A két feladó 2. évad 10. rész

 Szokatlanul hosszú ez az este

A nap gyorsan eltelt. Az állatok többsége elégedettnek és jókedvűnek tűnt, ami egyértelműen Miirának köszönhető. Az állatkert hivatalos orvosa. Az elmúlt időben sokat volt távol, a kisebb feladatokat vagy az asszisztensei végezték, vagy a kisebb testű állatok és a madarak esetében más orvosoktól kértünk segítséget. Brutust már egy hete visszahoztam, de ami Magdolnát és Juliust illeti.. Ők még mindig nálam vannak. Kíváncsiságból elindultam a hüllőház felé, hogy még egyszer ránézzek Brutusra. Már egészen sötét volt, a munkatársaim egy része, még a rájuk bízott állatokat ellenőrizte, vagy egymásnak segítettek, hogy minél hamarabb elindulhassanak a Miirának szervezett kis összejövetel helyszínére. A hüllőház ajtaja nyitva volt, a folyosón az egyik takarító szúrós szemekkel nézett rám. Látszólag még nem kezdett hozzá a takarításhoz így nem zavartattam magam. A fiatal férfi amúgy is folyton dühös volt, nem lehetett a kedvében járni, na nem mintha próbálkoztam volna ezzel. A kisebb teknősöket egy körülbelül 50 cm magas fal vette körül. Ennek az alacsony kerítésnek a peremén Miira ült, a kezében Brutust tartotta. A szeme sarkából észrevett és illedelmesen köszönt. Utoljára akkor láttam mikor megszületett a kis orrszarvú télen. Azóta csak hírből hallottam, hogy pár fontosabb vizsgálat miatt bejött, vagy épp ránézett az asszisztensei munkájára.

– Hogy vagy? – kérdeztem mire egy halvány mosoly jelent meg sápadt arcán.

– Udvariasságból kérdezed vagy tényleg érdekel? – csak a szememet forgattam. Miiráról sok mindent el lehet mondani, de hogy kellemes társaság lenne, azt csak nagyon kevesen mondják. És én vagyok az egyik. Miira kedves nő de elég kitaszított. Ha érdekelne mások véleménye, távol tartanám magam tőle, attól félve, hogy engem is kiközösítenek majd. De őszintén szólva ez csak még inkább mellette szólt. Nem bántam volna, ha engem is kerülnek. Legalábbis azok a hangos, beképzelt seggfejek jó messzire elkerülhettek volna.

– Egy kicsit mindkettő. De leginkább az első. – vetettem át a lábam az alacsony falkerítésen és tisztes távolságban leültem Miira mellé.

– Fáradt vagyok. – ismerte el és letette Brutust. Valószínűleg leellenőrizte, hogy van. Nem igazán bízott más orvosokban. A többségünk Miira szaktudásán kívül szinte senkinek nem hitt, ha az állatokról volt szó, kivéve ha Miira ismerte azt a másik állatorvost és jó véleménnyel volt a munkájáról. A munkájáról és nem a személyiségéről. Miira a személyes véleményét általában megtartotta magának. Vagy jót mondott vagy szépen fogalmazta meg a rosszat és emiatt sokan naivnak nézték. Kivéve akiknek volt annyi esze, hogy értse Miira sértéseit. Ők önteltnek tartották. Szerintem egyik jelző sem megfelelő. Miira okos, távolságtartó és meglehetősen különc.

– Ez az udvarias vagy az igazi válasz? – kérdeztem vissza mire Miira mosolyogva felém fordult.

– Egy kicsit mindkettő. De leginkább az első. – a vödör csörömpölésére mindketten hátra pillantottunk. A takarító nem rejtette véka alá, mennyire elege van belőlünk. – Azt hiszem mennünk kéne.

– Én még elnézném egy ideig ahogy dühöng. – ismertem el mire Miira felnevetett. Pár évvel idősebb volt nálam, de ez a jobb napjain egyáltalán nem volt feltűnő. Azonban most inkább rosszabb napjai voltak. A szeme alatti táskák miatt sokkal idősebbnek tűnt. Felálltam a kőről és felkaptam a vállamra a földön lévő hátizsákot ami egyértelműen Miiráé volt. Bár komolyan mondtam, hogy szívesen nézném az őrjöngő takarítót, de nem voltam olyan gonosz, hogy tényleg ott maradjak és zavarjam szegényt a munkájában. Na meg nem hiányzik még egy vita, főleg nem Miirának. Csendben haladtunk a sötét úton amit csak egy két lámpa világított meg. A legközelebbi kapu olyan 10 perc sétára van. – Nem akarsz inkább haza menni? Az ilyen összejövetelek elég fárasztók tudnak lenni.

– Így is egy beképzelt szemétládának tartanak. Ha nem fogadnám el a meghívást csak megerősíteném őket ebben.

– Talán inkább úgy kellett volna fogalmaznom, hogy meglehetősen ártana az imidzsednek ha eljönnél. – ezen szórakozottan mosolygott. Néha úgy tűnt igenis élvezi, hogy rossz véleménnyel vannak róla, de mind emberek vagyunk.. Rossz érzés ha rossz dolgokat állítanak rólunk, főleg akkor, ha nem is igaz amit mondanak.

– Nahát, nem tudtam hogy a gorillák tudnak beszélni. – már majdnem vissza kérdeztem, hogy ezt még is hogy érti, mikor a tekintetünk találkozott. Nem sértésnek szánta, akár még bóknak is tekinthetném. Lehet hogy nem vagyok olyan jóképű mint egy bizonyos barna hajú röplabda játékos, de igenis jó testem van. Mondjuk kétségem sincs afelől, hogy a mogorva arcomra célzott..

– Csak a boszorkányokkal állunk szóba. És egy-két bunkó orvossal. – biccentettem mire mosolyogva megingatta a fejét. Valószínűleg frappánsabb visszavágásra számított.

– Igaz ami igaz, néha elég hasznos, hogy bunkónak hisznek.

– Csak hisznek? – kérdeztem kifejezéstelen arccal így még akár komolynak is tűnhetett a kérdés, de Miira nem vette a szívére a dolgot. A szája szélén még mindig ott bujkált egy halvány, fáradt mosoly.. 

– Ha én bunkó vagyok akkor te egy hatalmas tuskó.

– Nem vagyunk túl népszerűek a munkatársaink között, de az állatok odáig vannak értünk, a főnök kedvel minket, szóval kit izgatnak a többiek?

– Mondasz valamit. Nem is vagy olyan hülye egy tuskóhoz képest.

– Nem vagyunk olyan jóban, hogy ezt mondjam, de akkor is bazdmeg magad.

– Ehhez valóban nem vagyunk elég jóban, de azért köszönöm. – már az első találkozásunk óta ez megy. Távolságtartók vagyunk, de ha valamilyen összejövetelen kötünk ki, egymást szórakoztatjuk vagy épp egymás mellett próbáljuk elviselni a világot. Az állatkertben az állatok társasága dobja fel a napom és gondolom Miiráét is. Mindenesetre eszembe sem jutna munkán kívül keresni innen bárkit is.

– Miira-san! Szóval tényleg eljön? – kérdezte egy fiatalabb gondozó mikor meglátott minket a kapuban. Gyorsan telik az idő hm?

– Tényleg megyek. – bár valószínűleg csak megtömi a hasát, iszik egy-két pohárral, beszól pár seggfejnek és emelt fővel távozik. Még talán egy tálca valamit is magával visz és csak a cigi füst marad utána.

– Csupa olyat rendeltünk amit szeret. – próbált meg fecsegni a lány.

– Nem igazán van olyan amit ne szeretnék.

– Csak az emberek. – vetetettem oda mire a lány zavartan ráncolta a szemöldökét.

– Az kannibalizmus lenne.

– Pedig úgy kevésbé utálnám az embereket ha asztalon feküdnének. Csendben. – egy kicsit viccnek szánta, de valahol komolyan is gondolta. Az utolsó szót biztosan.

– Jajj ez a beteg humor! – nevetett a lány. Azt hiszem ő is azok közé tartozik akik kedvelik Miirát. Bár ő inkább elvakultan reménykedik abban, hogy Miira elfogadja barátnőjének. Vagy a nőjének. Miira elővett egy doboz cigarettát és miután a szájába biggyesztett egy szálat, hanyagul felém tartotta a dobozt. A fejemmel nemet intettem így vállat vonva a zsebébe süllyesztette, figyelmen kívül hagyva a fiatal lány pillantásait. Egyértelműen szerette volna, ha Miira őt is megkínálja. – Miira-san, látta ma a jaguárokat? A kis kölykök nagyon édesek. – mindketten a lányra néztünk és kíváncsian vártuk a történeteket, hogy mit csináltak ma a kölykök. A lány nevetve nézett ránk és elkezdte mesélni, hogy Sin és Pötty, hogy kergették egymást és buckáztak át az anyjukon. Pötty igazi kis virgonc, mindenre kíváncsi és gyakran ugrabugrál mikor embereket lát. Sin ezzel ellentétben leginkább a szüleit utánozza és mindent megpróbál becserkészni, de a kedvenc célpontja egyértelműen Pötty. Miira halkan kuncogott a történeteken, bár én inkább a lány előadás módja miatt nevettem. Ő is ugrált és lopakodott miközben mesélt, ami igazán szerethetővé tette az amúgy elég naiv és buta természetét. Nem minden munkatársam idegesítő. Annyira.

Az összejövetel hamar unalmassá vált. Miira hamar lelépett, pont úgy távozott ahogy gondoltam, bár csak egy embernek szólt be, de az túlságosan fel volt pörögve ahhoz, hogy értse Miira bársonyba csomagolt sértését. Miután az orvos lelépett, a fiatal lány még egy ideig körülöttem legyeskedett, de később csatlakozott a többiekhez. Én még egy ideig beszélgettem azokkal akikkel napi szinten kénytelen vagyok kommunikálni, végül azonban álmosságra hivatkozva én is leléptem két másik munkatársammal. Ők is arra hivatkoztak, hogy fáradtak, de később kiderült, hogy egészen más terveik vannak.. Nem igazán foglalkoztam velük, helyette metróra szálltam és eljöttem Oikawához.. Sokáig csengettem mire végre kinyitotta az ajtót. Piától bűzlött.. Hányingerem lett a belőle áradó szesz szagától, de az aggodalmam nagyobb volt. Láttam már szar állapotban, de ez a mostani mindenképp dobogós helyezést érdemelne. Sőt mi több, két helyezést is kaphatna. Egy különdíjat amiért felnőtt férfi létére úgy tud sírni, hogy taknya-nyála egybefolyik mint egy gyereknek és még az esze is párosul hozzá. A részegek hülyék és érthetetlenek. Oikawa sem kivétel, orvosi diploma ide vagy oda.

– Akkora egy szarkupac vagyok! – ordította dühösen. Gondolom eddig is ilyesmiket motyorászott a szőnyegbe, de most legalább értettem amit mond. És egyet értettem vele.

– Ettől még nem kell sírnod. Helyes szarkupac vagy. – próbáltam vigasztalni mire dühösen nézett rám. – Mi van? – kérdeztem ingerülten. Nem fogom még egyszer azt mondani, hogy helyes, hiába néz rám így. Oikawa valami nyöszörgést hallatott és vissza ejtette magát a padlóra, majd esküszöm, hogy beletörölte az orrát a szőnyegbe! Ez undorító! Normális esetben sosem csinálna ilyet! – Hé! Használj zsebkendőt! – szóltam rá mire megint felült de ezt elég furcsán tette. Felnyomta a seggét és aztán emelte fel a felső testét, de a feje még mindig lógott mint valami felesleges végtag.. Ráült a sarkára és a pólója alját megfogva emelte az arcához. – Ugye nem..? – hatalmas trombitálás majd elemelte az arcától a pólót és mielőtt bármit mondhattam volna a taknyos részbe törölte az arcát, aztán elhányta magát.. A pólója anyaga átázott és kis cseppekben a padlóra is került Oikawa gyomrának tartalmából. Oikawa kissé kékes ábrázattal rám nézett és leengedte a kezét.. A hányás amit eddig a póló tartott, elfolyt a szőnyegen. Oikawa rátenyerelt és mélyeket lélegzett. Döbbenten néztem ahogy megint sírni kezd és összefüggéstelenül motyog valamit amiben többször is elhangzottak olyanok, mint „hittem" „szánalmas" „én" „szeretem" és „Koushi"... Erőt véve magamon felálltam és kinyitottam az ablakot, majd megkerülve Oikawát felgyűrtem a felsőm ujját és felnyaláboltam ezt a szerencsétlen hülyét a földről. Az évek alatt összegyűlt fájdalma mintha péppé zúzta volna. Nem szabadott volna hagynom, hogy ennyire magába roskadjon, hogy ennyire hátat fordítson a saját érzéseinek. Volt elég bajom ez igaz, de ha már így alakult akkor apránként kellett volna a felszínre hozni mindent.. Kuroo.. Nem tudom csak őt hibáztatni emiatt. Az a hülye doboz, az a sok emlék, az ígéretünk a változásra, a múlt apró kis darabkái. Már én is összefüggéstelenül gondolkodok.. Eltámogattam Oikawát a fürdőig ahol levettem róla a felsőjét és a nadrágját is. Az alsója széle is nedves volt a hányástól, így azt is levetettem vele és bedobtam a gépbe, hogy kimossam. A szőnyeggel gőzöm sincs mit lehetne csinálni. Először is talán fel kéne áztatni kicsit. Oikawa hányása inkább csak folyadék volt, de akkor is hányás..

– Rohadék.. – kérdőn néztem Oikawára aki a kád szélébe kapaszkodott és szipogva átkozódott.

– Kire mondod ezeket? – kérdeztem de nem válaszolt. Oikawa részegsége elért arra a szintre hogy ne lehessen vele kommunikálni. Megint öklendezni kezdett így mögé álltam és a hóna alá nyúlva áttettem a wc elé. A teste görcsösen megfeszült, majd elkezdte kiadná magából a piát. Bevizeztem egy kisebb törölközőt és mikor Oikawa épp a karjára feküdve pihegett, megtöröltem az arcát. Lendületesen rendbe hoztam a szőnyeget (már amennyire tudtam), és közben időről időre vissza mentem Oikawához. Először azért, hogy adjak rá egy alsót és egy melegítő nadrágot. Másodszor azért mert csörömpölést hallottam. Kiderült, hogy mikor elterült a földön, és összegömbölyödött, véletlenül megrúgta a kis szekrényt. Arról esett le pár flakon és egy drágának tűnő parfüm is. Szerencsére nem tört el, bár a kupaknak lába kélt. Harmadszor azért mentem vissza, hogy ránézzek minden rendben van-e. Nyilván nem volt.. Buzis, nem buzis felhúztam a földről és szorosan magamhoz öleltem. Látni így szenvedni, felért egy kínzással. Nekem is szükségem volt arra, hogy a mellkasomhoz szoríthassam ez a hányástól és piától bűzlő barmot. Ő az egyetlen barom akit még így sem tudnék elengedni. Ha maga alá csinálna akkor is kiganéznám. Elvégre állatgondozó vagyok.

– Jól vagyok. – motyogta gyengén.

– Én nem. – morogtam még mindig magamhoz ölelve.

– Büdös vagy Iwa-chan..

– Te is. Szaros.. – morogtam megtörölve a szemem ami egy kicsit elhomályosodott de nem a sírástól.

– Sírsz?

– Nem. Csak a szemem leve kicsit több lett, de nem sírok.

– A szemed leve? – kérdezett vissza, de nem tudtam mit mondani rá. – Szánalmas vagyok.

– Nem.

– Gőzöm sincs merre halad az életem..

– ...

– Vele más volt.. Nem érdekelt merre halad az életem.. – elhúzódott tőlem és óvatosan leült a földre, hátát a kád szélének döntötte. A szemei vörösek voltak, az arca nyúzott, de legalább már nem volt kékes-zöldes árnyalata. Egy ideig csendben ültünk, Oikawa meglehetősen fáradtnak tűnt ami a sok sírás és a hányás után nem is csoda. Oikawa feltápászkodott és megmosakodott, majd elkezdte csipkedni és ütögetni az arcát hogy magához térjen. Nagyot sóhajtva ült le a kád szélére és kezdett ismét olyan méltóságteljes ábrázatot ölteni magára amit már megszoktam tőle. Bár amiket alig egy órája csinált.. Nem hiszem, hogy valaha el fogom felejteni. – Utáltam vitatkozni! – ki vagy te és hol van az ölelgetni való roncs aki az előbb voltál? – De ő folyton csak hagyta megtörténni a dolgokat! – most komolyan, mi ez az egész? Egy ember nem lehet ennyire jól egy ilyen után! – És titkolózott előttem! – ez egy szörnyeteg.. Oikawa egy szörnyeteg.. Pont mint a szülei. – A párja voltam! Miért titkolózott előttem! Nem érdekel, hogy Kenma személyes dolga, akkor is mondja el nekem! Mindent tudni akartam!

– Kenmáról?

– Nem! Mindenről Koushival kapcsolatban! És ha ő tudja Kenma dolgait, akkor miért nem beszélte meg velem, ha annyira foglalkoztatja!? – alig egy órája ez a srác előttem a szőnyegbe törölte az orrát. Most meg karba tett kezekkel, lazán ücsörög a kád szélén és úgy hőbörög mint egy nemes aki most vette észre, hogy egy gyűrődéssel több van a ruháján. – Az arcába akarom ordítani, hogy mennyire önző, hogy teljesen tönkre tett és szeretem! – a szemébe néztem mire megint megteltek könnyekkel az ő szemei. – Még mindig.. – eddig is tudtam, hogy szereti, de ő is tudja, hogy az a Sugawara Koushi akit régen ismert, már megváltozott. Sok idő telt el. Oikawa is megváltozott. Régen nem törölte volna az orrát a szőnyegbe. Ezen nem igazán tudok túllépni a közeljövőben.. Oikawa hirtelen felállt mire ijedten álltam fel, ugyanis ez az ostoba megtántorodott én pedig nem akarom, hogy betörje a fejét. Oikawa megtalálta az egyensúlyát és halálos komolysággal az arcán, elindult az ajtó felé.

– Hé! Most meg hová mész?! – ordítottam és utána lépkedve figyeltem ahogy kinyitja a bejárati ajtót és elindul a folyosón.

– Megmondom neki!

– Most?

– Nem. Majd ha odaértem. – nem hiszem hogy van gázabb egy részeg ex parádézásánál, de tekintve, hogy az előbb a nagy Oikawa Tooru egy szőnyegbe törölte az orrát..

– Legalább vegyél fel cipőt! – ordítottam utána dühösen, mire megállt és kérdőn fordult felém.

– Ne fogsz kiütni, hogy ne menjek? – nemlegesen megingattam a fejem, mire kissé gyanakodva ugyan de visszajött és felhúzott egy zoknit meg egy cipőt. Szokatlanul hosszú ez az este..

A gyorsétteremben ahol Kenma dolgozik elég nagy volt a nyüzsgés. Az utolsó pillanatokban még mindenki rendelni szeretett volna valamit. Máskor is voltam már itt, de most nem csak Kenma lakótársa vagyok, hanem az élettársa.. Bár nem túl beszédes, de mikor együtt dolgoztunk az egyetem mellett, nekem sok mindent elmondott. Szóval lehet, hogy megemlítette a munkatársainak, hogy ő meg én.. Kenma munkatársa kiszúrt ahogy az ajtótól nem messze ácsorgok és mosolyogva intett. Viszonoztam a gesztust ő pedig hátra ordított Kenmának, hogy most már nyugodtan menjen, a többit megoldják. Kenma kérdőn lépett ki a konyhából. A haja fel volt kötve egy kis kontyba a tarkója fölött. Oldalt két hullámcsattal szorította le azokat a kisebb fürtöket amik valószínűleg kiszabadultak a konty fogságából. Kicsit izzadt volt. A köténye széle sárgás színűre koszolódott, a fekete felsője is piszkosnak tűnt. A munkatársa mondott neki valamit, mire a fekete hajú felém nézett és egy mosoly jelent meg az arcán. Én is mosolyogtam, bár mikor eltűnt a konyha ajtajában, remegve engedtem el egy sóhajt. Annyira furcsa ez az egész. Pár perccel később Kenma mellém lépett és a fejével biccentett, hogy mehetünk. Még intettem a munkatársainak, majd kiléptünk az utcára. Kenma ma csak besegített, ezért nem kellett megvárnia a zárást.

– Milyen napod volt? – kérdeztem mire hanyagul vállat vont. Összeszűkített szemekkel néztem rá mire elmosolyodott. – Beszéltem a főnökkel. Jövő héttől nem lesz több helyettesítés vagy ilyesmi.

– Teljes állású dolgozó leszel?

– Igen. – mosolygott mire én is boldogan elmosolyodtam.

– Gratulálok! – ütöttem meg finoman a vállát mire kissé zavartan biccentette oldalra a fejét és megdörzsölte a tarkóját.

– Ez csak egy gyorséttermi munka..

– Plusz a virágüzlet! Eddig három mellékállásod volt, most két teljes állásod van, pedig azt hittem azt nem is lehet. – igazából még most sem értem, de mindkét munka teljes állásban alkalmazza őt, fix lett az időbeosztása és több a fizetése is. – És a színházban is azt mondták, hogy szívesen felvennének teljes állásban. Ez azt jelenti, hogy nagyon jó munkaerő vagy és szívesen dolgoznak veled. Ez nem csak egy gyorséttermi munka. Legyél büszke magadra. – mutattam rá szigorúan mire elmosolyodott, megfogta a kezem és egy pillanatra megállítva megpuszilta az arcom. Meghökkenve néztem rá, az arcom szinte égett Kenma puha ajkaitól. A fekete hajú tovább indult, a kezemet bár elengedte de nagyon közel haladtunk egymás mellett, olyannyira, hogy a kezünk olykor össze is ért. Annyira furcsa érzés.. A szívem hevesen ver, a pillangók amikről azt hittem Oikawával együtt eltűntek, most mintha feléledtek volna. Olyan vagyok mint egy kamasz. Tanárként dolgozok! Felnőtt vagyok! – Oh.. – torpantam meg mire Kenma kérdőn állt meg velem együtt. – Elfelejtettem bevásárolni a vacsorához. – mondtam mire Kenma elgondolkodva nézett az út túloldalára.

– Egy kicsit hosszabb de ha arra megyünk, akkor is haza találunk. Csak így útba esik egy éjjel nappali üzlet is. – mondta, mire megkönnyebbülten bólintottam. Tudtunk volna mit enni, de Kenma ma egész nap dolgozott én pedig bevásárolni sem voltam képes. Lekanyarodtunk arra amerre Kenma mondta. Az út kissé sötétebb volt mint a fő út mentén, de nem különösebben zavart a dolog. Megfogtam Kenma kezét aki egy pillanatra ijedten rezzent össze majd kérdőn nézett rám, majd le a kezünkre. Összepréselve az ajkaimat, szigorúan magam elé bámultam..

– Ha nem szeretnéd.. – be se kellett fejeznem, Kenma szorosan megszorította a kezem, mire megkönnyebbülten engedtem ki a tüdőmben lévő levegőt.

– Mi lesz ha meglát valamelyik diákod? – kérdezte kissé bűntudatosan mire elmosolyodtam.

– Az igazgató tudja, hogy meleg vagyok, bár.. Tényleg megkért, hogy ne reklámozzam.. Mindegy, majd megoldom. – vontam vállat. Kenma reszketeg sóhajt hallatott. Nem igazán tűnt megkönnyebbültnek, de a kezemet se engedte el, szóval jó ez így. Majd később megvitatjuk ezt a felvállalás dolgot. Melegnek lenni ebből a szempontból rohadt szívás. Egy pár fős fiúcsapat jött velünk szembe. Kenma megpróbálta elengedni a kezem de rámosolyogva simogattam meg hüvelykujjammal a bőrét. – Nyugi, másik iskolába járnak. És sötét is van. – mondtam mire a vállai ellazultak és viszonozta a kis simogatást a kezemen. A fiúk gőzölt, töltött zsemléket ettek és hangosan beszélgettek az edzésükről. Mikor elhaladtak mellettünk megéreztem a klór szagát. Úszók. Minden sportolónak jól esik a szénhidrát edzés után, hm? Legalábbis sok mindenkinek.

– Jobbra. – mondta halkan Kenma az irányt a következő kereszteződésnél. Már láttam a távolból a kis üzletet. Nagy, piros betűkkel volt rá írva, hogy egész nap és este nyitva van. Mikor odaértünk, elengedtük egymás kezét, majd végig mentünk az üzleten. Kenma egy pillanatra megállt. Követtem a tekintetét, Az eladó mögött volt egy tv amiben a röplabda bajnokság ismétlése ment. A kamera Kuroot mutatta. Egy ideig én is néztem, arra várva, hogy Oikawa legyen a képernyőn. Mikor az egész pályát mutatták, kis pontnak tűntek, de felismertem, hogy ő az. A világos barna haját.. A mozgását.. Elszakítottam a képernyőről a tekintetem és a kosárral az eladóhoz léptem. A pult mögött a jobb oldalon voltak a gőzölt gombócok.

– Jó estét! Egy édes és egy húsos gombócot is kérnék. – mondtam mire az öreg mosolyogva bólintott. Félszemével a képernyőt nézte ugyan, de pontosan adott vissza, és kedvesen mosolyogva köszönt el. A szatyorral a kezemben néztem Kenmára aki már ott állt mögöttem. Most valahogy kicsit magasabbnak tűnt. Eddig csak pár centivel volt magasabb, de most olyan volt mintha egy fejjel nagyobb lenne. A kezembe vettem az édes zsömlét és megfelezve felé tartottam az egyiket. Kenma elvette, majd elköszöntünk és kiléptünk az éjszakába. Kicsit szomorúnak tűnt, de én sem voltam jobb színben. – Talán.. Nem kéne röplabdát néznünk? – kérdeztem kissé halkan.

– Lehet. – motyogta de alig hallatszott suttogásnak. Miután megette a gombócot, elvette tőlem a szatyrot és megfogta a felszabadult kezem.. Csendben ettem a tovább de valahogy nem éreztem azt az édes ízt amit szerettem volna.. És ez nem a gombóc hibája.

Már csaknem éjfélre járt az idő, de még mindig nem éreztem úgy, hogy álmos lennék. Kenma sem tűnt fáradtnak. A kanapén ült és a vizes haját hanyagul törölgette az egyik kezével. A másik kezében a telefonján nyomkodta. Odamentem hozzá és átvettem tőle a feladatott. Alaposan megtöröltem a vizes tincseket ő pedig szomorúan bámulta a telefonját. Oda sandítottam. Kuroo névjegye volt megnyitva, de az üzenet írásában csak addig jutott, hogy „Holnap..".

– Nem muszáj elmondanod neki. – vetettem fel mire szomorúan biggyesztette le a száját és morcos tekintettel nézett rám. Ezen elmosolyodtam és megsimogattam az arcát. A vonásai ellágyultak és a tenyerembe döntötte a fejét, kiélvezve az érintésemet. – Tudom hogy nehéz. Még is csak Kurooról van szó. Az első barátod, az első szerelmed..

– Veled szeretnék lenni. – nézett rám amitől a szívem fájdalmasan összeszorult. Vajon ez az érzés egyszer elmúlik majd? A fájdalom is.. És Kenma érzései, hogy velem szeretne lenni.. Szólásra nyitottam a számat, de a csengő hangja szakított félbe. Kérdőn néztem az ajtó felé, mintha csak átláthatnék rajta.

– Várunk valakit? – ráadásul ilyen későn.

– Nem.. – motyogta majd felállt és lehajolva hozzám gyorsan megcsókolt, mielőtt elindult ajtót nyitni.

11. - Nem lesz legközelebb