Kelepce 4. rész

040 – Deidara

A karjaiban vitt vissza a kocsihoz, hiába ellenkeztem, csak újra megcsókolt és megkért, hogy bízzak benne. De hogy bízhatnék? Hittem neki, mikor azt mondta megvéd. Olyan kedves volt velem és közvetlen, nem avatott be a komolyabb ügyeibe, de mikor a segítségemet kérte mindent a rendelkezésemre bocsátott amire csak szükségem volt. Kaptam tőle egy alapot és nem csak elküldött, hogy tegyem amit parancsol, hanem megkért rá és megvitatta velem. Sosem bántak így velem azelőtt.

Fájdalmasan felnyögtem mikor Kakuzu varrni kezdte a sebem. Megint nem kaptam érzéstelenítőt bár annyira elzsibbadtam, hogy igazából.. Nem. Tudom, hogy ez sokkal jobban fájna ha nem dolgozna bennem még mindig az adrenalin, de ez így is nagyon fáj.

Itachi kint beszélgetett a konyhában, hallottam foszlányokat, mert nyitva hagyták az ajtót. Próbáltam rá fókuszálni de nem sikerült.. Leszorítottam a szemem és mély levegőkkel nyugtattam magam.

Oh basszus ennél az is jobb lenne, ha ököllel akkorát sózna rám amitől kidőlök!

– Tiszta seb, de elég mély. – persze, hisz megforgatta benne akármilyen hozzáértően is tette az attól még durvább mint egy sima vágás. – Rosszabb is lehetett volna. – dug fel magadnak azt a rosszabbat!

– Baszki.. – szisszentem fel és a számhoz emelve a kezem az öklömbe haraptam. – Nincs fájdalomcsillapítód vagy érzéstelenítőd? – úgy nézett rám, mintha én lennék az őrült.

– Ide nem azért járnak az emberek, mert tisztességesek és a sebeik sem feltétlenül önhibából történtek. Kém vagy, számolhattál volna vele, hogy meg fogsz sérülni. – ez több sebből vérzik de ne vitatkozz azzal aki épp összevarr.

– Szóval ez ilyen büntetés a részedről amiért veszélyesen élnek a pácienseid? – rám pillantott de nem válaszolt én pedig újra felnyögtem a fájdalomtól. Ez is egyfajta bosszú lehet.

– Most egészen.. más vagy. – húzta meg a cérnát és mikor lepillantottam, láttam, hogy már a legvégét varrja.

– Ha a nagy sebre célzol a combomon, akkor igen, tudok róla.

– A személyiségedre céloztam. – csak a szemeimet forgattam. Próbálna meg tökéletesen nyugodt maradni miközben érzéstelenítő nélkül varrják össze. Csoda hogy nem ájultam el, mint mikor a lábamat meg a vállamat kezelte. Bár akkor még dolgozhatott bennem az a szer amit Tsunade beadott nekem. – Kész. – a fém koppanása a kis tálcán egész kellemes volt, mint egy finom jelzés, hogy vége a szenvedés ezen részének és már csak a gyógyulás van hátra. – Bekötöm neked. – már épp megkérdeztem volna minek de ekkor elővett egy kis gyógyszeres tégelyt, amitől gyorsabb gyógyulást és enyhülést reméltem. Mikor felnyitotta megcsapott azaz erős gyógynövényszag. – Ezzel nem ártana bekenned napi háromszor is ha szükséges. Adok kötszert is amit rátehetsz, a fáslit többször is használhatod de ha nagyon akarod adhatok váltást is. – felém nyújtotta a fáslit amit a kezembe vettem és a legelejét kitekerve meghúztam párszor. Erős.. És gondolom mosható is.

– Szeretnék váltás fáslit, köszönöm. – bólintott és maga mögé nyúlva elővett még egyet a fiókból. – Tényleg nincs fájdalomcsillapító? – kérdeztem ő pedig gondterhelten felsóhajtott, de nem válaszolt. Hát akkor azt hiszem azt vennem kell magamnak. Majd hazafelé beugrok egy gyógyszerboltba. Vajon nem leszek túl könnyű célpont ilyen sebekkel a szegény negyedben? Talán jobb lenne valahogy elrejtenem ezeket.

– Hogy álltok? – lépett be az albínó és érdeklődve nézte a combomat. – Brutál szép. – ez minden csak nem szép. Felszisszentem mikor az orvos durván elkezdte rákenni a krémet és épp csak hogy magamba folytottam a káromkodás áradatot.

– Muszáj ilyen durván? – motyogtam gyengén, csoda ha egyáltalán meghallották a szavaimat. Úgy érzem minden erőm elszáll.. Hogy megyek így haza?

– Te legalább kaptál gyulladás csökkentőt. Nem mindenkinek ad. – mosolygott rám az albínó és kihúzott egy fiókot. – Pedig van itt minden ahogy látom. – az orvos hátra fordult és erősen belökte a fiókot. A fehér hajú srác megadóan zsebre dugta a kezeit és inkább mellém lépett, nem mintha én meg tudnám védeni.. Erről jut eszembe, ő volt az aki segített kijutnom a Galamboktól.

– Köszönöm, hogy kihoztatok. – egy pillanatra meglepetten nézett rám de aztán elmosolyodott és hanyagul vállat vont, mintha ez semmiség lenne.

– Hamarabb is mehettünk volna ha a vén róka már a legelején jelzi, hogy nem tud kapcsolatba lépni veled. – vén róka? Már épp rá akartam kérdezni, hogy kiről beszél mikor az orvos közbe vágott.

– Kész. – jelentette be és felállt a mellettem lévő orvosi székről én pedig óvatosan felültem az ágyon. A lábaim nem érték el a földet hanem a levegőben lógtak amitől úgy éreztem mintha le akarnának szakadni a helyükről. Nem hibáztatom őket, eléggé megviselt minket az élet. Lassan felhúztam rájuk a nadrágomat és nagyon óvatosan lecsúsztam az ágyról, hogy teljesen bele bújhassak az anyagba. A lábaim megroggyantak mikor rájuk nehezedtem, ami miatt egy hangosabb nyögés hagyta el a számat. Az egész lüktet és fáj. Sőt a sima fáj nem is elég kifejező erre..

Felsóhajtottam és megköszöntem az ellátást, már majdnem megkérdeztem mivel tartozom mikor észrevettem, hogy Itachi az ajtóban áll és engem figyel. A szívem a torkomba ugrott a tekintete miatt. Most valahogy máshogy néz rám..

– Azt hittem elmentél. – végül is miért maradt volna? Az a csók csak.. Elterelés volt. Oh, de gondolom meg akarja beszélni nem? Itachi elém állt és lepillantott a bekötözött combomra.

– Rendbe jön? – már épp válaszra nyitottam a szám, de az orvos válaszolt helyettem. Bosszúsan pillantottam felé, bár nem tudhattam biztosra, hogy Itachi nekem szánta-e a kérdést.

Az orvos magyarázott valamit arról, hogy egy csúnya seben kívül nem okozott maradandó sérülést és hogy érdemes lenne ha nem terhelném. Figyeltem is rá meg nem is, mert Itachi bár nem volt annyira közel a szívem olyan hevesen kezdett el verni a mellkasomban mintha csak pár centi választana el egy újabb csóktól.

Te jó ég, térj észhez! Az a csók nem volt komoly és csókolóztál már ezelőtt is. Ráadásul épp egy kést forgatott meg a combodban, hogy izgulhatsz erre te beteg fasz!? Arról ne is beszéljük, hogy milyen undorító lehetett a számára egy olyan csók amit egy olyan emberrel váltott kényszerből, aki előtte pár órával kihányta a lelkét.

– Deidara. – szólított meg én pedig felpillantottam rá és vártam, hogy folytassa. – Egy ideig nálam fogsz élni. Túl gyanús lenne ha eltűnnél és nincs kizárva hogy követnének a hegyre is.

– A hegyre? Milyen hegyre? – Itachi zavartan ráncolta a homlokát. – Nem kell ezt csinálnod. Haza megyek, nem lesz bajom. – már amennyire egy szegény negyedben biztonságban lehet élni. Van pár aranyos ember is de a többség kiélvezi, hogy kegyetlenkedhet, mert a rendőrök úgysem foglalkoznak azzal, ha két csóró leöli egymást, vagy ha elrabolják valamelyikünket.

– Elég lesz a színjátékból. – összeszorult a gyomrom..

– Miről..? – néztem a szemeibe de olyan szigorú volt és csalódott, hogy azonnal lehajtottam a fejem.

Nem akarom abba hagyni ezt a szerepet. Eddig ez állt hozzám a legközelebb. Egy kém, mint én.. Ismeri a Varjút de nem függ tőle.. Hanem társak vagyunk, dönthetek úgy, hogy nem végzek el egy feladatot ha ellenkezik az elveimmel. És vannak elveim is, ami az igazi énemre nem túl jellemző ha jobban belegondolok.

Ijedten összerezzentem mikor a karjaiba vett, a combom fájón lüktetett és félve kapaszkodtam a karjába és a vállába, de lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen azt látnom, hogy néznek rám a többiek, és legfőképpen ő.

– Nyitom az ajtót. – hallottam az albínó hangját mikor megindult velem. Lehunytam a szemem és megpróbáltam kizárni a zajokat, a légzésemre összpontosítottam és a fájdalomra ami az egész testemet átjárta.

Mi fog velem történni? Tiszteletlen voltam Vele. Mellé álltam és.. Ó istenem, miket mondtam! Még mélyebben lehajtottam a fejem és összegörnyedtem amennyire csak tudtam, ekkor tett be a kocsija anyósülésére és még az övemet is becsatolta. Mikor elhajolt előttem hátra húzódtam, szinte bele préselődtem a puha ülésbe és szorosan lehunytam a szemem, nehogy összeakadjon a pillantásunk.

Ha nem látom ő sem lát. Én itt sem vagyok, mert én nem én vagyok.

Egy pillanatra magamra maradtam mikor becsukódott a kocsi ajtaja. Hallottam a hangját ahogy vált pár szót az orvossal és az albínóval de igyekeztem nem meghallani a szavakat, nehogy később bajom legyen belőle, mégis.. Mikor elcsíptem egy-két mondatot nem tudtam nem fülelni. A hogylétemről, a gyógyulásomról beszéltek és arról, hogy a biztonságom érdekében haza visz az otthonába. Mármint a saját otthonába. Nem! Én nem akarok oda menni! Az az Ő otthona, az ő fészke, nem vihet oda csak úgy, az fura lenne. Nem vihet.. De igen. Elvihet. Azt tehet amit csak akar.

Lehajtottam a fejem és a combomon lévő vágásra néztem. Ő tette ezt. És mikor megtette.. Megcsókolt.

Varjú – Itachi

Teljesen máshogy viselkedett, mint az előbb. Mikor betettem a kocsiba elhúzódott és leszorította a szemeit, levegőt sem mert venni. Fél tőlem.

– Miért ennyire más? – Hidan is a kocsit nézte mikor feltette a kérdést. Deidara lehajtott fejjel, összegörnyedve ült és a kezeit szorongatta. Fél és tanácstalan, bár ez nem meglepő, hisz fogalma sincs mi lesz vele ezután. El kellett volna neki mondanom de amint megkértem, hogy hagyja abba a színészkedést, összezuhant. Egyáltalán hogy működik ez? Amíg nem mondja neki valaki, hogy legyen önmaga addig a szerepét játssza? Nem hiszem, hisz ez akár egy szófordulat is lehet.

– Nem tudom. – a baj csak az, hogy látszólag ő sem tudja. Beszélnem kell erről Oonokival. – Madara titeket is megfigyelhet szóval mostantól még óvatosabbnak kell lennetek. Konannek is. – Hidan bólintott, hogy érti, Kakuzu viszont továbbra is Deidarát figyelte. Orvos és neki is vannak pszichés zavarai, de a tekintete alapján erről ő sem tudna egyelőre mit mondani.

Mélyen beszívtam a levegőt és bent tartottam pár másodpercig mielőtt kiengedtem volna. Komoly bajba keveredtünk, de meg fogjuk oldani. Mindent meg tudunk oldani, muszáj hogy így legyen, ha beleszakadok is.

Elköszöntem és megkerülve a kocsit beültem a kormány mögé. Deidara összerezzent, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban megüthetném. Alapesetben nem érdekelne egy ilyen reakció, az ő esetében viszont érthető. Egy kést szúrtam a combjába alig egy órája, persze, hogy fél tőlem.

Szólásra nyitottam a számat, hogy megnyugtassam vagy bocsánatot kérjek de végül mégsem mondtam semmit, csak beindítottam a motort és elindultam haza.

A legtöbb Uchiha a saját körzetünkben lakott, de voltak köztünk olyanok akik messzebb költöztek, mint én is. A város zajától körülbelül egy órányi autó útra laktam egy magányosan álldogáló emeletes házban amit örökségként hagyott rám a párom.

Madara is szerette a csendet, neki is volt egy ehhez hasonló háza ahol régen nagyon sok időt töltött egyedül vagy épp a szűkebb családi körével. Talán emiatt nem különített nagyobb figyelmet annak, hogy én sem laktam az Uchiha körzetben.

Láttam, hogy Deidara kipillant az ablakon mikor elhagytuk a várost és egyre lakatlanabb volt körülöttünk az út. A kezeit szorongatta és méginkább összegörnyedt, a frufruja a szeme elé hullott, mintha ezzel is rejtőzködne. Alig hallom ahogy levegőt vesz, megpróbál megint teljesen észrevétlen maradni.

– Hogy csinálod? – törtem meg végül a csendet. Várt, a keze szorongatása is abbamaradt, meg sem moccant. – Kakuzunál az előbb még mindig szerepben voltál, de aztán visszaváltottál. Hogy csinálod?

Sokáig hallgatott, márt azt hittem nem is válaszol, mikor halkan motyogni kezdett.

– Csak beleélem magam.. És nehezen váltok vissza.. – a szemöldökömet ráncoltam és felé pillantottam.

– Az igazi éned milyen? – kényes kérdés, látszik mennyire idegennek érzi magát a saját testében.

– Az igazi énem.. Az ön kéme, Uram. – meglepett a válasza, nem hittem, hogy ez lesz az első ami az eszébe jut. Sőt, már-már úgy tűnt, mintha ez lenne az egyetlen.

– És mit szeretsz? – nevetségesnek éreztem a kérdést, alap esetben hamar kiderül egy emberről, hogy milyen. Mik a hobbijai ha vannak egyáltalán, miket szeret és miket nem.

– Miért kéne bármit is szeretnem? – összeszorult a mellkasom. Annyira őszintén kérdezte, mintha valóban csak annyiból állna az igazi énje, hogy nekem dolgozik.

Szinte fejbevert a felismerés. Persze, hogy nehezen vált vissza az igazi énjére, hisz nincs is olyanja. Mint egy üres lejátszó amibe olyan cd-t raksz amilyet csak akarsz.

– Az összes kémem ilyen? – bukott ki belőlem óhatatlanul is és talán egy kicsit érzelmesebben csengett a hangom mint általában.

– Nem tudom Uram. – felelte halkan szinte bocsánatkérőn, esdeklőn, hogy ne büntessem meg amiért nem tudta a választ. Utána kell járnom a többi kémem állapotának. Elég sokat ismerek, de az újabbak közül talán csak hárommal beszéltem személyesen is és ebből Deidara az egyik. És vele is ma először.

Egészen idáig nem is hívtam a nevén..

Talán Oonokinak valamilyen szinten igaza lehet abban, hogy ez a rendszer sem a legjobb..

– Nagyon fáj a sebed? – amikor még szerepben volt fájdalmasan nyögött és fájdalomcsillapítót kért, de utána elhallgatott és egy pisszenést sem hallottam tőle.

– Nem, Uram.

– Miért hazudsz nekem? – összerezzent pedig nem volt semmilyen éle a kérdésnek.

– Szeretné, hogy fájjon?

– Tényleg ilyen szörnyetegnek nézel?! – néztem felé és magamat is megleptem, hogy így kihozott a sodromból de ő csak maga elé meredve bámulta a térdeit. – Nem! Persze hogy nem akarom, hogy fájjon. Azért engedelmeskedtem, hogy ne kelljen meghalnod! – erre sem felelt én pedig élesen beszívtam a levegőt és próbáltam megnyugodni. Nem ő tehet róla, hogy ilyen. A kémeim nehéz sorsú gyerekekből lettek kiképezve, olyanokból akiket vertek és bántalmaztak a lehető legkülönfélébb módokon, vagy épp elárvultak egy brutális gyilkosság vagy öngyilkosság miatt aminek rosszabb esetben a szemtanúi is voltak. – Mielőtt kém lettél milyen életed volt? Hol éltél? – üres tekintettel emelte fel a fejét.

– Nem emlékszem. – felsóhajtottam és az út további részében inkább csendbe burkolóztam mint általában. Az az énje akit eljátszott a legutóbb.. Ilyen is lehetett volna. Magabiztos, határozott és nyitott.

Szeretném azt hinni, hogy csak azért csókoltam meg, mert ez tűnt az egyetlen megoldásnak, de nem így volt. Meg akartam csókolni mielőtt a következő kés valamelyikünk fejébe állt volna az asztal helyett. Az ajkaim bizseregnek az emlékére, hiába volt rossz szájíze, és amikor ott ült Kakuzunál és elé léptem.. Úgy tűnt, hogy én is hatással vagyok rá, de talán csak a szerep miatt érezte így. Őszintén fogalmam sincs és ez nagyon de nagyon idegesít.

05. rész - Vesztettem