A két feladó 6. rész

Bajba kerülnék

Ijedten fordultam Oikawa felé, aki értetlenül biccentette oldalra a fejét. A vonal megszakadt, még csak ellenkezni sem tudtam az ellen, hogy Daichi ide jöjjön.

– Mi történt? – kérdezte Oikawa.

– A szekrény.. – hajoltam kicsit előrébb és elszántan bámultam rá, hátha érti ennyiből, hogy mit is akarok mondani.

– A szekrény? – kérdezett vissza.. Miben is reménykedtem? Hallottam a bejárati ajtó nyitódását.

– A szekrénybe, most! Bújj el! – suttogtam idegesen, mire elkerekedett szemekkel nézett rám. – Isteneem. – nyavalyogtam és nem törődve az alvó Haruval felpattantam, hogy ki siethessek a szobából. Daichi már le is vette a cipőjét és mosolyogva intett. Mi francért jött ide?! Pont most! – Daichi, mi szél hozott? – mosolyogtam rá kedvesen.

– Elfáradtam.. – sóhajtotta gondterhelten és a szobám felé lépkedett. Gondolkodás nélkül kaptam el a karját, mire meglepetten fordult felém.

– Haru-chan.. alszik.. – motyogtam.

– Oh.. Értem. – változtatta meg az úti célját és sarkon fordulva a konyha felé vette az irányt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam és utána mentem.

– Teát? – kérdeztem jó vendéglátóként. Daichi csak bólintott így a kancsóhoz léptem és töltöttem neki egy bögrével. Mivel hidegnek találtam, kicsit rámelegítettem a mikróban és csak ez után ültem le vele szemben. – Milyen volt a vak randi? – kérdeztem udvariasan, bár őszintén szólva csak egy dolog érdekelt. Mi történt Daichi és a lány között, akivel randizott?

– Unalmas volt. A plázában bolyongtunk, aztán megnéztünk egy filmet, végül ettünk egy családi étteremben. Jobb lett volna, ha te is jössz. Talán tetszett volna az egyikük. – ja.. Az egyikük.. Aki te vagy..

– Értem. Tehát nem maradtam le semmiről. – hagytam figyelmen kívül utolsó mondatait.

– Bár az egyik lány egész.. aranyos volt. – gondolkodott. – Megadta az e-mail címét is meg a telefonszámát. – forgatta kezei közt a telefonját. A készüléket néztem amit most legszívesebben ripityára törtem volna, hogy esélye se legyen felhívni őt vagy írni neki.

– Az jó, nem igaz? – mosolyogtam kedvesen. Most úgy legyilkolnék pár szerelmes párt a szatír pisztolyos csókával..

– Végül is nem rossz.. Holnapra tervezel valamit? – NANÁ! Végigbőgöm a napot!

– Megígértem Shinohara-sannak, hogy elmegyek a munka helyére. – füllentettem, bár valóban el akartam menni a bárba másnap. Daichi halkan felsóhajtott.

– Értem.. Tehát nem érsz rá.. – mondta én pedig arcát tanulmányozva elmosolyodtam.. Szerelmes szív félre ért minden mozzanatot, tudom, de jó eljátszani a gondolattal, hogy azért szomorú, mert nem találkozunk holnap.

– Miért kérdezted?

– Anya már egy ideje öldököl, hogy menjek el vele abba a kávézóba ahol az a jóképű nem tudom kicsoda dolgozik. De nem akarok menni, téged meg úgy is bír. És te jobban bírod az ilyen helyeket mint én.

– Seggfej. – csúszott ki a számon.

– Hm? – pillantott rám kérdőn, gondolom nem hallotta.

– Menj el vele. Remélem halálra kínoz majd. – duzzogtam, mire zavartan vakarta meg a tarkóját.

– És ha azt mondom, hogy sütit is árulnak?

– Akkor sem megyek! Attól, hogy nem mutatom ki, még nem azt jelenti, hogy szeretem az olyan kávézókat ahol jóképű pasik szolgálnak fel és tele van nőkkel a hely. – csattantam fel. Bazi kellemetlen bemenni az ilyen helyekre. Nem a pasik miatt, azok tényleg wow, de az a rengetek nő.. Csacsognak, össze suttognak, kuncognak és kacérkodnak..

– Jól van, bocsi, csak gondoltam talán szívesen mennél. – veled talán elmennék, de hogy lepasszolj az anyádnak.. Ez már szemétség..

– Későre jár, jobb lenne ha haza mennél pihenni. Holnap kávézóba mész anyukáddal. – röhögtem gonoszul.

– Szívtelen. – aki mondja.

– Meglehet. Még fel kell ébresztenem Harut hogy megfürödjön, aztán lefektetem aludni. Megvárod, vagy..?

– Megyek. Csak beugrottam. – tápászkodott fel.

– Ki kísérlek. – álltam fel én is. Mikor kiléptünk a folyosóra csattanást hallottunk a szobából. Daichi meglepetten nézett a szobaajtómra. – Haru biztos felébredt.

– Ühm. – bólintott majd.. benyitott!!!  Ijedten fordultam el és temettem arcomat tenyerembe. Most van végem. Rám fog ragadni hogy az ellenséggel haverkodok, ráadásul Pont Oikawával..

– Daichi-san, konbanwa. – köszönt Haru.

– Konbanwa Haru-kun. – hallottam meg Daichi kellemes hangját amiből le tudtam következtetni, hogy mosolyog. Át pillantva Daichi válla felett, könnyű volt felmérni a helyzetet.. Oikawának ugyanis nyoma sem volt.. – Oh.. – kapott észhez Daichi mire kicsit ijedten néztem rá. – Ezt neked hoztam. – mosolygott rám és felém tartott egy kis szatyrot.

– Öhm.. Köszönöm.. – vettem el.

– Na, akkor megyek. – lépett a cipőjéhez és gyorsan bele dugta a lábait.

– Oyasumi (Jó éjt) – néztem rá kicsit megszeppenve. Egyrészt a villám látogatás, másrészt az ajándék miatt.

– Oyasumi. – mosolygott még rám, majd ki lépett az ajtón. Szinte érzem ahogy a szívem dobog. Dübb-dürübb..

– Suu-nii.. O-chan miért mászott ki az ablakon? – kérdezte Haru álmosan mire kerek szemekkel bámultam rá.

– Az ablakon?! – kérdeztem mire bólintott. – Öhm.. – gondolkoztam, majd az őszinteség mellett döntve, lehajoltam hozzá és bizalmasra véve a figurát a vállára tettem a kezem. – Figyelj csak Haru, ugye tudod, hogy O-chan és én nem egy suliba járunk?

– Ühüm.. – bólintott.

– Tudod ő egy röplabdás ellenfelünk. És nem lenne túl szerencsés ha a csapattársaim megtudnák, hogy vele barátkozok. Tehát ne mond el senkinek, rendben? – kérdeztem mosolyogva.

– Suu-nii bajba kerülne, ha megtudnák? – kérdezte szomorúan pislogva.

– Igen.. Nagy bajba kerülnék. – bólogattam szomorúan.

– Suu-nii…

– Igen?

– Én megtartom a titkod. Nem akarom, hogy bajba kerülj. – ölelt meg amin elmosolyodtam.

– Köszönöm Haru. – engedtem el egy megkönnyebbült sóhajt. 

7. rész - Tanácsot?