit. Még ha nem is akartam a
szürke egér tagja lenni, akkor sem felejthettem volna el mit jelent kémnek
lenni. És Itachi.. Amikor más férfiak vagy nők szexuálisan közeledtek felém,
olyan bravúrosan tudtam kihasználni a helyzetet, hogy szinte nem is értem, hogy
tudtam megúszni azt az öt évet egy kósza csók nélkül. De még ha ezt meg is
tudom magyarázni azzal, hogy egy szerep mögé bújva értem el mind ezt, akkor is
ott van a tény, hogy a hegyekben is megjátszottam magam.. Akkor Itachi előtt
miért fakadtam sírva? Miért könyörögtem, remegtem..? Miért van az, hogy hiába
tudtam, elvett tőlem mindent én még többet adtam neki? Felfedtem az igazi
arcom.. Neki adtam az egész lényem.. Annyira megfoghatatlan és érthetetlen a
kapcsolatunk.. Annyira kusza minden ami vele, ami velünk kapcsolatos..
Embereket öltem.. Embereket ölt.. Hibáztam.. Kik haltak meg miattam a
szervezeten belül? Kiket ástam alá az árulásommal? Nem szabadott volna köpnöm..
De akkor megöltek volna.. Nem éreztem volna ezt a mardosó bűntudatot, nem
ölelhettem volna a szüleimet, nem kerültem volna annak a szörnyetegnek a karjai közé, nem árult volna el Sasori, nem
nevettem volna Itachira és még csak köszönőviszonyból sem ismerném mi az a
szerelem.. Minden máshogy alakult volna, ha aznap meghalok..
Megjegyzések
Talán ismételve magamat, de újra meg kell említenem, hogy borzasztóan jól alakítod ki az adott részeket uraló légkört. Hatni tud az olvasóra, és így valahogy még jobban magával tud ragadni a történet. Jelen esetben különösen tetszik ez a kissé feszültséget keltő érzet/közeg, ami az utóbbi fejezetekben felütötte a fejét. Továbbá a cselekmény is fordulatosnak tűnik, s habár vannak tippjeim, hogy milyen irányt fognak venni, eddig szinte mindig megtudtál lepni, szóval most is hasonló turpisságra számítok. :')
Azt hiszem a többiek nevében is mondhatom, hogy kíváncsian várjuk a folytatást! (Illetve személy szerint a Sziklarejtek árváját is) ^^
Nagyon boldog vagyok amikor kiemeltek bizonyos részeket, így jobban tudom mire figyeljek, min csiszoljak még.. Na meg ki ne örülne mikor megdicsérik? Szóval tényleg, köszönöm ^^
Hogy mennyire lesz fordulatos azt nem tudom, mert a nagy ˝leleplezéseket˝ (ha írhatom így, bár kicsit beképzeltnek érzem magam a szó miatt..) nem erre az évadra tartogatom. Itt főleg Deidara érzéseire mentem rá, és magára a szervezet felépítésére. Eredetileg nem akartam már a második évadban bevonni Atsushit, de végül is nem bántam meg (és remélem nektek is érdekes karakternek tűnik).
Kicsit sok lett a dráma, de nagyon élveztem írni Deidara és Itachi vitáit. Valahogy próbáltam úgy megírni, hogy élethűnek érződjenek. Egyszer fent, egyszer lent, egyszer törhetetlen bizalom, a következő órákban törhetetlen bizonytalanság.. Ritkán találkozok olyan emberekkel akiknek a törhetetlen elvei valóban törhetetlenek, de elég emberinek tűnik mikor valaki hirtelen megváltoztatja a véleményét vagy megváltoznak az érzései.. Nagyon sokat zagyválok..
Megjegyzés küldése