Kelepce 02 - 09. rész

A tűzzel játszik, megszegi a szabályokat..

Bár Itachi azt mondta, hogy a naplók lényegtelenek, hajnalban még is felhívta Kisamét és egy férfi sírjáról kérdezte.. A nevét nem hallottam tisztán, de abban biztos vagyok, hogy Itachi a koporsójába tette azokat a naplókat.. Elég gyengén hallottam a telefon túloldaláról Kisame hangját, de azt ki tudtam venni belőle, hogy aggódik.. Fáradtan sóhajtottam fel mire Hinata leállt a gépeléssel és felém pillantott.

– Biztos nem akarsz beszélni róla, Deidara-kun? – kérdezte kedvesen, de csak megingattam a fejem. Valamilyen szinten rá is dühös vagyok.. Bár valószínűleg neki sem hiányzott a bébi csőszködés.. Itachi egyre inkább gyerekként kezel. – Konan-san fog érted jönni, ugye? – próbált csevegni de ez a kérdés csak még jobban kiborított.. Dühösen fújtattam egyet és továbbra is az árukat néztem a polcokon. Üvegcsék, tele ritka fűszerekkel. Ásványok, vallási totemek, tömjén, illó olajok, különböző kártya paklik és még sakktáblák is sorakoztak egymás mellett. Ha valami itt nincs, akkor majd lesz..

– A fegyvereket is te szerzed be? – kérdeztem mire bólintott.

– Meglepődnél mennyivel könnyebb egy gyilkolásra alkalmas árut beszerezni, mint azt a kendőt amit az imént nézegettél. – tekintetem újra az említett rongyra esett.. A hímzése aprólékos, az anyaga nehéz és a mintában vannak vörös felhők is.. Valószínűleg túlzás lenne kijelenteni, hogy ez is az akatsukihoz kapcsolódik.

– Ölni könnyebb mint elkendőzni a bűnt, hm? – ironizáltam amin Hinata elmosolyodott.

– Valahogy úgy. – egy lemondó sóhajjal pillantottam a falon lévő ingaórára, ami alig haladt előre másfél órát mióta itt vagyok.. És itt kéne ücsörögnöm délután kettőig. Micsoda vicc. Itachi még hajnalban lelécelt otthonról, Hidan pedig hat órakor eljött értem kocsival és kitett itt.. – Úgy hallottam elloptak valamit Itachi-san házából. – ami még ennél is nagyobb probléma az az, hogy azok a naplók eredetileg egy sírban voltak.. – Pár hónapja kiderült, hogy a grizzlyk több kamerát is el tudtak rejteni Itachi-san környezetében. Kisame-san vissza nézte az új biztonsági rendszer felvételeit. Az egyik kamera állásból látni lehet a fekete bőrkötéses füzeteket.. Szóval a betörés akkor zajlott mikor már az új rendszer volt beépítve. – ezért hozatott ide Itachi. Ezt én is tudom. – Akármilyen jó egy rendszer, mindig lesz valaki aki jobb és okosabb mint az aki megtervezte azt.. Kisame-san lenyűgöző rendszereket tud írni és felépíteni, ennek ellenére még sem ő kapta a kémek kiképzésének feladatát. – annyira monoton.. És meglepően sokat beszél, pedig eddig alig szólalt meg.. És akkor is mindig bizonytalan és halk volt.. – Nem furcsa ez egy kicsit? Mármint, hogy a tehetségét inkább a védelemre összpontosították ahelyett, hogy a támadást erősítette volna. Vagy miért ne vezethette volna mind a kettőt? Őszintén szólva elég furcsa ez a szervezet. Mindenki csinál mindent és emiatt sokkal veszélyesebb minden. Ha elkapnak valakit egy csomó mindent megtudhatnak.. Vagy mégsem? Végül is gyakran nem kapunk indokokat csak egy feladatot és kész.

– Te ezt most olvasod. – kérdeztem, bár sokkal inkább kijelentésnek hangzott.. Itachi rossz hatással van rám.. Hinata megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Hidan-kun nagyon sokat ír.. – motyogta fáradtan. Felálltam a székből és közelebb mentem Hinatához. Hidan folyamatosan írt egy ismeretlen profilról.. A monitor alján egy kis ikon ˝dolgozott˝ éppen..

– Ez egy.. Róka? – pontosabban egy rókabajszos srác.. Hinata piros arccal kattintott az ikonra, mire az duzzogva elsétált. Meglepően hasznos egy ilyen, de sosem volt fix gépem, egy hordozható memória pedig kockázatos lett volna.. Bár manapság már az is kockázattal jár, ha levegőt vesz az ember.. – Kisame készítette neked?

– Igen.. – tudtam hogy ő felel a biztonságért, de nem hittem volna, hogy ilyen programokat is tud készíteni. A chat ablakra pillantottam ahol Hidan zárójelben kezdett írni.. Gondolom a zárójeles rész az amit Hinatának nem kellett hangosan olvasnia.. „( Kérdezgesd Itachiról. Róla elég sokat tud beszélni ^^ Ebédre rendeljetek valamit és nagyon figyelj arra, hogy ne depizzen be. Sajnos hajlamos az ilyesmire és tegnap is meg ma is elég búvalbaszottnak látszott.)”

– Írd neki, hogy minden rendben, nagyon tinisen a telefonomat nyomkodom és duzzogok. – intettem hanyagul és gyors léptekkel elhagytam a helyet. Hinata még utánam sietett és elém lépve állított meg a sikátorban.

– Bár.. Nem sokat tudok a kialakult helyzetről.. – kezdte kissé feszengve. – De tudod Deidara-kun.. Ők mind, nagyon aggódnak érted.. – görcsösen próbálja közölni amit gondol, de csak a felszínt tapogatja.. Ő komolyan tud harcolni? Egyáltalán nem úgy néz ki.. A testtartása bizonytalanságról árulkodik, sokat dadog, meglepően halk és látványosan feszeng.. A kommunikációval is vannak gondjai.. – Tudom.. Kínos, hogy pont rám bíztak, hisz.. Egy idősek vagyunk, de..

– Nem ez a baj.. – sóhajtottam fel fáradtan. – Én is aggódok értük..

– Tudom.. – motyogta én pedig ismét felsóhajtottam, majd kedvesen simogattam meg a fejét amolyan elköszönés gyanánt, és kikerülve őt ott hagytam. Ideje hasznosan tölteni az időt. Ha Itachi úgy gondolja, hogy védelemre szorulok, akkor bebizonyítom neki, hogy ez nem így van. Régen is boldogultam egyedül, most is menni fog. Először is a fontosabb kérdések:

Kinek a sírjában voltak Itachi naplói és egyáltalán miért tette oda őket?

Ki csempészte vissza a házba és miért?

Ki és miért vitte el..?

Eddig nem volt szükség kamerákra Itachi házában, de mivel a ház mégsem olyan védett mint ahogy azt Itachi eddig hitte, most felszerelték őket.. Még is ki tudták játszani.. A napló kérdést jobb lenne Itachitól személyesen megkérdezni, de van egy olyan érzésem, hogy nem kapnék választ.. A kamerák kijátszása egy profinak gyerekjáték lehet, ha megerőltetem magam, talán én is fel tudnám törni Kisame rendszereit, de mivel nem erre szakosodtam, jóval tovább tartana mint pár óra.. Maximum két-három nap.. Annak a fickónak a gépét is csak azért tudtam gyorsabban feltörni, mert már valaki felvitte nekem a gépére a vírust amit létrehoztam. Pontosabban megnyitotta a fájlt amit küldtem.. Talán van egy tégla a szervezetünkben? Elég valószínű.. Egy pillanatra megtorpanva gondoltam vissza Hidan szavaira.. Amiket Sasoriról mondott.. A kép a szobámban.. És tegnap amikor a bizalomról beszélt.. Nem és nem! Dühösen huppantam le egy padra, hogy ne legyek túl feltűnő ahogy dühösen morogva ácsorgok a járdán. Hidan nem lehet áruló. Bíznom kell benne ahogy a többiekben is. Kakuzu elméletével élve, inkább haljak meg úgy, hogy az utolsó percig hittem a társaimban mint hogy végig kételyek közt vergődve nyüszítsek a szánalmas életemért.. Igaz, ő nem így fogalmazott és csak Hidanre tért ki.. És ha már a társaknál tartunk.. Ha valaki a társad akkor elvileg egyenrangúak vagytok.. Persze ezzel is lehet vitatkozni, főleg ha a társ szó alatt a szerelmi viszonyt értjük, de én most a bajtársakra gondoltam. Ha elvileg mi Hidannel és Konannel egyenrangúak vagyunk, akkor miért passzoltak le Hinatához megőrzésre mint egy pincsit? Franciaországban is.. Ha valami rizikósnak tűnt, nem mehettem velük, nem hallgattak meg és nem hagytak nekem szabad teret.. Ezek szerint nem tekintenek a társuknak amit részben meg értek, viszont.. Utálom ezt a helyzetet. De ami most az elsődleges, az a fegyverraktár és a kikötők.. Már csak az a kérdés Itachi naplói köthetők-e a most kialakult helyzethez.. Ha valóban van köztünk egy áruló.. Kezdek bele zavarodni..

A telefonom újra és újra felrezgett mellettem, de nem vettem fel.. Hidan valószínűleg most rohadtul dühös lesz rám, hisz bajba kerülhet ha bajom esik. Teljesen lenémítva a kütyüt lapoztam bele újra a régi újságokba. Főleg a gyász jelentések érdekeltek, de néhány cikket is elolvastam. Itachi naplóinak dátumai.. Most 25 éves.. A naplót akkor kezdte el írni mikor olyan hét-nyolc éves lehetett. Vagy talán hat évesen kezdte.. Amint megtanult írni és amint elkezdett a családja helyzetén rágódni. Az utolsó napló, az ötödik.. Kilenc volt mikor elköltözött egy barátjával akiről végül nem tudtam meg semmit.. Egy pillanatra megakadtam az egyik cikken.. ˝Uchiha Itachi, Uchiha Fugaku (a 8. körzeti rendőrfőnök) fia talált rá egy holttestre..˝ A képen a fiatal fiú egyértelműen Itachi, de a mellette lévő fiatal férfi nem tudom ki lehet.. Elolvastam az egész cikket, de Fugaku és Itachi nevén kívül senkiét sem említik meg. A telefonommal lefényképeztem a fekete-fehér fotót. Felpillantva néztem körül a könyvtárban. A kamerák nem működnek és amúgy sem látnak rá a monitorokra, viszont órákig is eltartana egy ilyen régi géppel arc felismerő programot használni. De nem kell túl bonyolítani.. Elég ha a képkeresővel megpróbálkozok.. Vagy inkább a rendőrség honlapján. Valaki átnyúlt a vállam felett és kivette a kezemből a telefont. Meglepetten kaptam hátra a fejem, a lendülettől a székem hangosan megnyikordult..

– Te meg..? – magas.. Ez a nyúlánk alkat, a kócos haj és az a mosoly.. – Te.. – mi is a neve..?

– Engedj oda. – túrt ki a gép elől és a telefonommal babrálva elküldte valahová az imént készített képet. – Sosem voltál valami jó ezekben a dolgokban. A színészkedésed is csak azért hihető mert nincs igazi egyéniséged így könnyebben el tudsz játszani bármit és elhinni, hogy az valójában te vagy. – sóhajtotta de inkább úgy tűnt, hogy szórakoztatja a dolog, mintsem bosszantja. – Kész. A neve Uchiha Shisui. 13 éve halt meg. Képek nincsenek a hulláról, az indok pedig meglepően hétköznapi. Rendőr volt és egy bevetésen halt meg. Egy lövés a fejét találta el. A házát Uchiha Itachi-sanra hagyta méghozzá a halála előtt egy évvel. – felém fordulva elmosolyodott, de ez a mosoly inkább volt lenéző és szórakozott mintsem kedves és segítőkész.. – Miért kutakodsz Uchiha-san után, hmm? Dei-kyu~n? – most komolyan, mi a fene az a kyuuun? A –kun rag idegesítőbb változata vagy mi?

– Szóval te vagy a 039?

– Ja, hogy a kódunkkal dobálózunk! Akkor te vagy 040-kyun? – szóval ő tudott a kódnevekről.. Nem meglepő, gondolom Itachiról is mindent kiderített amint alkalma nyílt rá. A tűzzel játszik, megszegi a szabályokat, de.. Mindig nyer. – Semmit sem változtál. – állt fel a székről és a zsebébe mélyesztve a kezeit egy szomorkás grimasszal nézett le rám. – Iwatoshi Deidara. 17 éves. A Szürke Egér legeredményesebb kéme, aki végül elárulta a vezérünk nevét egy ellenséges szervezetnek és a büntetése egy kis szúrás a jobb combjába majd egy szabad és felhőmentes élet a vezér közvetlen közelében.. És ráadásul még a családod is életben van.. – tények, lenézés, lekicsinylés.. féltékenység..

– Azt hiszem.. Te sem változtál semmit. – néztem fel rá mire az arckifejezése olvashatatlanná vált, de a mosoly még mindig ott volt.. Mintha oda lenne festve.. Mindig mosolyog, és néha grimaszol, de a szája mindig tükröz valami hamiskás érzelmet. A füléhez emelte a telefonom.. Nem is láttam, hogy újra kézbe vette..

– Halihó? – szólt bele vidáman de az arca még mindig nem változott. – A hang alapján ön Hidan-san nemde? Nemrég értem vissza külföldről. Konan-san már elmagyarázta a kialakult helyzetet. – minden bizonnyal a megfigyelésről lesz szó. Még régebben az ilyen ügyekben én is csak annyit tudtam amennyit feltétlenül szükségesnek gondoltak. Azok amikre közben jöttem rá.. Jobb volt úgy tenni mintha nem tudnék róluk. Minél többet tudtam az ellenségről, annál erősebbnek éreztem magam, de ha hazai terepen tudtam meg valamit, mindentől féltem. Ez általában fordítva szokott lenni, nem? – A szöszi itt van velem, de máris a Shizenhez viszem. – egy pillanatra eltartotta a fülétől a készüléket. Hidan elég cifrán átkozódott amit nem igazán tudtam mire vélni. – Hy-hy~! Majd még dumálunk senpai. – miért senpai? Nem értem ezt a srácot.. Miután kinyomta a telefont, zsebre vágta, majd vissza fordult a géphez és bezárta a privát keresőt. – Menjünk. – vitatkozás nélkül mentem ki vele a könyvtárból. Kint egyre hűvösebb volt az idő, de egy pillanatnyi hidegrázás után el is feledkeztem róla.. Jobban érdekel az amit megtudtam, még ha segítséggel is. Uchiha Shisui.. Valószínűleg az ő sírjáról lesz szó. A következő kanyarnál jobbra kellett volna fordulnunk, de a srác megragadta a karomat és a másik irányba húzott magával.

– A Shizen a másik irányba van. – válaszul csak rám vigyorgott válla felett.

– A temető pedig erre. – megszeppenve néztem rá. Ő is tud valamit a naplókról és a sírról vagy valami másról van szó? – Na mi az, berezeltél? – unottan forgattam meg a szemem, ezzel még inkább fokozva az érthetetlen jókedvét.

– Veled menni a temetőbe olyan mint egy gyereket a játszótérre kísérni.

– Ártalmatlan és felemelő? – az miért lenne felemelő?

– Pár óra szenvedés, hogy utána végre befogd. – ezen hangosan felnevetett és bár sosem kedveltem őt túlzottan egy pillanatra még is elkapott egy kellemesen bizsergető érzés. Eszembe jutottak a sötét folyosók és a sziklás ösvények ahol hasonlóképp sétáltunk egymás mellett a kiképzés évei alatt.. Olyan volt mintha újra azok között a falak között lettünk volna, és lépteink zaja mellett a nevetése is visszhangzik az enyhén megvilágított felületről.. De ez egészen egy pillanatig tartott, mert a következő pillanatban ismét a nyüzsgő körforgalom zaja töltötte be ezt az emléket.

– Ennyitől nem fogok kimerülni. Egész nap játszani akarok. – bárcsak azt hihetném, hogy viccel. – Szóval Shisui hm? Vajon bajtársak voltak Uchiha-sannal? Mindketten Uchihák akik nem értettek egyet a szervezetük tetteivel, ezért árulók lettek.

– Miért akarsz a temetőbe menni? – nem hiszem, hogy tudna a naplókról. Arról csak páran tudunk, de nem hiszem, hogy ez a barom bármit is tudna róla. Bár az sem kizárt, hogy van egy besúgója a szervezeten belül. Kémként sok lehetőségünk van, de míg a többiek azon ügyködnek, hogy az árnyékban meglapulva hasznosak legyenek, addig ő teljesen különbözik tőlük.. Mindig is nagyra akart törni, sosem elégszik meg semmivel, mindenből játékot csinál és viccet űz a komoly helyzetekből is. A tanáraink eleinte próbálták ezt kinevelni belőle, de végül úgy döntöttek hogy ez a játszi könnyedség az ami ilyen kiemelkedővé teszi őt.. Bár az utolsó vizsgán egyértelműen csalt, ez nem változtat a tényen, hogy ő nyert. A személyisége egyik hátulütője az, hogy sosem tudhatod barát-e vagy ellenség. Válasz helyett dúdolni kezdte a My Fair Lady-t... Mindig a legidegesítőbb dallamokat kezdi el dúdolni. Régi slágerek, gyerekdalok, reklámok.. Ez egyet jelent azzal, hogy nem fog válaszolni a kérdésemre. Miután kiértünk a város nyüzsgőbb részéről, a langaléta fogott egy taxit és azzal mentünk el a temetőig. Meg sem lepődtem mikor elhagytuk a várost.. Valószínűleg látta a gépen, hogy hol temették el és oda tartunk. Láttam ahogy az elvett telefonommal szórakozik. Igazából pár telefonszámon kívül nincs rajta semmi, talán csak egy fotó amit még Konan készített rólunk Franciaországban. Nem sikerült valami jól. Hidan duzzog rajta, Itachi tök másfelé néz, Konan kissé homályos én pedig belepislogtam.. De ez az első kép rólunk, szóval nem töröltem le.. Mikor kiszálltunk a taxiból, a srác megállt a kapu előtt és hosszasan nézett a távolodó kocsi után.

– Emlékszel még a nevemre? – épp ez a bökkenő.. Nem értem, hogy miért nem emlékszek rá.. Pedig viszonylag sokat lógtunk együtt, bár ez nem rajtam múlt. – Én mindenki nevére emlékszek akikkel többször is beszéltem, vagy akiknek tüzetesebben utána néztem.. Tudod Dei-kyun, amíg a kiképzésen voltunk, egyszer sem hívtál a nevemen.. Sem te, sem pedig Kuro-kyun. Egyedül a dagi hívott a nevemen.

– Akkor tiszteletből nem kéne őt is a nevén nevezned? – kérdésemre a mosolya még szélesebb lett.

– Na mi az? Az ő nevére sem emlékszel? – valahogy úgy.. Kurotsuchi nevén kívül lassan mindenkiéről elfeledkeztem. De tudom, hogy valami Aka volt a másik srác aki gyakran volt körülöttünk. – Kegyetlen vagy Dei-kyun. A nevek fontosak. Fon-to-sak! Nem lehet csak úgy elfelejteni őket. – indult el befelé a temetőkertbe, így én is megmozdultam.

– Miért jöttünk ide?

– A sír miatt. Furcsának tartom, hogy nem az Uchiha klán temetőjében helyezték el. – erre az lehet a magyarázat hogy áruló volt..

– Hidan miért kiabált veled a telefonban? – kérdeztem csak úgy mellékesen.

– Nem kedvel, bár nem igazán értem, hogy miért. Elvégre elbűvölő vagyok.

– Már amennyire egy gomba az lehet. – ezen is nevetett de frappáns visszavágás helyett ismét dúdolni kezdett. Öt évig éltünk együtt.. Végig ott volt a közelemben és sokszor beszéltünk.. Volt esti rutinunk és sokszor kerültünk egy csapatba. Miért nem emlékszek a nevére? Hogy felejthettem el?

– Deidara? – megszeppenve kaptam fel a fejem Itachi hangja hallatán. Egy sír mellett állt, ami mellett egy nagyobb kupac föld volt.. Kisame kezében és Itachi kezében is ásó volt.. – Miért vagy itt?

– Jupsz! Bajban va~gy Dei-kyu~n! – idegesítő... Közelebb mentem Itachiékhoz és elolvastam a sírfeliratot.. Shisui..

– Ő volt az a barátod akivel együtt éltél. Övé volt a ház is.. És ide rejtetted a naplóidat. – Itachi komoran bólintott, Kisame pedig leseperte a maradék földet a koporsóról. – Miért tetted ide a naplókat?

– Így éreztem jónak. – pillantott a langalétára aki úgy somolygott mint egy macska. Kisame mellé sompolygott és izgatottan várta, hogy végre felnyissa a fedelet. Ő azonban várt valamire. Valószínűleg Itachi jelzésére, vagy engedélyére.. Hisz még is csak egy számára fontos személy nyugszik itt. Itachi azonban nem nézett Kisamére, helyette a kíváncsi srácot bámulta. – Miért vagytok itt? – a tekintete amivel rá néz.. Mintha nem is ember lenne, csak egy tárgy. Rám is mindig így nézett. Ő adja a parancsot, mi pedig teljesítjük.. Kémnek lenni teljesen más mint mellette dolgozni. Kémként az a leghasznosabb ha nincs szoros kapcsolat a parancsot adó személy és a kém között.. Legalábbis én mindig így éreztem. De Itachi Hidanékre sem támaszkodik.. Segíti őket és az érdekeinket tartja szem előtt, de mégis egyedül próbál megoldani mindent. Mikor a mosolygós arcára nézek zárt falak közt.. Nem félek tőle, nem érzem idegennek.. De mikor ilyen arckifejezéssel bámul maga elé, olyan mintha nem is ismerném.

– Hallottam mikor a sírról beszéltél Kisame-sannal. – válaszoltam a srác helyett. Itachi rám pillantott, és várta a további magyarázatot.. Görcsbe rándult a gyomrom, mert ahogy rám nézett.. Úgy éreztem mintha bűnt követtem volna el.. – Azt mondtad még régebben.. Hogy együtt éltél valakivel abban a házban, ezért utána néztem, hogy ki volt az.. Hátha az ő sírjáról beszéltél. – sütöttem le a szemem.. – Az utolsó napló dátuma.. Azokat a gyászjelentéseket kezdtem el olvasni, akik akkoriban haltak meg, mikor az utolsó naplódat írtad. – Itachi dühösen felsóhajtott majd benyúlt a zsebébe és elővéve a kocsi kulcsot, a kezembe nyomta azt.

– Várj meg a kocsiban. Te pedig.. – intézte szavait ezúttal 039-hez. – Menj haza és aludd ki magad estig. Konan majd eligazít a részletekkel kapcsolatban.

– Igenis főnök! – szalutált de továbbra sem indult meg.. Ahogy én sem. Kisame felváltva nézett ránk, végül megunta a dolgot és felnyitotta a koporsó fedelét, de.. – Üres. – se csontok, se ruhák, se semmi.. A bélelt koporsó olyan állapotban volt mintha soha nem is rothadt volna benne senki.. Ami azt jelenti, hogy a temetés után elvitték a hullát. Itachira néztem aki kifejezéstelen arccal nézte az üres koporsót. Óvatosan a kezéért nyúltam de mikor ujjaink összeértek hirtelen zsebre vágta a kezeit.. Megszeppenve próbáltam leolvasni valamit az arcáról ami épp csak egy pillanatra rezdült meg igazi érzelmeket mutatva de.. Nem tudom mit kéne most tennem.. Ha itt hagyom és a kocsihoz megyek ahogy az előbb mondta, azzal feladom.. Úgy érzem ha most itt hagyom megint csak egy tárgy leszek..  A koporsó hangos csattanással becsapódott Kisamének hála. Legalább ő nem tétlenkedik. Kimászott a gödörből és elkezdte visszalapátolni rá a földet. Úgy tűnt mintha nem is foglalkoztatná a dolog, de valószínűleg minden alvezér ilyen.. Nem mutatnak érzelmeket, csak ha épp ahhoz van kedvük.. Pedig az emberek többsége nem tudja irányítani az apróbb rezdüléseiket..

– Menj a kocsihoz. – a hangsúlyából ítélve ha még egyszer el kell ezt mondania nagyon dühös lesz. Más esetben azt gondolnám, hogy oké, legyen csak dühös, már amúgy is elég edzett vagyok ha szexről van szó, de most inkább hagyom gondolkodni. Ha valaki rá tud jönni ki vitte el a barátja hulláját akkor az ő.. A kocsi kulccsal a kezemben indultam meg a kijárat felé. A langaléta mellém csapódva, csendben haladt. Mikor már hallótávolságon kívül értünk hangosan felsóhajtottam.

– Szóóóval… Meleg vagy? – kérdezte de nem igazán tudtam erre mit mondani. Itachi az egyetlen akivel lefeküdtem (és a nagybátyja megerőszakolt, a volt legjobb barátom eddig átvert és kihasználta, hogy érzelmileg labilis vagyok), de azt hiszem a lányok jobban érdekelnek. – Ahogy elhúzta a kezét.. Elég furcsa.. Tudod én azt hallottam, hogy Uchiha-san ragaszkodott ahhoz, hogy lefeküdj vele és hogy mellette maradj. Normális esetben ez nem azt jelenti, hogy szeret téged? Akkor meg miért ilyen elutasító?

– Megtennéd, hogy befogod? – kérdeztem abban reménykedve, hogy most talán kedves lesz vagy ilyesmi..

– Ahogy akarod. – hagyta rám. Komolyan nem értem ezt a srácot. Idegesítő, kotnyeles, hazug csaló, tapintatlan, mindenből viccet csinál, úgy tesz mintha ostoba lenne.. És néha ezeknek az ellentéte. Nincs két személyisége csak.. Valószínűleg ő is olyan mint én. Keveredik benne az a sok hazugság és néha már azt sem tudja ki ő igazából.. Ami megmaradt neki az a folytonos mosolygás és a hülye dallamok.. Megálltam a kocsi mellett mire ő is így tett. – Szereted mi? A főnököt. – minden mindegy alapon bólintottam amin kínosan elnevette magát. – Durva.. Pedig hányszor megfogadtuk hogy kinyírjuk amint kikerülünk onnan.. Bár.. Szeretem ezt a melót. – ismerte be. – Veszélyes meg minden, de kit izgat? – vont vállat majd elém lépett és lenézett rám ezúttal igazibbnak tűnő mosollyal az arcán. Emlékszem erre a mosolyra. A barázdákra a szemek szélén, ahogy csillog a szeme és kivillan az egyik szemfoga ami kicsit élesebb mint a másik. – A nevem Atsushi. Ne felejtsd el Deidara. – mondta ki a nevem ezúttal idegesítő becézés nélkül majd váratlanul átölelt. Ahogy szorított éreztem a fájdalmat és magányt, na meg azokat a hazugságokat amiket az imént mondott arról, hogy szereti a munkáját.. Nem szereti.. Csak nem ért máshoz ahogy én sem.. Mindazok után amik történtek nem is tudnánk máshol elhelyezkedni.. – Szökj meg tőle. – csak a szememet forgattam, valahogy számítottam erre. – Még ha most szereted is ez elmúlik. Ahogy rád nézett.. Ahogy elhúzta a kezét.. Csak kielégíti a szükségleteit. Nem kellesz neki. Elhiteti veled, hogy fontos vagy, hogy különleges vagy aztán eldob vagy megöl. – tapasztalat? Féltékenység? Aggodalom? Melyik lehet?

– Segítenél benne? – kérdeztem mire megmerevedtek a karjai körülöttem majd elhúzódva lenézett rám. Ezúttal egy alig észrevehető és kifejezéstelen grimasz volt a szája szélén, de a szemei meglepettségről árulkodtak.

– Ha el akarsz szökni akkor igen. Segítek, sőt!

– Miért? – ezen még jobban meglepődött.. Érdekes mikor valaki meglepődik egyszer majd mikor azt hinnéd ennél már nem vághat meglepettebb arcot, képes rákontrázni.

– Hogy-hogy miért? Te is megtennéd értem nem?

– Jobban félek annál, hogy bármit is tegyek. És kétlem, hogy el tudnál menekülni Itachi elől. Akkor már megtetted volna. – csak a fejét ingatta és elengedte a vállaimat amikkel még az imént fogott.

– De hárman talán sikerül.. – hárman?

– Deidara! – a hang felé fordultam. Itachi gyanakvón méregetett minket, de Atsushi csak grimaszolva bámult rá, majd hirtelen ötlettől vezérelve közelebb hajolt hozzám és hosszan arcon csókolt. Miközben lassan elhúzódott még odasúgta, hogy gondoljam át a dolgot.. De ki a harmadik? Ezután mosolyogva intett Itachinak, pontosabban szalutált egyet, majd elindult gyalog valamerre miközben a még mindig nála lévő telefonommal babrált. Normális esetben már rég vissza kértem volna, de ha róla vagy a régi társaimról van szó, nem érdekel a dolog. Rossz beidegződés.. Itachi megállt mellettem és ˝várom a válaszokat˝ arccal nézett rám.

– Miért húzódtál el mikor meg akartam fogni a kezed? – kérdeztem de nem úgy tűnt mint akit ezzel ki lehet zökkenteni. A kezébe nyomtam a kulcsot majd épp hátat fordítottam volna neki, hogy átmenjek a kocsi másik oldalára, de elkapta a karom és maga felé fordítva az ajkaimra tapadt. Fájdalmasan szisszentem fel az erős szorítása miatt, nem is beszélve arról, hogy durván megharapta alsó ajkamat. Szabad kezemet gyengéden simítottam arcára és kissé lassan viszonoztam a csókját.. Engedett nekem és ő is lassított, de az ujjai egy pillanatra még durvábban fúródtak a bőrömbe. Fájt, de tűrtem.. Ennél fájdalmasabb dolgokat is átéltem már és bár Itachi néha durvábban bánik velem, attól még szeret engem.. ˝Nem kellesz neki.˝ A viselkedése nem erről árulkodik. Még ha igaza is van abban, hogy csak a szükségletei kielégítésére kellek neki, akkor is ragaszkodik hozzám és én hiszek neki mikor azt mondja, hogy szeret. Hinni akarok ebben, mert másban már nem tudok.. Mikor levegő híján ajkaink elváltak egymástól, Itachi észrevette hogy milyen erővel szorítja a karomat.. Elengedett és bocsánatkérőn simította rajta végig hüvelykujját miközben másik kezével átölelt. Nem öleltem vissza, a kezeim hanyagul lógtak testem mellett mintha nem is hozzám tartoznának. Itachi illata keveredett a friss föld illatával.. Ki volt az a férfi? Ki volt Shisui? Egy barát, mentor, rokon? Egy klánba tartoztak és végül árulók lettek. Itachiról sokáig nem derült ki, hogy áruló. Miattam derült rá fény. De Shisuiról tudták, hogy az.. Ezért temették el itt a városon kívül egy ilyen temetőben amit fű és föld takar a beton helyett. 

Zihálva kapaszkodtam meg az ágykeretben, mikor Itachi ismét belém hatolt.. Kezei erősen szorították csípőmet, ezzel ellentétben ajkai gyengéden csókolták végig bőrömet a vállamtól a fülemig. Fájdalmasan nyögtem fel mikor a szorítása még erősebb lett és a csípőjét is erősebben lendítette előre. Egyik kezemmel hátra kaptam a karja után, ezzel is jelezve, hogy egyre durvább.. Jobbját levezette csípőmről a combomra. Az ujjai hidegek voltak felforrósodott bőrömhöz képest. Mellkasa a lapockáimhoz simult, baljával átkarolt, míg jobbjával továbbra is combomon időzött.

– Khérlek.. – nyöszörögtem erősebben kapaszkodva kezeimmel és kicsit stabilabban támaszkodva térdeimmel a puha matracon.. Azt sem tudom, hol vagyunk.. Egész úton nem mondott semmit, aztán kitett itt és csak órákkal később tért vissza. A lakásban nem volt semmi ami elárulta volna, hogy kié, az út alatt nem is igazán figyeltem a környezetemre, az ablakok pedig fixálva voltak. Nem lehet őket kinyitni, ennek köszönhetően az egész lakást dohos-állott szag lengte be. – Ehlég.. – kerültem a sírás szélére, de még tartottam magam. Itachi rákulcsolta egyik kezét férfiasságomra amitől remegve nyüszítettem fel. – Neh.. – ez nem volt túl meggyőző.. De ettől még komolyan gondoltam. Ami a legrosszabb, hogy egyetlen árva szót sem szólt egész idő alatt.. Nem hajtogatta, hogy szeret, nem suttogott mocskos dolgokat a fülembe, nem tett megjegyzéseket a testemre vagy a hangomra, nem mosolygott rám.. Mikor rám nézett az is olyan volt mintha nem engem nézne.. Fájt.. És mikor a hasamra fordított, hogy még csak ne is láthassam az arcát.. Megijeszt.. Megmakacsolva magam ragadtam meg a kezét és körmeimet a bőrébe mélyesztettem. Még csak fel sem szisszent. Még csak abba sem hagyta a mozgást.. Tudta hová irányítsa a lökéseit hogy az élvezettől remegve gyengüljek el ismét. – Gyhűlölöm.. ehzt.. – suttogtam összeszedve magam. Itachi a vállamnak döntve a homlokát halkan zihált. Nem élvezett el.. Most nehezebben ment neki.. Mikor ez az elején tudatosult bennem próbáltam neki segíteni. Egyszer vagy kétszer sikerült is de akkor sem tűnt úgy hogy megkönnyebbült volna.. Vannak olyanok akik ha fusztráltak, fel sem tudják állítani, és vannak olyanok akiknek hiába sikerül izgalmi állapotba jönni, egyszerűen nem tudják elérni azt a kielégült érzést amit akarnak.. – Itachi.. – suttogtam halkan és mikor megpróbáltam elhúzódni egy kicsit, hogy egyrészt kicsússzon belőlem, másrészt hogy szembe fordulhassak vele, hirtelen elkapta alkarjaimat és satuként szorította. – Ez fáj.. – mondtam ki végre amit eddig próbáltam figyelmen kívül hagyni. Itachi ösztönösen lazított a szorításon de továbbra sem engedett el. – Csak.. A vágyaid miatt kellek?.. Vagy bízol is bennem? – néztem rá a vállam felett. Felemelte a fejét és végre rám nézett. Egy pillanatra azt hittem, hogy végre mond is valamit, de ekkor vissza hajtotta a fejét. Kihúzódott belőlem és a hátamhoz szorítva a homlokát nem mondott semmit. Az izzadságtól úgy éreztem a hátamhoz is ragadt.. Az egész helyiség bűzlött a testnedvektől és fullasztóan melegnek tűnt az egész szoba. Megfordulva öleltem át Itachit és ezúttal én adtam puszit a halántékára ahogy ő szokta nekem. – Szeretlek. – suttogtam a fülébe mintha egy olyan titkot osztanék meg vele, amiről csak mi ketten tudunk. Körém fonta a karjait és mélyen beszívta a levegőt, majd hosszú idő óta először szólalt meg.

– Mond újra.. – erősebben öleltem át és elmondtam újra hogy szeretem őt.. Aztán újra és újra míg a testtartása kezdett végre ellazulni. Erősen szorítottam ugyan de néha gyengéden cirógattam meg a hátát. Többször is megpusziltam és annyi sületlenséget összehordtam amennyit csak lehetett. Hogy mindig szeretni fogom és mellette leszek. Hogy szeretem a hibáival együtt.. Hogy még ha nem is tudok róla mindent az sem számít.. Mert ő a mindenem.. Csak mikor már elaludt jöttem zavarba a szavaimtól, mert csak ekkor kezdtem el felfogni őket.. Az alvó arcát nézve gyengéden simítottam végig ujjaimat a szemöldökén, a szeme alatt, az álla vonalán és az ajkain is.. Az arca meggyötört volt és bármennyire is körbe akartam járni a lakást és megfürödni, megkeresni a kulcsait amivel bezárt minket, még sem mozdultam.. A nap még csak lemenőben volt de máris úgy éreztem mintha valójában a hajnallal néznék farkasszemet.. Mintha az egész éjszakát átvirrasztottuk volna.. És még csak most venne erőt rajtunk az álmosság..

10. - Te nem oda tartozol