A két feladó 5. rész

Suu-nii

– Tadaima! – hallottam meg anyukám hangját, mire ijedten pattantam fel. Oikawa értetlenül nézett rám én pedig a szobában kapkodtam a fejem, majd megakadt tekintetem a szekrényen. Felvettem a kiürült sörös dobozokat és gyorsan eldugtam őket, majd mintha mi sem történt volna visszaültem Oikawa mellé.

– Okaeri! – ordítottam vissza. Oikawa halkan felnevetett mellettem amitől csak még kellemetlenebbül éreztem magam.

– Su-chan, vendéged van? – kérdezte majd benyitott a szobámba. Oikawa mosolyogva integetett.

– Csókolom, elnézést a betolakodásért. – nahát, Oikawában van illem.. Csak ezt nekem valahogy rohadtul nem mondta, mikor szó nélkül bejött a lakásba..

– Jajj, Oikawa-kun. Addig maradsz ameddig szeretnél. – mondta anyu mosolyogva. Ne hagyd már, hogy az ujjai köré csavarjon! Férjes asszony vagy! – Su-chan, egy pár perc múlva itt vannak Haruka-sanék.

– Rendben. – bólintottam.

– Ha éhesek vagytok egyetek nyugodtan, valami.. rendes kaját.. – mondta az előttünk lévő csokikat nézve.

– Tetszik kérni? Robbanó cukor is van benne. – mondta Oikawa mire a szám elé kaptam a kezem, hogy nehogy hangosan felnevessek.

– Nagyon aranyos vagy Oikawa-kun, de nem kérek köszönöm. – mosolygott anyu. A csengő hirtelen megszólalt, mire anyu kiment a szobából.

– Vendégeitek jönnek? – kérdezte Oikawa.

– Hm? Nem egészen. Haruka-san apukám testvére újra férjhez megy, és most mutatja be a szüleimnek a pasast.

– Oh, értem. Akkor azon az esküvői képen Haruka-sannal voltál? A mosolygós, nagylelkű lány.

– Örülnék ha nem stírölnéd a családi fotókon Haruka-san melleit. De egyébként igen, ő az.

– Bocs.. Öhm.. És ez egyébként nálatok hogy működik?

– Mármint mi?

– Hát a.. szóval, ha meglátsz egy gyönyörű, nagymellű lányt, akkor téged az hidegen hagy?

– Igen.

– És ha egy deszka lányt?

– Az is. Ha nincs a lába közt semmi akkor nem igazán érdekel. – mondtam ki őszintén.

– Értem.. – motyogta. – És rólam mit gondolsz? – kérdezte mosolyogva.

– Hogy egy idióta vagy.

– Kösz. Ez kedves. – motyogta. Halványan elmosolyodtam.

– Ne aggódj, nem vagy az esetem. Mármint azt elismerem, hogy jól nézel ki, és meglepő, de tudsz kedves lenni, de..

– Neked Daichi az eseted. – fejezte be a mondatom mire bólintottam. Felé pillantottam. Mosolyogva nézett rám. – Csak hallani akartam, hogy jól nézek ki. Bár mondhattad volna kicsit részletesebben is milyen elvetemültem szexy vagyok, de ennyivel is beérem. – vont vállat mire hangosan felnevettem és a vállába boxoltam.

– Vicces vagy. Te meg az elvetemülten szexy. Ez jó. – tettem úgy mintha csak viccnek hinném. Valójában tisztában vagyok vele mekkora egója van. Oikawa kérdőn nézett rám.

– De hát az vagyok! – mondta én pedig tetetett meglepettséggel fordultam felé.

– Várj, te azt komolyan mondtad?

– Igen!

– Hűűű.. – néztem rá őőőszinte meglepettséggel.. na persze.

– Most miért? Nem vagyok az? – kérdezte teljesen kétségbe esve.

– Inkább gyerekesnek mondanám.. – gondolkodtam el.

– Persze! Mert Daichi olyan dögös, mi? – kérdezte sértetten.

– Természetesen. Az izmos hasa, és a rövid, barna haja, meg az a kedves mosolya. – áradoztam. – De nem csak Daichi dögös. Ott van például Ushijima Wakatoshi. Eszméletlen szexy a sportújságokban. – tettem hozzá, mire teljes letargiába zuhant.

– Ushijima… most komolyan?.. – tök jó őt szívatni. Az ajtó kinyílt és anya lépett be. Haru-kun berohant anya lába mellett és rám ugrott.

– Suu-nii! – ölelt vidáman én pedig mosolyogva simogattam meg a hátát.

– Csak későn jövünk, majd lefektetnéd kérlek? – kérdezte anya mire csak bólintottam.

– Bízd csak ide.

– Köszönöm. Viszlát Oikawa-kun. – biccentett a meglepett Oikawának is majd elment.

– Suu-nii, képzeld, beválogattak a csapatba! – mesélte Haru lelkesen.

– Tényleg? Gratulálok, nagyon ügyes vagy. – borzoltam össze a haját mosolyogva amin hangosan nevetett.

– Suga-chan! Daichi hív! – szólt közbe hirtelen Oikawa mire ijedten kaptam felé a fejem. – Csak vicceltem. – mosolygott vidáman én pedig dühösen rúgtam oldalba. – Itte! – dőlt ki.

– Suu-nii, ki ez srác? Egy barátod? – kérdezte Haru.

– Dehogy. Csak egy zavaró ismerős.

– Hé! Ne nevezz zavarónak!

– Hmm… – nézett rá Haru nagy szemekkel, mire Oikawa mosolyogva intett neki.

– A nevem Oikawa Tooru. Nagyon örülök.

– Suu-nii, ennek a srácnak miért van ilyen nagy feje? – kérdezte én meg visszatartott nevetéssel figyeltem az ismét letargiába zuhanó Oikawát.

– Nem tudom. Genetika.. talán..

– Ne fogadd már el ilyen egyszerűen amit mond! Nincs is nagy fejem!

– Nahát, még hisztis is. – mondta Haru én pedig gondterhelten bólogattam.

– Olyan gonoszak vagytok velem.. – mondta Oikawa és szinte már láttam ahogy sír. Hangosan felnevettem.

– Nincs nagy fejed, csak viccelünk.

– Én nem. – mondta Haru komolyan.

– Mi? Komolyan mondtad? – lepődtem meg. Oikawa még jobban a sírás szélére került.

– Nyu.. nyugi Oikawa-san! A fejed teljesen átlagos méretű!

– Átlagos?! Átlagos vagyok?! – ne már, hogy ezen is megsértődik?

– Nem! Nagyon jól nézel ki! Hogy is fogalmaztad? Öh.. Nagyon szexy vagy! – tartottam fel mutató ujjamat.

– Tényleg így gondolod? – kérdezte lebiggyesztett szájakkal és kiskutya szemekkel, amik úgy ragyogtak, hogy szinte már megvakultam tőle.

– Ühm.. Igen. Úgy gondolom. – motyogtam, mire egy önelégült mosoly jelent meg az arcán. Micsoda színjátszás volt ez az imént? Teljesen átvert.. Oikawa büszkén állt fel a földről.

– Látod Haru-chan? Még a te Suu-niid szerint is oltári dögös vagyok.

– Nem tehet róla hogy sz*r az ízlése. – vont vállat Haru

– Haru! Hogy beszélhetsz így! Csapj a szádra!

– Bocsánat.

– Nem úgy nézel ki, mint aki sajnálja..

– O-chan! Gyere ki velem focizni! – pattant fel az ölemből Haru.

– Focizni? Oké. – bólintott rá Oikawa, csak pár pillanattal később jutott el a tudatáig, hogy is szólította őt Haru. – Ne hívj így! Gonosz törpe!

– Gyerekes öregember!

– Na várj csak, úgy lealázlak, hogy sírva futsz hazáig.

– Kétlem, hogy képes lennél rá. – fölényeskedett Haru. Mégis kitől tanulta ezt? Az ágyam alá néztem és kiszedtem a focilabdát. Leállíthatnám őket, de nem akarom.

– Itt a labda. – tartottam fel kettejük közt. Oikawa kikapta a kezemből a labdát és kiindultak az udvarra. Oikawa tényleg baromi gyerekes..

– Elfáradtaam! – nyafogott Oikawa a földön fekve. Haru az ölemben feküdt és már egy ideje aludt.

– Végül egész jól elvoltatok. – mosolyogtam.

– Ja.. Aranyos kölyök. Már amikor nem sérteget. Vajon kitől tanulta ezeket?

– Biztos egy csoporttársa. – vontam vállat.

– Most, hogy mondod.. Takerou is vele egy idős és ő is elég pimasz.

– Takerou? – kérdeztem vissza meglepetten. Oikawa a könyökén támaszkodva nézett rám.

– Igen. Az unokaöcsém.

– Nem is tudtam, hogy van unokaöcséd.

– Nem mintha én tudtam volna Haru-chanról. – ott a pont. A telefonom rezegni kezdett, mire kérdőn vettem elő a zsebemből. Daichi. Haru szuszogó arcára néztem, majd a kíváncsi Oikawára.. Nem tudok kimenni, mert akkor felébresztem Harut.. Rámentem a hívás fogadására és a fülemhez emeltem a készüléket.

– Szia Daichi. Mindjárt vissza hív… – kezdtem de közbe vágott.

– Mindjárt ott vagyok nálatok.

6. rész - bajba kerülnék