🔞 Kelepce - 5. rész 🔞

040 – Deidara

Egyedül vagyok,

mindig egyedül voltam,

nincs családom,

árva vagyok,

nincsenek emlékeim,

nem lehetnek emlékeim!

Nem emlékezhetek rájuk!

Szigorúan magam elé nézve ültem a házában, a földszinten a nappaliban. Igyekeztem nem felmérni a terepet, így inkább csak arra összpontosítottam, hogy minél inkább ki tudjam zárni az érzelmeimet.

– Nem kell félned tőlem. – óhatatlanul is a combomra pillantottam, de… Elmondta, hogy miért tette. Valószínűleg ugyan ezért csókolt meg. Adott egy okot arra, hogy miért bízott jobban egy idegenben, mint a családjában és társaiban.

– Nem félek. – hazudtam, mert úgy tűnt, hogy ezt szeretné hallani.

– Önmagadként rosszul hazudsz. – sóhajtott, én pedig ha lehet, még jobban lehajtottam a fejem.

– Sajnálom uram. – felsóhajtott és elém lépve nézett le rám.

– Miért nem nézel rám? – mert nem akarom látni ahogy a szemei rám szegeződnek. Az egyet jelent a halállal. De... Eszembe jutott, hogy mosolygott mikor abban a szerepben rá néztem és közvetlen voltam vele.

Felemeltem a fejem és ránéztem, de az arca nem felderült, hanem komorrá vált. Nem értem.

– Ez megint egy szerep? – milyen szerep?

– Én... – hirtelen lehajolt és elkapta az államat.

– Ne játszd meg magad! Nem vagy kém, többé már nem, érted?! – nem, én ezt nem értem. Ha nem vagyok kém, akkor mégis mi vagyok? Mi fog velem történni? Miért hozott ide? – Ki vagy te? – ki vagyok én? Levegő után kapkodva kaptam a szívemhez mikor hirtelen minden egyre szűkösebbé vált és forogni kezdett. Az arcára összpontosítottam, de aztán ösztönösen ellöktem magamtól és levegő után kapkodva kapaszkodtam a kanapéba a combom mellett. Miért nincs levegő? Levegőt! Gyerünk már, lélegezz!

Valami a kezembe nyomódott majd egy hideg kéz kapta el a tarkómat és húzott magához közelebb. Minden elhomályosulni látszott, de ahogy kitöltötte az arca a látóteremet, a szemei, amik az enyémbe fúródtak, az ajkai, amikkel betapasztotta a számat és a nyelve... Ahogy hozzám simul a nyelve és a puha ajkai, a határozottsága és ahogy tart, ösztönösen bele simulok, hagyom hogy magával sodorjon.

Mikor elvált tőlem, a tekintetem önként is lesiklott az ajkaira, miközben levegőért kaptam. Végre, van levegő. Egyik kezemmel a karjába kapaszkodtam, amivel a fejemet tartotta. Nem akarom ezt érezni újra. Ez nekem túl sok, nem merek neki nemet mondani, nem merek követelni, nem merek reagálni… De így könnyebbnek tűnik.

Azok az ajkak... Halványan elmosolyodtak és újra rám tapadtak, ezúttal lehunyta a szemeit és lassabban ízlelgetett, ráérősen, nem sürgetve és sietősen, mint az előbb. Borzalmas ízem lehet, akkor miért csinálja ezt?

Rászorítottam a kezem a tárgyra, amit az előbb belenyomott. Kulcsok? Miért? Ezek egyértelműen kulcsok, de miért adta a kezembe? Észrevehette, hogy nem figyelek, mert elhúzódott én pedig lepillantottam. Jól éreztem, ezek…

– Hideg a felületük. – magyarázta, de még így sem értettem. Az ujjai megsimogatták az arcomat bizsergető érzést keltve a tarkómon és a gerincemen is. – Úgy tűnt pánik rohamod lesz. Valahol azt olvastam ez segít. Felnéztem a szemeibe, de ő is engem nézett így találkozott a pillantásunk, ami miatt rögtön újra lepillantottam.

– Ezért... – csókolt meg. – Értem. – milyen ember az olyan, aki ennyire könnyedén adja a csókjait? A fejem belefájdult az emlékbe, ahogy én is ezt teszem, vagyis egy másik én, máshol, más valakivel, majd újra más valakivel, mintha semmiség lenne. Szörnyű vagyok.

Felsóhajtott és megemelve az állam újra megcsókolt. Ijedten rezzentem össze mikor a térdével a combjaim közé furakodott és lökött a belső combomon egyet, finoman jelezve, hogy tegyem szét a lábaimat. Megtettem. Ő pedig egyik karjával a hátam mögé nyúlt, átfogta a hátam és megemelve bentebb ültetett a kanapén, másik kezével pedig a térdhajlatom alá nyúlt és megemelve a combom, feltérdelt alá. Közel van... Túl közel... A hátam nekifeszült a kanapé támlájának, a lábaim széttárva, a combjaim alatt az ő izmosabb combjai és a fenekemnek feszült az öle. Erősebben szorítottam az ujjaimat a kulcsokra.

Ezt nem a pánikroham miatt csinálja, ez maga a pánikroham!

– Ez egy... parancs? – kérdeztem lepillantva az ölére, mire megdermedt.

– Parancs? – kérdezett vissza és felegyenesedett, de még mindig nem húzódott el tőlem teljesen. Megint felemelte a fejem én pedig lehunytam a szemem. – Nézz rám! – kinyitottam a szemeimet és felnéztem rá, a fölém tornyosuló alakjára, a szigorú pillantására. – Már nem vagy kém. – félre pillantottam és próbáltam megállni, hogy ne remegjenek az ajkaim.

Ha nem vagyok kém akkor mi lesz velem? Éreztem ahogy kihátrál, ezért utána kaptam. Nem hagyhat így itt…

Varjú – Itachi

A belém kapaszkodó kezére néztem, a kulcscsomót a másikban szorongatta.

– Elég vegyes jeleket adsz. – azt hittem tetszik neki a csók és a közeledésemre is jól reagált, de mikor megkérdezte, hogy ez egy parancs-e... Nem tudom, hogy ez most inkább szomorú vagy dühítő.

– Sajnálom. Nyugodtan folytathatja. – kivettem a kezéből a kulcsot és letettem magunk mellé.

– Szeretnéd, hogy folytassam? – kérdeztem rá nyíltan.

– Igen. – most igazat mond vagy hazudik? Nem tudom megmondani, mert azt szeretném, ha igaz lenne. Rég voltam utoljára ilyen helyzetben, azt hittem nincs is rá szükségem már soha többet, hogy valaki mást megérintsek de…

– Te mondtad. – ha hazudsz nekem egy ilyen helyzetben majd megtanulod, hogy nem szabad.

Újra az ajkaira tapadtam és szenvedélyesen csókoltam meg. A kesernyés íz egyre jobban eltűnt belőle minél többet csókolóztunk. Mióta elfogták nem mosott fogat mégsem zavar. Beteges, hogy ennyire vágyok rá. Miért nem vettem észre őt előbb?

Felnyögött mikor hozzá préseltem az ölemet. Lepillantottam a combjára, a sebre, amit én okoztam. Óvatosnak kell lennem, pedig annyira szeretném durván lenyomni a kanapéra és addig hajtani amíg bírom szusszal. Hallani akarom a nyögéseit, érezni őt…

Vegyszer és orvosság szag áradt belőle és enyhén sós izzadtság. A haja zsíros volt és kócos, egy hajgumival volt összefogva, amit még a kocsiban adtam neki visszafelé menet Kakuzuhoz. Akkor még a szerepében volt.

Tényleg ennyire ki vagyok éhezve? Hogy csak így leteperem nem foglalkozva a higiéniával, a sebeivel és ezzel a rohadt furcsa helyzettel? Talán csak az adrenalin. A félelem a lebukástól... A pillanatnyi megkönnyebbülés, hogy túlélte, hogy túléltük.

– Jól vagyok. – motyogta mikor észrevette, hogy óvatosan simítom a kezem a sebe melletti bőrfelületre. – Csinálhatja úgy ahogy szeretné. – ezen elmosolyodtam. Az túl durva lenne.

– Voltál már férfival? – bólintott, de nem tűnt túl magabiztosnak. – Tényleg? – vontam fel a szemem egy cseppet rejtve el, hogy nem hiszek neki. Ha csak azért mondja, hogy ne aggódjak emiatt, az…

– Igen. – nézett fel rám, de aztán újra félre pillantott. – Voltam már csak... Az nem... – nem fejezte be így én tettem meg.

– Nem te voltál. – értettem meg. Bólintott én pedig felsóhajtottam.

Olyan mintha annyi alteregója lenne amennyit csak akar. Ez egyszerre rémisztő és elképesztő. A nyakára simítottam a kezem és magamhoz húztam a fejét, hogy összeérjen a homlokunk.

– Ha túl sok, akkor szólj. – megvártam amíg halkan beleegyezik, hogy szólni fog nekem és csak utána folytattam, amit már elkezdtem. Óvatosan lehúztam róla a nadrágját és a felsőjét is, ő pedig készségesen hagyta. Megdörzsölte a mellkasát mikor lekerült róla a póló.

– Koszos vagyok. – motyogta, de ezt már eddig is tudtam, ennek ellenére is akarom, ráadásul ahogy lekerült róla a felsője, mintha egyre nyugodtabbá vált volna. Gyengéden megsimogattam az arcát, amibe ezúttal bele simult, de pironkodva sütötte le a szemét.

Az állkapcsom megfeszült a felsőteste láttán… Elrettentően vékony. Megviselte az elmúlt hét vagy talán eddig is így nézett ki? A csípőjére simítottam a tenyerem és elborzadva néztem ahogy levegővételnél ráfeszül a bordáira a bőre. Észrevette mit nézek és zavartan nézett le magára majd újra rám.

– Uram...?

A párom más volt. Erős, izmos, könnyen fölém kerekedett és vidáman nevetett. A nevemen hívott.

Deidara nem olyan mint ő, sem külsőre, sem belsőre akkor mégis miért akarom ennyire...? Ráadásul biztos hogy nincs jól. Le kell állnom.

A hasára simította a kezét és beharapta az ajkait. Igen, le kell állnom, nem akarja ezt.

– Nem akar engem? – suttogta megtörten, ami egyenesen a szívembe talált. Mégis hogy mondhat ilyet, mikor elég egyértelműen vonzódom hozzá, még ha nem is igazán értem még, hogy miért.

– Csak eszembe jutott, hogy vacsorát ígértem neked. – ez nem jó, ez nem válasz. Ha megjegyzést teszek arra, hogy milyen vékony… Várjunk, már meg is tettem nem igaz? A fenébe is, gőzöm sincs mit mondjak.

– Fordíts hátat! – utasítottam hirtelen és ki gomboltam az ingem a nyakamnál. Deidara összerezzent, de hátra fordult a kanapé háttámlája felé. Felálltam a kanapéról, hogy teret engedjek a mozgásának. Teljesen hátat fordított nekem és esetlenül a sarkára ült. A lábain a kötések is koszosak... Persze, hisz mezítláb követett a Grízlikhez.

Az az énje kezdett vonzani, aki a szemembe nézett és a nevemen hívott, aki bízott bennem és úgy nézett rám, mint akinek a világot jelentem. De más is kezelt már így, a párom előtt és után is, szóval miért akarom ennyire, hogy ő legyen az aki...? Aki mi? Nem tudja pótolni a szerelmemet. Senki sem tudja.

Deidara hátra nézett rám a válla felett, zavartan pillantott rajtam végig, de hiába a sok nyomasztó gondolat a testem reagál a jelenlétére. Ugyanúgy le szeretném nyomni a kanapéra, mint azelőtt, hogy eszembe jutottak a miértek. Pontosabban a válaszok hiánya.

Feltérdeltem mögé a kanapéra és a csípőjére simítottam a kezem. Rögtön előre kapta a fejét és befeszült az érintésemtől. Finoman remegett.

Miért nem mondod, hogy álljak le? Miért nem állok le? Félsz, nem igaz?

– Próbálj meg ellazulni. – magam felé húztam a fenekét és lehúztam róla az alsóját. Lehajtotta a fejét…

– Uram…? – nem vártam meg amíg befejezi, benyálaztam az ujjam és bedörzsöltem vele a farpofái között megbújó részt. Ez lehet, hogy kevés lesz.

– Mikor voltál utoljára férfival? – mikor megpróbáltam benyomni az egyik ujjam, megugrott és ösztönösen elhúzódott, de visszahúztam és újra megpróbáltam, ezúttal tűrte. – Szóval?

– Nem tudom... – nyögte kissé panaszosan. – Régen. – akkor ez ide tényleg nagyon kevés lesz. Azt sem tudom, hogy van-e síkositóm. Valami kímélő kézkrémem biztos van odafent. És basszus óvszerem sincs. Régen mindig volt nálam, ahogy a páromnál is. Talán van valahol elfekvőben, de ezek mégis meddig tartanak ki? Az óvszernek van szavatossága? Biztos van.

– Fürdő… – megragadta a csuklóm, ami felkeltette az érdeklődésem, bár szinte azonnal elengedett. – Fürdő... – zihál. Újabb pánikroham? Nem. Ez most más. Levezettem a kezem a csípőjéről az ölére és meglepetten vettem észre, hogy reagált az érintésemre. A remegése is emiatt volt? Elmosolyodtam a megkönnyebbüléstől. Mégis akarja.

– Még meg sem kerestem a prosztatádat belülről, máris így reagálsz? – nem válaszolt, de a füle nagyon elvörösödött, legalábbis amennyit láttam belőle. Felsóhajtva támasztottam meg az állam a vállán, amitől összerezzent. – Nincs óvszerem. Vagy ha van is már elég régi... – lassan mozgattam a kezem a farkán, ami egyre jobban lüktetett és keményedett az érintésem alatt. Hátul is egyre jobban ellazult, bár ebben a pózban, ahogy így neki simulok elég nehéz rendesen hozzáférnem.

– Kérem, hagy fürödjek meg előbb. – suttogta egészen halkan.

– Nem hallom. – összébb húzta magát és elhallgatott. Felsóhajtva húzódtam el tőle és kihúztam belőle az ujjaimat is. Újra a sarkára ült és átölelve a hasát pillantott rám a válla fölött, de nem nézett a szemembe, a mellkasomra fókuszált. Mintha abból bármit le tudna olvasni. – Ha nem vagy elég határozott, senki nem fog meghallani. – újra előre fordult, de nem mondott semmit. Újra felsóhajtottam és felálltam mögüle. – Megmutatom hol a fürdő.

~

Emlékeztem rá, hogy régen volt tartalék óvszer az éjjeli szekrényem legalsó fiókjában, de nem találtam benne semmit. Talán véletlenül kidobtam. Vagy szándékosan, mikor egy este többet ittam.

Nem voltam a híve annak, hogy alkohollal tompítsam a fájdalmat, de voltak esték amikor annyira maga alá temettek az érzéseim, hogy kellett valami, amivel felülírom azt a mérhetetlen, feszítő, tehetetlen ürességet, amit éreztem. Az alkohol maró, égető hatása általában segített. A felejtésért sokkal inkább a lassan folyó idő tehet a gyász kezdeti szakaszában.

Lehuppantam az ágyam szélére és átgondoltam hova tehettem még esetleg óvszert vagy legalább síkositót de a szexuális életem annyira lecsökkent azóta, hogy…

A hajamba túrva szidtam meg magam amiért arra készültem, hogy egy érzelmileg instabil, fiatal fiúval éljem ki magam. Elment az eszem.

Adok neki egy váltás ruhát és megkérem Konant, hogy derítse ki, hol szállt meg amíg a Galambok után kémkedett. Talán vitt oda magával néhány saját holmit, ruhát, esetleg egy könyvet vagy bármit, ami fontos lehet neki. És amiből egy kicsit jobban megérthetem.

A szívem kihagyott egy ütemet, mikor szellem módjára jelent meg a látókörömben. Nem hallottam a lépteit, a lélegzetvételeit a ruha suh...

Meztelen. Teljesen meztelen.

Ahogy végig néztem rajta egyszerre volt csábító és elborzasztó a látványa. Átkötötte a combját fürdés után, a lábai azonban csupaszok voltak, így láttam a kipirosodott sebeket, amik a lábfeje oldalán egész látványosan kipirosodott. El tudtam képzelni milyen lehet a talpa. A lábán a szőr világos volt és ritkás, mintha évekig gyantáztatott volna, amit el tudtam képzelni róla, hisz, ha az egyik szerepéhez szükségesnek érezte, biztos hogy megtette. A csípője karcsú volt, a szemérmessége pedig úgy ágaskodott, mintha a zuhany alatt nem csak azzal lett volna elfoglalva, hogy megmosakodjon hanem, hogy…

– Előkészítettem magam. – a hangja halk és az enyhén rekedtes beütése ellenére is lágynak érződött. Egyszerre simogatta a fülem és indított be teljesen. Ez a srác elveszi az eszem.

Hirtelen álltam fel és léptem elé, behozva a köztünk lévő távolságot. Nem nézett fel rám, kerülte a tekintetem ezért elkaptam az állát és olyan hévvel emeltem fel, hogy hallottam egy halk reccsenést, de időm sem volt gondolkodni azon, hogy mennyire megroppantak az izületei, mert mikor megéreztem a mentolos leheletét azonnal megízleltem milyen így a csókja.

A kezei kissé bizonytalanul kezdtek el matatni a nadrágövemnél, amitől elnehezült a mellkasom, több levegőre volt szükségem, de túl jó volt csókolni őt. A nyelve puhasága és nedvessége, a lassú tempója, amivel próbálja kiismerni az enyémet, az enyhe mentolos ízzel vegyítve elszeparált a logikai gondolatoktól. Az érzelmiektől is. Csak az erős vágy maradt.

A fenekébe martam, másik kezemmel pedig leellenőriztem a munkáját. Könnyedén becsúszott az első ujjam, majd a második és a harmadik is. Alapos volt. Lábujjhegyre állt és az ujjaim felé mozdította a csípőjét, kezeivel az anyagon keresztül óvatosan érintett meg. Nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy levegye rólam a ruhát vagy rám fogjon, de minden mozdulatomhoz asszisztált és... Komolyan képes volt bejönni meztelenül, álló farokkal és közölni, hogy előkészítette magát? Ha ez megint csak egy szerep, rohadt jól csinálja.

– Deidara. – suttogtam az ajkaira ő pedig felnézett rám, a szemei csillogtak, az arca enyhén kipirult. Meg akartam kérdezni, hogy ez most megint valamijen szerep-e vagy ő is akarja, de bennem rekedtek a kérdések mikor a keze rám markolt a nadrágomon keresztül.

Elégedetten mordultam fel és újra elmélyítettem egy csókot, amit bátorításnak vett és kicsatolva az övemet, elkezdte letolni rólam az anyagokat.

A szabad kezemmel a nyakára simítottam és fel a tarkójánál a frissen mosott puha, nedves hajba. Nagyon jó az illata. A bőre tapintása, a keze rutinos mozgása, a csípője önkéntelen mozgása.

Nem. Térj észhez Itachi!

– Már nem dolgozol nekem. – ziháltam az ajkaira. Ő is kapkodta a levegőt, a szemei megtalálták az enyémeket, a benne lévő mély kékség mintha elnyelte volna a szavaimat. Mintha meg sem hallotta volna. – Hallod? Már nem vagy kém. – kihúztam belőle az ujjaimat ő pedig egy pillanatra lehunyta a szemeit és felmorrant, de aztán a szemöldökét ráncolva újra kinyitotta a szemeit. Próbált figyelni arra, amit mondok neki. Tudtam... Ez csak egy újabb szerep. – Kit játszol most?

– Mi?

– Kit játszol? Milyen szerepet? – zavartan pislogott, a szemei egyre tisztábbak lettek, a vállai megremegtek és lehajtotta a fejét. De ott az ágaskodó farkammal találta szembe magát, méghozzá a kezei között, amitől látványosan zavarba jött és elengedett.

– Nem... Nem játszom... Nem úgy...

– Nem úgy? – kérdeztem vissza miközben elengedtem és elpakoltam fájón lüktető férfiasságomat. Deidara az egyik kezét a farka elé tartotta a másikba az arcát temette.

– Nem úgy... – ismételte. A szekrényemből kivettem egy melegítőt és egy pólót, amit odaadtam neki, de csak nézett maga elé, mintha nem tudná, hogy kell öltözködni szóval belebújtattam a felsőbe, az alsót ezután megoldotta egyedül is.

– Szóval eljátszottad, hogy rendben van.

– Nem. – kapta fel a fejét, de mikor a pillantásunk találkozott félre pillantott. – De. – ismerte be én pedig gondterhelten felsóhajtottam. Legalább nem léptük át a határt. Annyira. – De nem úgy. – már megint a nem úgy, mi a fenét akar ezzel? Felsóhajtva dörzsöltem meg a halántékomat. Ez a sóhajok napja, de nem úgy.

– Rendben, szóval nem úgy. – hagytam rá, hátha ezzel megnyugtatom, amíg lesz elég vér az agyamban ahhoz, hogy értelmesen tudjak gondolkozni. – Éhes vagy? – valószínűleg nem sok minden van a hűtőben. Nem számítottam rá, hogy így fog alakulni ez a nap. Most eszmélek csak rá, hogy egy ideig velem fog élni valaki. Valaki, akihez a jelek szerint nagyon vonzódok, és aki elég problémás. – Rendelhetünk valamit. – indultam el a szobaajtó felé, mert emlékeztem rá, hogy a földszinten hagytam a telefonom. Deidara elkapta a karomat, de mikor hátra néztem rá lesütötte a szemét, a szorítása viszont nem enyhült.

– Én... Nem vagyok tapasztalt. Magamként nem. – ah, szóval ezt jelentette a nem úgy. – Nem fogok... Megpróbálok nem más lenni. Szóval... – szóval vesztettem a józan eszem ellen.

040 – Deidara

Megragadta a derekam és lenyomott az ágyra. A hirtelen mozdulata miatt egy pillanatra teljesen ledöbbentem és felnéztem rá, a tekintetünk találkozott, ami miatt azonnal az arcom elé kaptam a kezeimet. Az a tekintet... A sötét szemei, amik engem néznek... Pár órája még biztos voltam benne, ha azok a szemek egyszer rám vetülnek, az a halálomat fogja jelenteni. De most csak bizsergést érzek. Elment az eszem.

Levegő után kaptam mikor a keze az ölemre simult a frissen felvett melegítő nadrágon keresztül. A puha anyag érintése is kellemes volt, de a keze teljesen más, egyszerre gyengéd és határozott. Megragadta a combom és egy gyors mozdulattal megszabadított a nadrágtól én pedig kipillantva a kezeim közül mértem fel a helyzetet odalent. Már letolta az öléről a ruháját és a kezébe vette a farkát én pedig széttettem a lábaimat előtte.

Akarom.

A gondolattól egyszerre éreztem szégyent és izgalmat. Félek tőle, bármit megtehet velem, megölhetne, bezárhatna, megkínozhatna, megölhetné a szeretteim... Azokkal a kezekkel... Döfött bele egy kést a combomba. Az életemet mentette, mégis kiráz a hideg a gondolattól, milyen egyszerűen megtette. És az a kéz most a meztelen farkamon simít végig.

– Szólj ha valamit nem akarsz, vagy nem jó érzés. – csak egy aprót bólintottam miközben továbbra is az ujjaim mögül néztem az ölünknél zajló jelenetet. Annyira magamban akarom érezni, hogy már szinte fáj a hiánya. Van ennek értelme egyáltalán? Hogy hiányozhatna valami, ami még sosem volt bennem?

Ha köré fonnám a lábaim és sürgetőn magam felé húznám a csípőjét azzal felbosszantanám?

Nem akarom, hogy megtudja mennyire akarom ezt. Próbálom meggyőzni magam, hogy azért csinálom mert ő akarja, de…

Hirtelen felegyenesedett és ledobta az ingét, ami miatt zavarbaejtő módon megindult a nyáltermelésem. Karcsú a dereka, izmos a hasa és a mellkasa... Rózsaszín a mellbimbója. Azt hittem sötétebb színe van, bár a bőre elég fehér, szóval logikusnak tűnik de... Meg akarom érinteni. Meg akarom harapni.

Ahogy a kezei a combjaimra simultak és elhelyezkedett, felkészülve a behatolásra, már nem igazán láttam semmit odalent és hirtelen újra elöntött a szégyenérzet amiért erre vágyom, így szorosan lehunytam a szemem, de ezzel mintha fokoztam volna az érzések intenzitását, vagy csak beképzelem magamnak, mindenesetre a hozzám simuló combjainak izmai megfeszültek, a makkja pedig hozzám nyomódott és óvatosan elkezdett belém hatolni.

Elhúzta a kezeimet az arcom elől, de mikor még mélyebbre csúszott bennem, önkéntelenül visszarántottam őket a szám elé, hogy ne adjak ki furcsa hangokat.

– Nem igazán tudom eldönteni, hogy most élvezed vagy gyűlölöd ezt. – kinyitottam a szemem és rá néztem, de rögtön elkaptam a tekintetem. – Félsz tőlem? – persze hogy félek.

De közben egy részem nagyon kényelmesnek érzi ezt az egészet. Az engedelmességet. Tudni, hogy csak egy kis katona vagyok, egy pótolható kis senki. Nincs nagy felelősségem, legalábbis ezt hittem.

Elég volt az az egyetlen szó, és máris veszélybe sodortam.

A testemet átjáró bizsergés miatt, amit egy jól elcsípett mozdulata okozott, reflexszerűen kulcsoltam át lábaimmal a csípőjét és sóhajtottam a kezembe.

– Ott… – csak tompán lehetett hallani és amúgy is halk voltam, így nem is hallotta meg, de érezte a testem reakciójából, hogy jó helyen jár. Erősebben lökött ugyanarra a pontra, lehunytam a szemeimet és elnyomtam egy halk nyögést. Elhúzta a kezeimet a szám elől, de megint visszarántottam mire bosszúsan felsóhajtott.

– Nem kell rejtőzködnöd. – igen, ezt én is tudom. De annyira zavarbaejtő az egész. Mikor kihúzódott belőlem erősebben szorítottam köré a lábaimat, mire megmarkolta a combomat. – Fordulj a hasadra! – oh, valószínűleg nem tetszik neki szemből.

Bár nem csodálom, végül is azt látja, hogy leszorított szemekkel fekszek alatta, ez nekem sem tetszene. Leengedtem a lábaimat és megfordulva térdeltem elé, majd lassan előre dőltem. A csípőmre fogott és keményen belém hatolt, ami olyan hirtelen ért, hogy nem volt időm moderálni a hangomat vagy elfojtani azt, így egy kissé hangosabb nyögés csúszott ki a torkomon.

– Hn? – szégyenkezve haraptam az öklömbe és lehunyva a szemem megpróbáltam egyenletesebben lélegezni. – Nem tudom miért nyomod el a hangod. Egyszerre férfias és lágy, nagyon beindít. – nem hiszem hogy értem mit akar mondani, de ha bejön neki akkor... Nem. Én nem akarok ilyen furcsa hangokat kiadni.

Egy lassabb tempóba fogott, amiben kellően ellazultam, kiélvezve ahogy a leggyengébb pontom ingerli bennem. Ha ezt még folytatja egy darabig az egy idő után kevés lesz. Mármint kellemes és kielégítő, de nem hiszem, hogy ennyitől elélveznék. Bár ha közben kényeztetném magam elöl…

Levegő után kapva, kaptam el a kezét a csípőmön mikor hirtelen mélyebben lökött egyet, egyenesen a prosztatám felé.

– Ez kevés lett volna? – kérdezte halkan és ekkor jöttem rá, hogy hangokat akar kicsikarni belőlem.

– Ne... Ne akarja kierőszakolni. – temettem az arcom az alattam lévő ágytakaróba és elég hangosan beszéltem ahhoz, hogy most mindenképp meghalljon de nem elég hangosan ahhoz, hogy úgy tűnjön parancsolgatni próbálok neki.

– Sajnálom, csak próbállak kiismerni.

Minek? Az eddigi tapasztalataim, ha lehet őket egyáltalán annak nevezni, nem voltak ennyire kínosak. Persze voltak olyanok, amik kissé zavarba ejtettek, de többnyire állatias vágyakkal túlfűtött, gyors kielégülések sorozata volt. Azt hittem ez is olyan lesz. Hogy egyszerűen lenyom és belém hatol, ütemesen mozog 5-10 percig és vége.

– Csak... Csak csinálja ahogy jól esik, alkalmazkodok. – markoltam a takaróba alattam.

– Igen, abban biztos nagyon jó vagy. – felelte halkan, már-már szomorúan.

Ha csak a szavait nézem meg kéne sértődnöm, de a hangsúlya miatt nem úgy tűnik mintha bántani akart volna ezzel.

– Uram. – pillantottam rá hátra ő pedig kérdőn vonta fel a szemöldökét egy pillanatra. – Nem akarok kotnyeleskedni, de érzem, hogy valami zavarja. – ezzel látszólag nagyon megleptem. Nem is érzem, sokkal inkább látom rajta.

Amikor bejöttem a szobába egy pillanatra észre sem vett annyira belemerült a gondolataiba. Egy olyan ember mint ő, nem engedné le ennyire a védelmét, de túlságosan fel voltam hevülve ahhoz, hogy belegondoljak mi miatt lehet. Nem tudnék most gondolkodni. Teljesen más köt le szóval...

– Kérem… Csak csinálja ahogy jól esik. – kértem újra. Lehunyta a szemeit és kihúzódott belőlem. Értetlenül néztem rá egy pillanatra, de szinte azonnal elkaptam róla a tekintetem mikor találkozott a pillantásunk.

– Te mondtad. – nem volt időm reagálni, mikor elkapta a csuklóm és durván visszafordított a hátamra. – Ráadásul kétszer is. – nem panaszkodok. Felkészültem rá, hogy ez lesz. Ha elég durván bánik velem, nem fogok elélvezni. Így tényleg... Tényleg mondhatom majd, hogy csak miatta csináltam és nem azért, mert elkapott az elmebaj és én is megkívántam őt. Bár szeretnék elélvezni…

– Nem kell finomkodnia. Kibírom. – remélem.

Felszisszentem mikor elkapta a fájó combom és keményen belém csapódott. Mikor észrevette, hogy a sebes lábam ragadta meg kezet váltott, de eddig tartott a jóindulata. Erőteljes, mélyre hatoló mozgásokkal ostromolta a belsőmet, épp csak dörzsölte azt a pontot, amitől én is élveztem volna az aktust. Az ő méretével elég nehéz lenne teljesen elkerülnie a prosztatámat, szóval ezt az ingerlést megpróbálom elnyomni.

Bosszúsan felsóhajtott és elengedte a csuklóim, majd felegyenesedve más szögben hatolt belém. Ne mond hogy…

– Ah! – a szám elé kaptam a kezem mikor egy hirtelen mozdulattal megostromolta a gyönyörközpontomat.

– Vedd el a szád elől a kezed! – nem ordított, de egyértelmű parancs volt így leengedtem a kezeimet és az alattam lévő takaróba markoltam. Feltolta a felsőm a nyakamig és lehajolva a mellkasomhoz megharapta a mellbimbómat. Beharaptam az ajkam az érzésre és önkéntelenül megmozdítottam a csípőmet, hozzá dörgölve azt a belső pontot a farkához.

Nem akarom élvezni. Félek élvezni ezt... Felé akarok kerekedi és meglovagolni. Sötét... Mikor lesz már sötét? Világosban nem merem megtenni. Amúgy sem merném megtenni, mégis csak a főnököm.

Vagyis a volt főnököm. Te jó ég egy titkos szervezet alvezére, rosszabb mint egy yakuza tag. Még csak kenőpénzt sem kéne fizetnie a rendőröknek ahhoz, hogy eltusolják a mocskos ügyeit.

– Szét vagy csúszva. – igen, ezt én is tudom.

Az összes tapasztalatom színjáték volt, sosem éreztem önmagamként szükségét ilyesmire és ha jobban belegondolok itt is egy szereppel kezdődött vagy a kétségbeeséssel, hogy már nem veszi a hasznomat. Lelkem legmélyebb, szánalmas kis emberi része, mindent megtenne azért, hogy túléljen. Vagy hogy gyorsan véget érjen a szenvedése.

De ez… Amit most csinál az inkább jó érzés mint rossz. Nem akarok gondolkodni. Valaki állítsa le az érzéseimet és a kételyeimet!

– Uram. – néztem fel rá miközben a szememet elhomályosították a könnyek. – Még... Kérem... Többet... – vegye el az eszem. Kinyújtottam felé a kezeimet és átölelve a nyakát lehúztam magamhoz, hogy megcsókoljam, ezzel biztosítva róla, hogy benne vagyok bármiben.

Bármiben, csak csendesítse el az elmém.

Törje össze a testem ha kell, csak ne zakatoljanak ennyire a gondolataim.

6. rész – Legyél a kémem