Kelepce 9. rész

Varjú – Itachi

Rémálma volt. Deidarának rémálma volt.

Óvatosan végigsimítottam az egyik ujjammal az egyik remegő szemöldökét, ami miatt még jobban összekuporodott. Azt reméltem, ha megérintem majd kisimulnak a vonásai és ellazul de csak még görcsösebbé vált. Ennek ellenére nem tudtam megállni, hogy újra próbálkozzam, ezúttal kiugró arccsontját simítottam végig és a füle mögé tűrtem egy tincset. A keze megremegett a takarón, egy pillanatra erősebben markolta meg az anyagot.

Kissé csalódottan húztam el a kezem és felültem az ágyban. A hűvös levegő jóleső borzongással töltött el, a nyitott ablak előtt meglibbent a függöny, felfedve egy pillanatra a hold fényét.

Felálltam és a szekrényhez lépve kivettem belőle egy melegítő alsót majd belebújtam és az ablakhoz lépve elhúztam a sötétítő függönyt így a hold bevilágított a szobába. A fény megvilágította az arcát, a vonásai lassan kisimultak és egy nyugodtabb, mélyebb levegővételt vett.

Egy kém, aki fél a sötétben. Érdekes srác.

Felidéztem az elmúlt éveket, hogy milyen helyzetekben lehetett része ami miatt ennyivel idősebbnek néz ki a koránál. Ráadásul egy fűszálban bukott el miközben máskor sokkal nehezebb terepeken mozgott már. Végkimerültségben elkövetett hiba vagy Naruto nem is olyan ostoba, mint hittük és ő jött rá, hogy Deidara nem az akinek mondja magát? Bárhogyis legyen, a jelenlegi helyzetünkön ez nem változtat.

Néztem ahogy fekszik az ágyamban és még mindig nem tudtam elvonatkoztatni róla, mennyire gyönyörű ahogy létezik. Ahogy finoman emelkedik és süllyed a mellkasa, ahogy halkan szuszog.

Talán ez is egyfajta gyász. Miután láttam Shiuit ahogy összecsuklik és a földre zuhanva elvérzik, aztán megszűnik a világ részének lenni, az megváltoztatott bennem valamit. Nap mint nap találkoztam a halállal, de egyik sem számított annyira, mint az övé. A létezése hiánya megfullasztott újra és újra és mikor Deidarával vagyok, mintha az emlékezetembe akarnám vésni minden pillanatát annak, hogy él még valaki, aki ennyire nagy hatással van rám, mint ahogy ő is volt.

Tévedtem. Ez nem gyász. Csak szeretném Shiusihoz kötni, ami elég beteges elgondolás.

Deidara megmozdult, az egyik lába most kilógott a takaró alól, ahogy elnyúlt az ágyon, fedetlen combján még a gyér fényben is jól kivehető volt a sötét varrat. A kötés finoman meglazult az aktus alatt és mikor végeztünk nem tekertük be vele újra. Deidara szinte azonnal elaludt, nekem pedig nem volt kedvem ágyneműt cserélni, ezért finoman áttöröltem a testét nedves törölközővel és áthoztam a szobámba.

Felvettem egy tiszta kötést az asztalomról, majd leültem az ágy szélére és finoman megemelve a lábát elkezdtem körbe tekerni vele a combját. A takaró lentebb csúszott róla így csak az árnyékok takarták el szemérmességét. Hirtelen megremegett a teste, épp csak egy pillanatra, de mikor felpillantottam az arcára, a tekintetünk találkozott. Lustán pislogott, a szemei fáradtságtól csillogtak. Nem tudom most ki ő, de olyan édesen tüneményes ez az arca.

Bedugtam a kötés végét az alatta lévő réteg alá, majd áthúztam rajta és újra meghurkoltam. Megsimogattam a combját majd vissza dőltem mellé a puha matracra. Úgy fordította a fejét, hogy rám tudjon nézni, amin elmosolyodtam és megsimogattam az arcát. Ezúttal nem rezzent össze és nem tűnt úgy, hogy kellemetlen számára az érintésem.

– Felébresztettelek? – Nemlegesen hümmögött. – Akkor rosszat álmodtál? – Egy darabig gondolkodott, de végül egy aprót bólintott. – Elmeséled? – a szemöldöke ráncba szaladt mintha váratlanul érte volna a kérdés. Egy kicsit magamat is megleptem vele. Talán csak a hely teszi és az éjszaka, meg az hogy ilyen közel kerültünk egymáshoz fizikailag, de tényleg érdekelt.

– Az erdőben voltam. – a hangja rekedt és még mélyebb a megszokottnál. – Aztán egy cukrászdában, de átépítési munkák folytak. A sütemény tetején megült a vakolat, de senki nem panaszkodott. Sőt… Az öreg azt mondta az a legfinomabb, amin a legtöbb van. – hümmögve hallgattam, miközben a füle mögé tűrtem egy tincsét.

– Te is ott voltál. – ez meglepett. – A kobold neked adta a legnagyobb szelet tortát, azt mondta a démonok szeretik az édességet. – A démonok? Deidara felemelte a kezét és megfogta a fülem majd végig simított rajta. A mozdulat olyan könnyed volt és lágy, hogy egy pillanatra lehunytam a szemeimet. – Nincs hegyes démon füled. – észrevételezte aztán leengedte a kezét én pedig kinyitottam a szemem. – Nem álmodok. – állapította meg miközben a kezét figyelte.

– Nem álmodsz. – erősítettem meg és megfogva a kezét közénk fektettem majd apró köröket kezdtem el rajzolni a bőrére a hüvelykujjammal. – Mi volt a rémes része? – végül is eddig nem tűnik vészesnek.

– Elraboltál. – egy pillanatra abbahagytam a kezének cirógatását, mert nem tudtam eldönteni ez az álomhoz tartozik vagy egy valós vád. Nem csodálkoznék az utóbbin. Évek óta így érez, ez nem fog egyik percről a másikra megváltozni, ez a természetes. Ugyanúgy ahogy én sem tudok elvonatkoztatni az előző páromról.

– De már nem voltam gyerek. – szóval még is csak az álmáról van szó.

– A combomba vágtál egy kést és megforgattad. – ez is egy olyan része az álmának, ami a valósághoz is tartozik.

Tartottam a szemkontaktust, pedig bántam, hogy ilyen mély nyomot ejtettem rajta. Tudom, sokan azt hiszik az a természetes és azzal mutatod ki mennyire sajnálod, amit tettél, ha kerülöd a szemkontaktust de én úgy tanultam, hogy nézz szembe vele. Látnod kell mit okoztál, hogy te is sérülj, és őszintén bánhasd. Mert az emberek önzők. Csak azt bánják igazán, ami rájuk is hatással van.

– Sajnálom. – mondtam őszintén.

– Szükséges volt. – legutóbb is ezt mondta. – Aztán felcsuktad a villanyt és lekezelted a sebet, de én arra kértelek, hogy inkább ölj meg. – mély levegőt vett, mintha folytatni akarná, de aztán becsukta a száját.

– És utána mi történt? – kérdeztem mikor már túl hosszúra nyúlt a csend. Úgy fordította a kezünk, hogy ne simogassam tovább, helyette az ujjaimat fogva finoman megnyomkodta az ujjbegyeimet.

– Azt mondtad megteszed. De nem emlékszem mi volt utána. – motyogta maga elé a kezünket figyelve.

Valahol rémisztő, hogy ennyire vágyik a halálra. De tudom, hogy ha valaki ilyen mélyen vágyja azt tudat alatt is, azt nem tudod megmenteni. Neki kell úgy döntenie, hogy élni akar.

Shisui élni akart, de meghalt.

Deidara meg akar halni, de él.

– Hogy raboltak el? Nem az álmodban, hanem… a valóságban.

Még mindig nem tudom elhinni, hogy egy biztonságos környezetből csak úgy elragadtak egy gyereket. Annak nem lenne értelme. De ha Oonoki ilyen sokmindent eltitkolt előllem, talán a végén valóban igaza lesz Deidarának és amit a kémeimről hittem, az csak egy gyermeki remény, semmi több.

– Megragadta a kezem, őrültségeket mondott és betett a kocsija csomagtartójába. – felsóhajtott és a hátára fordulva engedte el a kezem. Az egyik lábát felhúzta és óvatosan végig simított a kötésen, ott ahol a varratnak kell lennie.

– Fáj?

– Kicsit, de inkább viszket. – simogatta meg újra kicsit erősebben. – A fiú akivel elrabolt, fiatalabb volt nálam. A ruhája véres volt és nagyon félt. Azt mondta a férfi megölte a szüleit.

– Ryou volt a neve ugye?

– Mit csináltatok vele? – fordította felém a fejét.

– Mondtam, hogy mi nem…

– Nem lettünk mindannyian kémek ezt te is tudod. – vágott a szavamba.

Szóval így értette. Azt hittem megint engem gyanúsít azzal, hogy megöltem valakinek a családját, csak hogy elrabolhassam a gyerekét. Zavaróan akadékoskodom ezen, holott egy olyan világban élek, ahol ez mindennaposnak számít, és ismerek olyan embereket, akiknek ez egy laza hétfő. Szeretem azzal áltatni magam, hogy én nem vagyok olyan mint ők.

Pedig Deidarának igaza van. Én is ugyanolyan szörnyeteg vagyok.

– Ott voltál az utolsó vizsgán és a legelején is, te is tudod milyen kevesen maradtunk. Ha igaz amit mondasz, és nem vagytok olyan kegyetlenek, akkor ez azt jelenti, hogy élniük kell.

Határozottan a szemembe néz, válaszokat követel. Bátor, ahhoz képest amit eddig tapasztaltam tőle. Eddig kerülte a tekintetem, fél és remegett, azt mondta nem emlékszik a múltra, mindezt azért, mert attól félt megöljük a családját. Most hogy elhatározta megbízik bennem, egész felélénkült. Remélem ez nem egy újabb szerep.

– Mi lett velük? – a hangja alig észrevehetően elvékonyodott, félt a választól, de hallani akarta. Elkalandoztam és ezzel megijesztettem.

– Azt hiszed meghaltak? – inkább kijelentés, mint kérdés, válaszolni sem válaszol rá, csak összepréselt ajkakkal figyel. Felsóhajtva csíptem meg az arcát, ő pedig ösztönösen húzta el a fejét és védekezőleg rá tette a tenyerét. Meg szeretném csípni az orrát, hogy megmutassam mennyi szabad felületet hagy egy újabb támadásra, de lehet nem most kéne játszadoznom.

– A többségük a hegyen marad. – feleltem végül. – Egy részük az ellátmányért felel, mások később a tanoncok körül dolgoznak. – de olyanok is vannak, akik belehalnak a sérüléseikbe, amit a gyakorlatokon szereznek. Remélem ez a Ryou nem tartozik közéjük. Lehet, hogy Deidara tényleg tudatában van a saját emlékeinek, de biztosabb, ha Ryout is megkérdezzük. Egyre több a kérdés és ki tudja mikor kaphatunk válaszokat.

Kaname megüzente Kisamével, hogy egy ideig maradjak nyugton, hogy elkerüljem a lebukást, de ez azt jelentette, hogy bizonytalan időre szabadságra küldtek. Valószínűleg a kémeim jelentései Kisaméhez fognak befutni, de hamarosan kezdődik az új képzés és lezárul az előző, azon pedig nekem is ott kell lennem. Persze ott van még a Shizen is és a Medve Verem, vagyis munkám így is lesz bőven, főleg ha a Grizzlyk kitalálnak nekem valamit, amivel bizonyítanom kell a hűségemet. És ott van az öcsém is…

– Itachi. – meglepetten néztem rá ő pedig újra az oldalára fordult és csendben tépelődve figyelt.

Most mondta ki először a nevemet önmagaként. Vagyis azt hiszem önmagaként, ez még mindig elég zavaros. De valahogy máshogy csengett most a nevem a szájából.

– Mit szeretnél mondani? – kérdeztem hátha ezzel ösztönözhetem, hogy máskor is kimondja.

– Láthatom a családomat? – olyan halkan kérdezte, hogy alig hallottam, csak mikor zavartan ráncoltam a szemöldököm kezdett el hadarni.

– Tudom, hogy hibáztam és hogy nem lett volna szabad eltitkolnom, hogy Ryou nem a testvérem, de nagyon féltem, hogy bajuk esik és az volt a lényeg, hogy ne tudjunk semmit arról kiknek dolgozunk és kikkel, épp ezért nem tudtam, hogy a többi gyerek elsuttogott rémtörténetei valójában más szervezetek miatt történtek és azt tanultunk félnünk kell tőled, szóval én csak becsuktam a szemem és hazudtam és elárultam a neved a galamboknak de… Ha ez tényleg csak egy hiba, ha én csak egy hiba vagyok… nem mehetnék… haza?

Ez fel sem merült bennem. Annyira lefoglaltak a saját gondolataim, hogy eszembe sem jutott, hogy haza engedjem. Pedig az elrablása és a hegyre kerülése óta nem látta a nagyon is normális és rendes családját, akik azóta is reménykednek abban, hogy visszatér, vagy hírt kapnak felőle.

Tudnom kellett volna, hogy ezt fel fogja hozni, hisz én az ő helyében biztos ugyanezt kérném.

– Kérlek. Bármilyen büntetést elviselek azért amit tettem, csak kérlek…

– Túl veszélyes lenne. – vágtam a szavába.

Egy ideig csendben figyelt mintha arra várna, hogy mondok mást is de aztán lehajtotta a fejét és beletörődően hümmögött. Talán csak az árnyak tréfáltak velem, de olyan volt mintha megremegnének a vállai egy pillanatra. Mintha sírna, vagy visszafojtaná azt, de aztán a párnába temette az arcát és pillanatokon belül elaludt. Tudom, hogy sokan képesek csettintésre elaludni, de azt is tudom, milyen jó színész így nem hittem neki. Ellazítani a tested és egyenletesen lélegezni nem nehéz, de ha jól láttam amit láttam, akkor neki ez most igenis nehéz lehet. Mert szíve szerint sírna, nem igaz?

Talán magára kéne hagynom, hogy ne kelljen színlelnie? Szívem szerint magamhoz húznám és mindent megígérnék neki.

A szívembe mart a fájdalom és összeszorult a torkom, gyűlöltem magam a gyengéd érzés miatt amit éreztem iránta, és lázasan kerestem az okokat és a mentségeket.

Shisui nem gyűlölne emiatt. De ahogy Yahiko rám nézett Madaránál mikor ott álltam Deidarával... Nem kéne hogy számítson hogyan nézett rám, nem kéne hogy érdekeljen a haragja. Csak azért zavar, mert én is haragszok magamra és mert megértem az érzéseit.

Kikeltem az ágyból és kimentem, gondosan behúzva magam mögött az ajtót, nem mintha sokat számított volna, de az agyam egy kis szeglete úgy érezte, ha becsukom az ajtót, azzal kiléphetek a helyzetből, azzal könnyebben elemezhetem a problémát. Vagy sokkal inkább félre tehetem.

Nem Deidara volt a gond, hanem az érzéseim, amiket nem értettem és nem voltak helyén valók. Lefeküdtem az érzelmileg labilis kémemmel, aki elárult engem, ja és van egy szerető családja, aki évek óta reménykedik abban, hogy a fiuk nem halt meg. Ez leegyszerűsítve szörnyen hangzik és megsem tudom cáfolni. Ez tipikusan az a helyzet amire csak olyan mentegetőzések léteznek, amik úgy kezdődnek: „Noss igen, de…” és az összes befejezés borzalmas.

„Igen, de nagyon vonzó, nézz csak rá.”

Ez még tőlem is undorító pedig egész jól nézek ki a jobb napjaimon és egy kezemen meg tudom számolni, hány emberrel feküdtem le egész életemben.

„Igen, de nem tudtam róla hogy élnek a szülei. Oonoki a hibás.”

Nem vagyok ilyen kicsinyes és gyerekes. Ha belegebedek sem fogok ilyet mondani.

„Igen, de most árult el először és lefokoztam, csak utána feküdtem le vele.”

Erre még csak nem is tudok mit mondani.

Vajon Kaname már le is fokozott, csak még nem tudok róla? Én biztos ezt tenném a helyében. Tényleg szörnyeteg vagyok, mert inkább mészárolnék le egy egész klánt, mint hogy ilyesmiken rágódjak. Ha a Grizzlyk közt tennék ilyet még ki is neveznének érte, de az Egerek inkább megkérdőjelezik majd, hogy valóban közéjük tartozom-e.

Néha én sem tudom, hogy valóban ide tartozom-e.

040 – Deidara

Tudtam, hogy nemet fog mondani mégis fájt.

Értettem miért nem lehet, de közben még sem értettem. Egyszerre volt igazságos és igazságtalan.

Annyira haragudni akartam rá, annyira gyűlölni akartam, de közben pontosan tudtam, hogy kiváltságos helyzetben vagyok és így is többet kaptam mint amennyit érdemeltem volna. Egy ilyen árulás után egyszerűen csak lefokoznak és vígan élhetek majd tovább ha ennek a színjátéknak vége.

Nem kényszerített rá, hogy lefeküdjek vele, noha abban a helyzetben nem is volt túl racionális az ítélőképességem és kiabálhatnék vele, hogy „de nem akartam”, „de féltem” és hogy „megbántam”, de nem bántam meg, sőt. Újra és újra érezni akartam. Szexelni könnyebb volt mint gondolkodni, és legalább addig is telt az idő, nem féltem vagy gyűlöltem magam közben, el tudtam lazulni, jól éreztem magam vele és nem voltam annyira egyedül.

Felültem az ágyban és megtöröltem az arcomat amire rászáradtak a könnyeim. Régóta magamra hagyott és eleinte örültem ennek, de aztán a piros számokat néztem a digitális ébresztőóra kijelzőjén, amin olyan sokáig tartott mire tovább haladt az idő. Kíváncsiságból felemeltem a kütyüt és megnéztem a beállításokban, hogy van-e ébresztés bekapcsolva, mert nem rémlett, hogy a legutóbb hallottam volna bármit is.

Nincs bekapcsolva az ébresztés, de van egy mentett ébresztője, ami az este tizenegy óra, tizenhét perc. Furcsa időpont választás, azt is sejtethetné, hogy jelent valamit, de szerintem csak nem érdekelte, hogy nullára vagy ötre végződjön a percmutató. Valójában felesleges is, de a legtöbben így használják az ébresztő órákat.

Felsóhajtva visszatettem a helyére, aztán felállva az ágyból elhúztam a szám. Még mindig nem tudok rendesen lábra állni. A karjaiban hozott át abból a szobából ahol az elmúlt napokban lábadoztam. Vissza kéne oda mennem, ez mégiscsak az ő szobája.

A tárgyakba kapaszkodva csoszogtam el a falig. Már ez a pár lépés is nagyon fáj, hogy jutok így el a másik szobáig? Ráadásul azt sem tudom, hogy hol van. Vissza kéne feküdnöm és türelmesen várnom? Reggel Hidan úgy is el fog jönni, és ő biztos át támogatna a másik szobába. Ő legalább tudja hol van.

Nem, így is túl sokat támaszkodok rájuk, hisz Hidan meg is jegyezte, hogy kiváltságos helyzetben vagyok.

Kinyitottam az ajtót és kimentem a folyosóra, majd találomra elindultam az egyik irányba.

Nagyon fáj. Liftezik a gyomrom és kicsit homályosan is látok, de ez nem biztos, hogy a fájdalomtól van, ugye? Megtorpantam és szívem szerint felnyüszítettem volna, de ehelyett a falnak döntöttem a fejem és mély lélegzeteket vettem. A jobbik lábamra nehezedtem, így a sérült combom kevésbé hasogatott.

Dühösen morranva indultam el újra és úgy döntöttem óvatosan benyitok minden szobába ami az utamba kerül. Találtam egy fürdőszobát és külön egy wc-t ami ismerős volt. Itt már jártam, bár elég sötét van, de felismerem. Akkor itt kell lennie a vendégszobának is.

A következő ajtó nyitása után meglepetten fagytam le egy pillanatra. Itachi a szoba túlvégén lévő kis teraszon állt, és épp dohányzott. Az érkezésemre azonban ő is megdermedt egy pillanatra.

– Zavarlak? – kérdeztem halkan és csak reméltem, hogy hallja, de mivel nem válaszolt, gyanítom, nem terjedt el odáig a hang, ami a hangos tücsök zenekar mellett érthető is. Behúztam magam mögött az ajtót és óvatos léptekkel elindultam felé, igyekezve összeszorítani a fogam, hogy ne vegyek tudomást a kínzó fájdalomról. Itachi letette a cigarettát és kinyitotta az erkély ajtaját.

– Nem kéne lábra állnod. – alighogy kimondta, valószínűleg eszébe jutott mit csináltunk nemrég, amit szintén nem lett volna szabad, mert elhúzva a száját elém lépett és a kezét nyújtotta. Hálásan elfogadtam ő pedig kivezetett az erkélyre, ahol a korlátnak döntöttem a csípőmet és behajlítva a sérült lábamat, vizsgálódva megsimogattam a sebem. – Jól vagy? – csak bólintottam, Itachi pedig behúzta az erkély ajtaját, gondolom, hogy ne szálljon be a füst, és utána a hamutartóhoz lépve újra felvette a már meggyújtott szálat és a szájához emelve beleszívott. Volt valami sejtelmes abban, ha egy vonzó ember dohányzott. Talán a füst az oka, bár sosem gondolkoztam ezen mélyebben. A combom lüktetése mintha helyeselné, hogy inkább rá fordítsak figyelmet, a cigaretta füstje helyett, így finoman simogattam a seb körüli területet az anyagon keresztül.

– Nem tudsz aludni? – szívem szerint visszakérdeztem volna, hogy ő miért nem alszik, de a tekintetem megpihent a hamutartón, amiben négy-öt csikket láttam elnyomva. A füst az arcomba szállt, enyhe mentolos illatot éreztem benne, de mielőtt kielemezhettem volna, Itachi a derekamra tette a kezét és elém lépett, ami miatt kihagyott egy ütemet a szívem de aztán már el is engedett, ahogy átfurakodva mellettem a másik oldalamra állt. Ekkor jöttem rá, hogy a füst miatt teszi, hogy nem fújja rám.

A szemem az előttem lévő helyre tévedt. Semmi oka nem volt rá, hogy úgy menjen el előttem mintha egy pici erkélyen ácsorognánk! Ez a gondolataom az arcomra is kiülhetett mert elmosolyodott mikor felé fordultam.

– Nehéz rólad levenni a kezem. – a tenyerébe fektette az állát miközben lazán könyökölt az erkély korlátján.

– Egyes helyeken, ha valakire ráfújod a füstöt, az szexuális felhívást jelent. – kiszélesedett egy pillanatra a mosolya és halkan felhorkantott.

– Egyes helyeken nem veszik elég komolyan a passzív dohányzás káros hatásait. – felelte miközben a mosolya lassan lehervadt az arcáról.

– Vagy csak nem érdekli őket. Amúgy is mindenki haldoklik. – sóhajtottam és az égre pillantottam. Itt látszódnak a csillagok. – Nem jöttél vissza.

Azonnal megbántam amint kimondtam és csak remélni mertem, hogy nem látja a zavarom.

Pár perce még arra gondoltam, hogy nem vagyok már gyerek, hogy panaszosan vagy épp hisztisen nyüsszögjek erre úgy állok itt, mint aki nem tud aludni a plüss nyuszija nélkül. Vagy plüss varja, oly mindegy.

– Miért ilyen kihalt a határ? – kérdeztem terelés gyanánt. Itachi lepöckölte a hamut a kis tartóba és újra beleszívott mielőtt válaszolt volna.

– Én nem látom kihaltnak. – zavartan néztem rá ő pedig finoman megfogta az állam és a rét felé fordította, aminek a túloldalán egy erdő volt és sötét árnyak. Ahogy rájuk fókuszáltam csak még rémisztőbb lett. – Mi a baj? – elengedte az állam, valószínűleg nem tudtam elrejteni a félelmet az arcomról.

– Nem szeretem az erdőket. – mondtam halkan, mintha attól félnék, az erdő meghallja és elragad. Újra.

– Az erdőben futottál ugye? Mikor elrabolt az az ember, de elmenekültetek előle. – megingattam a fejem.

– Nem menekültünk. Ott hagyott minket egy kis házban. Nem volt cipőnk, elégedte mielőtt elment és bezárta az ajtót, de kitörtük az ablakot. – felemeltem a kezem és felé nyújtottam a bal csuklóm, amin egy hosszú vágás hege éktelenkedett a kézfejem oldalától egészen fel az alkarom közepéig. – Ryou még kicsi volt szóval próbáltam neki segíteni kimászni a rácsok között, de ő beletenyerelt egy kiálló szilánkba én pedig egy másikkal felsértettem a karomat. – felsóhajtva fordítottam hátat az erdőnek és átkaroltam a testem. – Azt hittük kijutni lesz nehéz, de azt megúsztuk ennyivel. Az volt a legrosszabb, hogy nem tudtuk hol vagyunk és a kocsi kerekének a nyomait eltakarták a lehulló levelek. Oonoki talált ránk, elfutottam előle Ryouval de Watabanét utánunk küldte és a többit már tudod. – azt hazudtuk, hogy testvérek vagyunk és elviseltünk mindent ami ezután következett. Olyan volt, mint egy kalandos kis mese a tv-ben, csak épp mi voltunk a különleges képzésben részesített gyerekek.

– Azok akik részesei ennek a világnak, soha nem lehetnek szabadok. Ezt te is tudod ugye? – kérdezte, mintha csak emlékeztetni akarna rá, hogy miért mondott nemet mikor arra kértem, hagy menjek haza.

– A szervezetekre gondolsz vagy magára az életre? – az arca komor volt mikor felé pillantottam, de aztán lehunyta a szemeit és halványan elmosolyodott.

– Az élet tényleg folytogató, de a szervezetek sűrűjében élve sokkal erősebben zárul a torkodra a fogság és veszélyesebben cseng az igazság. – meglepetten vontam fel a szemöldököm. – Az egyik barátom folyton költőien fogalmazza meg a titkos üzeneteit. – emelte a szájához a cigarettát.

– Szóval ha egyszer a sötétség része vagy, többé nem élhetsz a fény illúziójában. Megértettem. Visszamegyek az öreghez és nézem a fákat. – amiket egy erdei tömegben gyűlölök.

– Termeszthetsz is.

– Ettől már is jobb a kedvem. Vajon mit ültessek? Krumplit, répát vagy retket? Tudod mit, nem aprózom el, mindre lesz időm. – bólogattam és igyekeztem lelkesnek tűnni, de a hangom fásultsága olyan ösztönösen könyörgött Itachinak, hogy vigasztaljon meg, hogy magam is elcsodálkoztam rajta. Úgy tűnik tudat alatt rájöttem, hogy kell viselkednem vele, hogy boldoggá tegyem.

– Ha lecsitulnak a dolgok, meglátogatlak néha. Nem fogsz unatkozni. – szóval én leszek a hegyen élő erdei kurvája, aki egésznap a földet túrja aztán órákig sikálja a körme alól a koszt, hogy szép tiszta és illatos legyen mikor megérkezik.

– Hmm… És addig hova dugjuk az öreget? Elküldjük sétálni egy kosárral, hogy szedjen málnát?

– Engem nem zavar ha hallja, hogy mit csinálunk, de ha téged igen… – vont vállat és elnyomta a csikket. Nem tetszik ez a lehetőség. Nem akarok a hegyen élni az erdőben az öreggel és zöldségeket termeszteni. – Nem vagy éhes? – kérdezte én pedig felsóhajtva félrefordultam tőle.

– Nem.

Majd termesztek magamnak retket a hegyen és naphosszat rágcsálok, hogy elég húsos legyek ahhoz, hogy ne tegyen fel nekem ilyen kérdéseket, mikor majd néha nap eljön, hogy ellenőrizze jó fogolyként nem szöktem-e el, és jó szeretőként várok-e rá.

A sok zöldségtől vajon meg lehet hízni, ha mellette naphosszat kapál az ember?

Már kijelölte a folytatást és hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy az egész életemet az erdőben kell majd el töltenem. Ehhez milyen szerep illene? Hálát kéne mutatnom amiért élhetek, még akkor is ha inkább meghalnék? Vagy várjam meg amíg rám un?

Talán nem is gondolta komolyan, hogy majd meglátogat. De mi van, ha mégis?

Milyen elbaszott szerep az amiben annyira vele akarok lenni, hogy már a halál is várhat egy apró ígéret miatt? Mert ez csak egy újabb szerep ugye?

Mindenesetre az nagyon csúnya lenne, ha öngyilkos lennék a házában.

10. rész - Nem akarok emlékezni