Kelepce 2. rész

040 – Deidara

Hiába terjedt el a füst, még mindig a székhez voltam kötözve, nem tudtam volna szabadulni és nem is próbálkoztam. Egy részem talán reménykedett benne, hogy megmenekülök, de egy másik részem azt remélte, hogy eltalál egy golyó a kisebb összetűzés során.

– Lábra tudsz állni? – kérdezte egy határozott hang, de mikor odafordultam egy fakó alak állt mellettem, szinte teljesen beleveszett a füstbe a fehér bőrével, a fehér hajával és a fehér ruháival. – Válaszolj! – dörrent rám én pedig nemlegesen megingattam a fejem.

Dühösen ciccegett és feszülten pillantott egy vörös színfoltra, nem messze tőlünk. Nagato haja. A füst miatt ő és Tenten kénytelenek voltak szóban kommunikálni egymással, bár ezek a szavak sem voltak mindig egyértelműek.

A fakó bőrű férfi eltűnt, és nem sokkal később egy nagy darab fickó bukkant fel mellettem. Elvágta a köteleimet és megtámogatott oldalról, húsos ujjai az oldalamba mélyedtek.

– Kijuttatunk, ne aggódj. – miért teszik ezt? Semmi értelme. Úgy kellett volna lennie ahogy Nagato is mondta. Hátra hagynak, kicserélnek valaki másra, megölnek, ha netán túl éltem volna itt. A sorrend nem fontos.

Bicegve haladtam vele, a testem ösztönösen követte a megmentőimet, hogy később ők legyenek a gyilkosaim. Egy utolsó séta a szenvedés útján.

– Ez így lassú lesz. – bukkant fel a semmiből az albínó. Dühös tekintete szinte megvillant a füstön át, vöröses, rózsaszínes árnyalatú szemei túl élénkek voltak a szürkés-fehér közegben.

– Elnézést. – mondta a nagydarab és felkapott a vállára. A tüdőmből egy nyögés kíséretében szakadt ki a levegő. Mi folyik itt? Miért jöttek el értem?

Ez a srác hatalmas. És nagyon erős. Úgy rohant velem mintha ez meg sem kottyanna neki, valószínűleg így is volt. Az elmúlt egy hétben kórosan lefogytam a sok kínzás és az étel hiánya miatt. De azért így is nehéz lehetek.

– Ide!

Az ellenség kiáltott vagy az Egerek közül valaki? Bár mit tehetnék?

Erőtlenül lehajtom a fejem, és bénultan hagyom, hogy azt tegyenek, amit akarnak. Elfáradtam, már hosszú ideje ezt érzem, de most az agyam lassan feldolgozta, hogy a testem bénultsága alatt hiábavaló lenne működnie, ezért pihenésre kapcsol, egyre jobban elnyom az álom.

– Ne add fel Deidara! – honnan tudja a nevem? Miért mondja ki ellenséges terepen? Miért ne adjam fel?

– Mindjárt kijutunk, tarts ki! – ugyan miért?

Elárultam kinek dolgozok. Beismertem, hogy csak egy tudatlan birka vagyok, akiben a saját szervezete sem bízik annyira, hogy bármit eláruljanak neki. Persze kém vagyok, ha tudni akarok valamit csak ki kell derítenem, de miért tenném? Kutakodni valaki után, aki figyel minket veszélyes lenne. Vajon sikerrel jártam volna? Ha kiderítettem volna ki a Varjú igazából, mi a valódi neve, mik a céljai, a gyengepontjai... Szabad lehettem volna?

Összeszorul a gyomrom már a gondolatra is. Megfenyegetni a Varjút, felér egy öngyilkos küldetéssel. Mert ugyan miért hagyna életben valakit, aki ismeri a gyengepontjait? Ha van neki olyan egyáltalán…

Varjú

– Túl gyenge vagy! – ordított fel Oonoki. Mint egy sarokba szorított vad. – Az én időmben nem kellett ilyen hosszú kiképzés, minket bedobtak a mélyvízbe, hogy megtanuljunk úszni és Deidara jól teljesített egészen mostanáig, szóval ne merészelj számonkérni a döntéseim miatt!

– A te idődben nem volt ilyen fejlett a technika és nem volt hatvanhét kémed, akik folyamatosan sikereket értek el. – feleltem higgadtan.

– Az én időmben is sok volt a kém! Sőt! És rengeteg sikert is értünk el!

– És hányan maradtak életben? – néztem a szemibe pontosan tudva hova szúrok ezzel.

Oonoki morogva összeszorította az öklét. Tudja, hogy igazam van. A régiek közül egyedül ő maradt életben, az utána következőkből is majdnem mindenki meghalt.

– De kérdezek mást. – néztem a szemeibe és igyekeztem palástolni a haragom. – A te idődben hány kém követett el árulást, és mennyi okozott kevesebb kárt, mint amennyi hasznot? – újra ordítani akart, de felemeltem a kezem, jelezve, hogy még nem végeztem. – A 040-es majdnem meghalt, csak azért, mert a saját módszereidet kényszerítetted rá és eltitkoltad mindannyiunk elől, hogy a 027-sel való első pár hónap gyakorlat után, magára maradt egy veszélyes helyen. – gúnyosan felhorkantott.

– Tudnod kellett volna, hogy…

– A jelentésed szerint a gyakornok halt meg. – vágtam a szavába, felhívva a figyelmét arra, hogy itt ő az, aki információt titkolt el előlem, és kihasználta a belé vetett bizalmamat. – A 040-es, nem pedig a 027-es.

– Tudnod kellett volna, te vagy az alvezér. – dühösen megfeszült az állkapcsom.

Oonoki élvezte, hogy nehéz helyzetbe hozhatott. Mindig is sértette a büszkeségét, hogy én lettem a felettese, és minden alkalmat megragadott, hogy rám hárítsa a felelősséget mikor hibát követ el.

A 040-es megtanulta a 027-es írását leutánozni, valószínűleg Oonoki parancsra, de ezt csak feltételezni tudom. Minden információ, amit tőle kaptam, az ő stílusában érkezett, az ő kézírásával, az ő módszereinek egyikével. Három hónap alatt szinte teljesen elsajátította a viselkedését, legalább ez az egy lenyűgöző benne, de hogy ekkora hibát vétsen... És ezeket is mind Oonoki parancsára tette, ha nem tévedek.

Konanre pillantottam, aki összepréselt ajkakkal meredt az idős férfira. A jobbkezemként ő is úgy érezte hibázott, de épp Oonoki volt az, aki azt javasolta, hogy ne találkozzunk személyesen a kémekkel, hogy ezzel is csökkentsük a lebukás kockázatát. És mi mindketten egyetértettünk abban, hogy igaza lehet, a végső döntést pedig én hoztam meg.

– Még mindig egy kis kölyök vagy, aki nem létező ábrándokba ringatja magát. – Oonoki szavai hallatán, Konan arca dühös ráncba torzult. A férfi felé fordultam, várva a folytatást. – Azt hiszed a kémek olyan beosztottak, mint egy irodai munkás vagy egy építész? Nyisd ki a szemed, kölyök! Ide nem elég egy védő sisak, ahhoz, hogy mentes legyél a felelősség alól! Sokkalta veszélyesebb helyzetekbe keverednek, mint azt te el tudod képzelni, és ha folyton pátyolgatva vannak, csak a fejlődésük útjába állsz! – logikusan építi fel az indokait, hogy miért olyan kegyetlen és meggondolatlan amilyen. Csak ne lenne ilyen lehetetlenül makacs.

– Önkényesen hoztál döntéseket. Félrevezetted a felettesed. Eltitkoltál fontos információkat. Veszélybe sodortad a szervezetet. – közöltem a száraz tényeket.

– Az elmúlt négy évben elég információt szereztél ahhoz, hogy új hírszerző állomásokat alakíthass ki egész Európában! És ezt nekem köszönheted! – mutatott magára nagyképűen.

– Ázsiában mégis elbukott egy apró kavicsban. – emlékeztettem. Ázsiában már volt egy remek hálózatunk, de hogy pont itthoni terepen bukjon el, az szinte nevetségesen ésszerűtlen. – Mégis, hogy lehet ez? – kértem számon ridegen.

– Deidara jó kém! – a nevén hívja, és ő nevez engem gyengének.

– És mennyivel jobb lehetett volna, ha az egód miatt nem teszed tönkre. – emlékeztettem a hazugságára ő pedig szikrát szóró szemekkel nézett rám. – Ha ennyire babusgatni akartad és átadni neki mindazt, amiben jó vagy itt a lehetőség. – a dühe enyhe zavarba csapott át. – Többet nem te vagy a felelős a kémek képzéséért.

– A fővezér nem hagyná, hogy…

– Rám bízta a döntést és egyáltalán nem tiltakozott mikor a leváltásodat javasoltam. – enyhén elsápadt majd az arca vörössé vált a haragtól. Tiszteltem a tudását, de megragadt a múltban és már csak hátráltat minket.

– És mi lesz a kölyökkel? – a hangja határozott volt, de alig észrevehetően megremegett a szemöldöke az aggodalomtól.

– Megmondtam. Nem hagyom veszni az enyémeket, de neki már semmi hasznát nem veszem.

– Mit akarsz tenni? – lépett felém mikor távozni készültem.

Ismét felé fordultam és dühös vonásait néztem. Ennyire félreismert volna? Úgy áll előttem, mintha a fia életét fenyegetném. De igyekszik palástolni. Nem akarja kimutatni, hogy kedveli a fiút, mert fél, hogy felhasználom ellene.

– Nem lesz többé kém. Itt fog maradni veled a hegyen és itt segít majd neked. – legalábbis amíg nem döntök felőle véglegesen.

Egy megkönnyebbült, halk sóhaj szökik ki a torkán, ami miatt óhatatlanul is megenyhülök felé, bár kétlem, hogy most hirtelen megértette volna mit is jelent ez. Mennem kéne, de nem hagy nyugodni amit az arcán látok. Sosem tapasztaltam tőle ilyesmit.

– Miért ilyen fontos neked? – kérdezem őszinte kíváncsisággal.

Megpróbálta a saját módszerével kihozni belőle a maximumot és észre sem vette, hogy ezzel sodorta a halál felé, de ez nem lehet az oka annak, hogy így törődjön valakivel, akit véleménye szerint nem szabad pátyolgatni.

– Nem fontos nekem. – tiltakozott, de túl átlátszó volt. Várakozón figyeltem ő pedig lemondóan felmordult, mintha feladta volna, hogy tagadja. – Tehetséges kém, sok potenciál van még benne.

– Volt. Neked hála már maximum idősgondozást tanulhat a hegyen. – már épp rám kiáltott volna, hogy nem olyan öreg még, de aztán láttam, ahogy felfogja mit is jelent ez.

Oonoki többet nem tanítja az újoncokat és nem segíti az információk áramlását.

– Élvezd a nyugdíjas éveket. – intettem és hátat fordítva neki az ajtó felé indultam.

Még biccentettem Konannek, aki fejet hajtott és megvárta míg elhagyom a szobát, aztán minden bizonnyal azt tette, amit előzetesen kértem tőle. Összeszedi Oonoki összes holmiját, és segít neki beköltözni egy elszeparált kis kunyhóba, valahol a hegy túloldalán. A hegy tele volt vadállatokkal és rossz volt a térerő is. Épp ezért, bár más szervezetek figyelmét is felkeltették, egyszerűen csak kisebb pontjait használták meggondolatlanul, az egészet belakni túl sok macerával járt volna. Az Egerek azonban a kezdetektől fogva itt építettek ki egy nagyobb búvóhelyet és tökéletes volt ez a hely a kémek kiképzésére is.

A tanulók félrehúzódtak az utamból, érezhették a feszültséget a levegőben már egy ideje. Talán megkéne hosszabbítanom a képzésüket vagy legalább komolyabb figyelmet szentelni rájuk. Mivel leváltjuk az igazgatójukat, sok minden más lesz. Csak remélem, hogy ennél jobb.

A telefonom megrezdült én pedig előkaptam, hogy megnézzem, az üzenetet. Úgy tűnik itt akad némi térerő, bár nem sok és az is elég ingatag.

„A hír gyorsan terjed, főleg, ha valaki rosszul jön ki belőle.”

Gondolom én lennék az a valaki, a kérdés már csak az, hogy milyen hírről van szó, ami miatt Madara úgy érezte, hogy szólnia kell érte. Ezután már csak egy dátumot küldött és egy helyszínt én pedig lepillantottam a sűrű erdővel benőtt hegy lejtőire.

Jobb, ha azonnal neki vágok az útnak, hogy időben odaérjek.

Az újabb sms-t jelző rezdülésnél abban reménykedtem, hogy választ kapok az elsőre. Ehelyett Kisame, az Egerek egy másik alvezére üzent, egy álprofilról.

„Ki az? Tudatlanul is sokat tud, fekete fészekben fogad egy fehér majmot, ahol aztán szóba kerül egy sötétben rejtőzködő ismeretlen ismerős.”

Csak átfutottam mikor nyomtalanul eltűnt, mintha ott sem lett volna. Kisame a külseje ellenére nem végrehajtó volt, hanem egy hírszerző és informátor, mint én. A technika szinte a kisujjában van. Biztos lehettem benne, hogy az üzenet, amit láttam, olyan halvány virtuális lábnyomot hagy maga után, amit csak nagyon keveseknek sikerülne megtalálni, de ennek ellenére is mindig úgy fogalmazott, hogy ne legyen teljesen egyértelmű. Legalábbis azoknak nem, akik nem ismerik az öcsémet aki védettként semmit nem tud a titkos szervezetekről és fogalma sincs, hogy a Fekete Grízlik otthonában, vagyis fészkében él, ahová ezek szerint elment hozzá egy Fehér Galmab (a majom jelző alapján egy bizonyos Naruto), és szóba kerültem én, a bátyja, akiről azt hiszik, hogy hűséges a klánjához, pedig valójában a szürke a sötétben épp olyan feketének tűnhet amilyet látni szeretnének.

Ez a nap egyre rosszabb lesz.

~

Madara otthona a klánunk középpontjában állt. Ez volt az Uchiha körzet legnagyobb épülete. Bár olykor azt mondogatta, hogy nem szereti ezt a fényűzést mégis úgy mozgott benne, mint egy kis király. Tökéletesen illett hozzá ez a környezet. Bármennyire is gyűlölni akartam, nem voltam rá képes. A klán hanyatlása nem miatta történt, de valamikor feladta a harcot és elzüllött velük együtt és egy olyan jelent épített ki, amiben már épeszű ember nem akarna részt venni.

– Nem foglak megenni, nem kell ennyire feszültnek lenned. – mosolyodott el miközben teát öntött.

A kis szoba tatamija tiszta volt mint a patyolat, a kis ülőpárnák és a berendezés harmonikus volt és visszafogott. A csésze, amit elém tett, az viszont egyáltalán nem illett ide, ahogy én sem.

Szürke... Sejt valamit.

Felpillantottam rá, de ő továbbra is egy szelíd mosollyal nézett vissza rám.

A csészék színének jelentése van.

Az idegenek fehéret kapnak, amiben bármi lehet. Méreg, nyugtató, alkohol vagy egyszerű tea.

A szervezet tagjai feketét kapnak, mint a csapat tagjai. Ha Madara fekete csészébe tenne mérget, azzal elárulná a sokéves hagyományt, elárulná a szervezet tagjainak a bizalmát.

A vörösben méreg van azok számára, akik elárulták a klánt vagy valakit a szervezetünkből. Ez olyan, mint egy felajánlás, egy könnyebb út. Van lehetőséged arra, hogy beszélj előtte a vezérrel, de ha vörös csészét kapsz, akkor többnyire már nincs magyarázkodási lehetőség, csak tények vannak és a következmény. Ha megiszod, gyorsan meghalhatsz, ha nem, akkor más módszerrel végeznek veled, de az biztos, hogy nem hagyod el élve a helyiséget. Ha vörös csészét adnak, azt nem ebben a szobában teszik, túl macerás lenne feltakarítani a vért. Új tatamit kéne lerakatni.

A zöld azt jelenti esélyes vagy a bizalmunkra, vagy épp már a bizalmunkba is fogadtunk. De ezek gyakran csak figyelemelterelések. Ebben még bármi lehet.

A kék a védettjeinké. Sosem lehet halálos, de lehet benne nyugtató vagy kis dózisú enyhe méreg, drog vagy bármi ehhez hasonló.

De a szürke… Olyan eddig nem volt.

– Azt jelenti, bajban vagy. – segített ki én pedig érte nyúltam és beleszagoltam. – Ne erőlködj. – legyintett szórakozottan.

– Azt hittem a vörös jelenti azt, hogy bajban vagyok. – ezen elmosolyodott.

– Ne legyél ilyen drámai. – kettőnk közül ő szokott drámai lenni, nem én. – Tea, mint láthatod. – a mosolya hamis. Tesztel. Ám legyen. Visszatettem a csészét az asztalra, mire elkomorul az arca.

– Miért vagyok bajban? – figyelj a hangodra, a testbeszédedre! Egy rossz mozdulat és azonnal a földre szorít.

– Nincs ötleted? – ő is kimérten beszél. Az arca érzelem mentessé vált, mint egy fehér maszk, aminek a szemeiben sincs semmi élet. Lehunyta a szemeit és felsóhajtott, majd felemelte a saját csészéjét és beleivott. A szeme továbbra is kifejezéstelen volt, de legalább már volt benne némi fény. A családja iránt tanúsított emberség szikrája.

– Nemrégiben a Galambok kémet fogtak. Úgy tűnt, hogy egy Egér de mint kiderült, hozzánk tartozik. – a szemöldökömet ráncoltam, Madara pedig rám mutatott. – Pontosabban a Varjúnkhoz. – letette a kezét én pedig meglepetten néztem rá.

A nulla negyvenes elmondta, hogy nekem dolgozik?

– Te nem hírszerző vagy, szóval áruld el nekem, miért van kémed? – a hangja puhasága olyan, mint egy folytogató, puha párna. Egyszerre lágy és feddő, mint egy apa, és veszélyes, mint egy ellenfél.

Ostobaság lenne tagadni. Csak olyan információk miatt hívatna be, amik biztosak, tehát valamilyen módon kiderítették, hogy a kémem nem hazudik. Vajon mit mondott még el azaz ostoba? Azon már meg sem lepődök, hogy Madara valahogy értesült erről a Galamboktól. Ellenségek vagyunk, mégis vannak közös összeköttetéseink.

Farkasszemet néztem vele és vártam, hogy ő törje meg a csendet, de ezúttal nem volt több mondanivalója. Választ várt én pedig megfogtam a csészém és belepillantottam a világos folyadékba. Az agyam egyik hátsó szegletében azokat a mérgeket soroltam fel, amik szagtalanok és amik nem változtatják el túlzottan a folyadékok színét. Ez is függ magától az italtól, a színétől és az összetételétől. Az illata és a színe alapján oolong tea.

– Komolyan azt hitted, hogy bízni fogok abban, hogy majd ti vigyáztok a hátamra? – felpillantottam és még elcsíptem ahogy Madara is a kezemben tartott csészét figyelte.

A kérdésemet hallva felemelte a fejét és rám nézett, komor tekintettel fürkészve a vonásaimat.

– Még mindig úgy hiszed, hogy a halála belső hiba volt?

– Engem gyanúsítottatok, az talán nem belső hibára utal? – kérdeztem vissza ő pedig gondterhelten felsóhajtott.

– Szóval ezért vettél magad mellé egy kémet? Hogy védje a hátad? Jobban megbízol egy idegenben, mint a saját családodban? – ezen elmosolyodtam.

– Érdekes ezt pont tőled hallani. – bosszúsan összeráncolta a homlokát aztán végül legyintett egyet.

– Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy honnan szerezted. A kémet. – a nulla negyvenes is egy árva volt mikor megtalálták. Olyan kilenc évvel ezelőtt már egyedül éltem.

– Nem az én kémem volt. – hanem Oonokié. A hazugság titka, hogy hitesd el magaddal, igazat beszélsz. Madara ösztönösen figyelte a testbeszédem minden rezdülését, nehéz volt átverni, ha nem ismerted a trükkjét. – Nem dolgozik nekem régóta. – japánon belül. – Néhány hónapja. – bíztam meg hogy derítse ki, hány embert is ölnek le havonta és honnan szerzik be őket, hol dolgozzák fel őket. – Elszúrta, mint azt már te is tudod.

– Ez volt az első munkája, amit neked végzett el? – amit nekem végzett el... Szóval tudja, hogy több szervezetnél is megfordult, bár azt nem tudja, hogy Egérként volt-e jelen.

– Nem. – újra a folyadékba pillantottam és meglötyögtettem a csészében. – A legutóbbi alkalommal mikor a Medve Veremben kötöttem üzletet, felbéreltem, hogy derítsen ki mindent a Fenyőkről. – minden szervezetnek ostoba neve van. Ráadásul a Fenyők Európaiak, csak japánul nevezték el a szervezetüket, mert így szerintük jobban cseng. – Ha nem bérlem fel, nem tudtam volna felkészülni arra a rajtaütésre, amiről Obito csapata elfelejtett értesíteni. – mert a fogadott fia hírszerző, míg én csak egy végrehajtó. Madara nem rejtette véka alá, hogy Obitot akarja utódjának és a tudás hatalom, ha pedig ez erővel párosul az veszélyes.

– Szóval, ha nem készültél volna fel, otthagyod a fogad? – sütött belőle az irónia, ami miatt én dühös lettem ő meg jókedvűen felnevetett. – A Varjúm, a fogadott unoka öcsém, a szervezetünk egyik legjobb gyilkosa, nem tudott volna kivágni pár Fenyőt? – ökölbe szorult a kezem, amit ő is észrevett.

– Nem azon van a hangsúly, hogy mire vagyok képes és mire nem. Nem értesítettetek róla. – arról nem is beszélve, hogy bármikor balul sülhetnek el a dolgok. Kihúzta a hátát és felsóhajtott.

– Idd meg a teád. – egy félmosolyra húzódott a szája.

Tudja, villant át az agyamon. Tudja, hogy Egér vagyok. A hűségemet tesztelte, de egyértelműen elbuktam, már kimondtam, hogy nem bízok bennük. Felemeltem a csészét és kiittam a tartalmát majd letettem az asztalra.

– Azt hittem nem bízol bennünk. – gúnyolódott, de hanga inkább kedves volt most, mint gonosz.

– Az utódodban nem.

– Az utódom kiléte még ismeretlen. – mosolygott szelíden.

– Obitoban nem bízom. – szórakozottan megingatta a fejét, mintha egy rossz kiskölyök lennék.

– Hozd el nekem. – Obitót? Nem kérdeztem, inkább vártam amíg pontosít. – Látni akarom ezt a kémedet. – szóval a nulla negyvenest. – Vagy ide is rendelheted, annál kevesebb az esély rá, hogy felkészíted a lehetséges válaszokra.

– A Galamboknál raboskodott egy hétig, egyedül moccanni sem tud. – ezen felnevetett pedig semmi szórakoztató nem volt ebben.

– Ne nézz ilyen mérgesen, nem a kémed nyomorán szórakozok. – rendeztem a vonásaimat és a tea utóízén gondolkodtam, mint nyugtató tényezőn, hogy végül semmilyen kétes dolgot nem itatott meg velem. – Rendben. Akkor menj el érte, vagy szólj Hidannek és Konannek hogy hozzák el, bánom is én.

– Akkor megbízol bennem?

– Én bízok benned Itachi. Talán ez az egyik legnagyobb hibám, de bízok a családomban.

Nem hagytam, hogy bűntudatom legyen emiatt. Madara arcán egy kedves félmosoly jelent meg és felemelte a csészéjét.

– Hozd el a kémet. – bocsátott el finoman, én pedig meghajoltam és távoztam a hangulatos, mégis rideg szobából.

3. rész - Bocsáss meg