Secret Soldier

  Mosolyogj!   A folyosón haladva hallgattam a termekből kiszűrődő zajokat. Valahol a harmadik óra közepén járhat az idő. Talán jobb ha megvárom a végét a termünk előtt, hogy ne zavarjam az órát. Az egyik tanár hangosan felordított, mire egy pillanatra megtorpantam. Nem túl gyakori, hogy egy pedagógus így ki keljen magából. Még velem sem szoktak ordibálni, pedig szinte mindig lógok. Hát, talán pont ezért nem ordibálnak velem, mert nem is nagyon van rá alkalmuk. Pár perc múlva nyílt is az ajtó és egy szőke hajú fiú lépett kis rajta, majd becsukta maga mögött az ajtót, pontosabban becsapta és dühösen trappolva levágta magát egy padra. Az egyenruha már rég nem kötelező, legalábbis ebben az iskolában egyáltalán nem, de mikor ilyen formákat látok, elkezdek aggódni miatta, hogy hamarosan visszahozzák. Durván szaggatott farmer, ami kizárt, hogy gyárilag ilyen legyen.. Alatta egy fekete hálós valami, gondolom harisnya szerű cucc, ami férfiaknál nem valami gyakori, sőt.. A felsője ...

 Nem akarok több hazugságot Ha egy kvázi ismeretlen azt mondja neked, hogy találkozzatok, ne mondj neki igent és semmi képp ne menj el. – Hallom szereted elbaszni a dolgokat, ráadásul szó szerint. – lehet hogy nem baltás gyilkosok, de ez a srác előttem, elég közel áll hozzá, hogy az legyen. – A „megbaszni” jelző találóbb lett volna. – mosolyogtam, hogy ezzel leplezzem az idegességemet. A srác halkan nevetett, az ajkán lévő pc-k megcsillantak a szemfogai pedig kivillantak, mikor még szélesebb lett a mosolya, miközben engem pásztázott. – Ken-channak jó ízlése van. – ennek hallatán az én mosolyom is őszintébb lett egy kicsit, ahogy az egómat legyezte. – Suu-chan dögösebb. – lefagyva bámultam rá, megfeledkezve az arcizmaim uralásáról, amin a pc-s srác olyan hangosan felnevetett, hogy az egyik pincér kínosan lépett mellénk, hogy megkérje, halkabban szórakozzon. A srác még mindig mosolyogva elnézést kért, majd mikor ismét kettesben maradtunk, az asztalra támasztotta alkarjait és közelebb...

  Ugyanúgy vágyik rám ahogy én rá Egy ideig unottan néztem a tévét, de hamar érdekesebbé vált ahogy Bokuto a szemeit meresztve, szinte pislogás nélkül mered a kijelzőre, mellette pedig Akaashi küzd az álmosságával. Érdekes mennyire máshogy reagálunk egy lakásfelújító műsorra. A telefonom csörgésére, Akaashi megugrott, Bokuto pedig idegesen legyintett velem miközben csitítgatott. Nevetve forgattam meg a szemeimet és gyorsan felvettem a készüléket, amin Oikawa neve villogott. – Na mi az? Ennyire nem bírod nélkülem? – kérdeztem miközben kisétáltam a szobából, hogy ne zavarjam őket az alvás/tévézés programban. Oikawa egy dühös sóhajjal lerendezett, ami egész édes volt tőle, de azért egy kicsit bántja is az egómat. Bár amekkora egóm van, nem csoda ha minden apróság meg tudja sérteni. – Most hagyj a hülyeségeiddel. Kéne Koushi lakcíme. – olyannyira meglepett, hogy azonnal mozdulatlanná dermedtem, ami így lépés közben egész vicces lehetne külső szemlélőként. Kamerákat kéne felszerelnem ...

  Behúzódva egy buszmegállóba, halkan zihálva néztem a szakadó esőt, miközben elővettem a zsebemből egy textil zsebkendőt és megtöröltem vele az arcomat. Tudtam, hogy esni fog, mégis azt mondtam a sofőrömnek, hogy ma sétálni akarok hazafelé. Bár az igazat megvallva, nem gondoltam volna, hogy ennyire és ilyen hirtelen jön majd az eső. Hiába látod előre a dolgokat, számolnod kell a mértékével is. Ez általában így is van, de úgy érzem ez a nap nem az én napom. Sosem szerettem a valentin napot. Mindig rengeteg csokit kellett visszautasítanom, egyedül talán Reotól fogadtam el, és tőle is csak azért, mert mindketten fiúk vagyunk és egyértelműen csak baráti csokikról volt szó. Ma azonban senki nem akarta személyesen odaadni a csokiját, mindenki az asztalomra tette, vagy valaki mással adatta át, egy cetlivel a tetején, amin a nevem szerepelt. A leveleket megtartottam, az édességeket pedig szétosztottam, miközben mindenkinek el kellett ismételnem, hogy nem szoktam édességet elfogadni va...