Kelepce 4. rész

Varjú – Itachi

Szorító kötést tettem a combjára, rögtön azután, hogy kihúztam belőle a kést. Már épp érte nyúltam, hogy felemeljem, de elcsapta a kezem.

– Hagyd ezt abba! – szóltam rá szomorúan.

– Mi a fene volt ez? – kérdezte és látszólag cseppet sem zavarta, hogy kik állhatnak az ajtó előtt. A könnyes szemeibe nézve azonban meg tudtam érteni a helyzetet. A szerepe ezt kívánja meg tőle, és nyilvánvalóan fájdalmai is vannak. Mit tennék, ha valóban a szeretőm lenne?

Újra megcsókoltam, száraz ajkai az enyémeknek feszültek, de nem húzódott el. Összedöntöttem a homlokunkat és egy pillanatra lehunytam a szemem.

– Bízz bennem. Tudom, hogy most fáj, de el fogom magyarázni, csak hagy vigyelek vissza Kakuzuhoz. – kértem és mikor kinyitottam a szemem láttam rajta, hogy nehezére esik megbíznia bennem, de bólintott így azonnal felkaptam.

Az ajtó előtt Obito és Madara állt, előbbi karba tett kezekkel méregetett, utóbbi elmosolyodott.

– Tudod, hogy ezzel még nincs vége, ugye? – persze, hogy tudom. Egy csók nem válasz mindenre, de az alvezérek közt csak ketten vagyunk vérszerinti Uchihák és a fogadott rokonai Madarának. Kiváltságos helyzetben vagyok, de ez nem tart örökké, főleg akkor nem ha kiderül, hogy egy Egér vagyok. Egy beépített kém, aki elárulta a családot. Akkor mint egy rágcsálót, egyszerűen kivégeznek.

– Engedélyt kérek a távozásra. – szorítottam magamhoz erősebben Deidarát, miközben óvatosan meghajoltam Madara felé.

– Menj csak. – bocsátott el én pedig felegyenesedve, határozott léptekkel indultam el a kijárat felé.

Mikor Deidarát beültettem a Lexusba, bekötöttem az övét is és még egyszer megszorítottam a lábán is a kötést. Nem vérzett át, mert nem vágtam át fontos artériát, de azért jobb biztosra menni.

– Mi a fene volt ez?! – ordított rám dühösen mikor én is beszálltam és becsukódott az ajtó.

– Grizzly módszer. – fintorodtam el és az engedett sebesség határ felett lavíroztam egy kicsivel, hogy minél hamarabb Kakuzuhoz érjünk, de ne is állítson meg egy zsaru, amivel időt veszítenénk. Az IS F hangja 30km/h-nál is különleges, de olyan mintha visszatartaná az erejét és enyhén sürgetne, hogy menjünk gyorsabban. Erősen markoltam meg a kormányt, a finom, feszes bőr finoman sercen, szinte nem is lehet hallani, csak az elfehéredett bügykeim árulkodnak az idegességemről.

– Nálatok ez a normális? – szorította a kezét a combjára Deidara, ami köré a zakómat kötöttem. Úgy tűnt észrevette, hogy feszült vagyok, így lazítottam a szorításomon és igyekeztem nyugodt hangot megütni, azt a látszatot keltve, hogy ura vagyok a helyzetnek.

– Valójában még olcsón meg is úsztuk. – legalábbis látszólag.

– Látszólag. – dörmögte, amitől bennem rekedt a levegő.

– Hogy csinálod ezt? – bukott ki belőlem őszinte elképedéssel.

– Mit? – nyöszörgött fájdalmasan a zakóba kapaszkodva a combjánál és mély levegőt vett.

– Hogy ennyire rám hangolódsz? – kísérteties.

Deidara ezúttal a biztonsági övbe kapaszkodott és egyre jobban elsápadt.

– Hányingered van? – csak gyenge motyogás volt a válasz így azonnal félre húzódtam és kapkodva kerestem neki egy zacskót és elé tartottam. Fintorogva elvette, a mozdulata olyan volt, mintha azt mondaná, nem kér a segítségemből.

Mély lélegzeteket vett és láttam ahogy kirázza a hideg, aztán öklendezve vizet hányt. A haja az arcára tapadt és belelógott pár tincse a zacskóba is. Kivettem a hajamból a hajgumim és odanyúlva összefogtam a haját. Lehúztam neki az ablakot, hogy érje a szélmozgás is egy kicsit, ő pedig lassan megnyugodott.

– Mehetünk tovább? – egy aprót bólintott, de aztán felemelte a kezét.

– Kérhetek egy zsepit? – kinyitottam a kesztyűtartót és kivettem belőle egy csomag zsebkendőt, amit a kezébe adtam, és elvettem tőle a hányós zacskót. Megcsomóztam a tetejét és kiszállva a kocsiból egy közeli kukába dobtam. Mire visszaértem az autóhoz, Deidara már kifújta az orrát és megtörölte az arcát is. Még sápadt volt, de legalább már tudott beszélni. Kivettem a zsebemből a telefonom és a telefontartóra helyezve benyomtam rajta a hívást. Konan valószínűleg még Oonokival van, Hidan pedig minden bizonnyal otthon van Kakuzuval.

– Igen főni? – hangzott a laza hang és a háttérzajok alapján valóban még otthon volt.

– Deidara megsebesült, van most Kakuzunál valaki? – az albínó hümmögve hallgatott egy darabig.

– Senki fontos. Mindjárt végez. – az jó. – Mi történt? – Deidarára néztem, aki felém pillantott, de aztán morcosan az útra szegezte a tekintetét.

– Szúrt seb a combján. Nem életveszélyes, de elég mély. – ismertettem röviden a helyzetet. – Nemsokára ott vagyunk. – elköszöntem és letettem, Deidara pedig továbbra is szerepben maradt. Talán jobb is így, legalább egy darabig.

040 - Deidara

Fájdalmasan felnyögtem mikor Kakuzu varrni kezdte a sebem. Megint nem kaptam érzéstelenítőt bár annyira elzsibbadtam, hogy igazából… Nem! Nincs mentség, ez baromira fáj!

Itachi kint beszélgetett a konyhában, hallottam foszlányokat, mert nyitva hagyták az ajtót. Próbáltam rá fókuszálni, de nem sikerült. Leszorítottam a szemem és mély levegőkkel nyugtattam magam.

Oh basszus ennél az is jobb lenne, ha ököllel akkorát sózna rám, amitől kidőlök!

– Tiszta seb, de elég mély. – persze, hisz megforgatta benne a pengét, akármilyen hozzáértően is tette az attól még durvább, mint egy sima szúrás vagy vágás. – Rosszabb is lehetett volna. – dug fel magadnak azt a rosszabbat!

– Baszki... – szisszentem fel és a számhoz emelve a kezem az öklömbe haraptam. – Nincs fájdalomcsillapítód vagy érzéstelenítőd? – úgy nézett rám, mintha én lennék az őrült.

– Ide nem azért járnak az emberek, mert tisztességesek és a sebeik sem feltétlenül önhibából történtek. Kém vagy, számolhattál volna vele, hogy meg fogsz sérülni. – ez több sebből vérzik, a combomat is beleértve, de ne vitatkozz azzal, aki épp összevarr.

– Szóval ez ilyen büntetés a részedről amiért veszélyesen élnek a pácienseid? – rám pillantott, de nem válaszolt én pedig újra felnyögtem a fájdalomtól. Ez is egyfajta bosszú lehet.

– Most egészen... más vagy. – húzta meg a cérnát és mikor lepillantottam, láttam, hogy már a legvégét varrja.

– Ha a nagy sebre célzol a combomon, akkor igen, tudok róla.

– A személyiségedre céloztam. – csak a szemeimet forgattam.

Próbálna meg tökéletesen nyugodt maradni miközben érzéstelenítő nélkül varrják össze. Csoda hogy nem ájultam el, mint mikor a lábamat meg a vállamat kezelte. Bár akkor még dolgozhatott bennem az a szer, amit Tsunade beadott nekem.

– Kész.

A fém koppanása a kis tálcán egész kellemes volt, mint egy finom jelzés, hogy vége a szenvedés ezen részének és már csak a gyógyulás van hátra.

– Bekötöm neked. – már épp megkérdeztem volna minek, de ekkor elővett egy kis gyógyszeres tégelyt, amitől gyorsabb gyógyulást és enyhülést reméltem. Mikor felnyitotta, megcsapott azaz erős gyógynövényszag. – Ezzel nem ártana bekenned napi háromszor is ha szükséges. Adok kötszert is amit rátehetsz, a fáslit többször is használhatod, de ha nagyon akarod adhatok váltást is.

Felém nyújtotta a fáslit, amit a kezembe vettem és a legelejét kitekerve meghúztam párszor. Erős... És gondolom mosható is.

– Szeretnék váltás fáslit, köszönöm. – bólintott és maga mögé nyúlva elővett még egyet a fiókból. – Tényleg nincs fájdalomcsillapító? – kérdeztem ő pedig gondterhelten felsóhajtott, de nem válaszolt. Hát akkor azt hiszem azt vennem kell magamnak. Majd hazafelé beugrok egy gyógyszerboltba.

Vajon nem leszek túl könnyű célpont ilyen sebekkel a szegény negyedben? Talán jobb lenne valahogy elrejtenem ezeket.

– Hogy álltok? – lépett be az albínó és érdeklődve nézte a combomat. – Brutál szép. – ez minden csak nem szép. Felszisszentem mikor az orvos durván elkezdte rákenni a krémet és épp csak hogy magamba folytottam a káromkodás áradatot.

– Muszáj ilyen durván? – motyogtam gyengén, csoda ha egyáltalán meghallották a szavaimat. Úgy érzem minden erőm elszáll... Hogy megyek így haza?

– Te legalább kaptál gyulladás csökkentőt. Nem mindenkinek ad. – mosolygott rám az albínó és kihúzott egy fiókot. – Pedig van itt minden ahogy látom. – az orvos hátra fordult és erősen belökte a fiókot. A fehér hajú srác megadóan zsebre dugta a kezeit és inkább mellém lépett, nem mintha én meg tudnám védeni. Erről jut eszembe, ő volt az, aki segített kijutnom a Galamboktól.

– Köszönöm, hogy kihoztatok. – egy pillanatra meglepetten nézett rám, de aztán elmosolyodott és hanyagul vállat vont, mintha ez semmiség lenne.

– Hamarabb is mehettünk volna, ha a vén róka már a legelején jelzi, hogy nem tud kapcsolatba lépni veled. – vén róka? Már épp rá akartam kérdezni, hogy kiről beszél mikor az orvos közbe vágott.

– Kész. – jelentette be és felállt a mellettem lévő orvosi székről én pedig óvatosan felültem az ágyon és kilencven fokos fordulatot vettem, felkészülve a lábra állásra.

A lábaim nem érték el a földet, hanem a levegőben lógtak, amitől úgy éreztem mintha le akarnának szakadni a helyükről. Nem hibáztatom őket, eléggé megviselt minket az élet. Lassan felhúztam rájuk a nadrágomat és nagyon óvatosan lecsúsztam az ágyról, hogy teljesen bele bújhassak az anyagba. A lábaim megroggyantak mikor rájuk nehezedtem, ami miatt egy hangosabb nyögés hagyta el a számat. Az egész lüktet és fáj. Sőt a sima fáj nem is elég kifejező erre.

Felsóhajtottam és megköszöntem az ellátást, már majdnem megkérdeztem mivel tartozom mikor észrevettem, hogy Itachi az ajtóban áll és engem figyel. A szívem a torkomba ugrott a tekintete miatt. Most valahogy máshogy néz rám…

– Azt hittem elmentél. – végül is miért maradt volna? Az a csók csak... Elterelés volt. Oh, de gondolom meg akarja beszélni nem? Itachi elém állt és lepillantott a bekötözött combomra.

– Rendbe jön? – már épp válaszra nyitottam a szám, de az orvos válaszolt helyettem. Bosszúsan pillantottam felé, bár nem tudhattam biztosra, hogy Itachi nekem szánta-e a kérdést.

Az orvos magyarázott valamit arról, hogy egy csúnya seben kívül nem okozott maradandó sérülést és hogy jobb lenne, ha nem terhelném. Figyeltem is rá meg nem is, mert Itachi bár nem volt annyira közel, a szívem olyan hevesen kezdett el verni a mellkasomban, mintha csak pár centi választana el egy újabb csóktól.

Te jó ég, térj észhez! Az a csók nem volt komoly és csókolóztál már ezelőtt is. Ráadásul épp egy kést forgatott meg a combodban, hogy izgulhatsz erre te beteg barom!? Arról ne is beszéljük, hogy milyen undorító lehetett a számára egy olyan csók, amit egy olyan emberrel váltott kényszerből, aki előtte pár órával kihányta a lelkét.

– Deidara. – szólított meg én pedig felpillantottam rá és vártam, hogy folytassa. – Egy ideig nálam fogsz élni. Túl gyanús lenne, ha eltűnnél és nincs kizárva, hogy követnének a hegyre is.

– A hegyre? Milyen hegyre? – Itachi zavartan ráncolta a homlokát. – Nem kell ezt csinálnod. Haza megyek, nem lesz bajom. – már amennyire egy szegény negyedben biztonságban lehet élni. Van pár aranyos ember is de a többség kiélvezi, hogy kegyetlenkedhet, mert a rendőrök úgysem foglalkoznak azzal, ha két csóró leöli egymást, vagy ha elrabolják valamelyikünket.

– Elég lesz a színjátékból. – összeszorult a gyomrom…

– Miről...? – néztem a szemeibe, de olyan szigorú volt és csalódott, hogy azonnal lehajtottam a fejem.

Nem akarom abba hagyni ezt a szerepet. Eddig ez állt hozzám a legközelebb. Egy kém, mint én… Ismeri a Varjút de nem függ tőle. Hanem társak vagyunk, dönthetek úgy, hogy nem végzek el egy feladatot, ha ellenkezik az elveimmel. És vannak elveim is, ami az igazi énemre nem túl jellemző, ha jobban belegondolok.

Ijedten összerezzentem mikor a karjaiba vett, a combom fájón lüktetett és félve kapaszkodtam a karjába és a vállába, de lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen azt látnom, hogy néznek rám a többiek, és legfőképpen ő.

– Nyitom az ajtót. – hallottam az albínó hangját mikor a Varjú megindult velem.

Lehunytam a szemem és megpróbáltam kizárni a zajokat, a légzésemre összpontosítottam és a fájdalomra, ami az egész testemet átjárta.

Mi fog velem történni? Tiszteletlen voltam Vele. Mellé álltam és… Ó istenem, miket mondtam! Még mélyebben lehajtottam a fejem és összegörnyedtem amennyire csak tudtam, ekkor tett be a kocsija anyósülésére és még az övemet is becsatolta. Mikor elhajolt előttem hátra húzódtam, szinte bele préselődtem a puha ülésbe és szorosan lehunytam a szemem, nehogy összeakadjon a pillantásunk.

Ha nem látom ő sem lát. Én itt sem vagyok, mert én nem én vagyok.

Egy pillanatra magamra maradtam mikor becsukódott a kocsi ajtaja. Hallottam a hangját ahogy vált pár szót az orvossal és az albínóval, de igyekeztem nem meghallani a szavakat, nehogy később bajom legyen belőle, mégis… Mikor elcsíptem egy-két mondatot nem tudtam nem fülelni. A hogylétemről, a gyógyulásomról beszéltek és arról, hogy a biztonságom érdekében haza visz az otthonába. Mármint a saját otthonába. Nem! Én nem akarok oda menni! Az az Ő otthona, az ő fészke, nem vihet oda csak úgy, az fura lenne. Nem vihet... De igen. Elvihet. Azt tehet amit csak akar.

Lehajtottam a fejem és a combomon lévő vágásra néztem. Ő tette ezt. És mikor megtette... Megcsókolt.

Varjú – Itachi

Mikor betettem a kocsiba elhúzódott és leszorította a szemeit, levegőt sem mert venni. Fél tőlem.

– Miért ennyire más? – Hidan is a kocsit nézte mikor feltette a kérdést.

Deidara lehajtott fejjel, összegörnyedve ült és a kezeit szorongatta. Fél és tanácstalan, bár ez nem meglepő, hisz fogalma sincs mi lesz vele ezután. El kellett volna neki mondanom, de amint megkértem, hogy hagyja abba a színészkedést, összezuhant.

Egyáltalán, hogy működik ez? Amíg nem mondja neki valaki, hogy legyen önmaga addig a szerepét játssza? Nem hiszem, hisz ez akár egy szófordulat is lehet.

– Nem tudom. – a baj csak az, hogy látszólag ő sem tudja. Beszélnem kell erről Oonokival.

– Madara titeket is megfigyelhet szóval mostantól még óvatosabbnak kell lennetek. Konannek is. – Hidan bólintott, hogy érti, Kakuzu viszont továbbra is Deidarát figyelte. Orvos és neki is vannak pszichés zavarai, de a tekintete alapján erről ő sem tudna egyelőre mit mondani.

Mélyen beszívtam a levegőt és bent tartottam pár másodpercig mielőtt kiengedtem volna. Komoly bajba keveredtünk, de meg fogjuk oldani. Mindent meg tudunk oldani, muszáj, hogy így legyen, ha beleszakadok is. A pozícióm a Grizliknél sokat segít abban, hogy beépített Egérként segíteni tudjak az embereknek. Hogy a sok kárt amit Grizliként okozok, háromszorosan is jóvá tehessem.

Elköszöntem és megkerülve a kocsit beültem a kormány mögé. Deidara összerezzent, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban megüthetném.

Szólásra nyitottam a számat, hogy megnyugtassam vagy bocsánatot kérjek, de végül mégsem mondtam semmit, csak beindítottam a motort és elindultam haza.

A legtöbb Uchiha a saját körzetünkben lakott, de voltak köztünk olyanok, akik messzebb költöztek, mint én is. A város zajától körülbelül egy órányi autóútra laktam egy magányosan álldogáló emeletes házban, amit örökségként hagyott rám a párom.

Madara is szerette a csendet, neki is volt egy ehhez hasonló háza, ahol régen nagyon sok időt töltött egyedül vagy épp a szűkebb családi körével. Talán emiatt nem különített nagyobb figyelmet annak, hogy én sem laktam az Uchiha körzetben. Meg persze azt is tudta ki hagyta rám.

Láttam, hogy Deidara kipillant az ablakon mikor elhagytuk a várost és egyre lakatlanabb volt körülöttünk az út. Továbbra is a kezeit szorongatta és méginkább összegörnyedt, a frufruja kiszabadult a lazán megkötött copfja alól és a szeme elé hullott, mintha ezzel is rejtőzködne. Alig hallom ahogy levegőt vesz, megpróbál megint teljesen észrevétlen maradni.

– Hogy csinálod? – törtem meg végül a csendet. Várt, a keze szorongatása is abbamaradt, meg sem moccant. – Kakuzunál az előbb még mindig szerepben voltál, de aztán visszaváltottál. Hogy csinálod?

Sokáig hallgatott, márt azt hittem nem is válaszol, mikor halkan motyogni kezdett.

– Én csak követem az utasítást… – a szemöldökömet ráncoltam és felé pillantottam. Az utasítást a színészkedésre, nem törődve a valóságával, önmagával, mintha az nem is létezne.

– Az igazi éned milyen? – kényes kérdés, főleg mivel egyértelműen feszélyezve érzi magát velem.

– Az igazi énem... Az ön kéme, Uram. – meglepett a válasza, nem hittem, hogy ez lesz az első, ami az eszébe jut. Sőt, már-már úgy tűnt, mintha ez lenne az egyetlen.

– És mit szeretsz? – nevetségesnek éreztem a kérdést, de azt hiszem minden új ismerkedés ilyen, ha nem csak munkaviszonyról vagy rövid társulásról szól. Bár a miénk valójában éppen ez a kettő.

– Miért kéne bármit is szeretnem? – összeszorult a mellkasom. Annyira őszintén kérdezte, mintha valóban csak annyiból állna az igazi énje, hogy nekem dolgozik.

Szinte fejbevert a felismerés. Persze, hogy nehezen vált vissza az igazi énjére, ha nincs is olyanja. Mint egy üres lejátszó, amibe olyan cd-t raksz amilyet csak akarsz.

– Az összes kémem ilyen? – bukott ki belőlem óhatatlanul is és talán egy kicsit érzelmesebben csengett a hangom, mint általában. Ebben a pár órában nem először fordul elő ilyesmi, mint az a mosoly is és a csók, meg a kérdésem az előbb.

– Nem tudom Uram. – felelte halkan szinte bocsánatkérőn, esdeklőn, hogy ne büntessem meg amiért nem tudta a választ. Utána kell járnom a többi kémem állapotának. Elég sokat ismerek, de az újabbak közül talán csak hárommal beszéltem személyesen is és ebből Deidara az egyik. És vele is ma először.

Talán Oonokinak valamilyen szinten igaza lehet abban, hogy ez a rendszer sem a legjobb.

– Nagyon fáj a sebed? – amikor még szerepben volt fájdalmasan nyögött és fájdalomcsillapítót kért, de utána elhallgatott és egy pisszenést sem hallottam tőle.

– Nem, Uram. – ezt mondja de az arca finoman megrezdül néha.

– Miért hazudsz nekem? – összerezzent pedig nem volt semmilyen éle a kérdésnek.

– Szeretné, hogy fájjon?

– Tényleg ilyen szörnyetegnek nézel?! – néztem felé és magamat is megleptem, hogy így kihozott a sodromból egy pillanat alatt, de ő csak maga elé meredve bámulta a térdeit. – Nem! Persze hogy nem akarom, hogy fájjon. Azért engedelmeskedtem, hogy ne kelljen meghalnod! – erre sem felelt én pedig élesen beszívtam a levegőt és próbáltam megnyugodni. Miért érdekel ennyire, hogy milyennek lát? Varjúként még helyesltem is volna, hogy igen, akarom, hogy fájjon. De a Varjú hivatalosan a Fekete Grízlik végrehajtója, egy kegyetlen rohadék egy zsoldos csapat élén.

Ezek alapján megértem, hogy tart tőlem. De túl nagy a kontraszt aközött, aki velem volt a Grízliknél és aki most itt ül velem a kocsiban.

Nem ő tehet róla, hogy ilyen. A kémeim nehéz sorsú gyerekekből lettek kiképezve, olyanokból, akiket vertek és bántalmaztak a lehető legkülönfélébb módokon, vagy épp elárvultak egy brutális gyilkosság vagy öngyilkosság miatt, aminek rosszabb esetben a szemtanúi is voltak.

– Mielőtt kém lettél milyen életed volt? Hol éltél? – üres tekintettel emelte fel a fejét.

– Nem emlékszem. – felsóhajtottam és az út további részében inkább csendbe burkolóztam mint általában. Az az énje, akit eljátszott a legutóbb… Ilyen is lehetett volna. Magabiztos, határozott és nyitott.

Szeretném azt hinni, hogy csak azért csókoltam meg, mert ez tűnt az egyetlen megoldásnak, de nem így volt. Meg akartam csókolni mielőtt a következő kés valamelyikünk fejébe állt volna az asztal helyett. Az ajkaim bizseregnek az emlékére, hiába volt rossz szájíze, és amikor ott ült Kakuzunál és elé léptem… Úgy tűnt, hogy én is hatással vagyok rá, de talán csak a szerep miatt érezte így. Őszintén fogalmam sincs és ez nagyon, de nagyon idegesít.

05. rész - Vesztettem