Kelepce 3. rész

040 – Deidara

Levegő után kaptam a hirtelen belém hasító fájdalomtól. A sötétbőrű, maszkos férfi egy fogóval a kezében gondterhelten felsóhajtott. A szemei szinte átdöftek mikor ösztönösen el akartam húzódni tőle.

– Ne rinyálj már, basszus! – morogta és megragadva a csuklómat maga felé fordította a vállamat.

Az öklömbe haraptam miközben a gennyes, gyulladt húsba belesiklott a hideg fém fogó és kisebb matatásba kezdett bennem. Az egész vállam elzsibbadt, hányinger tört rám és forgott velem a homályos szoba. Lehunytam a szemem, ami miatt a gyomrom úgy döntött kilöki a gyomorsavam, így az csak egyszerűen feljött és végig folyva az államon az ölembe csöpögött. Görcsösen rázott a hányás, csak tompán hallottam a szitokszavakat, amik…

~

Nagyon nehezek a szemhéjaim. Az egész testem zsibog és lüktet.

– Adj be neki valamit, amitől felébred! – ez Ő. Ezer közül is felismerném ezt a nyugodt, de határozott hangot.

– Szörnyű állapotban van. – mormogta egy mély hang. Ő volt az, aki szitkozódott nemrég.

– Tudom, de nincs választásunk.

Felültem mielőtt belém szúrnának valamit és kinyitva a szemem a combjaimra meredtem. Vércseppek pöttyözik a nadrágomat, de nem tudom, hogy ez még az-e ami a Galamboknál csöpögött rá vagy az, ami már itt.

– Nulla negyvenes, tudod hogy hol vagy? – felemeltem a fejem és rá néztem, a gyomrom görcsbe rándult mikor találkozott a pillantásunk így gyorsan lesütöttem a szemem és mély levegőt véve kierőltettem magamból egy választ.

– Az illegális orvosnál. – még sosem voltam nála, de a sötét bőrét és a rikító zöld szemét nehéz lenne elfelejteni. Egyszer még a legelején megsérültem és ő látott el a hegyen. Azóta egyszer sem volt szükségem a segítségére, mert ha súlyosabban bajom esett Oonoki intézte az ellátásomat.

– Mit mondtál a Galamboknak? – összeszorítottam az ajkaimat.

– Válaszolj, ha kérdezlek! – nem kiabált, de hiába beszélt halkan, úgy éreztem mintha folytogatna.

– Itachi…

– Ne szólj bele Kakuzu! – hallottam ahogy a férfi felsóhajt, a Varjú pedig felém lépkedett. – Ne keljen megismételnem magam.

– Azt… – kezdtem bele de a hangom elcsuklott. Remegve újra próbálkoztam. – Azt, hogy a Varjúnak dolgozom.

– És még?

– Mást nem. – gondterhelten felsóhajtott.

– Lábra tudsz állni?

Válasz helyett próbát tettem. Az alattam lévő fémasztalba kapaszkodtam és óvatosan lelógattam róla a lábaimat. Sikerült leereszkednem róla a lábaimra, minden idegsejtem tiltakozott, de sikerült.

– Remek, akkor indulunk. – nem kérdeztem hová, csak követni kezdtem.

Kimentünk a rendelőből, átvágtunk egy konyhán és egy ebédlőszerűségen, egy folyosón és egy előszobán. A kinti levegőtől megborzongtam, és mikor a csupasz talpam a kőre simult tudatosult bennem, hogy elfelejtettem cipőt felvenni. Szerintem nem is volt cipőm.

– Szállj be! – adta ki az utasítást a kocsija felé intve, amit ő maga megkerült, hogy a vezető üléshez lépjen. Beültem ahogy parancsolta és bekötöttem az övemet. A lábaimon fehér kötések voltak, amiket csak most vettem észre. Eddig a Varjú cipőjét néztem, hogy lássam merre tart így a nyomában tudtam maradni, de most, hogy megint ülök az a megerőltetés amit ez a rövid séta okozott… Liftezik a gyomrom.

Kihajtottunk az útra rajtam pedig a kocsi dorombolásától eluralkodott az álmosság. Kényelmes ez az ülés.

A gyomrom... Fáj. Hányingerem van és valami rettenetes a számnak az íze, biztos rettentően büdös is. Kit érdekel most ez te jó ég? De annyira kellemetlen. Ettől az íztől csak még erősebb a hányingerem és a látásom annyira zavaros még mindig.

– A Grízlik tudnak róla, hogy a kémem vagy. – kezdett bele hirtelen. – Azt kell mondanod, hogy nemrég béreltelek fel. Nem emlékszel pontosan, hogy mikor, de eddig ez a második munkád nekem. Az első alkalommal a Fenyők miatt béreltelek fel egy fegyverkereskedelmi ügy miatt. Ez körülbelül fél éve volt. – nehéz tartani a lépést. Nehéznek érzem a nyelvem és a fejem.

– Nem lesz gyanús… hogy nem emlékszem pontosan? – próbáltam össze szedni magam, de csak halk hangon tudtam beszélni.

– Alapvetően az lenne. – mondta kissé elmerengve. Szinte éreztem magamon a pillantásának a súlyát, de talán csak képzelődöm. – De elég ramaty állapotban vagy, szóval nem lesz gond. – épp csak ki nem mondta, hogy reméli. – Tudsz hazudni, nem igaz?

– Igen. – feleltem gyengén, de igyekeztem határozottnak mutatkozni, elvégre ha másban nem is, ebben tényleg jó voltam. Saját magamat is átvertem.

– Akkor hazudj nekem. – így is mindjárt szívrohamot kapok, hogy kontrolláljam ennyire az elmém ami mos olyan lassan forog? – Játszd el, hogy munkás vagy. – mi ez? Miért kér ilyet? – Gyerünk! – nagyot nyeltem aztán mély levegőt véve felsóhajtottam.

A lábaim terpeszbe csúsztak és lazán az egyik combomra tettem a kezem.

Szedd össze magad! Munkába kell menned! Ha egy építkezésen összeesel, abba bele is dögölhetsz.

– Min dolgozol most? – szólított meg a gazdag kölyök, mire felhorkantam.

– Fasz tudja, hajnalban értem haza Kínából azt a főnök már ma el akarja kezdeni az új melót. Látod milyen szar állapotban vagyok baszod, szerinted hány órát aludtam? – bámultam a mellettem ülő öltönyös falfehér faszira. – Bár neked is jó nagy táskák vannak a szemed alatt. Mi az, az asszony nem hagyott aludni az éjjel kölyök? – röhögtem jó ízűen. Ahh mindenképp be kell dobnom egy kávét miután az a faszparaszt elmondja a menetrendet. A fejemet fogva felnyögtem. – Istenem, megöl a fejem!

– Egész jó, abba hagyhatod. – szinte azonnal elkapott a szégyen hiába dicsért meg. – Most játssz el egy nőt. – a gyomrom még mindig nagyon fáj és basszus tényleg rohadt rossz íze van a számnak ez így tök gusztustalan. Összébb zártam a lábam és mikor kipillantottam az ablakon megpillantottam egy lenge öltözetű, erős sminkű nőt, aki felénk intett és nagyjából ki tudtam venni, hogy mit imitál a kezével. Egy örömlány.

Rám tört a csuklás és nevetgélni kezdtem, miközben a hajamat babrálva a jóképű srácra néztem magam mellett. Ma szerencsém van.

– Nagyon ki lehetsz éhezve, ha részegen is képes voltál felszedni. Vagy ennyire tetszek neked? – nyújtottam ki a kezem és megsimítottam a bőrét. Elkapta a csuklóm de nem nézett rám. – Oh, nincs tapi a kocsiban? Pedig a többség nem szeret motelba vagy haza vinni. Bár elég drága a kocsid meg az öltönyöd is, gondolom szállodába akarsz menni. Megszoktad a kényelmet, nem igaz? – újra csuklottam és nevetni kezdtem magamon. – Nagyon jól szopok, elégedett leszel velem. – hajoltam előre és oldalra billentve a fejem rámosolyogtam. Egy pillanatra felszaladt a szemöldöke ahogy felém pillantott, de aztán újra fapofát vágott. – Áh! Láttam! Meglepődtél! Bizonyítsam neked itt a kocsiban? A petting olcsóbb, szívesen csinálom egy ilyen helyes férfinak, mint amilyen te vagy. – simítottam feszes combjára a kezem, de újra elkapta a csuklóm. – Ne aggódj, mindet lenyelem, nem lesz koszos a kocsid vagy a ruhád. – duzzogtam az újabb elutasító reakciója miatt. Egyálalán minek vett fel, ha azt se engedi, hogy hozzáérjek? Elnevettem magam és hátra dőltem az ülésben. – Nagyon kényelmes ez az ülés. Hé… Ha hagysz egy kicsit aludni, józanabbul kelek fel, ígérem. – igazgattam a hajam, de érezve, hogy milyen zsíros, elfogott a szégyenérzet. Talán megengedi, hogy a szállodában letusoljak előtte. Ha szerencsém van egy fájdalomcsillapítót is tudok szerezni a másnaposságra.

– Elég lesz nulla negyvenes. – a kódnevem kizökkentett. Előre görnyedve bámultam ki oldalt az ablakon.

Nem vagyok normális. Miért pont örömlány?

– Ne érezd magad kellemetlenül. Ügyes voltál. Nem is a mondandód, inkább a hangsúlyod, a gesztusaid. Ahogy elfelejtetted a fájdalmaid nagyrészét… – felsóhajtott és mintha kicsit megkönnyebbült volna a hangja alapján. – Elmondom a szereped. Sokban fedi a valóságot. Csak épp semmi közünk az Egerekhez. Grízli vagyok, egy végrehajtó, a Varjú. Te pedig félig japán vagy és félig német. Mindenhol megfordultál már Európában, egyre többen felismertek, egyre nagyobb volt a kockázat. Vissza akartál vonulni és haza jöttél Japánba, de itt találkoztál velem. Én kerestelek fel, egy olcsó kis lyukat béreltél a város nyugati szélén a nyomornegyedben. Sok pénzt ajánlottam, ezért elvállaltad a melót a Fenyőkkel elvégre ismered a szervezetet, könnyű dolgod volt. A Galambokhoz azért küldtelek, mert a Csigahercegnő egy újfajta drogot kezdett terjeszteni a Medve veremben és tudni akartam miből áll és a terveim szerint belezavartál volna az áruba, hogy amiket elad, súlyos következményeket okozzon és senki ne akarja megvenni többet. – ez eléggé sántít. Bár a Grízlik lehet, hogy ezt tennék, még ha az Egerek nem is.

– Értettem Uram. – bólintottam de… Most részben magamat kéne eljátszanom. Sosem csináltam még ilyet.

– Hogy érzed magad? – annyira váratlanul ért, hogy egy pillanatra azt sem tudtam mit mondjak. – Kaptál infúziót, de nem sokat tudtál pihenni. Kakuzu épp ki akarta cserélni mikor megkértem, hogy szedje ki belőled a tűt. Később… Ha itt végzünk, majd rendes ellátást kapsz. Most viszont nagyon kell koncentrálnod. Nagyon sok múlik ezen az egészen. – bólintottam, hogy értettem és lehunyva a szemem igyekeztem összerakni az alteregót. Menni fog. Most minden számít.

Mikor később kinyitottam a szemem épp behajtottunk az Uchiha körzetbe, amitől összeszorult a gyomrom.

– Oonoki parancsolta neked, hogy utánozd le a 029-es stílusát és írását?

– Kicsoda? – kérdeztem vissza értetlenül. Itachi a szemöldökét ráncolta és felém pillantott.

– Te most…?

– Jesszusom, engem tartottak fogva azok az őrült Galambok, akkor miért te viselkedsz furcsán? – mosolyogtam erőtlenül. – Ha itt végeztünk hívj meg kajálni. Napok óta nem ettem semmit és tök sokat hánytam vizet, szóval kiszáradás gyanús is vagyok. – a homlokomra tettem a kezem. – Ja, nem. Kaptam infúziót. Mindegy, pár napja még lázas voltam, ez tuti, szóval hívj meg kajálni.

– Rendben. – felelte én pedig felé fordultam. Ahogy pislogtam az egyik szemem végre rendesen látott, de az újabb pislogás miatt megint kissé homályos lett a kép.

– Sajnálom, hogy elmondtam a neved. – felém fordult én pedig feszülten vártam.

– Most jóvá teheted. – bólintottam és megcsapkodtam az arcom, hogy felpezsdítsem magam kicsit.

– Igyekszem.

Pár perccel később bekanyarodtunk egy hatalmas ház parkolójába. Mikor kiszálltunk rám pillantott és a szemöldökét ráncolta a lábfejem láttán.

– Mi történt a lábaddal? És a szemeddel? – a visszapillantóba nézve észrevettem, hogy az egyik szemem kissé piros. Ez az a szemem amelyikbe belenyúlt az a barom. Eddig nem is gondolkoztam rajta miért látok furcsán, bár a másik szemembe is kerülhetett valamennyi mert az is pirosas, de az nem olyan durva.

– Ecetsav. – jutott eszembe hirtelen. Ezt mondta az orvos mikor másodszor vagy harmadsor megébredtem.

Ránézésre meg tudta mondani mit használtak rajtam, de mikor elmondtam, hogy gázmaszkot és kesztyűt viselt újra megnézte a talpam és közölte, hogy engem szépen megszívattak, mert ez ecetsav. Nem okoz olyan károkat, mint a lúg, bár nem árt kesztyűben alkalmazni, mert bőrirritációt okoz. Próbálta kiszámolni mikor kerülhetett a szemembe, de közben valami furcsa folyadékkal azért ki is mosta őket. Azt mondta, ha túl sokáig nem kerül ellátásra az jobb esetben egy éven belül jön csak helyre, rosszabb esetben műteni kell. Nem kérdeztem meg, hogy ért-e hozzá, mert több mint valószínű, hogy nem szükséges többé jól látnom.

A talpam meg csak fájni fog, de majd elmúlik. Még élénken emlékszem arra a feszítő, maró fájdalomra, de épp csak hámlik a talpam és piros a bőröm, azonban a régebbi sebeim miatt egyes helyeken fájó hólyagok jelentek meg amik kifakadtak és szúrós érzést hagytak maguk után. A fásli nem védett annyira, mint egy cipő. Legalább egy papucsot kérhettem volna.

– Nagyon fáj? – nemlegesen megingattam a fejem.

A vállaim ellazultak ahogy az épületre néztem. A Grízlik veszélyesek, de Itachi nem fogja hagyni, hogy bajom essen, bíznom kell benne ahogy eddig is.

– Mi fog velem történni? – kérdeztem felé fordulva.

– Ki fognak faggatni, hogy mióta dolgozol nekem és milyen ügyben. – megindult a bejárat felé én pedig mellé szegődve követtem, miközben megpróbáltam leolvasni az arcáról, hogy mire számíthatok.

– Félnem kéne? – rám nézett és elgondolkodott egy pillanatra. – A pénz miatt kezdtem neked dolgozni, és mert azt mondtad könnyű lesz. Eddig egy könnyű melóm volt és egy brutálisan nehéz. – panaszkodtam. Az utóbbi melóért elég sok pénzt kérhettem volna, ha sikerrel járok, de így… Mivel hibáztam és a küldetést sem teljesítettem, semmit nem fogok kapni. Vagyis a kierőszakolt vacsorán kívül. Oh és el is láttak, szóval még szerencsés vagyok, ha nem kér tőlem pénzt.

– Nem fog bajod esni, megígérem. – egy darabig mérlegeltem, de túlságosan is hinni akarok neki. Bólintottam és felsóhajtva néztem az ajtóra.

– Bízok benned. – remélem nem fogom ezt megbánni.

Varjú – Itachi

Döbbenetes volt látni milyen könnyen kapcsol át egy másik karakterre.

Lazán sétált mellettem, néha a hasára szorította a kezét és feszülten pislogott, mint aki nem lát rendesen, de nagyon is figyelte a környezetét, közvetlenül beszélt velem, kialakította az új személyiségét és otthonosan mozgott benne, mintha tényleg ilyen lenne. Mikor örömlányt játszott akkor is annyira szégyentelen volt és rámenős mintha tényleg az élete múlna azon, hogy mennyi pénzt keres a testével.

Az arcát figyeltem, a finom mégis enyhén férfias vonásait. Bármilyen állruhát fel tudna magára ölten, férfit és nőit egyaránt. Észrevette, hogy figyelem így felnézett rám, amin elmosolyodtam. Olyan ösztönös volt a mosolyom, hogy azonnal előre kaptam a fejem és elnyomtam az érzést. Erre most nincs idő.

– Mi az? Itt tilos a mosoly? – súgta oda miközben olyan közel jött hozzám, hogy szinte éreztem a leheletét. Átjárt a borzongás a közelségére és zavartan megköszörültem a torkom.

– Nem tilos, de jobb, ha komolyan vesszük ezt. – jobb, ha komolyan veszem ezt az érzést, amit kelt bennem. De nem most. Később, miután kijutottunk innen.

– Értettem. – bólintott és felegyenesedett, de még mindig közel volt hozzám. A kocsiban… Még mielőtt szerepre váltott… Rám sem mert nézni.

Most pedig határozottan a szemeimbe néz, kihúzza a hátát, mint aki készen áll a harcra. Már értem miért kedvelte őt Oonoki, tényleg különleges tehetség. Vajon a Galamboknál milyen szerepben volt éppen, ami miatt félre sikerültek a dolgok?

– Ilyen rossz állapotban nehéz lesz menekülnöm, ha balul sülnek el a dolgok. Mégis csak Grízlik. Vagyis ne érts félre, te is tök para vagy meg minden, de a benned jobban bízok. – vajon szándékosan mond olyasmit amiről tudta, hogy jól esik nekem?

– Nem lesz baj. – nem fogom hagyni, hogy elvegyék tőlem.

Mit… gondoltam az előbb?

– Ühm. – bólintott határozottan. – Legyen úgy, de ha netán mégis, védem a hátad. – kaccsintott rám és mosolyogva hátra túrta a haját. Vonzó. Talán ezért voltak olyan hülye gondolataim. Kicsit kiábrándítóan ösztönlénynek érzem most magam.

Deidara úgy igazodott a lépteimhez, hogy ha jobban figyeltem csak akkor hallottam, a csupasz lábát a csempéhez ütődni. Vajon, ha másik szerepben lenne milyenek lennének a léptei? Ha több ideje van átszellemülni…?

– Itcahi! – Obito hangja hallatán megtorpantam, így Deidara is megállt. Tökéletesen egyszerre.

Lepillantottam rá ő pedig fel rám. Nem akarom, hogy Obito meglássa őt… Deidara a szemöldökét ráncolta de aztán a szemét forgatva bólintott és a vállam mögé húzódott, mintha csak értené a gondolataimat. Ez megkönnyíti a dolgokat.

Obito megállt előttem és a mögöttem lévő alakra esett a pillantása de Deidara alakja alig volt kivehető a takarásomban.

– Mit akarsz? – rám nézett és elmosolyodott.

– Hallottam, hogy nem bízol abban, hogy védeni fogom a hátadat és felbéreltél egy... – újra a hátam mögött rejtőző alakra pillantott. – Kölyköt? – mivel Deidara sem és én sem reagáltam így lemondóan legyintett. – Mindenesetre érdekel ez a kis hírszerződ. – vigyorodott el és közelebb lépve hozzám át pillantott a vállam felett. Éreztem ahogy a hátam és a vállam megfeszül, de nem mozdultam, hagytam, hogy felmérje a kémemet. Obito arca megváltozott. Nem úgy nézett rá mint egy kiskölyökre, sokkal inkább valakire aki veszélyt jelenthet. Hátra pillantottam Deidarára akinek a szemei úgy meredtek Obitóra, mintha bármelyik pillanatban kitéphetné a torkát a fogaival. Veszélyes lenne bíznom benne… Deidara túl jó színész és én azt sem tudom, hogy igazából milyen le… Miért kezdtem el a nevén hívni a kódja helyett?

– Madara már vár. – törtem meg a hosszúra nyúlt csendet. Obito elállt az útból és drámaian intett, hogy csak utánunk, de le sem vette a szemét a szőkéről és mikor Deidara mellém akart felzárkózni, Obito közénk lépett és úgy tartotta szemmel. Ez nevetséges.

Miután Deidara tekintete már nem üzent hadat, Obito arca is megváltozott, ahogy feszülten figyelt de közben a fejét törte. Másoknak ilyenkor úgy tűnhet, hogy dühös, mondjuk ez neki épp kapóra jön. Gyerekként könnyű volt kizökkenteni a gondolataiból, így ha mérgesnek látták, békén hagyták. Persze most hogy már felnőtt, tud egyszerre több mindenre is figyelni, de azért a gondolkodó arca még mindig elég rémisztő egy idegen számára.

A társalgóba mentünk, ahogy azt Madarával már előzetesen megbeszéltem. Pontosabban közölte, hogy oda vigyem a kémemet. Yahiko és Danzou a kanapén ült, Orochimaru pedig az ablaknál állt mikor beléptünk. Már csak Roushi hiányzott, hogy teljes legyen az alvezérek listája, de gyanítottam, hogy ő ma nem fogja tiszteletét tenni. Obitora pillantottam, aki rám mosolygott és ott hagyva minket letelepedett Yahiko mellé, aki szokás szerint csak egy gyilkos pillantással jutalmazott, aztán elfordította rólam a tekintetét és szemügyre vette a mellettem álló Deidarát.

A szőke hajú fiú továbbra is készenlétben állt, mikor a pillantásunk találkozott közelebb lépett, mintha csak egy esetleges támadás esetén azonnal védené a hátam és biztos lenne benne, hogy én is védem majd őt.

A kocsiban való igazi énjével ellentétben ebben a szerepben szinte azonnal megkaptam a bizalmát, pedig csak elhitette magával és majdnem velem is, hogy a kapcsolatunk már fél éve edződik és azért olyan erős amilyennek most tűnik. Mintha nem csak alkalmi munkát vállalt volna nekem, hanem hosszas beszélgetéseken lettünk volna túl, mintha barátokká váltunk volna, bizalmasokká. Egy pillanatra elképzeltem milyen lett volna egy visszavonult kémet találni egy lepukkant negyed, romos kis lakásában és meggyőzni őt arról, hogy még egyszer dolgozzon kémként, de ezúttal nekem. Amikor a tekintetünk újra találkozott szinte láttam milyen lenne az arca a homályban, a beszűrődő kinti lámpák pislákoló fényében. Ez… Olyan mintha színészek lennénk, és mikor a profi vezet téged, hogy te is átérezd a karaktered valóját, a két szereplő közti köteléket. Már értem. Az előbbi gondolataim és érzéseim a kitalált sztorinknak szólt.

– Szóval ő lenne az. – lépett be a nyitott ajtón Madara így felé fordultunk. Hallottam, hogy a többiek felállnak és mindenki meghajolt ahogy én is. Deidara velem együtt mozdult, szinte éreztem a mozdulatait, olyan közel volt hozzám. Mintha az árnyékom lett volna. Madara intett az egyik szolgálójának, aki kintről becsukta a társalgó ajtaját. A csend hirtelen telepedett ránk, nekünk nem volt szokatlan de Deidarát talán meglephette a tény, hogy a szoba hangszigetelt.

Láttam ahogy Madara tekintete meglepetten siklik a befáslizott lábakra, de aztán úgy döntött, hogy nem érdekli különösebben a dolog. Megkerült minket és helyet foglalt az egyik fotelben. Intett, hogy mi is üljünk le, így mindenki helyet foglalt a dohányzó asztal körül. Mikor azonban Deidara mellém ült volna Madara megszólalt.

– Ne oda. – intett Yahiko és Obito felé, akik úgy helyezkedtek el a kanapén, hogy legyen köztük egy hely. Deidara rám nézett én pedig feszülten biccentettem, hogy engedelmeskedjen. – Miért vagy ennyire ideges Itachi? – a kémek jönnek-mennek, előfordul, hogy valamelyikük meghal, de más az, amikor végig kell nézned miközben tehetnél valamit és más, amikor már csak hír érkezik róla.

– Tudod, hogy miért. – feleltem végül. Pontosan tudja, hogy ragaszkodok a csapatomhoz. A Grízlik között is vannak embereim, Konan és Hidan szintén beépített emberek, ők is Egerek, de a többiek nem azok. És rájuk is igyekszek vigyázni, már amennyire egy ilyen kegyetlen szervezetben ez lehetséges.

– A kémed hibázott és elárult téged. Bajba sodort. – emlékeztetett.

– Az álnevemet mondta el.

– És ha nem biztosítottad volna már elégszer a hűségedet, azonnal kivégeztelek volna mindössze az álneved felfedése miatt. – a szemem sarkából láttam ahogy Danzou fintorog. Nem ért egyet azzal, hogy Madara megkímélt.

– Mit akartál kideríteni?

– Van egy újfajta drog amit árulni kezdtek a városban, az én környékemen. – Madara tekintete rám villant, aztán Obitóra pillantott, aki engem figyelt.

– Még nincs hivatalos neve, egyelőre eperkének hívják mert olyan kicsi mint egy epermag. – bólintottam.

– Pár hete jeleztem, hogy egyre többen árulják a környékemen. Deidara megpróbálta kideríteni ki készíti és miért a Medve Vermet célozták meg.

– Mondtam, hogy rajta vagyunk az ügyön. – sóhajtotta Obito mintha egy türelmetlen ügyfél lennék, nem pedig egy hozzá hasonló alvezér. Még ha ő előrébb is van köztünk, ez nincs kimondva hivatalosan.

– De a kölyköt elkapták. – jegyezte meg kárörvendőn Orochimaru, kinek kígyóképe torz mosolyba fordult. – És még köpött is. – nevetett fel.

Madara megunta a csevejt, elővett egy kést és hirtelen mozdulattal az asztallapba vágta előttem.

A szemöldökömet ráncoltam, szinte már éreztem a nyele tapintását a tenyeremben és az ujjaim alatt, a szakadó húst és az elakadó lélegzetet.

– Büntesd meg! – a pengéről újra felé fordítottam a figyelmemet. A térdére könyökölt és a tenyerébe támasztotta az állát, mint aki várja a műsort. – De persze más is elvégezheti helyetted a munkát. – szándékosan hergel. Megkérdőjelezi a végrehajtói pozícióm. Deidarára néztem, aki rémülten nézett vissza rám, a döntésemet várta és… Reménykedik?

Obito elkapta a nyakát, mire ökölbe szorult a kezem és felálltam a helyemről.

– Vedd le róla a kezed! Még nem kaptál rá utasítást, hogy cselekedj! – sziszegtem dühösen. Obito vidáman mosolygott és megadva magát emelte fel a kezeit. Deidara ösztönösen kapta el Obito csuklóit mikor ő a torkára fogott és most Obito bőrén élénken rikítottak a szőke hajú fiú ujjainak nyomai. Deidara levegő után kapkodott, látszott rajta, hogy igyekezett nem hangosan zihálni, de a tekintete végig felém irányult, főleg amint az én kezembe került a döntés, a kés.

Nem hagyhatom meghalni.

Felkaptam a fegyvert és a szabad kezemmel eltoltam magam elől a dohányzóasztalt. Elé léptem és vártam a reakcióját, hátha felveszi velem a fonalat és megérti mit akarok tőle.

Együttműködést, bizalmat, engedelmességet.

Bízd rám magad és megmentelek. Bírd ki ezt a fájdalmat és élve kijuttatlak.

Madarára néztem aki kifejezéstelen arccal figyelt engem és Deidarát, mintha csak arra próbálna rájönni, készülünk-e valamire. Újra lenéztem az előttem ülőre. A tekintete elszürkült, eltűnt a fénye.

– Megígérted, hogy nem lesz bajom. – suttogta de a csendben mindenki hallotta és Orochimaru nem tudta leplezni mennyire nevetségesnek tartja, hogy hitt nekem, vagy egyáltalán bárkinek hiszik valaki egy ilyen szervezetben.

– A combjába vágom a kést. – láttam a szemeiben ahogy megreccsen benne valami, talán az a hamis bizalom, amit a szerepéhez rendelt. Most kaptam és máris elvesztettem.

Madarára néztem, hogy ne kelljen látnom a tekintetét, holott tudtam, hogy a hamis valóságunknak szól és nem nekem. Rám sosem nézett volna bizalommal, hisz rám sem mert nézni.

– Megelégszel ennyivel? – elgondolkodott miközben a tekintete Deidarára tévedt.

– Csak úgy hagyni fogod kölyök? – én is a szőkére néztem, de ő csak meredt maga elé, mint akiben egy világ dőlt össze. Madara felsóhajtott. – Nevetséges egy komédia. Essünk túl rajta. – legyintett. Nem válaszolt a kérdésemre, azt várja mit fog tenni Deidara és ez alapján dönt a folytatásról. Ha ellenkezik, meghal. Ha hagyja magát...? Akkor vajon mit tesz vele? Vagy velem. Nem bízhat bennem ennyire fél év ismeretség után, nem rendelheti magát ennyire alá az akaratomnak, ha valóban szabad akaratot hagytam neki és megvitattam vele dolgokat. Mit tegyek?

Deidara felnézett rám, szorosan összezárta az ajkait és várt. Megfeszült és várt. Gyorsnak kell lennem és tisztán kell vágnom, a combja külső részébe, ahol kevesebb az esély arra, hogy a comb fő artériáját sértem. Kisebb erek és idegek sérülni fognak de így minimalizálom a legjobban a sérülést. Beledöftem a kést mire felnyögött és a felsőmbe kapaszkodott a hasamnál. Könnyek szöktek a szemébe miközben a vére átitatta a nadrágját.

– Forgasd meg. – mert nem ellenkezik olyan hévvel, de egyértelműen vívódik magában, mit tegyen. Tűrjön tovább, vagy támadjon rám? Mindenesetre jól reagált, elodázta a végső döntést, van némi esély arra, hogy élve kijutunk, de talán csak elodázta a szenvedést. Nem akarom megforgatni. Mégis úgy fordítom a kezem, hogy a penge élével tudjak haladni a húsban. Deidara felemelte a fejét és szólásra nyitotta a száját, de végül nem mondott semmit csak remegő ajkakkal némán sírt a fájdalomtól, ami valószínűleg már teljesen eltompította.

Bocsáss meg.

Az ajkaira hajoltam és elkaptam a belém kapaszkodó kezét, hogy megszoríthassam, ezzel biztosítva arról, hogy nem hagyom magára, hogy nem lesz semmi baj. Hagyta, hogy elmélyítsem a csókot, én pedig megtettem a teljes fordulatot a késsel a sebében. Elhúzódtam tőle ő pedig elernyedt és a kést tartó kezemre simította szabad kezét. Yahiko dühösen felmordult, meg tudtam érteni a dühét, ugyanakkor nem tudtam volna elengedni Deidarát a bűntudat miatt.

– Szóval a szeretőd. – nem néztem Madarára, nem néztem senkire, csak ki akartam húzni a combjából a kést és azonnal elszorítani, majd a karjaimba venni és visszahajtani Kakuzuhoz, hogy azonnal ellássa.

Madara hangosan felsóhajtott és kiküldte a többieket. Danzou felmordult és megkérdezte, mi lesz velünk, ami nem kerülte el egyikünk figyelmét sem, mert Deidara erősebben szorította az ujjait a kezemre.

– Egy szerencsétlen, bukott kis kém aki csak azért kémkedik, hogy úgy érezze vigyáz a szerelmére aki veszélyesen él. Ártalmatlanok. – sóhajtott unottan. – Miért van minden logikátlan dolog mögött szerelem? – nem volt logikátlan, valószínűleg megsejtette, hogy Egér vagyok, de Deidara színészi játékának hála és hogy ösztönösen cselekedtem, megmenekültünk. Egyelőre.

Most már sokkal jobban fognak rám figyelni, és megkopott a bizalmuk. Eddig is veszélyes játékot játszottam, de ez most már még rosszabb lesz. Elég egy gyanús levegővétel és vége.

4. rész - Hogy csinálod?