Secret Soldier

 Nem kell, hogy értelme legyen   Nem is emlékszem, mikor ébredtem ilyen kipihenve utoljára. Tooru alvó arcára pillantottam, mire óhatatlanul is elmosolyodtam. Belélegezve az ismerős mégis ismeretlen illatot, közelebb bújtam hozzá. Tooru félálomban motyogott valamit, majd átkarolva ölelt magához és mély levegőt véve tovább aludt. Tegnap nagyon fáradtnak tűnt, nem csoda, hogy még mindig alszik. Az arcát tanulmányozva megfigyeltem minden apró kis változást. Az idő rajta is meglátszik, a sok évnyi hadakozás a szüleivel, a sport karrier ahol két olyan személyt kell elviselnie akiket ki nem állhat.. Iwaizumi minden bizonnyal sokszor eljött hozzá, vagy épp Tooru látogatta meg őt, de mindkettőjüknek megvan a saját élete. Iwaizuminak az állatkert, mint ahogy tegnap kiderült, Toorunak pedig a röplabda. Én nem tudtam volna egyedül élni. Amíg Kenma nem költözött hozzám, nagyon magányos voltam. – Koushi. – Hm? – Tényleg itt vagy? – egyik kezemet az arcára simítottam és megpusziltam ajk...

Itt vagyok.. Kou a szobaajtóban állva figyelte ahogy megágyazok magunknak. Többször is megpróbált mondani valamit, de az elmúlt napok fényében inkább jobbnak látta hallgatni, vagy legalábbis nagyon küzdött vele, hogy ne kotyogjon feleslegesen. Egy ideig zavaró volt ahogy így tépelődik, de most már kezdem megszokni. – Suu-cahn mikor ér haza? – csúszott ki a száján, mire egy pillanatra megálltam, karjaimban a takarókkal. Ha válaszolok a végén még felbátorodik. Akkor ez eldőlt. Letettem az egyik takarót, míg a másikat az ágy egyik térfelére, hosszában ketté hajtottam. Mivel Kou egésznap sütött, nem akartam kiszúrni vele annyira, hogy a földön kelljen aludnia. Bár ő meg kiszúrt velem annyira, hogy rám uszította Kuroot és bár örülök Sugawara boldogságának, azért bassza meg a világ, hogy összejöttek Oikawával. És ez is Kou hibája. Duzzogva löktem a földre az egyik takarót, meg egy párnát is. – Nyugtass meg, hogy nem nekem ágyazol. – kért de erre szikrát szóró szemekkel néztem rá. – Megérdeml...

Van ami nem változik   Letettem a pezsgős poharat és fintorogva állapítottam meg, hogy soha többet nem teszek a kávémba szóját. Végig néztem a kis asztalon amire egytől egyig ki lett pakolva a pohárkészletem. Mindegyikben más-más kávé volt, vagyis inkább mást és mást kevertem egy random kávéhoz. Valószínűleg itt rontottam el, de a kávészakértők is így kezdik nem? Kiválasztanak egyet és kipróbálják az összes variációt. Még is kit akarok áltatni ezzel? Hangosan felsóhajtva terültem el a kanapén és elmerengve néztem a könyvespolcomra. Talán ezúttal ABC sorrendbe kéne pakolnom őket. De a szerző vagy a könyv címe szerint vegyem sorra őket? Azt hiszem a legutóbb az író neve szerint pakoltam, mert így egymás mellé kerültek a művei. Most legyen kicsit izgalmasabb és szerző helyett a címe szerint rakom majd őket! De a könyv címe vagy a szerző postázási címe legyen a cím? Ez az utóbbi érdekesnek tűnik. A csengő hallatán a lelkesedésem alább hagyott. Pedig már kezdtem jól érezni magam. Fe...

Itt, de meddig? Élesen szívtam be a levegőt, miközben az előttem állót néztem. A virágok illata fullasztónak hatott, tekintve, hogy már reggel hat óta itt vagyok és még mindig nem jutottam el odáig, hogy kinyissam azt a rohadt ablakot, hogy legalább legyen egy kis levegő, ami nem.. Illatos? Túl sok virág, túl sokféle illat. Egy idő után ki ne őrülne ebbe bele? Elhessegetve a felesleges gondolatokat ismét az előttem állóra szenteltem minden figyelmem. Kuroo mosolyogva nézett rám és még mindig arra várt, hogy vissza köszönjek neki, de egyenlőre jobban foglalkoztatott a gondolat, hogy Kuroot virágok közelében látni, olyan mint egy elcseszett romantikus manga, amiben minden második háttér virágok tömkelegével van tele, ezzel hangsúlyozva ki a rajta szereplők szépségét. – Ez egy virágbolt. – közöltem a nyilvánvalót. – Tudom. – mondtam, hogy nyilvánvaló. Vagyis gondoltam, részletkérdés. – Szeretnél egy csokrot? – kérdeztem mire a szemöldökét ráncolva nézett rám. – Nem.. Miattad jö.. – Ha...

  Nem sírok! Igazat mondott.. Már akkor tudtam mikor haza értem. Sugawara a kanapé előtt ült és úgy bámult maga elé, mint akkoriban mikor szakítottak. Kuroo nem hazudott. Oikawa tényleg itt volt, de az még kérdéses hogy is került ide.. – Oikawa.. – kezdte Sugawara de ledobva a táskám a földre közbe vágtam. – Tudom. Nagy léptekkel szeltem át a köztünk lévő távolságot és elé léptem, majd vettem egy mély levegőt és leguggoltam vele szemben. – Mi történt? – kérdeztem miközben igyekeztem palástolni, hogy mi is érdekel igazán. Hogy lefeküdtek-e.. Hogy megcsalt-e.. Sugawara beharapta az alsó ajkát és megrázkódott a válla a feltörni vágyó könnyektől, de még küzdött ellene. Talán előttem szégyellte ezeket a könnyeket, de az is lehet, hogy maga előtt tartotta nevetségesnek. Kissé megkönnyebbültem az utóbbi eshetőség miatt, mert az azt jelentené, hogy vissza utasította őt. – Beszélni akartam vele.. – ismerte be azt, amit már eddig is nagyon jól tudtam. Törökülésben lehuppantam, mert bár n...