Kelepce 7. rész

040 – Deidara

Az infúziós tasakon megcsillant a fény, mikor a lenyugvó nap besütött a szoba ablakán. Ez egy másik szoba. Világosabb színei vannak. Hol vagyok? Még mindig olyan nehéz a testem… A szemem! Ijedten kaptam oda a kezem, az ujjaim eleinte kissé érzéketlenek voltak így furcsa volt a puha anyag tapintása. Ez egy szemfedő?

– Magadhoz tértél? – a hangja hallatán belém mart a szokásos félelem, és megremegve engedtem le a kezem. – Jobban érzed magad? – a kérdést cselekvés követte, mikor a homlokomra simította a kezét. – Már nem tüzel a homlokod, ez jó.

– Sikeresen túl vagy az életveszélyen. – hallottam meg Hidan vidám hangját. – Mondj valamit, hogy biztos lehessek benne, magadnál vagy. – lépett az infúziós állvány mellé ezzel eltakarva az ablak felől érkező napfényt.

– A szemem…? – a hangom rekedt volt és erőtlen, de Hidan elmosolyodott.

– Még mindig nagyon piros volt a jobb szemed, ezért mikor a sebeidet kezeltem vagy infúziót kötöttem át, lefedtem neked kötszerrel, hogy ne zavarja a kinti fény. De már végeztem, nyugodtan leveheted. – mondta miközben az ablakhoz ment és behúzta a sötétítő függönyt.

– Három nap alatt lement a lázad és végre magadhoz is tértél. Megnyertem a fogadást. – hajolt hozzám közelebb mikor visszalépett az ágy mellé és vidáman vizsgálta meg ő is a homlokom. Nem messze tőlünk a Varjú karba tett kezekkel dőlt neki egy szekrénynek és csendben figyelte Hidan nyüzsgését.

– Általában egy hétig tart mire valaki ilyen körülmények után magához tér. – huppant le a székre amit eddig észre sem vettem és felemelve a kezét kinyújtotta egy ujját. – Súlyos dehidratáció,… – kezdte a számolást. – …alultápláltság, fizikai gyengeség, enyhe izomsorvadás, pszichés trauma, kimerültség, ecetsav okozta marások, idegrendszeri károsodás a drogok miatt és a szúrt sebed koronázza az egészet, a másodlagos fertőzéssel. Kakuzu azt mondta, minimum öt nap, Konan egy hétre tippelt. Bár lássuk be nagyban függött a gyógyulásod attól, hogy milyen alteregót tudsz a magadénak közben, szóval előnyből indultam, mert én kezeltelek. – mosolygott elégedetten.

Halványan rémlik, hogy Rockynak hívott, de az is lehet hogy álmodtam.

– De attól még a győzelem az győzelem. – biccentett diplomatikusan.

– Fel tudsz ülni? – kérdezte a Varjú gyengéden, miközben mellém lépett.

Feltápászkodtam, de a mozdulatok kínzóan fájtak. Mikor megtámogatott és segített felülni, lehunytam a szemem, hogy ne találkozzon a pillantásunk. Halványan emlékszem, hogy máskor is felültetett így. Megetetett. Bevetette velem a gyógyszereket és meg is itatott. Nem csak ő tette ezt meg értem, hanem Hidan is.

– Köszönöm, hogy gondoskodtak rólam. – néztem Hidanre mikor már kaptam levegőt a fájdalomtól. Ha ilyen nehéz felülni, akkor, hogy fogok lábra állni?

– Kiváltságos helyzetben vagy. A nagy, Uchiha Itachi személyesen főzött rád és a gondodat viselte mikor én nem voltam itt. – a szavai könnyedek voltak, mintha viccelődésnek szánná, de részben igaza is volt.

Kiváltságos helyzetbe kerültem. Más kudarcokat nem pátyolgatnak így. Felemeltem a fejem és rá néztem a volt főnökömre, a Varjúra.

– Köszönöm. – mondtam hálásan és finoman meghajoltam, amennyire tudtam. Nehéz volt a szemébe néznem. Lelkileg volt megterhelő, de tudnia kellett, hogy komolyan gondolom.

– Én nem mondhatom a szemedbe a válaszom? – bár a hangja gyengéd és simogatóan mély, mégis feszélyez. Az állam alá nyúlt és megemelte a fejem, hogy találkozzon a tekintetünk. Be akartam csukni a szemem vagy félre pillantani, de ehelyett csak megszorítottam a vékony takarót a kezem alatt. Épp szóra nyitotta volna a száját, de aztán meggondolhatta magát mert végül finoman összezárta az ajkai és egy puszit nyomott az arcomra.

– Nem lett volna elég egy szívesen… – Hidan hangja kissé zavaros volt, nem tudtam értelmezni a hangsúlyát, a szavakat is utólag tudtam kipótolni a fejemben.

A puha ujjak elengedték az állam, de bizsergést hagytak maguk után és hiába hajtottam le a fejem még mindig azokat a sötét szemeket láttam magam előtt.

– Azt mondtad itt végeztél mára. – óvatosan felpillantottam rájuk. Hidan aggódva meredt a főnökére mint aki nem tudja eldönteni, hogy maradjon vagy sem.

– Ha azt mondod menjek el, már itt sem vagyok.

– Tudom. – szóval szándékosan csak célzott rá, hogy ideje lenne mennie. Nem tudom milyen egyesség ez köztük, de mindenesetre érdekesnek tűnik.

– Nem könnyíted meg a dolgom. – sóhajtott végül Hidan és megvakargatva a homlokát, felém pillantott. – Ha próbálkozik valamivel, legyél Rocky. – ösztönösen bólintottam, noha fogalmam sincs hogy kéne viselkednie Rockynak. – Van pár fontos fuvarom, majd jelentkezem Főnök. – szedte össze a táskáját és laza léptekkel elindult kifelé.

Egészen addig ültünk csendben míg meg nem hallottuk a nyitott ablakon át az elhajtó autót.

– Ki az a Rocky?

– Nem tudom. – ismertem be amin halkan felnevetett.

– Tudom, hogy a gyógyulásra kellene most összpontosítanod, de fontos lenne hogy válaszolj néhány kérdésre. – feszülten hallgattam, ő pedig leült a székre az ágy mellett. – Hogy kaptak el a Galambok? Milyen alteregód volt mikor utánuk szaglásztál? – épp szóra nyitottam a számat, de hirtelen az állam alá nyúlt és finoman felbillentette a fejem. – Miért félsz a szemembe nézni? – elkaptam a fejem de a mozdulattól villámcsapásként hasított belém a fájdalom. A homlokomra szorítottam a kezem, hátha ezzel enyhíthetek a feszítő lüktetésen és a szédülésen.

– Mindig… Mindig azt hittem, ha egyszer rám nézel az a végét fogja jelenteni.

– Minek a végét?

– Az életemét. – a hangom mélyebben zengett mint akartam, talán azért, mert a torkom elszorult, hátha ezzel megakadályozhatja ezt a beismerést. Pedig nincs ebben semmi titok. Ellazítottam a befeszült vállaimat és felé pillantottam, de amikor a tekintetünk találkozott, lehunytam a szemem és lehajtottam a fejem. – Mi csak láthatatlan eszközök vagyunk. Ha látsz vagy hallasz minket, az olyan mintha tönkrementünk volna.

– Oonoki mondta ezt neked?

– Nem. A 027-es tanított meg rá. – Azért osztottak be mellé, mert ő is feminin férfi volt, mint én. Úgy gondolták segíthet megmutatni, hogyan használjam az adottságaim. – A Galamboknál gyakornok voltam egy irodában. Csak ajándékutalványokat meg üres naplókat nyomtattam, műszereket rendeltem, semmi fontos. A jelentésem… – Nem írtam meg, elkaptak mielőtt bármi hasznosat megtudhattam volna. – Megírjam?

– Mond el szóban. – egy aprót bólintva szedtem össze a gondolataimat aztán belekezdtem. Elmondtam hogyan környékeztem meg Narutót a bárban de alighogy kiejtettem a nevét, tenyere az államnak feszült, két oldalt pedig erősen megszorította az arcomat és kényszerített, hogy rá nézzek.

– Uzumaki Narutóról beszélsz? – remegve helyeseltem. A tekintete megrémisztett, egyszerre volt távolságtartóan fagyos és dühösen tüzes. – Mondj el róla mindent!

Varjú – Itachi

A Medve Verem fülledt, izzadtságtól bűzlő levegője hányingert keltett bennem. Az ordítások összemosódtak egy nagy irritáló zajjá, ami belülről feszegette a koponyámat.

Ma este a szokásosnál is feszültebb voltam. Le akartam menni a küzdőtérre és addig harcolni amíg le nem nyugszanak az idegeim és ki nem tisztul a fejem. Gyűlölöm, hogy ilyen vagyok.

– Hogy van a szeretőd? – huppant le mellém Obito túl ordítva a tömeget. Rá pillantottam, de nem méltattam válaszra. Újra a vérben tocsogó izomkolosszust néztem a ringben, aki levegő után kapkodva átkozódott egy számomra ismeretlen nyelven, miközben a feje egyre sötétebb színt öltött a dühtől. Az ellenfele sápadt volt, karcsú és rettentően gyors észjárású.

Ha hagynám, hogy az izmosabb behúzzon egy párszor, akkor izgalmas lenne a küzdelem. Ha fegyvert adnék a sápadtnak míg én puszta kézzel harcolnék, izgalmas lehetne a küzdelem.

Hidan mellém lépett és lehajolt hozzám, a szokásossal ellentétben most távolságtartó és tiszteletteljes viselkedést mutatott.

– Uram, az egyik privát teremben késsel támadtak rá egy vendégünkre. Mihez kezdjünk vele?

– Dobd ki! – majd a vendég gondoskodik róla, ha akar. Hidan bólintott és elment.

– Mi történt? – kérdezte Obito bár nem tűnt túlzottan kíváncsinak, inkább csak a megszokás vezérelhette a nyelvét. Bár felém pillantott mikor kérdezett, látszólag jobban érdekelte a műsor.

Szerintem unalmas a mai felhozatal.

Ha öt ellenfelet hívnék ki egyszerre, az megfelelne? Menni akarok, de tudom, hogy nem szabadna.

A tömeg felbolydult mikor az alacsony férfi rosszul lépett és megcsúszott a véres padlón. Az ellenfele kapott az alkalmon és egy jól irányzott ütéssel állon vágta. Szinte hallottam a reccsenést, de valójában csak az emlékeim hívták elő ezt a hangot. A sápadt férfi elterült és nem mozdult meg többet.

– A halál beállta, huszonkét óra tizenhét perc. – dőlt hátra kissé csalódottan Obito, a karját a kanapé karfájára tette a vállam mögött, ami egy ösztönös feszültséget generált bennem. – Kár érte. – jegyezte meg én pedig a szemem sarkából észrevettem, hogy van valami a másik oldalán. Sötét színű, lapos és téglalap alakú.

– Miért vagy itt?

Már épp bele fogott volna valami felesleges hazugságba mikor felé fordulva egy lesajnáló pillantással meredtem rá, ezzel is üzenve, hogy átlátok rajta. Ezen elmosolyodott, talán azért mert tényleg átlátok rajta és ezzel leplezi a zavarát, vagy talán azért mert átver és csak elhiteti velem, hogy kiismertem.

– Tudom, hogy nem bízol bennem. – jobban meglepett volna, ha azt mondja, nem tudja. Elvégre nyíltan és egyszerűen fogalmaztam mikor kijelentettem, hogy nem bízok benne. – De ne tartsd magad mellett azt a kölyköt. – a szemöldökömet ráncolva néztem rá ő pedig fogta a dossziét és a kis dohányzó asztalra dobta, pont elém. Felhúzta az egyik lábát a kanapéra, így teljes testtel fordult felém, a mögöttem lévő keze pedig megérintette a hajamat és lazán az ujja köré csavarta pár tincsemet. – Elismerem hogy vonzó, de könnyen lehet, hogy csak kihasznál téged. – a szemem sarkából a dossziét néztem, meglepően vékony, talán csak blöfföl és nincs is benne semmi. – Nem hiszem, hogy rosszat akarsz a családunknak, de tudom hogy te sem értesz egyet minden módszerrel, amit egyesek művelnek. – megint bizalmaskodik. Utálom mikor ezt csinálja. Felsóhajtva húzódott el tőlem és már épp az iratokért nyúlt volna, de feltettem a lábam az asztalra, ezzel állva a keze útját, ami meglepte.

Bevallom, engem is. Nem gondoltam át mit teszek.

– Feszült vagy? – vette észre meglepetten és visszahúzta a kezét én pedig visszatettem a földre a talpam. Egy darabig figyelt, a válaszomat várta. Csakhogy nem volt mit mondanom.

Obito felsóhajtott és újra a ringre nézett, ahol épp egy újabb ellenfél kerülgette az előző holttestét.

Felemeltem a mellettem lévő tabletet, amin át láttam a Medve Verem termeit. Megnyitottam azt, ahol a foglyok voltak. Nekik muszály küzdeniük. Egy másik teremben azok voltak, akiket mások kényszerítettek harcra. Adósok vagy szimpla vesztesek, de néhányan csak a könnyű pénz reményében vállalják el a küzdelmet.

Obito minden bizonnyal élvezné ha harcolnék, de a szerelmem forogna a sírjában.

Emlékszem mikor először voltam itt. Madara megkérdezte, hogy tudom-e miért nem szedik ki a holttesteket a ringből. Shisui feszülten figyelt minket a távolból, valószínűleg tudta, amit én akkor még nem.

„A harcosoknak emlékeztető, hogy egyiküknek meg kell halnia, hogy ha véget akarnak vetni a harcnak. A nézőknek egy darab díszlet a véres színtéren, ami kielégíti a kegyetlenkedésüket.”

Madara elégedett volt a válasszal és mosolygott. Akkoriban ismerkedtem meg a sötétség mélységeivel, sok volt a megpróbáltatás és az inger, fiatal is voltam, és akkor még bíztam Madarában és a családomban. Nem gondoltam, hogy bajba kerülök, ha őszinte vagyok, ezért nem tettem lakatot a nyelvemre, hanem folytattam az elméletem.

„De a fő célja az, hogy mikor az emberi természet a leginkább kifordul önmagából a fájdalom és a haláltól való félelem miatt, akkor megmutassa milyen gyalázatosan találékonyak tudnak lenni a túlélésért. Milyen szörnyekké képesek válni. Azért ilyen a rendszer, hogy szörnyeket teremts, hogy itt tartsd őket, hogy használd őket. Ez kegyetlen.”

Hat éves voltam ekkor, és Madara mosolyogva felém hajolva azt felelte: „Akkor hát lássuk a te gyalázatos igazi valód.”

Ezután arra utasított, hogy harcoljak. Nem értettem mivel dühítettem fel, ahogy azt sem miért akarja, hogy olyasmit tegyek, amibe belehalhatok, de nem ellenkeztem. Nem mertem. Reménykedtem benne, hogy az utolsó pillanatban majd megállít, de nem tette. Itt ült, ahol most én és nézte az egészet. Megmutattam a legrosszabb oldalam, ő pedig elragadtatva figyelte.

Shisui is végig nézte, ő akkoriban tizenkét éves volt. Öt éve volt tagja a szervezetnek. Felnéztem rá és fájt azt látnom, hogy sajnálkozva nézi a harcomat. Le akartam nyűgözni őt, de csak még több sajnálatot kaptam.

A történtek után megfogadtam, hogy többet nem szállok ringbe, mert nem akartam megint azt látni, hogy szomorú miattam. Ezért szerepet játszottam előtte, ahogy a családom előtt, a Grizzlyk előtt és az ellenségeim előtt is.

Mikor megkaptam a Medve Vermet, hogy én irányítsam, tizenöt éves voltam. Shisui pedig akkor már nem csak a mentorom volt, hanem a szerelmem is.

Később, a halála után, újra ringbe szálltam, hogy emlékeztessem magam milyen vagyok nélküle. Hogy mennyire egyedül vagyok nélküle. Úgy éreztem halott vagyok, de az életemért küzdve, másokét kioltva, éreznem kellett valamit. Érezni akartam, hogy élek.

Nem tehettem semmit a halál ellen, nem hozhattam vissza, nem pörgethettem vissza az időt. Mikor elvettem más életét a rácsok mögött, úgy éreztem én irányítok. Ezt akarom. Irányítani ezt az elbaszott helyzetet, de mivel kevés vagyok ehhez… Marad a küzdőtér.

– Nem azért vagy végrehajtó mert nem lennél elég okos, vagy mert Madara nem bízná rád a szervezetet. – zökkentett ki a gondolataimból Obito. Nem néztem rá és nem is válaszoltam neki így felsóhajtott és végre felállt. – Ha szeretnél még valamit megtudni, kiderítem neked. Csak egy szavadba kerül. – intett és elment én pedig felvettem a dossziét és kinyitottam.

A teljes neve, a születési ideje és egy rendőrségi nyilatkozat, amiben a szülei bejelentik az eltűnését. Ökölbe szorult a kezem és feszülten lapoztam tovább. A szüleiről is szerzett információkat, bár nem valami sokat. Három órára élnek innen egy faluban. Van egy húga és mindkét szülője normális, vagy rettentően jól titkolják az ellenkezőjét.

A kémeim nehéz sorsú gyerekekből kerülnek ki, hogy a francba került akkor közéjük egy olyan fiú, akinek látszólag rendben volt az élete? Molesztálta valamelyik szülője vagy rokona? Verték volna?

A következő oldalon egy mosolygós kisfiú áll rövidujjú pólóban és térdnadrágban a húga kezét fogva, mögöttük a szüleik is mosolyognak. Deidara bőrén nincsenek erőszakra utaló nyomok, de ez nem jelenti azt hogy nem is történt semmi. Oonoki… Miket titkolt még el előlem?

A telefon rezgésére azonnal becsuktam az iratot és fásultan néztem meg az üzenetet. Kisamétől jött.

„Ne hidd, hogy igaz, ha köd borította szép szavak hirdetik a veszélyt.”

Egy pillanatra összezavarodtam, hisz ez a jelenlegi helyzetre is beillet volna, amit Obito mondott Deidaráról, de... Ez nem erről szól. A „ne” szó más színű, jellegtelen. A „szép szavak” pedig élénkebbek.

Határozott léptekkel indultam a parkoló felé. Kisame mindig kétértelműen fogalmaz, de jelenleg az öcsémről közöl velem információkat. Hetek óta figyelemmel kíséri, tekintve, hogy Sasuke a három szervezet kereszttűzébe pottyanna bele, ha az az Uzumaki kölyök még jobban magába bolondítja. Hiába okos és távolságtartó az öcsém, a galamboknak van pár idegesítően felsőbbrendű elvük, amit látszólag logikusnak vélnek.

„A Galambok olyanok, mint a drogok. Gyönyörűek, vidámak és elhitetik veled, hogy bármire képes vagy.” Madara szavai élénken csengtek a fülemben. Obito is mondott már hasonlót.

Valószínűleg azt hiszik, hogy Deidara egy Galamb. Ezt a magyarázatot találták arra, hogy miért nem ölték meg és hogy miért tudtuk kimenteni. Tudtam, hogy nem fogják csak úgy elfelejteni a dolgot, hiába hiszik azt, hogy a szeretőm… Bár nem is tévednek sokat. A múltkori után, legalábbis nem hinném.

Beültem a Mark X-be, mielőtt a kulcsot a gyújtásba helyezhettem volna, az anyósülés felőli ajtó kinyílt és Obito pattant be mellém, a karosszéria halk kattanással rezdült meg, mikor behúzta maga után az ajtót.

– Nagyon sietősre vetted. – mosolygott rám mintha a tervei szerint történnének a dolgok. Mi a franc lehet még abban a mappában? – A Lexedet jobban bírom, de gondolom az épp a tisztítóban van. – nem is figyelve rá beindítottam a motort. Obito elismerően füttyentett mikor a V6 telt morgása betöltötte a teret. A műszerek fekete-fehér kontrasztja felvillant, a GRMN embléma röviden köszöntött. – Nem egy V8 de ennek is megvan a varázsa.

– Most nincs kedvem kocsikról beszélgetni, Obito. – mordultam fel miközben kitolattam a parkolóból.

Valójában jobban szerettem a Mark X-et mint a Lexust, hiába a sebesség különbség. Erős, de nem hivalkodó. Lexusból is olyan típust vettem, ami megszólított, de azért mégis csak egy feltűnő IS F-ről van szó amit leginkább csak akkor használtam, ha a státuszomat kellett fitogtatnom. Ezen az autón egy avatatlan szem csak annyit lát, hogy szép. Ez illik hozzám a legjobban.

– Ennyire felzaklatott, amit olvastál? – nevetett miközben finoman megpaskolta a műszerfalat. Obito ért az autókhoz, neki is van egy Lexus-a, egy nyugodt SUV. De most nem a kocsi a lényeg.

– Az zaklat fel, hogy nem végzed a munkád. – erre mindkét szemöldöke a magasba szaladt. – Mit csinál az öcsém? – kérdeztem dühösen. Obito elővette a telefonját és pár pillanattal később felém tartotta a kijelzőt. – Én is nyomon követem a telefonját. – feleltem rá se nézve a mobiljára.

– Mi a gond? – kérdezte miközben a kijelzőjére meredt, mintha nem bírná elviselni a tekintetem.

– Ha megkérdezed az azt jelenti, hogy fogalmad sincs róla. – a rövid dobású váltókar hidegen feszült a tenyerem alatt ahogy rámarkoltam.

– Nem az én dolgom vigyázni a családtagokra. – mentegetőzött bosszúsan.

– De hozzád futnak be az információk, ha bajba keverednek. Róla mégsem hallottál semmit, nem igaz?

– Mit kellett volna hallanom? – a szemöldöke dühös ráncba szaladt, valószínűleg nem repes az örömtől, hogy számonkérem.

– Megismerte Uzumaki Narutót. – jobban is mint hittem.

Deidara szerint Naruto könnyen megközelíthető volt a bárpultos munkája miatt, ezért kezdett beszélgetni vele és megfigyelte őt. Nem tudta, hogy Sasuke az öcsém, de azt tudta hogy a Grizzlyk védelmében van és hogy Naruto be akarja vonni a titkos szervezetek világába. Valószínűleg egy belső kémet akar csinálni belőle, és Deidara finoman segítette a háttérből a dolgokat, mert minél többet foglalkoznak egymással a Galambok és a Grizzlyk, az Egereknek annál jobb. Ráadásul Naruto több szempontból is elégedett volt így leengedte a védelmét és mikor Deidara előadta, hogy mennyire szar helyzetben van és nagy szüksége lenne munkára, Naruto beajánlotta őt Tsunade gyógyszergyárába az irodai részlegre.

Bár értem Deidara cselekedeteinek okait, mégis dühös vagyok rá. És magamra is.

– Sasuke a Medvék védelmét élvezi, de elég valószínű, hogy sejt dolgokat. – Obito aprót bólintott, ezzel is jelezve, hogy nem lepődne meg ha így lenne. – A családunk titkolózik előtte, erre megismerkedik egy Galambbal, aki talán Egér is és válaszokat adhat neki. Hamar a három szervezet keresztmetszetébe kerülhet és semmit nem tudunk az Egerekről. – ez csak részben hazugság. Deidara azt mondta, hogy szerinte Naruto sosem árulná el a Galambokat, de valószínűleg rólam is azt mondták volna egy hete, hogy sosem árulnám el a klánomat.

– De ez remek alkalom lenne rá, hogy…

– Ha ezt a mondatot befejezed, felgyorsítok és kirúglak az autómból! – vágtam közbe élesen, de igyekeztem higgadt arcot vágni.

– Az Egerektől mindannyian tartunk, nem csak te. – megint bizalmaskodik és fogalmam sincs, hogy igazat mond-e vagy csak a bizalmamba próbál férkőzni miközben kihasználja, hogy épp nagy testvér üzemmódban vagyok. – De ha a Galambok tényleg megkörnyékezték akkor jobb lenne, ha tőlünk tudná meg az igazat, mielőtt az ő verziójukat hallja.

– Vagy eltávolíthatjuk a közeléből az Uzumakit és úgy tehetünk mintha mi sem történt volna. – vagy legalábbis megpróbálhatjuk.

Obito nem volt elragadtatva az ötlettől, de valószínűleg fontolóra vette amit mondtam, mert egy darabig hallgatott.

Uzumaki Naruto születése óta az életéért küzdött, így joggal nevezhetjük szörnyetegnek. A szüleiről semmit sem tudunk, de a mestere Obito egyik barátja volt, ezért is nem értem miért nem jött rá azonnal a veszély mértékére, amint kimondtam a nevét.

– És a szeretőd? – szinte dalolva tette fel a kérdést. A szemöldökömet ráncolva pillantottam felé. Nem értem a logikáját. Hogy jön ide most Deidara az ő infói szerint? Mert az enyémek alapján, jogos lenne a kérdés.

– Mi van vele? – Obito egy ideig meredten bámult, de aztán megunta, hogy nem válaszolok magamtól a fel nem tett kérdésekre így felsóhajtva tartotta fel az első ujját.

– Mit tudsz róla? Azon kívül, hogy milyen az ágyban.

– Eleget tudok. – feleltem magabiztosan.

– Nekem nem úgy tűnik. – utalt ezzel arra, hogy nem akartam neki visszaadni a dossziét. – Fennáll a lehetőség, hogy ő is Egér, te talán nem így látod? – tette fel a második ujját.

– Mióta felbukkantak az Egerek mindenki gyanússá vált. Belülről rágják a szervezeteinket és nem tudni, hogy csak fejlettebb technikai előnyük van vagy besúgóik. – pillantottam rá ismét, egyértelművé téve, hogy nem bízom benne sem.

– Te rám gyanakodsz? Kiköpött Grizzly vagyok. – nevetett jóízűen. Valóban vérbeli Uchiha, tehát kiköpött Grizzly is. Akár csak én.

Mégsem lehettem biztos benne, hogy nem közölünk való. Az Egerek tényleg mindenhová beásták magukat és hiába voltam alvezér, csak a sajátjaimra láttam rá és azokra az alvezérekre, akikkel tartottam a kapcsolatot. Sőt...

Az ujjaim olyan szorosan fonódtak a kormánykerékre, hogy megreccsentek az ízületeim.

A fővezérből azt is kinéztem, hogy valójában ő is csak egy alvezér és mi nem vagyunk olyan fontosak mint azt állítja. Logikus lenne. A nagyobb hatalom, nagyobb felelősség, de ennek olykor az illúziója is elég.

Obito elővette a telefonját.

– Elindult máshová. – közölte hirtelen. Remélem nem Naruto otthonába mennek.

~

Egy parkolóban ültünk a kocsimban miközben arra vártunk, hogy vége legyen a légyottuknak. Obito lehallgatta a telefonját, hogy megtudjuk miről beszélgetnek, de amint bekapcsolta, már csak a nyögéseket hallottuk, így Obito ösztönösen leállította és azt mondta majd öt perc múlva újra próbálkozik. De mikor újra próbálkozott még mindig szex hangok jöttek a készülékből, szóval újra lekapcsolta. Legalább ennyi tisztesség szorult belé.

– Tudtam, hogy a pasikat is szereti, de nem gondoltam volna, hogy alul van. – ráncolta a szemöldökét mikor egy fél mondatból kiderült számunkra a felállás.

– Nem akarok az öcsém szexuális életéről beszélgetni.

– Akkor beszéljünk másról. – lelkesült fel.

– Veled semmiről nem akarok beszélni. – törtem le a lelkesedését, amin keserűen felnevetett.

– Gőzöm sincs miért utálsz ennyire. – megint a nagy szavak. Sosem mondtam, hogy utálom, csak azt, hogy nem megbízható. És túl közvetlen, ami zavar engem, de nem utálom őt. – A Fenyőknél hibáztam de bocsánatot kértem érte. – Nem kért bocsánatot és amúgy is, leszarom a Fenyőket. – Vagy még mindig Shisui ügye zavar? Annak már több mint hat éve. – Hét és fél, de ki számolja? Valószínűleg csak én. – Ami történt azon már nem lehet változtatni. – A gyomromba martak a szavak és keserű íz töltötte meg a számat. Gyűlölöm mikor ezt mondják.

– Túlságosan magadra veszed ahogy viselkedek. – közöltem, hátha ezzel elterelhetem a témát Róla. Obito elgondolkodott és végül vállat vonva újra benyomta a hang lejátszást a telefonján, de mikor egy hangos nyögés hallatszott belőle megint kinyomta.

– Jézusom meddig bírják ezek? – Kérdőn vontam fel a szemöldököm ő pedig elvörösödve grimaszolt egyet. – Nekem nem tart ilyen sokáig. – Igazából nem voltam rá kíváncsi. – Többször csinálom, de vannak közte rövid szünetek, érted... – Felsóhajtva fordultam az utca felé, hátha akkor elhallgat. – Egy este alatt négyszer is vagy ötször is megy, de petting után csak olyan fél óráig bírom, szóval max egy óra egy menet, de ők már legalább két órája folyamatosan nyomják.

– Túl sok infó. – közöltem szárazon.

– Bocs... – motyogta aztán újra benyomta a hangot és újra ki. Egy ideig csendben ültünk mikor nagy levegőt vett és felém fordult.

– Nem. – válaszoltam mielőtt túl személyes kérdéseket tenne fel.

– Nem is tudod mit aka...?

– Megkérdezni én meddig bírom. – néztem rá ő pedig elhúzta a száját és elfordította a tekintetét így én is újra az utcára szegeztem az enyém.

– És med…?

– Nem. – rekesztettem belé a kérdést.

Egy ideig csendben volt, de aztán elővett a táskájából egy üveg vizet és csalódottan közölte, hogy nincs nála sem kaja, sem pedig két kortynál több. A kulacsra néztem, aminek az alján lötyögött, azaz említett pár korty.

– Kéred? – tartotta felém, de nemlegesen megingattam a fejem. – Rég figyeltem így meg valakit. – jegyezte meg. Én is. De a Grizzliknek sosem, arra már volt elég embere Madarának. – Te most csinálsz ilyet először?

– Szerinted? – ezen felnevetett. – Ha nem az öcsémről lenne szó, rád bíztam volna.

– Vagy a kém szeretődre. – tette hozzá kissé talán gúnyosan. – Bár egy combsérülésből nehéz felépülni. Amíg lábadozik, fordulj nyugodtan hozzám. – tette hozzá vidáman.

– Seggfej. – morogtam az orrom alatt, amin felnevetett.

Obito bekapcsolta a hangot, amiből végre nem hallatszottak nyögések. Érdeklődve egyenesedett ki és fülelt.

– Te is kérsz? – csendült fel Naruto hangja.

– Nem dohányzok. – ezen Naruto halkan felnevetett.

– Persze, hogy nem. Hisz te vagy a szabálykövetés szinonimája. – valami olyasmire utalhatott, aminek szexuális töltetet adott a hangsúlya. Az öcsém nem válaszolt én pedig nem akartam megfejteni a mögöttes jelentést. Ezután csak némi motoszkálás hallatszott, semmi beszéd.

– Szerinted elaludt? – kérdezte egy idő után Obito valószínűleg az öcsémre célozva. – Nem lepne meg. Bár sosem voltam olyan pozícióban, mint ő. Fárasztó? – fordult felém, de úgy tettem mintha nem hallanám. – Túl személyes, értettem.

– Pihenj még egy kicsit. – elhallgattunk mikor Naruto hangja csendült fel a készülékből. – A szüleim csak későn jönnek haza. – hazudik. Nincsenek szülei, egyedül él, legalábbis Deidara ezt mondta.

– Az enyémek pedig otthon várnak. – A ruha susogás halk sóhajjal vegyült.

– Ennyire félsz, hogy megtudják?

– Nem mintha te annyira fel akarnád vállalni. – az öcsém hangja egy avatatlan fülnek higgadtnak tűnhetett, de én még így is éreztem belőle a keserű haragot. Ez meglepett.

– Azt hittem azután ami a bátyáddal történt, neked is könnyebb így. – éreztem az arcomon Obito tekintetét. Biztos vagyok benne, hogy tudja mire utalnak. A klánban mindenki tudja…

– Én nem vagyok a bátyám. – ezen Naruto halkan felnevetett.

– Még szerencse.

– Miért mondod ezt? – kérdezte Sasuke talán kicsit élesebben, mint a megszokott hangszíne.

– Ugyan már, te is tudod, hogy mi folyik itt. Ne tegyél úgy mintha csak egy védett kölyök lennél. – éreztem, hogy Obito megfeszül mellettem, az én szívem is idegesen dörömbölt a mellkasomban. – Ne nézz rám így, már megmondtam, hogy nem érdekel ki vagy és ki a családod. Nem kell bíznod bennem. – az utolsó mondatot szinte suttogta és a hang alapján úgy tűnt megcsókolja az öcsémet. – De ha úgy érzed minden túl zavarossá válik…

– Majd megkérdezem a bátyámat. – hallatszott a magabiztos válasz, ami egyszerre nyugtatott meg és tett büszkévé.

– Lelombozó. – sóhajtotta Naruto.

– Csak azért tudsz többet, mert neked elmondtak mindent. Én magamtól is rájövök, nem kell egy idióta segítsége.

– Ez azért fájt. – nevetett fel Naruto keserűen.

– Ha azt vártad, hogy kedves leszek veled, csak azért, mert lefekszünk egymással, akkor sokkal ostobább vagy mint hittem. – Sasuke léptei élesen koppantak a hangszóróból, ahogy az ajtó nyitódás és csapódás is.

Obitoval még álltunk egy kicsit mielőtt leállította a programot.

– Ez baj. – jegyezte meg és felém fordult. – Be kell avatnunk mielőtt még…

– Nem! Az öcsém nem fog olyan életet élni, mint amilyet mi élünk.

Obito felsóhajtott és bólintott.

Beszélnem kell Sasukével.

– Rendben. Várni fogok. – tehát nem jelenti Madarának.

De a kedvesség sosincs ingyen.

– Mit kérsz cserébe? A hallgatásodért. – Mikor a legutóbb alkut kötöttünk, egy méregdrága napszemüveget vetetett velem. És az nem volt ilyen komoly ügy, legalábbis számomra nem.

– Mit tennél meg érte? – fordult felém kíváncsian.

Az első szabály: Ne tudják mennyire fontos neked. De Obito ismer, legalábbis az öcsémhez való ragaszkodásomat jól ismeri.

– Csak mond el mit akarsz. – nem akarok játszmázni.

Obito egy ideig még nézett rám mintha azt fontolgatná mit is kérjen, vagy mi az a megfogalmazás, amivel célt érhetne. De aztán felsóhajtott mintha rájött volna, hogy nálam nem számít az ilyesmi.

– Bízd rám a kémedet. – Ökölbe szorult a kezem, ami nem kerülte el a figyelmét. – Nem dolgoztatni akarom, hanem kikérdezni. – Ettől nem leszek nyugodtabb. Ha a következő mondta az, hogy engem akar védeni ezzel, esküszöm megölöm. – A te érdeked is, hogy kikérdezzem. – ez majdnem az amire gondoltam.

A visszapillantóban láttam a hátsó ülésen heverő dossziét. Megfeszült az állkapcsom a gondolatra, hogy esetleg tényleg tévedek és Deidara egy Galamb. Talán volt valami bódító szer a bőrén vagy a szájában, amit elsőre nem vettem észre a több napos izzadtság és ápolatlanság miatt. Mert egyszerűen nem lehet, hogy eldobva az érzéseimet ilyesmit tegyek. De hogy átadjam Obitónak? Nem. Ha megtörik és elmondja, hogy Egér vagyok, azzal mindennek vége.

– Megoldom.

– Mindent nem tudsz megoldani. – sóhajtotta dühösen.

– Nincs jobb dolgod, mint a magánügyeim? – Obito aggodalmas tekintete csak még jobban feldühített, amit ő is észrevett mert megadóan feltette a kezeit. Csalódottnak tűnt, de nem érdekelt. – Ha ennyire nem nézel ki belőlem semmit, talán kérvényezd Madaránál, hogy fokozzon le. – erre megdermedtek a vonásai, ami meglepett. – Te… Már megtetted. – Dühösen megnyomkodta az orrnyergét, mintha ezzel szidná meg az arcizmait amiért elárulták.

Beindítottam a motort és gázt adtam. A V6 megnyugtatóan dorombolt, ami segített némiképp lehiggadnom és logikusan gondolkodnom.

– Itachi…

– Nem kell magyarázkodnod. – szakítottam félbe, a hangom magabiztosan csengett.

Valójában hamarabb is eszembe juthatott volna, hogy ez fog történni. Obito sem volt a legélesebb kés a fiókban de Madara önmagát látta benne ezért kitanította. Engem pedig zseninek tartottak, már tizenöt évesen is aktívan szervezetben dolgoztam. Ő ennyi idősen még nem tudott titkot tartani sem, nem hogy végrehajtani egy veszélyesebb bevetést!

Bár igazságtalan így gondolkodnom... Elvégre az a férfi, aki most mellettem ül, már nem az, aki régen volt. Ha más lenne a felállás, ha nem lennék beépített kém, ha nem történt volna az, ami, az életemet is rábíznám.

De ez most nem számít. Madara nem fokozott le és bár megrendült a bizalma, nem végzett velem. Még bízott abban, hogy a család érdekeit szolgálom.

Csak azt nem tudta, hogy az én szememben ez a család már rég leszűkült az öcsémre és az anyámra.

8. rész - kőbe vésett eskü