🔞 Kelepce 8. rész 🔞

040 – Deidara

Konannek sok kérdése volt, de mindet úgy tette fel, mintha nem számítana mit válaszolok, mégis éreztette, hogy ennek ellenére, nem ajánlott kitérni előle, vagy hazudni rá. Olykor megérintette az ajka alatti piercinget, de más jelét nem mutatta annak, hogy emberi érzései vannak és nem csak egy robot. Összerándult a gyomrom, mikor Ő és Hidan beléptek a hálószobába. Nem fordultam oda, de felismertem a lépteiket.

– Most épp melyik? – Hidan szórakozottan tette fel a kérdést. Látszólag ő volt az egyetlen, akinek vannak pozitív érzései felém. Nem mertem a Varjúra nézni. Tegnap enyhe roham tört rám mikor faggatni kezdett, beigazolódtak Aya-san, vagyis a 027-es intelmei a Varjú tekintetét illetően.

„Csak eszközök vagyunk számára.” Miért hittem egy pillanatig is, hogy ez nem igaz? Csak magát védi és a szervezetet, ezért kellett a szeretős szerepjáték, csak ezért vagyok még életben.

– Nem emlékszik sokra az elrablása körülményeiről.

– Az elrablásáról? – Hidan úgy ejtette ki a szót, mintha csodálkozna rajta.

– Igen, így fogalmazott.

Rosszat mondtam volna? Mégis hogy máshogy hivatkozhatnék arra, mikor valaki elkap egy gyereket és begyömöszöli egy csomagtartóba?

– De mint mondtam, nem sokra emlékszik belőle, az előtte lévő időszakról pedig semmit nem mondott el. A lakásban ahol megszállt, semmilyen személyes holmit nem tárolt, néhány ruhadarabon meg tisztálkodási eszközön kívül semmit sem találtam. – sorolta Konan gépiesen.

Mit keresett egyáltalán? Naplót meg plüssnyuszit? Ír még manapság valaki naplót?

– Oonoki és Watabane azt mondták, mióta a hegyre került ilyen, üres. – az utolsó szót furcsán zavarodottan ejtette ki, mintha nem találna rá jobb kifejezést, ami leírná milyennek látnak. Üres… Lehetne rosszabb is.

– Kitalálom. Traumatizált gyerekeknél nem különös, hogy alkalmazkodnak a jelenlegi helyzetükhöz és elfelejtik a múltjukat. – forgatta a szemét Hidan, de sem Konan sem a Varjú arca nem mutatott semmilyen érzelmet.

Ez utóbbi azonban észrevette, hogy figyelem, mert rám villantak azok a sötét szemek, amik még mindig rettegéssel töltöttek el még azok után is, hogy nem is olyan rég még én könyörögtem neki, hogy ne hagyjon magamra. Lesütöttem a szemem szégyenemben.

Elárulva érzem magam. Csak ront a helyzeten, hogy saját magamat árultam el.

– Noss, Watabane ezt mondta de Oonoki szerint Deidara emlékszik mindenre és tudatosan játszik szerepeket. Most is. – Ez nem igaz. Nem teljesen…

– Szóval emlékszik arra ki ő. – Igen. Persze, hogy emlékszem, de nem szabad. Nem emlékezhetek.

– Igen, de elég kába. Ne hallgassuk ki később?

– Nem hiszem, hogy…

– Elmehettek. – vágott Hidan szavába a Varjú.

Most szólalt meg először mióta belépett, a hangja nyugodt volt, de határozott. A szemem sarkából láttam, hogy Konan habozik mielőtt elindult volna, de aztán követte Hidant, aki viszont első szóra sarkon fordult. A személyiségükből kiindulva épp ellenkező reakciókra számítottam volna. Főleg úgy, hogy Hidan látszólag folytatni akarta a kikérdezésemet.

Elém lépett és várt, nem néztem fel rá, a lábait figyeltem és a szemem sarkából a kezeit, amik lazán a teste mellett lógtak.

– Nincs veszíteni valód, szóval beszélj. – veszteni való? Igaz, már így is sok mindent vesztettem, de ez nem is az én veszteségemről szólt. Csak bábu voltam. Nincstelen és feláldozható. Üres.

– Miről uram? – kérdeztem halkan.

Egy széken ültem az ablak mellett, mikor Konan betoppant. Fájt lábra állni, nem is ment igazán mert a komódba kapaszkodva csoszogtam el idáig. A kék hajú nő bemutatkozott aztán keresett egy másik széket és elém helyezve leült rá. Most a Varjú foglalta el a helyét és le sem vette rólam a szemét.

Hallottuk ahogy elhajt egy autó, innen tudtuk, hogy Konan és Hidan elmentek.

– Hogyan kaptak el a Galambok? – a kérdés megnyugtatott, erről legalább tudtam nyilatkozni.

– Hibáztam… – kezdtem de közbe vágott.

– Ezen már túl vagyunk. Hogy kaptak el? – felpillantottam rá, de bár ne tettem volna.

Valami baj van. Érzem. Egy görccsel a torkomban és a gyomromban lehunytam egy pillanatra a szemem és nyeltem egyet.

– Ostoba voltam és kapkodtam… A kamerák… Három különböző kamera rendszert találtam, kettőt egy helyen és egyet máshol, mindegyik jelen volt minden fontosabb helységükben és a kapuknál. Az egyik nyilvános volt, a gépeket és az anyagokat kísérte figyelemmel, a beérkező árut és a bejáratokat. A másik kettő az emberi mozgásokra figyelt és a hangokra. Ezek rejtett kamerák és poloskák voltak. De volt még egy… Itt rontottam el. Azt hittem elég alapos voltam…

– Nem utaltak rá, hogyan buktál le? – vágott közbe ismét, ami összezavart. Túl türelmetlen, szóval minden bizonnyal tudja mit akar hallani.

– A másik kamera rendszer egyik rejtett kamerája a szellőzőben volt. Gondolnom kellett volna rá. Túl kézenfekvő volt és egyszerű, gyanúsnak kellett volna lennie. Hibáztam.

– Folyton ezt mondod. – sóhajtotta dühösen.

Hallottam, hogy megmozdul így felpillantottam, de csak a haját igazította meg és megdörzsölte a szemét. Fáradtnak tűnt. Emberinek.

– Obito arra kért, hogy adjalak át neki kihallgatásra. – a hasamba nyílalt a fájdalom, úgy éreztem mindjárt elhányom magam. A mellkasom olyan erősen szorult össze, hogy levegőt is alig kaptam. Ezek utóhatások lennének vagy ez is egyfajta pánik? Mi történik velem?

– Mit titkolsz még? – felnéztem rá, de a jobb szemem még mindig homályosan látta a világot. Olykor kitisztult, de többnyire zavaros volt.

– Uram…

– Ha nem vagy őszinte… Át foglak adni neki. Hagyni fogom, hogy megcsonkítson és megkínozzon a válaszokért. Fel fogok készülni rá, hogy lebuktatsz, és feláldozlak a nagyobb cél védelme érdekében. – eltompultan néztem rá. Mintha a végítéletemet hallottam volna, valami elkerülhetetlent, amit nem irányíthatok és amibe bele kell nyugodnom.

De ott volt az a halvány ajánlat… Ha őszinte vagyok… Más fog történni.

Lehajtottam a fejem és beharaptam az alsó ajkam, hogy ne sírjak fel. Nem akarom őket elárulni.

– Adjon át. – elcsuklott a hangom. – Kérem, adjon át. – most azonnal küldjön el, fordítson hátat mielőtt magamat mentve a halálba küldöm a családomat.

– Rendben. – felállt és elővette a telefonját.

Hallottam ahogy felnyitotta a képernyőzárat, aztán két pillanattal később, már a füléhez is emelte a készüléket. Lázasan cikáztak a gondolataim. Ha kikérdeznek vajon tartani tudom majd a számat? Mennyi fájdalmat tudok még elviselni? Ostoba vagyok. Gondolkodási idő kell…

Ösztönösen álltam fel, nem törődve a fájdalommal és elkaptam a kezét. Meglepetten vonta fel a szemöldökét. A telefon kicsengett és szinte elsőre felvette valaki.

– Meggondoltad magad? – Ez ő. Obito.

– Nem. – felelte határozottan még mindig tartva velem a szemkontaktust. – De több információt szeretnék a családjáról. – bennnem rekedt a levegő.

Tud róluk. Erősebben kapaszkodtam a karjába, a lábam elgyengült, de talán csak azért, mert nem szabadna még lábra állnom a sérülésem miatt.

Már nem is hallottam mit válaszol neki Obito, nem tudtam rendesen fókuszálni az arcára, már csak azt vettem észre, hogy visszanyom a székre és újra leül velem szemben.

El fogom veszíteni őket. Újra el fogom veszíteni őket. Már rég lemondtam róla, hogy újra velük lehessek, de más az amikor legalább ott egy halvány esély, vagy ha tényleg nincs már semmi remény.

– Beszélj! – utasított szigorúan, miközben az ágyra dobta a telefonját.

Meredten bámultam rá. Ezúttal nem sütöttem le a szemem, már mindegy volt, mindent tudott és meg fogja ölni őket, hogy mindent elvegyen tőlem, ahogy a többiektől is.

– Hogy raboltak el? – már a kérdés is sértő. Az egész helyzet egyre bosszantóbb. Meghunyászkodva remegtem, rettegtem, hogy a családomnak baja esik miattam, hogy a húgom is arra a sorsra jut amire én, vagy valami sokkal rosszabbra, hogy még többet kell majd szenvednem, hogy miattam ők is szenvedni fognak.

De már tud róluk. Már hiába tagadnám.

– Nem tudom. Nem én raboltam el magam. Ez a ti módszeretek. – rám villant a tekintete, ami épp a kezeimet figyelte, amivel az alattam lévő székbe kapaszkodtam idegességemben.

– Tévedsz. – kínomban elnevettem magam, de elcsuklott a hangom és könnybe lábadt a szemem.

– Bezártatok egy csomagtartóba… Gyerekek voltunk! Bizonyítanunk kellett, hogy túl tudjuk élni?! A hidegben… Az erdőben… – még most is érzem a korhadt fa és az égett cipő szagát. – Miért csináljátok ezt?

– Megmentettünk!

– Elraboltatok! – kiabáltam dühösen. Egy pillanatra ráncba szaladt a szemöldöke.

– Hogy megmentsünk. – már nem tűnt olyan magabiztosnak, mint az imént, ezt látszólag szégyellte, mert megkeményítette a vonásait.

– Mitől? – csuklott el a hangom az ő arca pedig ismét elgyengült.

Erre nem tudott válaszolni. Persze, hogy nem…

Kiszakadt belőlem egy sóhaj és a tenyerembe temetve az arcom könyököltem a térdemre. Fájt a mozdulat, de minden mozdulat fájt. Fókuszálj Deidara. Itt az alkalom, hogy számon kérd, hogy válaszokat követelj.

– Megtettem mindent amit elvártatok tőlem. A Galamboknál hibát követtem el, felfedtem a neved, mert gyors halált ígértek érte. – felemeltem a fejem és a szemébe néztem. – Tudom, hogy tévedésből kaptatok el. Azt hittétek Ryou testvére vagyok és igen… Eljátszottuk, hogy igaz. Miért kellett volna még egy családnak meghalnia csak azért, hogy tökéletesen gyökérmentes, megfenyített kémeket alkothass?

– Ryou? – összepréseltem az ajkaimat. Felsóhajtott és a hajába túrt. – Nem mi raboltunk el Deidara. – ezt nem fogom elhinni. – Higgy nekem. – nemlegesen megingattam a fejem.

Leengedte a kezét és oldalra döntve a fejét szomorúan nézett rám, de talán csak a könnyeim miatt tűnt így.

– A kémek, akiket kiképzünk valóban gyerekek, de nem raboljuk el őket. A 027-es szülei meghaltak mikor kicsi volt és az egyik nagybátyjánál élt, aki erőszakoskodott vele. A gyámhivatal nem tett semmit. Mi igen. Az összes gyerek, akit a hegyen láttál, mind hasonló körülményekből jönnek. – a hangja lágyabb, mint eddig. Talán tényleg elhiszi ezt, talán Oonoki a háta mögött intézte el, hogy ne így legyen.

– Engem nézel gyereknek vagy tényleg elhiszed, hogy ez így működik? – kérdeztem halkan.

– Tudom, hogy ez így működik. – ezen keserűen elmosolyodtam és lepislogtam a könnyeimet, ajkaim remegtek az elfolytott zokogástól.

Megkönnyebbültem, hogy végre őszinte lehetek, de közben rettegtem mi fog történni a családommal és velem. Ugyanakkor volt valami a szavaiban és viselkedésében, ami miatt azt reméltem, megkíméli a családom és megtartja a titkom Oonoki előtt is.

Vonzódik hozzám, talán ezért nem olyan kegyetlen velem, de ha megtudja, hogy ezt próbálom kijátszani akkor biztos be fogja bizonyítani, mennyire nem számít neki senki és semmi. Ahogy tegnap is tette. Ahogy erősen szorított és fenyegetően faggatott, kihasználva, hogy félek tőle.

– Ez egy bejáratott rendszer, mióta újra kezdődött a számlálás, gyerekeknek adunk új esélyt. Tanulékonyabbak, mint egy felnőtt. Elszántabbak, és jobb a reakcióidejük a szörnyűségek miatt amiket átéltek. Hűségesebbek, mert a gyökereik mind hozzánk kötik őket.

– Ezért buktam el? Mert én nem vagyok olyan amilyet akartatok? – a hangom megint elcsuklott.

Felállt és felém lépett, de felpattantam és elhátráltam tőle, a lábam megremegett, amit ő is észrevett. Megtorpant, én pedig sietve töröltem meg az arcom és a jobbik szemem, hogy lássak is valamit és kicsit össze tudjam szedni magam.

Meg fognak ölni. Hiba vagyok a rendszerükben és emiatt félnek. Egy kis kavics is okozhat galibát, és én már okoztam is egyet.

– Ha tudtuk volna, hogy honnan jössz... Haza juttattunk volna. – kínomban halk nevetéssel kevert nyüszítés tört fel belőlem. – Dei... – felém nyúlt, de összerezzenve még hátrébb léptem. – Félsz tőlem?

– Te talán nem félnél a helyemben? – elgondolkodva döntötte oldalra a fejét miközben az arcomat tanulmányozta. Nem tudja mihez kezdjen velem.

A Grizzlyk úgy hiszik fél éve ismer, fél éve dolgozok neki és szeretők lettünk. Gyanús lenne, ha hirtelen eltűnnék, de nem annyira, hogy ne tudná kimagyarázni.

– Félnék. – a szemöldökömet ráncolva figyeltem a vonásait. Komolyan beszél? Tényleg beismeri? – De pont a kilátástalan helyzet miatt kell bíznod bennem. – tudhattam volna, csak manipulálni próbál.

– Szerencsétlen helyzet alakult ki és erősen megrendült a bizalmam, tekintve, hogy az elmúlt néhány napban már több hamis arcodat is láttam. Mi rá a garancia, hogy ez a mostani nem egy újabb színjáték? Honnan tudhatnám, hogy nem egy Galamb vagy aki bedrogozott a minap és elvette az eszem? Honnan tudhatnám, hogy nem árulsz el? – zavartan pislogtam és a szemöldökömet ráncolva ingattam meg a fejem a felvetéseken. – Nekem is van veszteni valóm, nem csak neked. – újra elindult felém, ösztönösen hátráltam, de mikor a komódhoz értem ő pont akkor hozta be a távot így már nem tudtam volna egyszerűen kitérni előle. A kezeivel megtámaszkodott a csípőm két oldalán és lepillantott rám. Kelepcébe kerültem…

Elfordítottam a fejem, éreztem ahogy közelebb hajol, az orra finoman érintette a halántékomat. Még mindig remegtem, de a finom érintés, a lehelete cirógatása, az illata más reakciókat is kivált a testemből, ami arra késztett, hogy megfagyva bízzam rá a folytatást.

– Megvédem a családodat. – halkan mondta, de olyan komolyan csengtek a szavai, mintha ígéret lenne. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy a suttogása is felért egy kőbe vésett esküvel, de talán csak azért érzem így, mert túlságosan is hatással van rám. – Bízz bennem és akkor én is bízni fogok benned. – kockáztat, eszméltem rá hirtelen.

Számomra a legrosszabb végkifejlet, ha meghalnak azok az emberek, akiket évek óta nem láttam és akikről az agyam még akár el is tudná hitetni, hogy még élnek, hogy ezzel óvjon meg a nagyobb traumától. De talán már most is ebben az illúzióban élek és akkor végképp nincs veszíteni valóm, bár nagyon választási lehetőségem sincs. Vagy bízok benne és átadom magam a vágyainak és az enyémeknek is, vagy átad Obitonak és gyötrelmes halált halhatok.

Lehunytam a szemem mikor az ujjai olyan gyengéden simították végig a derekam, hogy szinte nem is az érintését éreztem, csak a ruha anyagának finom megmozdulását, mégis jóleső érzések cikáztak végig a gerincemen.

– Nem bántod őket? – kérdeztem gyorsan, miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni a testem jeleit. A kellemes bizsergést, amit a gyengéd cirógatás vált ki és a fájdalom, ami a combomból sugárzik.

– Nem bántom őket, és nem ölöm meg őket sem közvetlenül sem közvetetten. – az hogy még ezt is hozzá tette enyhített a gyomromban lévő szorításon. Hinni akarok neki. – Amint elül a por amit kavartunk, felmész a hegyre ahogy elterveztük, a családod pedig békésen éli tovább az életét, teljes tudatlanságban. – ez teljesen az ellentéte annak, amit vártam volna tőle. Sőt…

Megfogta az állam és felemelve a fejem a szemembe nézett. Túl közel van.

– De őszintének kell lenned. – bizalom a bizalomért. – Minden téren. – mormogta egészen közel hajolva hozzám és az ajkaimra siklott a tekintete. Hm. Csak én érzek enyhe szexuális vonzatot ebben az utóbbi mondatban?

Elengedte az állam én pedig teljes testtel felé fordultam és bár tudtam, ez messze áll a bizalomtól, megfogtam az egyik kezét és a nyaki ütőeremre tettem az ujjait. Meglepetten felvonta a szemöldökét.

– A nevem Iwatoshi Deidara. Neked dolgozok, hozzád vagyok hűséges és mindent meg fogok tenni, hogy a családom ne keveredjen bele a sötét ügyekbe. Ha hirtelen kell döntést hoznom, őket fogom választani, a halálomat és csak utána téged és a szervezetet, és nem érdekel, hogy kudarc vagyok a szemetekben emiatt. – tisztán és érthetően beszéltem, de nem hagytam hosszabb szüneteket. Itachi arca megkeményedett, de bólintott. Elfogadta az igazságomat. Megfogta a kezem és ő is a nyaki ütőerére tette az ujjaimat.

– A nevem Uchiha Itachi. A Szürke Egérhez vagyok hűséges. Mindent megteszek azért, hogy megvédjem azokat, akikért felelőséget vállaltam, így a családodat is és téged is. – szabad keze a csípőmbe mart, ami miatt bennem rekedt a levegő. – Bízni akarok benned. – feszülten figyeltem a pulzusát. Egyenletesen vert a szíve. De mégsem lehetek biztos benne, hogy igazat mond. Egy poligráfot is át lehet verni, egy ember érzékeit pedig még annál is könnyebb megvezetni.

– Nem hiszel nekem. – mondta ki a nyilvánvalót. Én kezdeményeztem ezt a gesztust, hogy bizalmat építsünk ki egymás közt, legalább addig amíg a szeretőjét kell alakítanom, de még sem tudom elengedni magam.

Felemelte a másik kezemet is és a nyaka köré helyezte az ujjaimat. A kezeim remegtek ahogy a nyakának feszültek az ő kezei alatt, éreztem ahogy nyel és az ádámcsutkája finoman megmozdul.

– Mit…? – bennem rekedt a levegő mikor felemelve a fejem, találkozott a tekintetünk. Az arca komoly, a szemei sötétebbek mint általában, a pupillája kitágul ahogy a szemeimre fókuszál.

– Megkapod az esélyt, hogy a vesztemet okozd. – Túlzó őrület. El akarom rántani a kezem, mégsem teszem. Egy részemnek tetszik a hatalom illúziója is, mert ez a káprázat sem lehetett az enyém soha. De…

Mit érnék azzal, ha megfojtanám? Érzékeli a habozásomat, mert az ajkai halvány mosolyra húzódnak és a szemébe is meleg csillogás költözik.

Elvette a nyakáról a kezeimet és az ajkaihoz emelte, finom csókot lehelve rá.

– De nem könnyítem majd meg a dolgod. – annak úgy semmi értelme. Vagyis… Ah, azt hiszem értem. Beengedett az otthonába, mellettem alszik, a gondomat viselte míg nem voltam magamnál és az hogy ennyire beengedett az intim szférájába, eléggé sebezhetővé tette őt is, nem csak engem. Ezek a helyzetek hemzsegnek a veszélytől.

– Szeretnék bízni valakiben. Az sem számít, ha te vagy az. – feleltem őszintén, amin halkan felnevetett. – Mi az? – kérdeztem de csak megingatta a fejét. Nem vesz komolyan. – Persze hogy bizalmatlan vagyok. Mi van, ha mégis hazudtál csak annyira profin csinálod, hogy a szíved sem árulja el? Hisz te vagy a Varjú. – érveltem szerintem logikusan.

Hirtelen a derekamra simította egyik kezét és magához rántott miközben másik kezével a combom alá nyúlva emelt meg és a komódra ültetett. Az arca alig pár centiről nézett velem farkasszemet, az ajkai még mindig mosolyra álltak.

– Nem téged nevettelek ki, csak meglepett mennyire őszinte tudsz lenni. – simított végig finoman a sebemen. Annyira ösztönösen tud szemérmetlenül intim lenni, mintha külön tanulta volna valahol. Tudtommal minden ember máshogy működik, de talán vannak olyan praktikák amikről eddig nem tudtam, hogy mindenkinél hatásosak lehetnek. Fontos a jó időzítés és az érintés mértéke, ez az alak nagyon jó ebben.

– Miből gondolod, hogy az voltam? – találtam meg a hangom és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy a lábujjaim begörbülnek az izgatott várakozástól. Szeretném, ha máshol érintene meg. Utálom ezt…

– Ha elmondanám, később így hazudnál. – Ez igaz. Félre fordítottam a fejem, hogy ne kelljen válaszolnom bár mikor megéreztem simogató kezét az oldalamon és a combomon tovább haladni, már sejtettem, hogy a beszéd ideje végre véget ért.

Türelmesen vártam, hogy a tudtomra adja mit szeretne, de nem csókolt meg, nem préselte hozzám az ölét, csak feszegette a határaimat. Ha más lehetnék… A hajába túrnék és magamhoz húznám, végig simítanám a hasizmát, gyengéden cirógatnám meg az öle feletti érzékeny bőrt amíg fel nem mordulna, ezzel jelezve, hogy lentebb akarja érezni a kezem.

– Deidara. – a nevem a szájából olyan, mint egy bilincs, ami nem enged távozni valós létem börtönéből. Pedig nem akarok önmagam lenni. Az aki fél, aki gyenge és selejtes. Aki olyasvalakire vágyik akire nem lenne szabad.

– Kérlek… – bukott ki belőlem remegve és biztos vagyok benne, hogy érti mit akarok. Más lenni. Adjon nekem egy új nevet, szabad szellemet, bátorságot… De ahogy a szemeibe néztem, tudtam, hogy ezt nem kaphatom meg. Vannak kérdések amikre csak az igazi énem adhat választ, ezt tudom, de most nem beszélgetni akarunk. Hacsak…

Kérdőn biccentettem oldalra a fejem. Talán még mindig nem biztos benne, hogy én is élvezem a teste közelségét? Vagy tetszik neki, hogy félek ettől az érzéstől és attól, aki abban a testben lakik?

Valójában mindegy is nem igaz? Ha ez az amire vágyik, úgy sincs más választásom, mint megadni neki. Hisz mi mind csak eszközök vagyunk. Kipréselem belőle amit csak lehet, hogy halálom előtt megjárhassam párszor a mennyeket. Közelebb mozdítottam hozzá az arcomat, ajkaim szinte elérték szépen ívelt száját, ami feszesen várta mit teszek és kutakodón figyelte, önmagam vagyok-e még.

– Vedd el az eszem. – suttogtam szinte könyörögve. Ezen elmosolyodott és az arcomra simítva a kezét összeérintette az ajkainkat. Elakadó lélegzettel hunytam le a szemem, rémülten vert félre a szívem. Nem szabadna bíznom benne, de annyira szeretnék. Ez a kettőség annyira elbizonytalanít.

– Örömmel. – a lehelete csiklandozta az ajkaimat és mikor megcsókolt ösztönösen öleltem magamhoz és viszonoztam nyelvének finom érintését. A jobbik lábammal átöleltem a csípőjét és közelebb préseltem magamhoz az ölét, egy elégedett mormogást váltva ki mindkettőnkből. Tetszik neki. Akkor szabad többet követelnem? Megérinthetem? – Óvatos leszek. – a fejemet ingattam és kinyitottam a szemem.

– Ne, nem kell… – tiltakoztam, amin elmosolyodott.

– Ne aggódj. Úgy is el tudom venni az eszed, ha közben vigyázok a varratodra. – izgatott bizsergés cikázott végig a testemen és újra lehunytam a szemem.

Túl intim, túl bizalmas. De ha átengedem neki a kontrollt, mint a legutóbb az is elég bizalmas nem? Persze hogy az, de egy vadabb ütem több teret engedne az én vágyaimnak is. Egy lassabb ritmus megfontoltságra késztet.

– Csak engedd el magad. – kinyitottam a szemem és viszonoztam a pillantását.

Azt mondta a kezembe adja az esélyt, hogy a vesztét okozzam. Drámai hazugság volt. Bármit teszek vagy mondok, ki tudná vágni magát belőle.

De nincs okom megpróbálni ártani neki. Amíg azt hittem, miatta fordult fel az életem, lehetett volna okom hadakozni vele, de így…

Gyengéden megérintettem az állát és finoman magamhoz húzva megcsókoltam.

Mit veszíthetek? Tud a családomról, elbuktam kémként és még mindig nem tudom ki is vagyok én a sok színjáték alatt, de ő úgy hiszi megtalált.

És kitudja. Talán ez az én tényleg én vagyok.

Varjú – Itachi

Volt valami gyönyörű abban ahogy lélegzett. A mellkasa érzékien hullámzott és résnyire nyitotta az ajkait miközben hátra döntve a fejét, ívbe feszült a gerince. A meztelen testén gyöngyözött az izzadtság és libabőrös lett mikor gyengéden végig simítottam a farkán, ami még remegett az előbbi orgazmusától.

A combján lévő kötés a finom, ütemes mozgások miatt meglazul és szétcsúszott, de nem bántam, mert így legalább láttam, hogy a varrat kitartott annak ellenére is, hogy az izmai olyan szakadatlanul remegtek mikor még a legelején egyszerre kényeztettem a kezeimmel belülről és elölről is a prosztatáját.

Ködös tekintettel nézett fel rám az ágyon fekve, miközben a légzése kezdett szabályosabbá válni.

Végig simítottam a hasán, de még mindig elborzasztott a látvány ahogy a bőre a bordáira feszült.

– Nem vagy éhes? – azt sem tudom mit evett ma egész nap.

Deidara halk hangot hallatott, de nem volt benne szó, csak valami lágyabb torokhang, ami jelezte, hogy hallotta a kérdésem.

– Deidara. – szólítottam a nevén így felnézett rám. – Nem vagy éhes? – lepillantott a kezemre, ami még mindig a hasán pihent és egy pillanatra ráncba szaladt a szemöldöke.

– Nem.

Ezt nem tudom elhinni. Megfogta a kezem és a takaróra tette maga mellett majd felült és felhúzva a lábait átölelte a csípőm. Megint kerülte a tekintetem, de a keze az oldalamra simult és finoman nógatott a lábaival, hogy merüljek el benne újra tövig. Még félig benne voltam, így éreztem a selymes melegséget, ami körül ölelt. Túl csábító volt, hogy újra teljes egészében érezhessem milyen nedves és puha belül.

Előre mozdulva csúsztam belé teljesen, Deidara alig észrevehetően megremegett majd egy reszketeg sóhaj hagyta el az ajkait.

Néha annyira halk, máskor pedig nem tudja magába fojtani a nyögéseit. Mindkettő bájos a maga módján, de ha ez a kettő felváltva történik az kicsit összezavar, mert a teste mindkét esetben megmutatja, hogy élvezi. Fejben még hadakoznak benne a szerepek, amiket eljátszik és ez egyszerre int óvatosságra és aggodalomra vele kapcsolatban. Az egyik értem van a másik érte és megrémiszt a tudat, hogy az utóbbi mintha erősebb lenne.

Szorosabban kulcsolta körém a lábait és lehunyva a szemét halkan felsóhajtott, miközben a csípője önkéntelenül megmozdult. Már épp lehajtotta volna a fejét, de az arcára tettem a kezem, így kinyitotta a szemeit.

– Ne nyomd el a hangod. – kértem, ő pedig a nyakam köré fonta a karjait és közelebb húzott magához.

A fülemnél éreztem a leheletét. Beleborzongtam mikor rájöttem mit művel.

A halk nyögései és a hangosabbak is eljutottak hozzám. Mint amikor egy játékban felváltva vannak nagyon könnyű és nagyon nehéz kérdések, ettől lesz idegtépő és nehéz, mert a túl egyszerűt emiatt olykor túlkomplikálod míg a bonyolultabbakat túl könnyen veszed. A halk hangok, amiket kiad, megborzongatják az egész testem és fülelek, hogy hallhassam a következő édes hangot is, és beleremegnek a térdeim mikor hangosabban nyög fel a vártnál.

Ez most sokkal másabb mint a múltkor, nem olyan intenzív, de sokkal érzékibb.

Szorosabban öleltem magamhoz és erőteljesebben mozdítottam felé a csípőmet ő pedig egy hangosabb nyögéssel döntötte kicsit hátra a fejét.

Gyönyörű. Annyira gyönyörű…

9. rész - Majd termesztek magamnak retket