Ki vagy te? 1. rész

Szeretlek

Fel és alá járkáltam a folyosón..  Az agyam megállás nélkül kattogott, egyszerűen nem tudtam meg nyugodni. Ruki karba tett kezekkel állt az ajtó előtt és az orvosra várt, egyik lába idegesen járt a padlón. Aoi egy széken ült és nyugtatni próbálta magát, de akárhányszor nyílt az ajtó és még több orvos kezdett rohangálni, egyre idegesebb lett. Ezt is bizonyította az hogy a lába egyfolytában rugózott. Uruha morogva dőlt hátra a székben. Bár kívülről úgy tűnhet, ő közel sem olyan ideges mint mi, de van rá egy húszasom, hogy ő legidegesebb közvetlenül utánam.

– Fel kell hívnunk a családját. – szólalt meg hirtelen Ruki, mire megtorpantam és felé kaptam a fejem.

– Még várj egy kicsit.. – kérte Aoi.

– Tudniuk kell róla. Uruha, megtennéd? – nézett az említettre Ruki. Uruha bólintott és felállva a székből messzebbre sétált, hogy értesítse Reita családját a balesetről. Ez az egész az én hibám…

Aznap reggel, 7 óra 15 perc, a város nyugati felén lévő parkban

Sietős léptekkel haladtam a sétáló utcán, tekintetemmel Reitát keresve. Én kértem meg, hogy jöjjön ide, erre fel totál elkéstem.. Talán megunta a várakozást és lelépett? Csalódottan rogytam le egy közeli padra és végig néztem magamon. Ha harmincszor nem öltöztem át akkor egyszer sem.. A sminkemet is vagy négyszer újra kellett kezdenem, mert mindig elrontottam a kontúrt.. Nem tudtam mit vegyek fel ezért több variációval is próbálkoztam. Először próbáltam valami „dögöset”.. Kivágott felső, szűk nadrág meg ilyenek.. De baromi kellemetlenül éreztem magam benne, ezért taktikát váltottam. Szolid de mutatós.. Aha, gondoltam én. De amint megtaláltam a megfelelő darabot leöntöttem magam kávéval.. A másik felsőmre meg ráejtettem a szemhéj tust.. Aztán felvettem egy fehér inget egy fekete farmerral, de az túl ünnepélyesen hatott.. Ekkor néztem az órára ami már hét órát mutatott.. És én hétre hívtam ide Reitát. Bár írtam neki egy sms-t hogy kicsit kések, de nem kaptam választ.. Egy egyszerű, fehér rövid ujjú póló volt rajtam amin egy fekete minta volt elől.. Mintha direkt leöntötték volna fekete festékkel, de szerintem jól néz ki. Ehhez felvettem egy bő farmert és egy bakancsot..

– Nem festhetnék ennél átlagosabban.. – mormogtam az orrom alatt. Hónapok óta tervezgetem, hogy végre bevallom neki az érzéseimet.. Biztos vagyok benne, hogy el fog utasítani, de akkor is hallanom kell a szájából, ahogy kimondja: ˝Sajnálom, de nekem ez nem menne.˝.. Túl akarok lépni rajta. Csak ezért mondom el neki, de.. Attól még izgulok. Elvégre nem tudja, hogy meleg vagyok, azt meg végképp nem, hogy pont belé vagyok szerelmes..

– Ne haragudj, sokat késtem? – huppant le mellém hirtelen, mire meglepetten kaptam felé a fejem.

– Dehogy is. Most értem ide. – habogtam és akaratlanul is végig mértem. Egy szaggatott, fekete bő farmert viselt és egy fehér rövid ujjú pólót amit egy angol felirat díszített. Erre jött egy hosszított fekete mellény. Az orrkendőjét hanyagolta, ahogy civilben általában tenni szokta. A haját viszont belőtte, így szőke tincsei eltakarták fél szemét. Lehúzta a fehér maszkot (japánban gyakran hordanak ilyen orvosi maszk hatású bigyót. ) és rám mosolygott.

– És? Miért hívtál ide? – kérdezte kíváncsian. Kínosan pillantottam félre. – Ugye nincs semmi baj? – kérdezte a szemöldökét ráncolva. Mosolyogva néztem rá ismét és megingattam a fejem, hogy nincs semmi baj. Reita megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Akkor jó. Csak furcsa, hogy itt akartál beszélni. Hozzád is mehettünk volna, vagy hozzám.

– Igaz de.. Itt szerettem volna beszélni. Nem sétálunk egyet? – biccentettem az útra mire megadóan bólintott és felállt a padról. Egy ideig csendben sétáltunk. Reita a fákat figyelte, én pedig próbáltam össze szedni a gondolataimat.. Otthon vagy ezerszer elpróbáltam, de most valahogy még sem megy..

– Ano (Izé..).. Biztos minden rendben? – kérdezte végül. Sóhajtva bólintottam. Még nem tudom neki elmondani.. Még szeretni akarom őt.. Ha most elmondom, akkor máshogy fog viszonyulni hozzám és ettől nagyon félek.. Azt hittem túl akarok rajta lépni, de nem megy..

– Lassan indulnunk kéne dolgozni. – néztem az órámra, ami fél nyolcat mutatott.. Reita kínosan beharapta ajkait, de végül csak bólintott. Lassan lemaradtam mellőle és néztem, ahogy ráérős léptekkel halad a park kijárata felé.. Most biztos azt gondolja, hogy furcsa vagyok.. Nem is téved sokat.. A társadalmunk szerint, ha valaki más az furcsa.. És mivel meleg vagyok, alapból furcsának számítok. Reita megállt és kérdőn nézett vissza rám. Arca aggodalmat tükrözött.. Már bele kezdtem szóval muszáj elmondanom.. Nem akarom, hogy aggódjon..

– Suki da.. (Kai úgy érti, hogy szeretlek, de ez a szeretlek leg gyengébb változata, úgy is lehet értelmezni, hogy kedvellek.) – mondtam ki hirtelen. Reita csak bólogatott majd elmosolyodott.

– Én is kedvellek. – biccentett.

– Nem én.. Nem úgy.. – motyogtam és úgy éreztem, hogy lángol az egész fejem annyira zavarba jöttem. Reita értetlenül nézett rám. – Én.. Aishiteru.. (a szeretlek legerősebb formája).. – sütöttem le a szemem. Reita nem mondott semmit. Biztos lesokkoltam.. – Már.. nagyon régóta kedvellek.. Csak.. ezt akartam elmondani.. – motyogtam és erőt véve magamon felnéztem rá. Többször is szólásra nyitotta a száját, de végül csak bólintott, hogy érti.. Kínosan elnevettem magam. – Tudom, hogy te nem gondolsz rám úgy, szóval nem kell aggódnod amiatt, hogy esetleg arra vártam, hogy.. szóval, hogy viszonzod az érzéseimet.. Csak el akartam mondani.. – bólintottam egyet, mintha csak magamnak helyeselnék.

– Tudnál.. – kezdte mire kérdőn pillantottam rá. – Tudnál várni egy kicsit, mielőtt válaszolnék? – kérdezte, amivel igencsak meglepett.

– Persze.. – motyogtam. Reita kínosan nézett félre és megnedvesítette ajkait.

– Nem kell sok idő.. Olyan három nap és választ adok. – ígérte majd tovább indult.

– Majd a stúdióban találkozunk! – szóltam még utána, ő pedig hátra se pillantva intett egyet. Döbbenten néztem utána.. Gondolkodási időt kért.. Akkor reménykedhetek?..

Vissza a jelenbe

Ha nem hívtam volna oda Reitát korán reggel, akkor nem ütötték volna el. Az ajtó kinyílt és egy orvos lépett oda Rukihoz. Aoival oda pattantunk Ruki mellé.

– Már stabil az állapota. A műtét sikeres volt. – mosolygott ránk mire megkönnyebbülten felsóhajtottunk. Uruha ekkor ért vissza a telefonálásból és mögém lépve hallgatta az orvos beszámolóját a műtétről. Hogy hány szerve sérült meg, mennyi idő kell majd a felépüléshez, és hogy milyen problémák léphetnek majd fel. De persze ezek csak az alap tudnivalók voltak, pontosabbat akkor tud majd mondani, ha Reita felébred.

– Köszönjük doktor úr. – hajoltunk meg, az orvos pedig ott hagyott minket.

– De miért volt ott Reita? Nem értem.. – mondta Uruha. Kínosan sütöttem le a szemem.

– Már az is furcsa, hogy korán felkelt. – fűzte hozzá Aoi.

– Nem számít, hogy mit keresett ott. A kamion sofőrt be kell perelni. Reita majdnem meghalt miatta. – dohogta Ruki idegesen.

– Az előbb megkérdeztem egy nővért, hogy tud-e valamit a sofőrről. – kezdte Uruha, mire mindannyian felé kaptuk a fejünket. – Fél órával ezelőtt meghalt a műtőasztalon.

– Franc.. – mormogta Aoi.. – Oké, hogy fel akartuk jelenteni, de azért nem kívántam a halálát. – motyogta majd elgondolkodott. Kínosan pillantottunk félre. De igen.. Mindannyian a halálát kívántuk egészen addig, amíg az orvos nem közölte, hogy Rei állapota stabil.. Most még szörnyűbb embernek érzem magam..

– Az anyukája mit mondott? – néztem Uruhára aki a fejét ingatta.

– Nagyon megijedt. Először nem is hitt nekem. Azt mondta nem jön be.

– Biztos nehéz neki.. Én mondtam, hogy várjunk még egy kicsit, mielőtt felhívnánk. – mondta Aoi.

– Megint fel kéne hívni, hogy most már stabil az állapota. Hátha megnyugszik és elhiszi, hogy igaz, amit mondtál neki. – néztem Uruhára aki bólintott és ismét elment telefonálni. Talán jobb lett volna, ha én telefonálok.. Elvégre Uruha és Reita legjobb barátok már gimnázium óta. Nagyon nehéz lehetett neki, amikor azt közölte Rei anyukájával, hogy a fia az életéért küzd a műtőben. De én most nem tudok a szemébe nézni.. Sem Uruhának, sem Reita családjának.. Viszont arra se visz rá a lélek, hogy haza menjek…

Egy héttel később

– Reita-kun, hogy vagy? – ültem le az ágya mellé és a gép csipogását hallgattam. – Hoztam neked Barley teát és pudingot is. – pakoltam ki a kis asztalra. Reita szemei még mindig csukva voltak, ami miatt egyre inkább összeszorult a mellkasom. Megfogtam a kezét és finoman megsimogattam. – Nagyon aggódunk érted Rei.. – motyogtam és megint a sírás szélén álltam. El se tudnám mondani, mennyire gyötör a bűntudat. Elengedtem a kezét és távolabb ültem tőle, majd elővettem a könyvemet. Folyamatosan váltogatjuk egymást a srácokkal, hogy valaki mindig legyen bent nála, hátha magához tér. Az orvosok szerint a kóma vagy egy hét, vagy egy hónap, de az is lehet, hogy több év.. A menedzser azt mondta, hogyha Reita nem kel fel egy hónapon belül, akkor nyilvánosságra kell hoznunk a balesetet. Ő sem akar felhajtást, ahogy mi sem. Nagyon nehéz volt titokban tartani, hogy kórházba került. Az itt dolgozók persze megígérték, hogy senkinek nem mondják el, de jó páran elmondták a családjuknak, mert az óta egyre több fiatal sétálgat ezen a folyosón.. Szeretjük a rajongókat, de ebbe a helyzetbe nem kéne bele ütniük az orrukat. A legnagyobb pofátlanság mégis az volt, amikor három lány letámadta Rukit, hogy csináljanak pár közös képet. Pedig tudták, hogy Ruki miért jött ide.. A napokban Aoit is megállították páran. Uruha volt az egyetlen, aki diszkréten közölte, hogy most nem akar képet készíteni és megkérte őket, hogy hagyjanak minket békén, mert nem szórakozni jöttünk ide. Azóta beszéltem pár orvossal és nővérrel és nekik is elmondtam ezt. Figyeltem arra, hogy senkit ne bántsak meg, bár nagyon nehezemre esett kedvesnek lenni, mikor az egyik nővér nevetve megjegyezte, hogy ˝Az csak pár kép˝. Igen, az tényleg csak egy pár kép, de jelen helyzetben nem híresek szeretnénk lenni, hanem támogatni akarjuk a barátunkat, aki még mindig nem tért magához.. Letettem a könyvet, hisz egy sort sem tudtam felfogni belőle.. Reitát figyeltem, aki meg se moccant. Az egyik nővér néha benézett, hogy ellenőrizze minden rendben van-e. Most is bejött, de Reita helyett hozzám lépett. Zavartan néztem fel a világos barna hajú nőre, aki egy kávét tartott felém.

– Fáradttank tűnik. – mondta egy halvány mosollyal, mire kínosan mosolyogva pillantottam félre. Fáradt is voltam. Az orrom alá dugta a kávét, amit így kénytelen voltam elfogadni. Leült mellém egy székre és bele ivott a saját kávéjába.. Reitát figyelte. – Milyen szokatlan így látni. – mondta, amin meglepődtem.

– Talán ismeri? – kérdeztem kicsit félve. Reita sosem mesélt róla, hogy lenne kórházi ismerőse.

– A nővére a senpaiom volt gimiben. – mosolygott. – Reitával ugyan nem sokat beszéltem, de a nővérével igen.  – mondta és rám pillantott. – Na meg voltam már Gazette koncerten. – mosolygott, ami engem is mosolyra késztetett. – A nevem Mizuki Fuyuka. De mindenki csak Fuyunak szólít. – mutatkozott be.

– Én Uke Yutaka vagyok, de csak Kainak hívnak. Örülök, hogy megismerhetlek Fuyu-chan.

– Én is örülök. Bár jobb lett volna, ha így nem ismerjük meg egymást. – motyogta mire bólintottam. Jobb lett volna..

Két héttel később

Egyre inkább kifogyunk az időből. Már csak egy hét és el kell mondanunk a sajtónak, hogy mi történt..

– Átveszem. – tettem a kezem Uruha vállára, aki karikás szemekkel pillantott fel rám. Halkan felsóhajtott és átadta a helyét, majd még elköszönt Reitától.

– Holnap találkozunk Kai. – ölelt meg és kicsit megszorította a vállamat, ezzel bíztatva, hogy minden rendben lesz. Én is hasonlóan cselekedtem. Reita családja nem igazán segített a helyzetünkön. Többnyire Uruhával beszéltek, ami eléggé lefárasztotta szegényt, de állta a sarat. Halkan sóhajtva néztem Reitát.

– Már három hét telt el.. – motyogtam. Sorra mondtuk le a fellépéseket. A srácokkal rengeteget hajlongtunk, és bocsánatot kértünk..  – Három hét.. – ismételtem.. Itt fekszik mellettem és mégis rettenetesen hiányzik.. A hangja, ahogy nevet, vagy épp az ételeimet fikázza.. Pedig csak jót akarok neki, amikor sok zöldséget készítek.. Reita halkan mormogott mire felpattantam a székből. – Reita! – léptem mellé még közelebb és néztem, ahogy kinyitja a szemeit. – Hál istennek… Hogy vagy? Fáj valahol? Kérsz valamit inni? Az orvos.. És a srácok.. – basszus.. Gyorsan benyomtam a nővér hívót és előkotortam zsebemből a telefonomat. – A srácok nagyon fognak örülni, hogy magadhoz tértél. Rettenetesen ránk ijesztettél. Három hétig voltál eszméletlen. – pötyögtem be a kör üzenetet. „FELÉBREDT!” Reitára pillantottam, aki zavartan nézelődött és engem is zavartan figyelt. Bíztatás képp rámosolyogtam. – Már nincs semmi baj. Az orvos mindjárt jön. – alig hogy kimondtam Fuyu-chan és egy orvos léptek be a terembe és megkértek, hogy hagyjam őket egyedül egy kicsit. A folyosón ácsorogva vártam a srácokat és nem meglepő módon Uruha volt az első, aki felbukkant. Valószínűleg fél úton volt hazafelé mikor megkapta az sms-t. – Bent van nála az orvos. – mondtam, neki pedig egy hatalmas sóhaj szakadt fel a tüdejéből.

– Végre.. – lépett mellém és szorosan átölelt.

– Tényleg felébredt? – hallottuk meg Aoi hangját mire csak bólogatni tudtunk. – Hála az égnek. – kapott el mindkettőnket és jó szorosan megölelt.

– A szülei. Már szóltál nekik? – kérdezte Uruha mire megingattam a fejem.

– De az orvosok már értesítették őket. Legalábbis Fuyu-chan ezt mondta. – mondtam mire csak bólintani tudott, hogy akkor rendben van. Hirtelen két kéz kapott el hátulról és szorosan bújt hozzám, amin én teljesen ledöbbentem, Aoi és Uruha pedig halkan nevettek.

– Tényleg felébredt? – kérdezte Ruki mire megfordulva az ölelésben szorosan átkaroltam.

– Igen Ruki, tényleg felébredt. – mondtam és megpróbáltam visszatartani könnyeimet. Nem csak én küszködtem az örömkönnyekkel. Uruha, Aoi és Ruki is. Amikor az orvos kijött, rögtön bekéredzkedtünk.

– Rei! – ugrott a nyakába Uruha mire az említett fájdalmasan felnyögött. – Oh.. Bocs. – húzódott el és mosolyogva végig mérte, hogy tényleg mozog és minden rendben, majd újra megölelte. Nevetve néztük a jelenetet.

– Uruha! Ez fáj! – nevetett Reita fájdalmasan, mire Ruru elengedte és leült az ágy szélére.

– Baromira megijesztettél minket, ugye tudod? – kérdezte szemrehányón.

– Nem direkt volt. – szabadkozott és sorra végig nézett a banda többi tagján. Aoin és Rukin.

– Az orvos szerint minden rendben. Holnap akár már haza is mehetsz. – mondta Ruki mire Aoi közelebb lépett Reitához és megtámaszkodott az ágy szélén a lábánál.

– De jobb lenne, ha még valaki vigyázna rád, szóval majd felváltva ott alszunk nálad.

– Majd kezdem én. – lelkesedett Uruha amin felnevettünk.

– Én úgy értettem, hogy a megbízható és gondoskodó tagok fognak felváltva ügyelni rá. – javította ki magát Aoi.

– Mert én nem vagyok gondoskodó és megbízható? – kérdezte Ruru kicsit sértetten.

– Mindenen összevesztek és folyton bealszol. – világított rá a tényekre Aoi.

– Te meg nem tudsz főzni! Kétlem, hogy Reita egyszerű főtt rizzsel hamar felépülne. – vágott vissza Uruha amin felnevettünk.

– Akkor Uruha és Aoi együtt vigyáznak Reitára egy hétig, aztán jövök én és végül Ruki. Így megfelel? – kérdeztem mire mindenki bólintott, kivéve Reita. – Reita, baj van?

– Mi? Nem.. csak.. – gondolkodott majd rám nézett. – Ki vagy te?

2. rész - Vagy a húst szabdalom fel, vagy a basszerost..