Kelepce 6. rész

Varjú – Itachi

Arra ébredtem, hogy levegő után kapkod és nyöszörög álmában. Szőke haja az arcához tapadt, remegett, de izzadt. Felülve tettem a homlokára a kezem, hogy felmérjem mennyire lehet magas a láza, de hiába éreztem a tűzforró bőrét, mert a szemem sarkából észrevettem, hogy a világos árnyalatokban valami sötét szakítja meg a normálist. A fehér takarón egy kisebb vérfolt éktelenkedett. Óvatosan lefejtegettem a lábáról a takarót, a combján a kötés is véres volt.

A telefonomért kaptam és azonnal felhívtam Kakuzut, de nem vette fel. Dühösen tárcsáztam újra és kikelve az ágyból felkapcsoltam a villanyt.

– Dr. Kakuzu nincs jelen, Hidan nővér a szolgálatodra áll főnikém. – a morcos hangja ellenére egész higgadtan beszélt. Talán szépet álmodott, míg én rémálomra ébredtem.

– Átszakadt a varrat.

– Lehetetlen. – mormogta magabiztosan.

– Ne most bizonygasd, hogy a pasid vérprofi! Deidara combja vérzik, a láza az egekben, szóval pislogd ki a csipát a szemedből és ne vitatkozz velem! – miközben kiabáltam, kapkodva csináltam szorító kötést Deidara combján. – Hogy a francba fordulhat az elő, hogy mikor friss volt a vágás, nem vérzett ennyire mint most?!

– Valószínűleg mert mikor friss volt, rögtön elszorítottad. Ha felszakadt a varrat akkor lassan vérzik, mivel nem sérült fő artéria. Oda megyek és összevarrom.

– Elviszem hozzátok, csak…

– Most ne hozd ide. – összeszorítottam az állkapcsom.

Kakuzu hivatalosan nem tartozott egyik szervezethez sem, persze az Egerek tudták, hogy közülünk való, de illegális orvosként mások is igénybe vették a szolgáltatásait. Főleg Grízlik.

– Mikorra érsz ide?

– Sietek. Azt mondtad láza is van ugye?

– Hn. – helyeseltem és Deidara zihálását hallgatva belém mart a bűntudat.

– Van lázmérőd? Kezd el borogatni langyos vizes törlőruhával a homlokát és mérd meg a lázát. Itass vele vizet, szorítsd el a combján a sebet. Ja és Itachi… Találj ki valami mentséget mire odaérek, mert az én pasim kibaszottul jó munkát végzett. – azzal kinyomott.

Mentség mi?

Deidara hasán felcsúszott a felső, felfedve néhány lilás foltot a csípőjén. Valószínűleg túl erősen szorítottam. Az ajkai duzzadtak még a csókjaimtól, a takaró amit összemocskoltunk, félig kilóg a szennyeskosárból a szobával szemben lévő fürdőben, amit a nyitott ajtón át innen is jól látok.

Erre nincs mentségem.

~

Hidan a néhai viselkedése ellenére egyáltalán nem hülye, máskülönben nem dolgoznék vele. Hazudnék, ha azt mondanám csak az intelligenciája miatt vettem fel, mert a hűsége és a személyisége volt a legfőbb indokom, de ha ostoba lenne és tehetségtelen harcos, nem tartottam volna magam mellett.

Hasznos ezekre emlékeztetnem magam mikor ilyen nyíltan undorodik tőlem.

– Beleegyezett. – meg sem próbálom tagadni, hogy lefeküdtem vele.

– Igen? És melyik személyisége a sok közül? – gyűlölöm, hogy ilyen nyers és hogy igaza van. Bosszúsan túrtam a hajamba és hangosan felsóhajtottam.

– Csak lásd el! – mordultam fel ő pedig dühösen kezdett el kutakodni a táskájában.

– Mindkettőtöket el tudlak látni egyszerre! – kapott elő egy zárhatós orvosi kis dobozt és leült Deidara mellé az ágyra, aki lesütött szemekkel próbált úgy tenni, mintha nem lenne itt. – Kölyök, figyelj rám! – lökte fel az állánál fogva egy kicsit a fejét. Deidara meglepetten vonta fel a szemöldökét, hogy a megszólítás vagy a mozdulat lepte meg azt nem tudnám megmondani, engem mindenesetre lekötött a látványuk. – Nem kell beleeggyezned semmibe! Érted? – lehajtotta a fejét és bólintott.

Hidan felsóhajtott és óvatosan leszedte a szorító kötést a combjáról, majd lassan lefejtegette a kötést is róla. Lassan vérzett, de csúnyán feszült a seb körül. Gennyes.

– Kell valami, amibe leengedhetem a szmötyit. – egyenesedett fel Hidan. Kimentem a fürdőbe és felkaptam a felmosóvödröt és már mentem is vissza. Hidan közben szikét vett a kezébe és finoman ösztökélte Deidarát, hogy kicsit csússzon kintebb az ágyon. Melléjük álltam és a sérült combja alá tartottam a vödröt. – Rendben, ez most fájni fog, de szükséges. – tette a kezét Deidara combjára, hogy leszorítsa, ha esetleg reflexszerűen el akarná rántani a lábát. A seb a lába külső részén helyezkedett el, kockázatosnak éreztem volna felül szúrni, a belső rész meg egyenesen életveszélyes terep.

Deidara az ágy szélébe markolt és teljesen megfeszült miközben nézte, Hidan hogy vág bele a sebbe, hogy megindítsa a genny útját.

– Vettél be antibiotikumot? – kérdezte tőle Hidan. Deidara megingatta a fejét, mire az albínó rám pillantott. Nekem mondta Kakuzu, hogy adjak neki, amit vacsora után akartam bevetetni vele. De végül enni sem adtam neki. Szörnyű vagyok.

Hidan gondterhelten felsóhajtott és mikor úgy vélte nem jön már több genny a sebből, még alaposan megnyomkodta aztán elővett egy kis, barna üvegcsét, jódtinktúra felirattal.

– Feküdj az oldaladra, hogy jobban hozzáférjek. – adta ki a következő utasítást. Deidara elfeküdt az ágyon és úgy fordította a combját, hogy a seb legyen felfelé. – Ez fájni fog. – mondta neki aztán elkezdte kiszedni a sérült varratot. Mikor ezzel végzett, finoman megsimogatta a seb körül Deidara bőrét. – Ez most erősen csípni fog. – figyelmeztette.

Deidara felkészülve a fájdalomra erősen markolta a takarót és mély levegőt vett.

Hidan egyenesen a sebre öntötte a folyadékot. Amint a jód elérte a sebet, Deidara hangosan felhördült. A nyers, vörös húsra ömlő tinktúra barnára festette a szöveteket. Az alkohol szinte sistergett a vérrel keveredve, de nem habzott, inkább lassan beszivárgott a vágás mélyére. Egy pillanatra még füstszálak is táncoltak a sebszéleken, ahogy a párolgó szesz megcsapta a levegőt. Deidara görcsösen kapaszkodott a fehér takaróba és próbált egyenletesen lélegezni az orrán keresztül.

– Nagyon ügyes vagy, már a nehezén túl vagyunk. – bíztatta őt Hidan. – Segíts megemelni kicsit, tegyünk alá egy törölközőt és húzzuk fentebb az ágyra. – felkaptam a közelben lévő egyik törölközőt, és áttöröltem Deidara combjának az alját, letörölve némi folyadékot róla, ami valószínűleg még genny és vér lehetett. Deidara magától, fentebb mászott az ágyon miközben Hidan a lábát tartotta, én pedig alá tettem a törölközőt.

Hidan elővett egy kis dobozt, amiben orvosi tű és cérna volt. Kinyitva letette aztán felhúzott egy gumikesztyűt és lefújta valamivel. Alaposan áttörölte a kezeit felvett egy másik műszert is, amit szintén lefújt. Azzal fogta meg a tűt, amit szintén lefertőtlenített.

– Alapos vagy. – jegyeztem meg enyhe csodálattal. Ritkán láttam, hogy ő is kezel embereket, főleg nem ilyen precízen és kedvesen.

– Kakuzu is ilyen alapos volt. – mormogta dühösen. – Jól van Deidara. Most összevarrlak. Megint. – vicsorgott rám a válla felett.

– Először nem te varrtad össze.

– Akadékoskodtál volna a részleteken akkor amikor úgy döntöttél, hogy a farkadra húzol egy agyilag beszámíthatatlan beteget! – félre pillantottam, de több jelét nem mutattam annak, hogy szégyellem magam. Hidan felsóhajtott majd előre fordult és óvatosan varrni kezdett. Miután végzett, bekente valamivel és egy tiszta kötést tett rá.

– Rizskása, doxycytlin, paracetamol és vizes borogatás. – fordult felém Hidan mikor végzett. – Alap esetben elkészítettem volna én, de tekintve, hogy nem is adtál neki enni, nem adtál neki gyógyszert magadtól és megdugtad… – emelte ki az utolsó szót enyhén zavarodottan, de inkább dühösen. – Gondoskodj róla rendesen. – mosolygott rám negédesen. Azt hiszi ezzel megijeszt? Tudok főzni és szoktam is.

Deidarára néztem, aki még mindig az oldalán feküdt, látszólag ébren volt, de kezdett elpilledni.

– Ja igen, miután megkapta az antibiotikumot, ne feküdjön le, mindenképp tartsd ülve! Nyelőcsőgyulladást okozhat, szóval sok vízzel vegye be. – aggódva pillantott Deidarára. – Talán mégis maradnom kéne. – mondta szinte magának, de aztán felém fordult. – Nem hittem, hogy ilyen megbízhatatlanul fogsz viselkedni. – miért érzem úgy, mintha ezzel azt mondaná nekem, hogy csalódott bennem?

– Néha mindenki hibázik. – néztem le rá igyekezve megtalálni a köztes utat a bűnbánó és a balljóslatú között. Hidan értette mire célzok, hisz ő is követett már el hibát, nem is egyet.

– Ülj fel kis haver. – fordult inkább Deidara felé és a megfogva a karját, felhúzta ülő helyzetbe. – Még nem aludhatsz el, hallod? – paskolta meg az arcát finoman.

– Hagyd pihenni. Majd felkeltem, ha kész az étel. – a szőke fiú kék szemei láztól csillogtak, ahogy felnézett rám. Zavartan ráncoltam a szemöldököm és lehajolva hozzá a homlokára tettem a kezem. – Megint nagyon kába vagy. – meg kell mérnem a lázát.

– Vigyázok rá amíg főzöl. – ajánlja már higgadtabban Hidan. Hogy azért váltott hangnemet, mert eszébe jutott, hányszor okozott galibát, amit én hoztam helyre, vagy egyszerűen csak megnyugodott, hogy túl vagyunk a krízisen, azt nem tudom, de az is lehet, hogy mindkettő közre játszik.

– Rendben. – bólintottam végül. – De ne faggasd hülyeségekről.

– Nem fogom. – én meg úgy teszek mintha elhinném.

~

Halk beszélgetés ütötte meg a fülem mikor felértem a lépcsőn. Halkan közlekedtem, a kezemben egy tálcát tartva, rajta vízzel és egy tányér étellel.

– Jobb szeretek nem gondolni rá. – mondta lassan Deidara. A hangja egyszerre feszült és gyenge. Kellemetlenül érzi magát Hidan kérdéseitől.

– Én sem szeretek arra gondolni, hogy allergiás vagyok a lószőrre, de attól még tudatosan kerülöm. – fecsegett Hidan, bele sem gondolva, hogy ilyen dolgot nem kéne elmondania csak úgy. A szervezetek tagjai többnyire nem hirdetik az allergiájukat vagy a gyengeségeiket.

– Az agyam sajnos közre játszik abban, hogy élek, szóval... – ezen elmosolyodtam de mielőtt beléptem volna a szobába, eltüntettem az arcomról a vidámság bármilyen nyomát.

– Szóval azért játszol folyton szerepet, hogy ne kelljen azon gondolkodnod, hogy...? – kezdte Hidan de mikor Deidara felém pillantott, Hidan is hátra kapta a fejét. Nem hallotta, hogy jövök. – Min is? – mintha a kérdés egyszerre szólna mindhármónknak. Magának, mint aki elfelejtette a kérdést, Deidarának, akinek szól a kérdés és én, aki előtt úgy tesz, mintha nem is lenne kérdés.

– Bármin. – felelt neki Deidara, akinek a figyelmét a kezemben tartott tálca kötötte le.

– Az elég sok minden. – bólogatott Hidan egészen komolyan. – Miért feküdtél le Itachival? – tért a lényegre, amivel valószínűleg szándékosan várt meg engem is. Nyers és ravasz.

Deidara azonban összerezzent a kérdés hallatán. Mintha csak most fogná fel mit tettünk és hogy mennyire nyilvánvaló is ez. Remegve szorította meg a kezeit és látványosan elsápadt. Fél tőlem. Ahogy Hidanre néztem, tudtam, hogy ő is erre gondol.

– Ne aggódj nem fog megenni. – paskolta meg finoman a kezeit. – Kivéve ha azt szeretnéd! Biztos jól szop. – vont vállat hanyagul.

– Nem… – kapta fel a fejét, de Hidan közbe vágott.

– Nem szeretnéd, hogy leszopjon? – csodálkozott őszintének tűnő meglepettséggel. Deidara valószínűleg rájött, hogy nem nyerhet, rám siklott a tekintete és elpirulva kapta az arca elé a kezeit.

– Nem akarok válaszolni!

Ez az arckifejezése nagyon aranyos volt. Most épp önmaga, ugye? Bár ha nem önmaga, akkor is aranyos.

– Szóval szeretnéd, mindent értek. – vigyorgott Hidan és bár obszcén és illetlen, legalább tudom mit csináljak legközelebb. Ha lesz legközelebb.

– De komolyan mondtam, hogy nem muszáj lefeküdnöd vele ha nem akarsz. Oké, most vele élsz egy darabig, de nem vagy a tulajdona, sőt, már az alkalmazottja sem. Az Egerek védelme alatt állsz, ez nem azt jelenti, hogy mindent meg kell tenned értünk vagy ilyesmi. – Deidara leengedte a kezeit és érdeklődve nézett Hidanre.

– A hegy… Ha elül a Medvék gyanakvása, vissza kell mennem a hegyre?

– A biztonságod érdekében jobb helyed lesz ott és... Mégis csak köptél, szóval nevezhetjük ezt egyfajta háziőrizetnek is. – vont vállat mintha semmiség lenne. – Jóban vagy Oonokival nem?

– Nem igazán. – felelte kissé zavartan, mintha a kérdés is furcsa lenne számára.

– Pedig Konan szerint az öreg nagyon szeret téged. – erre Deidara szemöldöke ráncba szaladt, mint aki nem érti a dolgot. – Szóval mielőtt itt hagylak, szeretném, ha válaszolnál, mert Itachi nem fogja túlzásba vinni a kommunikációt. – szúrós pillantást vetett rám, de nem tévedett nagyon, így nem néztem rá rosszallóan és nem is állítottam le, csak Deidara ölébe tettem a tálcát. – Te is akartad? – habozás nélkül bólintott, de nem nézett rám. – Miért?

– Mert akarta. – Hidan szemöldöke ráncba szaladt és rángatózott egy darabig míg én a homlokomra szorítva a kezem próbáltam felfogni a hallottakat. – És… Öhm... – pillantott felém majd újra Hidan felé, mintha az arcunkról próbálná leolvasni milyen választ várunk, de mikor erre Hidan is rájött olyan kemény pillantást vetett rá, hogy Deidara arcából megint kifutott a szín.

– Folytasd csak. – Hidan hangja metsző volt és éles, mint a kedvenc lándzsája, aminek volt egy oldalsó ága is. Innen eredt a Kaszás név, és a sápadt arca meg a fekete ruhái is erősítették a véleményt, miszerint pontosan illik hozzá ez a megnevezés.

– Azt mondta nem vagyok kém. Ha nem vagyok már kém akkor nem tudom mi vagyok, szóval... Nekem is szükségem volt valamire ami... Lenyugtat. – suttogta halkan. Hidan arca megenyhült, de Deidara nem lett nyugodtabb. Ahogy én sem.

– Mostmár tudod, hogy nem tartozol neki semmi ilyesmivel és hogy lesz helyed, méghozzá Deidaraként a hegyen. – ismételte Hidan. – Ha újra próbálkozik, mit fogsz tenni?

Egyértelműnek veszi, hogy újra le akarok vele feküdni. Bár nem téved, de azért aggaszt. Az érzéseim is és ahogy Deidara reagál. Egyszer sem kért meg hogy lassítsak vagy legyek gyengédebb. Akkor sem panaszkodott mikor véletlenül megragadtam a sebes combját. Talán mazochista hajlamai vannak? Vagy ez valamelyik szerepe? Minimum kétszer biztos szerepben volt, egyszer a legelején vettem észre és egyszer közben. Utána elkezdtem a nevén szólítani, úgy tűnt zavarba hozza, de úgy éreztem, ha kimondom a nevét, önmaga marad.

– Hagyom magam. – mi ez a válasz?!

– Miért? Most mondtam el, hogy nem kell...

– Jó volt. – Ennyi. Ez a két szó egyszerre növeli az egóm és az erekcióm.

– Értem. Noss akkor örültem Deidara, akiről annyit tudunk, hogy Deidarának hívják és szereti a szexet Itachival. Ne erőltesd túl magad, rendben? – vette a hátára a táskáját. Deidara bólintott és a combjára simítva a kezét óvatosan megvakargatta a bőrét a varratok körül. – Egyél és pihenj! – adta ki az utasítást. – A szex nem pihenés a te állapotodban. – tette azért még hozzá mielőtt kilépett az ajtón.

Kikísértem Hidant a kocsihoz, de csak behajította a táskáját és visszacsukva az ajtaját, majd háttal neki dőlt a járműnek. Még sötét volt odakint, a kerti lámpák a mozgásunkra felkapcsolódtak ugyan, de Hidan arcán így is árnyékok suhantak át.

– Távol álljon tőlem, hogy a magánéletedben vájkáljak…

– De meg fogod tenni.

– De meg fogom tenni. – bólintott és a ház felé biccentett. – Mi ütött beléd? – a kérdése után kicsit indokolatlannak érzem az előbbi biccentését. Persze értem, hogy Deidarára utal vele, de ez olyan mintha őt hibáztatná a hibámért.

– Fogalmam sincs. – nem is fogok úgy tenni mintha tudnám. Hidan már rég nem csak egy beosztott, aki előtt meg kéne játszanom magam. Az Egerek közt igazi csapatom volt, míg a Medvék közt nem mutathattam gyengeséget. A Medve Veremben voltak még más embereim, akikkel tudtam beszélgetni és akikre támaszkodhattam volna, de túl veszélyes lenne. Hidan felsóhajtott és kinyitotta a kocsija ajtaját.

– Nem sokat tudok az előző párodról, de... Örülök, ha úgy érzed túl vagy rajta. – dupla „de” jön. – De miért pont egy érzelmileg és értelmileg és fizikailag kicsinált emberrel kell vigasztalódnod? – suttogta idegesen.

Elgondolkodva néztem a ház felé. Deidara valószínűleg lassan eszik és feszülten várja, hogy visszamenjek hozzá. Még ki sem találtam melyik szobában aludjon, csak a fürdőt mutattam meg neki és az ágyamat. Ez utóbbit elég részletesen. Vagyis az ágynemű tartót éppen nem, de a többit minden szögből.

– Nem vigasztalódom. – erre Hidan zavartan ráncolta a szemöldökét. – Van benne valami…

– Te voltál benne. – lesajnálóan néztem rá a béna vicc miatt, de csak vállat vont és intett, hogy folytassam.

– Megkedveltem. – Hidan egy darabig furcsán méregetett, de aztán vállat vont és beszállt az autóba.

– Azért legyél vele gyengédebb. – mosolygott még rám mielőtt behúzta az ajtót és elhajtott. Fogalma sincs milyen gyengéd voltam, legalábbis eleinte.

Visszamentem a házba és ahogy sejtettem Deidara épp csak egy keveset evett.

– Szokatlan helyzet ugye? – ültem le mellé és kivettem a kezéből a kanalat, és ösztönösen etetni kezdtem. Eleinte vonakodott, de aztán egyre könnyebben fogadta el a gondoskodást. Talán egy újabb szerepet játszik, nem tudom biztosan megmondani.

– Milyen voltál mielőtt kém lettél? – csúszik ki belőlem óhatatlanul is a kérdés, mire megremeg. – Nem akarok mély sebeket feltépni. – a hangom csendes és nyugodt, de belül feszítenek a kérdések. Leteszem a kiürült tányért és a komódon hagyott gyógyszerekért nyúlok. – Csak az érdekel ki vagy. – egyszerre érzek mindent vele kapcsolatban, hirtelen betoppant és ő lett a gondolataim túlnyomó részének főszereplője.

Bűntudatom van amiért nem vettem észre, hogy él és a 027 halt meg, akit eljátszott a jelentéseiben. Hibáztam, és ez nagyon is sérti a büszkeségem.

Vonzónak tartom az illatát, a hangját, az ízét. Kétségkívül meg van köztünk a kémiai vonzalom, ha igaz amit mondott és ez valóban kölcsönös. De őrültség volt gondolkodás nélkül rávetni magam. Miattam kellett újra összevarrni a sebét, amit szintén én okoztam, ráadásul mindkettőnket kellemetlen helyzetbe hoztam.

Elárulta a nevem a fogvatartóinak. Elárulta ki küldte oda kémkedni. Ez volt az egyetlen dolog, amit tudott és elmondta, ami miatt először haragudtam, azonnal kirúgtam és ezen nem akarok változtatni. Nem is tehetném. De magam mellett akarom tudni.

Le akarom teperni és újra elmerülni benne.

Szeretném látni milyen mikor nem kórosan sovány. Tekintetem a nyakára és a vállára siklott. A felsőm túl nagy volt rá, a csontja rémisztően kidudorodott az anyag alól, a haja a válla másik oldalán volt átvetve, kopott volt a fénye, töredezett. Ezt eddig észre sem vettem.

Letette maga mellé a tálcát és kimászva a takaró alól, lassan felém térdelt és a combomra ült. A karjaim ösztönösen simultak a dereka köré, egyik kezemben még mindig ott voltak a gyógyszerek. Tudni akarom mit akar tenni most, hogy miért csinálja ezt.

Rám nézett aztán lesütötte a szemét. Próbál a szemembe nézni, de nem megy neki. A keze... Remeg.

– Félek. – suttogta alig hallhatóan, amibe beleremegett a mellkasom. Átöleltem és magamhoz húzva szorosan tartottam, így még jobban éreztem ahogy már egész testében reszket. – Nem tudom ki vagyok. – ez egy újabb pánikroham kezdete? Nem sír, de egyre jobban kapkodja a levegőt. A teste meleg, talán a láztól remeg. A nyakamhoz húztam a fejét, meglepett mikor halkan felsírt.

– Uram… Kérem… Hagy legyek kém... Kérem... Nem akarok itt lenni. Félek. Nem akarok önmagam lenni. – a hangja el-el csuklik miközben beszél és erősen kapaszkodik belém. – Kérem engedje meg... Uram... Kérem...

Ha szerepet játszik, azzal csak bonyolítja a helyzetet. De a hegyen lesz majd ideje önmagaként élni és most lábadozik is. Ha így könnyebb neki…

Eszembe jutott a szerep amiben volt. A kémem, aki a szeretőm. A tekintete ahogy rám nézett. A bizalma. A mozdulatai, az okos tekintete, ahogy alkalmazkodott a lépteimhez és a helyzethez.

– Legyél a kémem. Akit fél éve ismerek. – ez talán egy újabb hiba, egyszerre érzem úgy, hogy önző vagyok amiért ezt mondtam neki és megkönnyebbülten amikor lazul a görcsös szorítása.

Kissé eltávolodott tőlem és összedöntve a homlokunkat, forrón megcsókolt én pedig megpróbáltam kizárni a bűntudatot, amiért beleegyeztem ebbe. Ez nem az igazi énje… De az igazi énje azt mondta le akart velem feküdni, szóval, nem baj ha megcsókolom ugye?

– Sajnálom. – hogy megsebeztelek és hogy kihasznállak. Tényleg sajnálom. De ahogy a karjaimban tartom, ahogy ilyen szorosan ölelhetem, valamit kitölt bennem, valamit, amit rég nem éreztem.

Deidara megtörölte a szemeit és megingatta a fejét.

– Ha nem teszed meg meghalok, vagy mindketten meghalunk nem? – szipogott és újra megtörölte az arcát mikor újabb könnyek lepték el a szemeit.

– Megígértem, hogy nem esik majd bajod.

– Én meg azt, hogy elintézem a munkát. De hibáztam és még a nevedet is elmondtam. Miattam kerültünk ilyen helyzetbe. – újra szipogni kezdett és halkan felsírt. – Nekem kéne bocsánatot kérnem. – melyik a jobb? Mikor magát hibáztatja vagy mikor pánikba esik mert nem tudja kicsoda?

– Túl nehéz feladatot kaptál. Ráadásul egye... – hn? Miért is volt egyedül? Erre még nem is kaptam választ pedig feltettem a kérdést Oonokinak. Mondott valami felületes szarságot, de végül is miért is volt ő egyedül?

Deidara kérdőn döntötte egy kicsit oldalra a fejét. Nem lenne okos döntés megkérni, hogy legyen megint önmaga. Pedig aki választ tudna adni a kérdéseimre az az igazi énje, aki nem csak fél éve dolgozik nekem, hanem már kilenc éve. Pontosabban négy éve kémkedik, előtte tanult.

– Nem fontos. Nyugodj meg, már minden rendben. – simítottam az arcára a kezem és lehúzva magamhoz összedöntöttem a homlokunkat. – Minden rendben. – ismételtem. Pedig valami nem stimmelt… – Vedd be a gyógyszereid. – simogattam meg a hátát és finoman noszogattam, hogy bújjon vissza a takaró alá. Engedelmesen beszedte a gyógyszereket és megitta az egész pohár vizet, ahogy Hidan javasolta.

Sokáig egyedül dolgozott, veszélyesebb terepeken is mint amit a Galambok jelentenek. Úgy dolgozott egyedül, hogy azt hittem egy tapasztalt kém, és el is tudta játszani, hogy az. A Galambokhoz viszont nem egyedül küldtem. Oonoki ezt a parancsomat is megszegte.

– Itachi? – elhúzódott és rám nézett, még pirosak voltak a szemei, az egyik különösen, a hangja remegett, mintha bármelyik pillanatban újra elsírhatná magát.

– Hn? – simogattam meg az arcát, amibe belesimult.

– Aggaszt valami nem igaz? – igen, te és az érzéseim. Francba, általában összeszedett vagyok, de amióta megcsókoltam. Nem, már korábban is.

Van benne valami.

Ezt mondtam, de igazából csak teljesen összezavar. Olyan, mint aki mindenhova beillik mégsem tartozik sehova. Mint aki teljesen üres, mégis telis-tele van, még ha ez azt is jelenti, hogy az elméje összekuszálódott. Magányos. Kétségbeesett. Olyan, mint én. És mégis teljesen különbözünk.

07. rész - A kedvesség sosincs ingyen