Kelepce 9. rész

Varjú – Itachi

Rémálma volt.. Deidarának rémálma volt.

Óvatosan végigsimítottam az egyik ujjammal az egyik remegő szemöldökét ami miatt még jobban összekuporodott álmában. Azt reméltem, ha megérintem majd kisimulnak a vonásai és ellazul de csak még görcsösebbé vált. Ennek ellenére nem tudtam megállni, hogy újra próbálkozzam, ezúttal kiugró arccsontját simítottam végig és a füle mögé tűrtem egy tincset. A keze megremegett a takarón, egy pillanatra erősebben markolta meg az anyagot. Kissé csalódottan húztam el a kezem és felültem az ágyban. A hűvös levegő jóleső borzongással töltött el, a nyitott ablak előtt meglibbent a függöny, felfedve a hold fényét. Felálltam és a szekrényhez lépve kivettem belőle egy melegítő alsót majd belebújtam és az ablakhoz lépve elhúztam a sötétítő függönyt így a hold fénye bevilágított a szobába. A fény megvilágította az arcát, a vonásai lassan kisimultak és egy nyugodtabb, mélyebb levegővételt vett. Nem kéne, hogy ennyire fájjon amiért a közelségem csak fokozta a rémálmát. Elvégre nem marad itt velem. Egy bukott kém, egy büntetés Oonokinak és.. Bár azt mondta szeret velem szexelni, ez nem jelenti azt, hogy velem is akarna maradi. És lássuk be, nem lenne helyén való, ha ezt kérném tőle, vagy egyáltalán hogy ez megfordult a fejemben. De mégis..

Néztem ahogy fekszik és lélegzik és még mindig nem tudtam elvonatkoztatni róla, mennyire gyönyörű ahogy létezik. Talán ez is egyfajta gyász. Miután láttam Shiuit ahogy összecsuklik és a földre zuhanva elvérzik, aztán megszűnik a világ részének lenni, az megváltoztatott bennem valamit. Nap mint nap találkoztam a halállal, de egyik sem számított annyira mint az övé. A létezése hiánya megfullasztott újra és újra és mikor Deidarával vagyok.. Mintha az emlékezetembe akarnám vésni minden pillanatát annak, hogy él még valaki, aki ennyire nagy hatással van rám, mint ahogy ő is volt.

Tévedtem. Ez nem gyász. Csak szeretném Shiusihoz kötni ami elég beteges elgondolás.

Deidara megmozdult, az egyik lába most kilógott a takaró alól, ahogy elnyúlt az ágyon, fedetlen combján még a gyér fényben is jól kivehető volt a sötét varrat. A kötés finoman meglazult az aktus alatt és mikor végeztünk nem tekertük be vele újra. Most odaléptem hozzá és megkerestem a kötést majd leültem az ágy szélére és finoman megemelve a lábát elkezdtem körbe tekerni vele a combját. A takaró lentebb csúszott róla így csak az árnyékok takarták el szemérmességét. Hirtelen megremegett a teste, épp csak egy pillanatra, de mikor felpillantottam az arcára, a tekintetünk találkozott. Lustán pislogott, a szemei fáradtságtól csillogtak. Nem tudom most ki ő, de olyan édesen tüneményes ez az arca.

Bedugtam a kötés végét az alatta lévő réteg alá, majd áthúztam rajta és újra meghurkoltam. Megsimogattam a combját majd vissza dőltem mellé a puha matracra. Úgy fordította a fejét, hogy rám tudjon nézni amin elmosolyodtam és megsimogattam az arcát. Ezúttal nem rezzent össze és nem tűnt úgy, hogy kellemetlen számára az érintésem.

– Felébresztettelek? – kérdeztem de nemlegesen hümmögött. – Akkor rosszat álmodtál? – egy darabig gondolkodott de végül egy aprót bólintott. – Elmondod? – a szemöldöke ráncba szaladt mintha meglepte volna a kérdés. Egy kicsit magamat is megleptem vele.. Talán csak a hely teszi és az éjszaka, meg az hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz fizikailag, de tényleg érdekelt.

– Az erdőben voltam.. – a hangja rekedt és még mélyebb a megszokottnál. – Aztán egy cukrászdában voltam, de átépítési munkák folytak. A sütemény tetején megült a vakolat, de senki nem panaszkodott. Sőt.. Az öreg azt mondta az a legfinomabb amin a legtöbb van.

– Az öreg? – egy darabig hallgatott aztán végül elhúzta a száját.

– Oonoki. – hümmögve jeleztem, hogy gondolhattam volna. – Te is ott voltál. – ez meglepett és először jólesett de aztán eszembe jutott, hogy ez nem egy vidám álom lesz. – A kobold neked adta a legnagyobb szelet tortát, azt mondta a démonok szeretik az édességet. – ez megint csak meglepett. Deidara felemelte a kezét és megfogta a fülem majd végig simított rajta. A mozdulat olyan könnyed volt és lágy, hogy egy pillanatra lehunytam a szemeimet. – Nincs hegyes démon füled. – észrevételezte aztán leengedte a kezét én pedig kinyitottam a szemem. – Nem álmodok. – mondta miközben a kezét figyelte.

– Nem álmodsz. – erősítettem meg és megfogtam a kezét és közénk fektetve apró köröket kezdtem el rajzolni a bőrére a hüvelykujjammal. – Mi volt a rémes része? – kérdeztem de inkább a kezünket figyeltem.

– Álmomban elraboltál.. – egy pillanatra abbahagytam a kezének cirógatását, de aztán hümmögve folytattam mintha nem számítana, hogy a tudatalattija nem bízik bennem, sőt, még mindig engem vádol a helyzetével. Évek óta így érez, ez nem fog egyik percről a másikra megváltozni, ez a természetes. Ugyanúgy ahogy én sem tudok elvonatkoztatni az előző páromról. – De már nem voltam gyerek. – felpillantottam rá és újra csak hümmögtem. – A combomba vágtál egy kést és megforgattad. – ezúttal nem sütöttem le a szemem. Tudom, sokan azt hiszik az a természetes és azzal mutatod ki mennyire sajnálod amit tettél, ha kerülöd a szemkontaktust de én úgy tanultam, hogy nézz szembe vele. Látnod kell mit okoztál, hogy te is sérülj, és őszintén bánhasd. Mert az emberek önzők. Csak azt bánják amik rájuk is hatással van.

– Sajnálom. – mondtam őszintén.

– Szükséges volt.. Álmomban is.. Aztán felcsuktad a villanyt és lekezelted a sebet, de én arra kértelek, hogy inkább ölj meg. – mély levegőt vett de nem folytatta a történetet.

– És utána mi történt? – kérdeztem mikor már túl hosszúra nyúlt a csend.

– Azt mondtad megteszed. De nem emlékszem mi volt utána. – a párnára húzta a kezünket és fordított a helyzetükön, így most ő tartotta az én kezemet. Széttárta az ujjaimat és össze illesztette a tenyerünket, aztán összekulcsolta az ujjainkat és ő kezdett el simogatni engem. Valahol rémisztő, hogy ennyire vágyik a halálra.. De tudom, hogy ha valaki ilyen mélyen vágyja azt tudat alatt, azt nem tudod megmenteni. Neki kell úgy döntenie, hogy élni akar.

– Hogy raboltak el? Nem az álmodban hanem.. a valóságban. – még mindig nem tudom elhinni, hogy egy biztonságos környezetből csak úgy elragadtak egy gyereket. Annak nem lenne értelme.. De ha Oonoki ilyen sokmindent eltitkolt előllem, talán a végén valóban igaza lesz Deidarának és amit a kémeimről hittem az csak egy gyermeki remény, semmi több.

– Megragadta a kezem, őrültségeket mondott és betett a kocsija csomagtartójába. – felsóhajtott és a hátára fordulva engedte el a kezem. Az egyik lábát felhúzta és óvatosan végig simított a kötésen, ott ahol a varratnak kell lennie.

– Fáj?

– Kicsit. De inkább viszket. – simogatta meg újra kicsit erősebben. – A fiú akivel elrabolt, fiatalabb volt nálam. A ruhája véres volt és nagyon félt. Azt mondta a férfi megölte a szüleit.

– Ryou volt a neve ugye?

– Már akartam kérdezni de.. Mit csináltatok vele? – fordította felém a fejét.

– Mondtam, hogy mi nem..

– Nem lettünk mindannyian kémek ezt te is tudod. Ott voltál az utolsó vizsgán is és a legelején. Ha igaz amit mondasz és nem vagytok olyan kegyetlenek, akkor ez azt jelenti hogy élniük kell. – szóval így értette. Azt hittem megint engem gyanúsít azzal, hogy megöltem valakinek a családját, csak hogy elrabolhassam a gyerekét. Zavaróan akadékoskodom ezen, holott egy olyan világban élek ahol ez mindennaposnak számít, és ismerek olyan embereket akiknek ez egy laza hétfő.. De szeretem azzal áltatni magam, hogy én nem vagyok olyan mint ők. Pedig Deidarának igaza van. Én is ugyanolyan szörnyeteg vagyok. – Mi lett velük? – a hangja alig észrevehetően elvékonyodott, félt a választól de hallani akarta. Elkalandoztam és ezzel megijesztettem.

– Átlagosan öt gyereknek sikerül. A ti esetetekben nyolcan voltatok. A többi gyerek.. Változó mi lesz velük. De nem öljük meg őket. – emeltem ki a legutolsó mondatot. – Azt hitted meghaltak?

– Mind ezt hittük. – amit a tanulásuk ideje alatt meg is tudok érteni. Mégis miért akarnák folytatni a képzést ha egy biztonságos kolostori életet is élhetnek helyette? De azért nem kellett volna végig így hinnie.. Talán ő egyszer sem ment vissza a hegyre? Szóval azt hitte Ryou meghalt, mivel ő elbukott.

– A többségük a hegyen marad. Egy részük az ellátmányért felel, mások később a tanoncok körül dolgoznak. – de olyanok is vannak akik belehalnak a sérüléseikbe amit a gyakorlatokon szereznek. Remélem ez a Ryou nem tartozik közéjük. Lehet hogy Deidara tényleg tudatában van a saját emlékeinek, de biztosabb ha Ryout is megkérdezzük. Egyre több a kérdés és ki tudja mikor kaphatunk válaszokat.

Kaname megüzente Kisamével, hogy egy ideig maradjak nyugton, hogy elkerüljem a lebukást, de ez azt jelentette, hogy bizonytalan időre szabadságra küldtek. Valószínűleg a kémeim jelentései Kisaméhez fognak befutni de hamarosan kezdődik az új képzés és lezárul az előző, azon pedig nekem is ott kell lennem. Persze ott van még a Shizen is és a Medve Verem, vagyis munkám így is lesz bőven, főleg ha a Grizzlyk kitalálnak nekem valamit amivel bizonyítanom kell a hűségemet. És ott van az öcsém is..

– Itachi. – meglepetten néztem rá ő pedig újra az oldalára fordult és csendben tépelődve figyelt. Most mondta ki először a nevemet önmagaként. Vagyis azt hiszem önmagaként, ez még mindig elég zavaros. De valahogy máshogy csengett most a nevem a szájából.

– Mit szeretnél mondani? – kérdeztem hátha ezzel ösztönözhetem, hogy máskor is kimondja.

– Láthatom a családomat? – olyan halkan kérdezte, hogy alig hallottam, csak mikor zavartan ráncoltam a szemöldököm kezdett el hadarni. – Tudom, hogy hibáztam és hogy nem lett volna szabad eltitkolnom, hogy Ryou nem a testvérem, de nagyon féltem, hogy bajuk esik és az volt a lényeg, hogy ne tudjunk semmit arról kiknek dolgozunk és kikkel, épp ezért nem tudtam, hogy a többi gyerek elsuttogott rémtörténetei valójában más szervezetek miatt történtek és azt tanultunk félnünk kell tőled, szóval én csak becsuktam a szemem és hazudtam és elárultam a neved a galamboknak de.. Ha ez tényleg csak egy hiba, ha én csak egy hiba vagyok.. nem mehetnék.. haza? – ez fel sem merült bennem. Annyira lefoglaltak a saját gondolataim, hogy eszembe sem jutott, hogy.. Az elrablása és a hegyre kerülése óta nem látta a családját. Tudnom kellett volna, hogy ezt fel fogja hozni, hisz én az ő helyében biztos ugyanezt kérném. – Kérlek.. Bármilyen büntetést elviselek azért amit tettem, csak kérlek..

– Túl veszélyes lenne. – vágtam a szavába. Egy ideig csendben figyelt mintha arra várna, hogy mondok mást is de aztán lehajtotta a fejét és beletörődően hümmögött. Talán csak az árnyak tréfáltak velem de olyan volt mintha megremegnének a vállai egy pillanatra.. mintha sírna, vagy visszafojtaná azt, de aztán a párnába temette az arcát és pillanatokon belül elaludt. Tudom, hogy sokan képesek csettintésre elaludni de azt is tudom, milyen jó színész így nem hittem neki. Megérintettem a vállát, hogy biztosra menjek és mikor meg sem mozdult már tudtam, hogy csak tetteti az alvást. Talán magára kéne hagynom, hogy kisírja magát? Szívem szerint magamhoz húznám és mindent megígérnék neki.

A szívembe mart a fájdalom és összeszorult a torkom, gyűlöltem magam a gyengéd érzés miatt amit éreztem iránta és lázasan kerestem az okokat és a mentségeket.

Shisui nem gyűlölne emiatt. De ahogy Yahiko rám nézett Madaránál mikor ott álltam Deidarával.. Nem kéne hogy számítson hogy nézett rám, nem kéne hogy érdekeljen a haragja. Csak azért zavar, mert én is haragszok magamra.

Kikeltem az ágyból és kimentem, gondosan behúzva magam mögött az ajtót, nem mintha sokat számított volna de az agyam egy kis szeglete úgy érezte, ha becsukom az ajtót, azzal kiléphetek a helyzetből, azzal könnyebben elemezhetem a problémát, vagy sokkal inkább félre tehetem.

Nem Deidara volt a gond, hanem az érzéseim amiket nem értettem és nem voltak helyén valók. Lefeküdtem az érzelmileg labilis kémemmel aki elárult engem, ja és van egy szerető családja aki évek óta reménykedik abban, hogy a fiuk nem halt meg. Ez leegyszerűsítve szörnyen hangzik és megsem tudom cáfolni. Ez tipikusan az a mondat amire csak olyan mentegetőzések léteznek amik úgy kezdődnek: „Noss igen, de..” és az összes befejezés borzalmas..

„Igen, de nagyon vonzó, nézz csak rá.”

Ez még tőlem is undorító pedig egész jól nézek ki a jobb napjaimon és egy kezemen meg tudom számolni, hány emberrel feküdtem le egész életemben.

„Igen, de nem tudtam róla hogy élnek a szülei. Oonoki a hibás.”

Nem vagyok ilyen kicsinyes és gyerekes. Ha belegebedek sem fogok ilyet mondani.

„Igen, de most árult el először és lefokoztam, csak utána feküdtem le vele.”

Erre még csak nem is tudok mit mondani. Vajon Kaname már le is fokozott, csak még nem tudok róla? Én biztos ezt tenném a helyében. Tényleg szörnyeteg vagyok, mert inkább mészárolnék le egy egész klánt mint hogy ilyesmiken rágódjak. Ha a Grizzlyk közt tennék ilyet még ki is neveznének érte, de az Egerek inkább megkérdőjelezik majd, hogy valóban közéjük tartozom-e.

Néha én sem tudom, hogy valóban ide tartozom-e.

040 – Deidara

Tudtam, hogy nemet fog mondani mégis fájt. Értettem miért nem lehet de közben még sem értettem. Egyszerre volt igazságos és igazságtalan. És annyira haragudni akartam rá, annyira gyűlölni akartam de közben.. Mégis csak megmentett. Bár voltak hátsó szándékai de nem kényszerített rá, hogy lefeküdjek vele, noha abban a helyzetben nem is volt túl racionális az ítélőképességem és kiabálhatnék vele, hogy de nem akartam, de féltem és hogy megbántam, de nem bántam meg, sőt.. Újra és újra érezni akartam. Szexelni könnyebb volt mint gondolkodni és legalább addig is telt az idő, nem féltem vagy gyűlöltem magam közben, el tudtam lazulni, jól éreztem magam vele és nem voltam egyedül.

Felültem az ágyban és megtöröltem az arcomat amire rászáradtak a könnyeim. Régóta magamra hagyott és eleinte örültem ennek, de aztán a piros számokat néztem a digitális ébresztőóra kijelzőjén, amin olyan sokáig tartott mire tovább haladt az idő. Kíváncsiságból felemeltem a kütyüt és megnéztem a beállításokban, hogy van-e ébresztés bekapcsolva, mert nem rémlett, hogy a legutóbb hallottam volna bármit is.

Nincs bekapcsolva az ébresztés de van egy mentett ébresztője ami az este tizenegy óra, tizenhét perc. Furcsa időpont választás, azt is sejtethetné, hogy jelent valamit, de szerintem csak nem érdekelte, hogy nullára vagy ötre végződjön a percmutató. Valójában felesleges is, de a legtöbben így használják az ébresztő órákat. Felsóhajtva visszatettem a helyére, aztán felállva az ágyból elhúztam a szám. Húzott óvszert de attól még a ki-be mozgástól keletkező nedvek kellemetlenül rászáradtak a bőrömre a két farpofám között. Vaktában megkerestem a ruháimat és kibicegtem a fürdőbe hogy rendbe szedjem magam, de mikor olyan tíz perccel később visszamentem a szobába, az még mindig a gazdája hiányától szenvedett.

Megharagudna ha megkeresném? Talán fontos dolga van, vagy csak nem tudott mellettem elaludni. Remélem nem attól félt, hogy megölöm álmában. Hálátlan dolog lenne tőlem és ostobaság is.

Elindultam egy másik szoba felé de minden lépésnél azon gyötrődtem, hogy megint hibát követek el és csak vissza kéne mennem az ágyba és türelmesen várni, vagy játszani a sértettet amiért nem enged haza a szüleimhez, de tudatni akartam vele, hogy nem haragszok, bár fáj, de megértem és nem fogok az életére törni bosszúból vagy ilyesmi. Talán furcsán venné ki magát, ha ezt elmondanám neki. Az is lehet, hogy neki ezek fel sem merültek a fejében, akkor viszont gyanús hogy nekem igen.

Megtorpantam és szívem szerint felnyüszítettem volna de nem vagyok már gyerek. Dühösen morranva indultam el újra és ezúttal benyitottam minden szobába ami az utamba esett. Ha az egyikben épp alszik akkor azt akár bóknak is vehetném, hogy ilyen veszélyesnek tart.

Az egyik ajtó nyitása után meglepetten fagytam le egy pillanatra. Itachi a szoba túlvégén lévő kis teraszon állt amin aligha férne el háromnál több ember kényelmesen és azok is csak a korlát mellett, és dohányzott. Az érkezésemre azonban ő is megdermedt egy pillanatra.

– Zavarlak? – kérdeztem halkan és csak reméltem, hogy hallja, de mivel nem válaszolt, gyanítom, nem terjedt el odáig a hang, ami a hangos tücsök zenekar mellett érthető is. Behúztam magam mögött az ajtót és óvatos léptekkel elindultam felé, de nem tűnt úgy, hogy nagyon ellenezné a közeledésemet, így kissé bátrabban léptem ki mellé a kellemesen hűvös levegőre.

– Nem tudsz aludni? – szívem szerint visszakérdeztem volna, hogy ő miért nem alszik, de a tekintetem megpihent a hamutartón amiben négy-öt csikket láttam elnyomva. A füst az arcomba szállt, enyhe mentolos illatot éreztem benne, de mielőtt kielemezhettem volna, Itachi a derekamra tette a kezét és elém lépett ami miatt kihagyott egy ütemet a szívem de aztán már el is engedett, ahogy átfurakodva mellettem a másik oldalamra állt. Ekkor jöttem rá, hogy a füst miatt teszi, hogy nem fújja rám.

– Egyes helyeken ha valakire ráfújod a füstöt, az szexuális felhívást jelent. – ezen elmosolyodott miközben átnyúlt mögöttem a korláton, hogy magához vegye a hamutartót.

– Egyes helyeken nem veszik elég komolyan a passzív dohányzás káros hatásait. – vagy csak nem érdekli őket. Amúgy is mindenki haldoklik. – Nem tudsz aludni? – miért kérdez meg újra valamit amire nem felelek? Miért olyan fontos, hogy éhes vagyok-e vagy álmatlan?

– Nem jöttél vissza. – azonnal megbántam amint kimondtam és ösztönösen elfordítottam a fejem, hogy elrejtsem a zavarom. Pár perce még arra gondoltam, hogy nem vagyok már gyerek, hogy panaszosan vagy épp hisztisen nyüsszögjek erre úgy állok itt mint aki nem tud aludni a plüss nyuszija nélkül. Vagy plüss varja, oly mindegy. – Miért ilyen kihalt a határ? – kérdeztem terelés gyanánt. Itachi lepöckölte a hamut a kis tartóba és újra beleszívott mielőtt válaszolt volna.

– Én nem látom kihaltnak. – zavartan néztem rá ő pedig finoman megfogta az állam és a rét felé fordította aminek a túloldalán egy erdő volt és sötét árnyak. Ahogy rájuk fókuszáltam csak még rémisztőbb lett. – Mi a baj? – elengedte az állam, valószínűleg nem tudtam elrejteni a félelmet az arcomról.

– Nem szeretem az erdőket. – mondtam halkan, mintha attól félnék, az erdő meghallja és elragad. Újra.

– Az erdőben futottál ugye? Mikor elrabolt az az ember, de elmenekültetek előle. – megingattam a fejem.

– Nem menekültünk. Ott hagyott minket a házban az erdőben. Nem volt cipőnk, elégedte mielőtt elment és bezárta az ajtót de kitörtük az ablakot. – felemeltem a kezem és felé nyújtottam a bal csuklóm amin egy hosszú vágás hege éktelenkedett. – Ryou még kicsi volt szóval próbáltam neki segíteni kimászni a rácsok között, de ő beletenyerelt egy kiálló szilánkba én pedig egy másikkal felsértettem a karomat. – felsóhajtva fordítottam hátat az erdőnek és átkaroltam a testem. – Azt hittük kijutni lesz nehéz, de azt megúsztuk ennyivel. Az volt a legrosszabb, hogy nem tudtuk hol vagyunk és a kocsi kerekének a nyomait eltakarták a lehulló levelek. Oonoki talált ránk, elfutottam előle Ryouval de Watabanét utánnunk küldte és a többit már tudod. – azt hazudtuk, hogy testvérek vagyunk és elviseltünk mindent ami ezután következett. Olyan volt mint egy kalandos kis mese a tv-ben, csak épp mi voltunk a különleges képzésben részesített gyerekek.

– Azok akik részesei ennek a világnak, soha nem lehetnek szabadok. Ezt te is tudod ugye?

– A szervezetekre gondolsz vagy magára az életre? – az arca komor volt mikor felé pillantottam de aztán lehunyta a szemeit és halványan elmosolyodott.

– Az élet tényleg folytogató, de a szervezetek sűrűjében élve sokkal erősebben zárul a torkodra a fogság és veszélyesebben cseng az igazság. – meglepetten vontam fel a szemöldököm. – Az egyik barátom folyton költőien fogalmazza meg a titkos üzeneteit. – emelte a szájához a cigarettát aminek a végét szívta el éppen.

– Szóval ha egyszer a sötétség része vagy, többé nem élhetsz a fény illúziójában. Megértettem. Visszamegyek az öreghez és nézhetem a fákat. – amiket egy erdei tömegben gyűlölök. Rettegésben élhetem le az életemet.

– Termeszthetsz is.

– Ettől már is jobb a kedvem. Vajon mit ültessek? Krumplit, répát vagy retket? Tudod mit, nem aprózom el, mindre lesz időm. – bólogattam és igyekeztem lelkesnek tűnni de a hangom fásultsága olyan ösztönösen könyörgött Itachinak, hogy vigasztaljon meg, hogy magam is elcsodálkoztam rajta. Úgy tűnik tudat alatt rájöttem hogy kell viselkednem vele, hogy boldoggá tegyem.

– Ha lecsitulnak a dolgok, meglátogatlak néha. Nem fogsz unatkozni. – szóval én leszek a hegyen élő erdei kurvája, aki egésznap a földet túrja aztán órákig sikálja a körme alól a földet, hogy szép tiszta és illatos legyen mikor megérkezik.

– Hmm.. És addig hova dugjuk az öreget? Elküldjük sétálni egy kosárral, hogy szedjen málnát?

– Engem nem zavar ha hallja, hogy mit csinálunk, de ha téged igen.. – vont vállat és elnyomta a csikket. Nem tetszik ez a lehetőség. Nem akarok a hegyen élni az erdőben az öreggel és zöldségeket termeszteni. – Nem vagy éhes? – kérdezte én pedig felsóhajtva félrefordultam tőle.

– Nem. – beléptem az erkélyről és vissza indultam a szobába. Majd termesztek magamnak retket a hegyen és naphosszat rágcsálok, hogy elég húsos legyek ahhoz, hogy ne tegyen fel nekem ilyen kérdéseket, mikor majd néha nap eljön, hogy ellenőrizze jó fogolyként nem szöktem-e el, és jó szeretőként várok rá.

A sok zöldségtől vajon meg lehet hízni, ha mellette naphosszat kapál az ember?

Miután ott hagytam nem jött vissza a szobájába. Hajnalodott mikor hallottam a kocsit elhajtani, azt nem tudom honnan szerzett magának ruhát, de ez foglalkoztatott legkevésbé a többi felesleges dolog mellett amin hiába agyalnék. Már kijelölte a folytatást és hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy az egész életemet az erdőben kell majd el töltenem. Ehhez milyen szerep illene? Hálát kéne mutatnom amiért élhetek? Még akkor is ha inkább meghalnék. Vagy várjam meg amíg rám un? Talán nem is gondolta komolyan, hogy majd meglátogat. De mi van mégis? Milyen elbaszott szerep az amiben ennyire vele akarok lenni, hogy már a halál is várhat egy apró ígéret miatt? Mindenesetre az nagyon csúnya lenne, ha öngyilkos lennék a házában.