Sziklarejtek árvája 27. rész

Utolsó esély.. Sasorinak mi baja?

Megdöglök.. Én tényleg meg fogok halni.. Fáj a csípőm az oldalam és baszki még mindig fáj a seggem! A melegről nem is beszélve…

– Hé Deidara, minden oké? – kérdezte Konan aggódva. Egy fél mosolyt erőltettem arcomra és feltartottam a hüvelykujjam.

– Minden a legnagyobb rendben. Hm.. – motyogtam de az arckifejezéséből ítélve nem volt hihető az előadásom.

– Ááá, basszus, totál lemaradtunk. – nyafogott Kana. – Szedd már gyorsabban a csülkeidet te Homo! – mordult rám a deszkalány.

– Nem muszáj ám velünk jönnötök. – hívtam fel figyelmét a tényekre de persze csak unottan forgatta a szemeit és tovább ácsorgott Hiro-chan meg Jégcsap mellett.. Ohohó! Jégcsap! Reményekkel teli szemekkel néztem Itachira aki kissé zavartan nézett vissza rám. – Itachi-sama.. – tártam ki a karomat és felé közelítettem mire még jobban elfehéredett az amúgy is fehér képe. Ez az! Így még hidegebb lesz!

– Te jó ég, neked az agyadra ment a meleg.. – motyogta Kankurou de nem foglalkozva vele rá vetettem magam Itchira aki nagyot zakózott a hirtelen súly miatt. Boldogan bújtam hozzá… Meg a faszt, ez nem is hideg.. Mérgesen emeltem fel a fejem és a döbbent arcokra néztem.

– Jégcsap rohadtul nem hideg. – közöltem felfedezésemet mire Hidanből és Konanből kitört a nevetés, Kankurou pedig a fejét ingatva segítő kezet nyújtott, hogy felhúzzon a menyétről. Amint talpon voltam egy dühös Kancsóval találtam szembe magam. – Inkább segítsd fel. – flegmáztam mire észbe kapott és rögtön a hollóképű segítségére sietett. Hm? Hollóképű? Nem is rossz becenév. Lehetne ez a jégcsap helyett. Most hogy megállapítottuk, a teste egész meleg, így a jégcsap becenév.. Hm? De azt a jégszívére adtam nem? Bár már az is kiderült, hogy a cukipofa szerelmes valakibe. Egy erős szorítást éreztem kobakomon mire kínosan nevetve pillantottam hátra. Hiba volt. Őrületes hiba! – Mentsetek meg!!! – kapálóztam barátaim felé akik nem hogy segítettek, de még gúnyolódtak is! Hidan egy fehér zsepivel integetett, Konan az áll könnyeit törölgette.

– Pedig olyan jó ember volt.. Mindig lemásolhattam a háziját.. – nézett az égre gyászoló tekintettel Kankurou.

– Még nem haltam meg! Hé! – kapálóztam erőteljesen de Itachi már a nyakam köré fonta egyik karját és azzal szorított büntetés képp.

– Még.. – ismételte démoni hanglejtéssel..

– Itachi-sama, könyörülj rajtam! – feszegettem karját de semmi esélyem nem volt. Hát nincs mit tenni. Erősen megharaptam fehér bőrét mire fájdalmasan felszisszent.

– Van egy csokim, felteszem Itachira. – hallottam meg Kankurou hangját. Te átkozott! Milyen barát az ilyen? Na majd Konan..

– Tartom. – menj a pokolba te is!

– Én emelek Deidarára egy szőllő lével. – szállt be a fogadásba Hidan.

– Fúj, az melegen olyan mint a pisi. – fintorgott Konan. Komolyan ez a legnagyobb probléma??? Itachi belemarkolt szőke hajamba, hátha hajam tépésével leállíthatja tevékenységemet. Elkezdtem szívni bőrét, hogy jó sokáig emlékezzen rám, na meg még erősebben haraptam.

– Akkor nem kell? – hallottam Hidan hangját, gondolom még mindig a szőllő léről diskurálnak.

– Dehogynem! – akkor minek fikáztad? Istenem ezek a nők. Vasas ízt éreztem a számban.. Basszus ez vér! Rögtön elengedtem és ijedten megugrottam mire Itachi megbotlott mi pedig nagyot zakóztunk. Fájdalmasan felordítottam mikor jobbról és ballról is ütődéseket éreztem magamon.. Legurultunk az útról… Zihálva fordultam át a hátamra és a fák lombjait pásztáztam..

– Itachi!

– Deidara!

– Meg vagyok! – ordítottam fel majd magam mellé pillantottam. – Itachi is megvan! – ordítottam. Felnéztem a kisebb dombon. Mi azon komolyan legurultunk?

– Na ide figyelj te kis nyomorék.. – kapta el felsőmet Itachi és dühösen rázott meg mire fájdalmasan felordítottam. A bokám, és úgy mindenem.. Itachi meglepetten nézett rám majd végig mért, már ahogy így ülve tudott. – Hol fáj?

– Inkább hol nem.. – motyogtam.

– Szólok a tanárnak! – hallottam meg Konan hangját és már el is rohant. Kankurou és Hidan óvatosan elindultak lefelé a domboldalon.

– Ááá! – ordítottam fel mikor Itachi megfogta a bokámat.

– Nyújtsd ki a lábad. – morogta mire úgy tettem.

– Mi a baj? – kérdezte Kankurou ijedten.

– Csak megrándult! – ordított fel Itachi hogy ők is jól halják.

– Bazd.. Így hogy fogsz feljönni? – kérdezte Hidan. Honnan a francból tudnám?

– Majd én felviszem. – morogta Itachi kelletlenül mikor Kankuroék mellénk léptek.

– Te nem sérültél meg? – kérdezte Kankurou mire Itachi felemelte azt a kezét amit szét haraptam..

– Rá ragadt egy falevél. – mutattam a zöldes-barnás cuccra amit Itachi ciccegve leszedett róla. Tényleg vérzik.. Máskor is haraptam már véresre de mióta engem is haraptak véresre, kicsit máshogy állok hozzá.. Eddig büszke voltam arra hogy nyomot hagytam rajta, de most inkább fáj.. – Ne haragudj.. – mormogtam mire mind a hárman meglepetten néztek rám. Hidan ijedten tapasztotta homlokomra kezét és vészesen közel hajolt hozzám.

– Agyrázkódásod van? Lázas vagy? – csak unottan bámultam rá.

– Istenem mennyi baj van veletek.. – fogta a fejét Kankurou, de ezúttal sem Itachi, sem én nem sértődtünk meg..

Unottan hallgattam Botan beszámolóját a szülei válásáról és az apja új feleségéről meg a mostoha tesóiról.. Asuma előre pillantva számolni kezdett majd hátra nézve a fejét ingatta.

– Itachiék csapata nagyon le van maradva. – vette ki szájából a cigarettát és kifújta a füstöt.

– Talán be kéne őket várnunk. – mondtam elgondolkodva. – Pihenő! – ordítottam el magam, mire páran értetlenül néztek rám, de javarészt vidáman levágódtak az út szélére. Botan persze továbbra is lökte a dumát. – Hé. Asuma..

– Hm?

– Szerinted olyan arcot vágok, mint akit érdekel amit mond? – kérdeztem amin elmosolyodott.

– Neked mindig ilyen az arcod, már amit látunk belőle. – mondta és elővéve a kis fémtartóját elnyomta benne a csikket és mint okos felnőtt, nem dobta el a szemetet hanem a fémtartóban hagyta. – Ez össze zavarja az embereket. Nálad nem lehet tudni, hogy mikor érdekel valami és mikor nem. – jogos. Rin is sokszor a fejemhez vágta régen.

– Sensei! – hallottam meg Konan hangját mire felé fordultam. Lihegve állt meg és a kezével legyezte az arcát.

– Mi a baj? Történt valami? – kérdeztem mire rám emelte szemeit.

– Deidara és Itachi leestek az árokba. – biccentett az út szélső felén lévő árokra.

– Hol? – kérdeztem ledobva a táskám.

– Erre. – intett és már futott is vissza felé. Nem hiszem el, hogy pont vele történik ilyesmi. Pontosítok: Pont velük. Az a két jómadár..

– Megsérültek? – kérdeztem csak úgy mellékesen. Deidara alapból meg van sérülve, nem hiányzott neki még ez is! Egyáltalán hogy estek le? Még is mit gondoltak?

– Deidara igen, Itachit nem tudom. – mondta ami csak még idegesebbé tett. Az út mentén megpillantottam Kanát és Hirot, így gyorsítottam a tempón és megelőztem Konant.

– Sensei, Deidara hibája az egész.. – kezdett bele Kana kétségbeesetten, de nem is figyelve rá elkezdtem lefelé haladni amilyen gyorsan csak tudtam. Kankurou szúrós pillantásokkal jutalmazott amit Hidan nem tudott hova tenni.. Deidara fájdalmasan felszisszent mikor hirtelen megmozdult.. Tudom hogy megijeszti a közelségem, de én vagyok érte a felelős és nekem kell vigyáznom rá. Meg amúgy is… Segíteni akarok neki.. Mindenben.

– Mi történt? – guggoltam le a két fiú mellé. Deidara nem mondott semmit, Itachitól pedig nem is vártam választ. Lemondóan sóhajtva néztem végig a két srácon, először Deidarán. Ez csak ficam, törés vagy rándulás?

– Itachi szerint csak rándulás. – mondta Kankurou idegesen ciccegve. Szóval rándulás.. Itachira néztem akinek nem tűnt úgy, hogy komolyabb baja lenne, kivéve persze a karján lévő harapást ami gondolom Deidarától származik.

– Te és Te. – mutattam a két hülyére. – Vissza jöttök velem a szállásra. – mondtam mire csak bólintottak egyet. – Fel tudsz állni? – kérdeztem Deidarát de ismét nem válaszolt.. Kankuroura pillantottam majd Itachira. A franc vigye el! – Figyelj Deidara én felelek érted szóval ha kérdezek valamit legalább válaszolj. – mondtam kimérten. Lehajtott fejjel nézte a lábát és a száját harapdálta. Itachira pillantott majd rám, végül Hidanre és Kankuroura.

– Hé! Minden rendben?! – hallottam meg Asumát mire fel pillantottam.

– Deidarának megrándult a bokája! Vissza viszem a szállásra őt is meg Itachit is!

– Mi?! És akkor mi lesz a képpel?! – oh bazd+…

– Milyen kép? – kérdezte Kankurou értetlenül.

– Ez a kirándulás egy pályázati nyeremény volt. 17 gyerek és 1 felnőtt..

– De az osztály létszám 18..

– Ha Hidan időben aláírta volna a papírokat a nevelő szüleivel akkor el tudtam volna küldeni mind a 18 gyerek jelentkezését. – néztem az említettre. – A lényeg az, hogy a vakmúzeum, a szentély látogatás és a vízesés is kötelező pontjai a kirándulásnak és képpel kell bizonyítanunk hogy ott volt mind a 17 gyerek..

– Akkor majd Asuma visszamegy Deidarával, maga pedig jön velünk képet csinálni. – vágta rá Kankurou.. Noss ez is egy megoldás… De.. El kell majd vinni Deidarát az orvoshoz aki gondolom nem csak a bokáját akarja majd megvizsgálni hanem a szívverését és a fejét is.. Kankurouék pedig nem tudnak a dologról, Asuma pedig végképp nem tudhatja meg.. Deidarára néztem aki a szeme sarkából rám pillantott. Lehet hogy szőke, de nagyon okos, szóval biztos ő is összerakta már a képet.

– Támaszkodj rám. – mondtam mire kínosan elmosolyodott.

– Asuma sensei! – ordított fel neki Kankurou, de Deidara közbe vágott.

– Hagyd már. A sensei már amúgy is lejött ide, majd ő vissza kísér. – mosolygott rá válla felett.

– Deidara.. – ingatta a fejét Kankurou, de a szöszi nem is figyelt rá. Átkarolta a vállamat én pedig lassan felálltam vele. Szorítása erősödött és fél lábon állva nézett rám, azzal a tipikus „most hogyan tovább?” pillantással.

– Tedd a kezed a másik vállamra. – irányítottam mozdulatait saját kezeimmel, majd kicsit lerogyasztottam és megfogva feszes combjait a hátamra vettem. – Erősen kapaszkodj. – szóltam rá mert elég gyengén fogta vállaimat. Kelletlenül simította kezeit mellkasomra a vállam felett, állát pedig megtámasztotta fejem mellett. Na ez nehéz menet lesz felfelé.. – A combjaiddal kicsit szoríts erősebben mert felfelé szükségem lesz a kezeimre is.. – motyogtam felmérve a helyzetet. Nehézkesen szívta be a levegőt majd lassan ki de végül úgy tett ahogy kértem tőle. Elkezdtem felfelé menni, csak néha érintve kezemmel a talajt és pár sziklát.. Mi lett volna ha ebbe bele ütik valamijüket? Istenem ezek a mai kölykök.. Felérve Asuma erősen ragadta meg kezeimet és segített megtalálni az egyensúlyomat. Mikor ez sikerült elengedett én pedig megfogva Deidara combjait kicsit fentebb löktem magamon, hogy le ne essen.

– Akkor én vissza megyek a gyerekekkel. – mondta Asuma mire bólintottam. Itachiék ekkor értek fel, gondolom később indultak mint a én a szöszivel.

– Mossátok le Itachi karját vízzel és siessetek vissza. – biccentettem még egy utolsót.

– Természetesen igyekezni fogunk. – mondta még. Deidarával a hátamon indultam vissza a szállásra ami egy jó három óra séta.. Bár a forrásig még másfél órát kellett volna megtenni. Elvégre leszámítva Deidaráék kis csapatát, mi egész jól haladtunk a többiekkel.. Azt sem értem hogy maradtak le ennyire. Pár perce mikor hátra pillantottam még láttam őket.. Deidara teste megfeszült, mire szemem sarkából felé pillantottam.. Már amennyire tudtam.. Minden bizonnyal kellemetlenül érzi magát..

– Szóval.. Elmondod mi történt? – kérdeztem de nem felelt. – Deidara.. – sóhajtottam fáradtan.

– Az én hibám volt.. Hm.. – hümmög.. Ideges.. Valahogy oldani kéne a hangulaton.

– Ajaj! Mit csináljak most veled? – kérdeztem egy kicsit hangosabban beszélve mint ahogy szoktam. Deidara szorítása egy pillanatra erősödött ahogy összerezzent. – Talán tényleg fel kéne hogy faljalak. – utaltam a tegnapi ˝ne egyél meg˝ ijedtségére.

– Ühm.. – éreztem ahogy megrázza a fejét, jelezve nem tetszését.

– Ne aggódj, egy ujjal sem érek hozzád. – mondtam de.. a jelen helyzetünkben ez kicsit.. – Úgy értem.. Khm.. Olyan értelemben nem fogok hozzád érni.

– Hm? Valóban? És mi erre a garancia? – kérdezte és mintha egy pillanat alatt váltott volna.. Az előbb még félt most lazán beszélt. Ki érti ezt? És még a nőkre mondják hogy milyen kiszámíthatatlanok. Deidara még az időjárásnál is szeszélyesebb. Az egyik percben sírva fakad ha hozzá érek, a következőben többet akar, majd ideges lesz, aztán ellenkezik.. Egyszer fél tőlem, egyszer pedig szarik rám magas ívben.. De ezt is szeretem benne.

– A garancia?.. Noss az nincs, de bízhatsz bennem.

– Mi okom lenne bízni benned?

– Ha tudnád akkor nem lenne bizalom, nemde? – mosolyodtam el. Deidara egy kis ideig töprenget majd halkan felsóhajtott és vállamra tette fejét.

– Ez igaz, azonban egyszer már bíztam benned.

– Mindenkinek jár egy második esély nem? – kérdeztem és bár hangomon nem lehetett hallani, de nagyon is reménykedve tettem fel a kérdést.

– Hát hogyne.. – motyogta szarkasztikusan. – Mindenre van válasza nem igaz? – már megint ez a távolságtartó beszéd stílus.. Ez egy kicsit még mindig fáj.. Pedig tudom, hogy én rontottam el..

– Mit kell tennem, hogy elnyerjem a bizalmad? – kérdeztem de nem felelt.. Tehát nem tehetek semmit. Így is úgy is gyűlölni fog. Mindent elrontottam.. Szőke haja a vállamra omlott ahogy lehajtotta a fejét.. Mintha minden egyes szál aranyból lenne. Emlékszem mikor először találkoztunk. Ő volt az egyetlen akinek nem volt kísérő szülője az első osztályfőnöki órán. Csak ott ült az ablak melletti leghátsó padban és csendben olvasott.. Kitűnt a tömegből.. Aztán berobogott Jiraiya, mint jelenlegi gyámja vagy mi a szösz.. Akkor tudtam meg, hogy ő a Tsuchikage nevelt fia, a sziklarejteki árva.. A háború miatt sokan voltak árvák, de az meg is látszott rajtuk. Akik egyedül nevelkedtek mindig zajosak voltak és rengeteg nézet eltérésük volt a tanárokkal. Sokukat ki is csapták a rossz jegyek miatt. Ő azonban.. A második legjobb tanuló az iskolában.. Az első Itachi, de az mellékes. Elvégre ő egy Uchiha..

– A bizalmat nem lehet csak úgy elnyerni.. Főleg ha már egyszer elvesztetted.. – motyogta amin meglepődtem.. Azt hittem nem akar válaszolni.. Vagy csak gondolkodott?

– Még mindig félsz tőlem ugye? – kérdeztem mire éreztem hogy kicsit összébb húzódik..

– Nem igazán.. – mormogta amin elmosolyodtam.

– Vágd a fejemhez. Jó hangosan. – álltam meg és felé pillantottam vállam felett. Kérdőn döntötte oldalra a fejét. Ah.. Ha tudná mit vált ki belőlem.. Hogy lehet valaki ennyire aranyos és gyönyörű? Na meg okos és kedves, és forrófejű, lobbanékony, szeszélyes, érzékeny.. Imádom a feje búbjától a kislábujjáig mindenét.

– Hogy érti hogy.. vágjam a fejéhez? – kérdezte amin elmosolyodtam.

– Ordítsd le a fejem, és zúdítsd rám, hogy mennyire fájt amit tettem veled. Kéz alatt vagyok, szóval akár meg is üthetsz.

– Ugh.. Ez valami fétis? – kérdezte undorodva. Mocsok kölyök..

– Jobban szeretem én elfenekelni a páromat de ha neked ez a zsánered, érted bevállalom. – vágtam vissza mire megint csak össze rezzent, de most inkább a döbbenet miatt.

– Öhm.. Nem kösz. Hm..

– Csak vágd a fejemhez az érzéseidet amiket én váltottam ki belőled. A fájdalmat, a félelmet.. – mondtam és felé pillantottam újfent. Elgondolkodva nézett maga elé..

– De ugye tudod, hogy ezzel nem nyered vissza a bizalmamat? – kérdezte amin elmosolyodtam.

– Tudom. De talán így kevésbé leszel feszült a jelenlétemben. – mondtam ő pedig zavartan nézett szemeimbe.

– Nem lehetne, hogy.. közben tovább megyünk? – kérdezte félre pillantva. Előre fordulva elmosolyodtam és tovább indultam. Éreztem ahogy hozzám simul (persze mert nincs más választása..) és ahogy veszi a levegőt. Szeretem a közelségét. Már attól boldog vagyok, hogy él.. Jó, ez elég fura lehet, de látni ahogy lélegzik, ahogy mozog és a mosolya.. Bárcsak rám mosolyogna úgy..

– Az hogy molesztált.. Zavaró volt és undorító. – első találat.. A szívem.. Te jó ég, én ezt jól át gondoltam? – Mikor élveztem még undorítóbb volt.. – hm? Tudom hogy élvezte de hogy ezt ő is elismeri az fura. – Amikor volt egy olyan megmozdulásom amikor már én is.. aktívkodtam.. – motyogta kínosan arra a napra célozva amikor összefogta merevedéseinket.. – Az megijesztett.. – vallotta be. – Fogalmam sincs hogy jöttem össze Sasorival.. Részegek voltunk és reggel az ágyában ébredtem.. – mi?.. Nem is emlékszik az első alkalmára?.. – Rettenetesen szégyelltem magam.. – nevetett kínosan.. – Őszintén szólva ha veled nem történtek volna olyan dolgok mint amik történtek, féltem volna együtt járni Sasorival.. – tehát részben én is hibás vagyok mi?.. – És amikor aznap elkapott a teremben.. Féltem és dühös voltam. Fel akartalak jelenteni! Elküldeni a búsba! – kezdte el kiadni magából. – És amúgy is. Miért pont én!? Gyűlölöm ezt az egészet! Utálok suliba járni miattad! Ha meghallom a hangod, vagy amikor a közelembe jössz eszembe jut amikor a padokon.. Ááá! Utálom ezt! Ha a közelemben vagy olyan mintha úja és újra és újra átélném ugyanazt pedig ez hülyeség! El kéne felejtenem! Ez csak rajtam múlik! Ez fejben dől el! Akkor mégis miért?! Miért nem tudom kiverni a fejemből?! – szorított erősebben és egyre inkább elcsuklott a hangja..

– Miért nem engem hibáztatsz? – kérdeztem mire erősebben markolta meg felsőmet.

– Meg ríkattalak.. Téged.. Egy felnőtt férfit.. – szipogott és éreztem hogy könnyei a vállamra potyognak. Fáj a mellkasom.. – Tudtam hogy.. hogy mit gondolsz.. Hogy azt hitted csak félek.. és hogy idővel majd.. engedek neked… Jobban kellett volna tiltakoznom! Az én hibám volt az egész! – miért hajtogatja ezt?.. Annyira buta..

– De az erőszak nem helyes.. – mondtam. – Nem számít ki követi el kin és hogy miért. Ez akkor is bűn és fájdalmat okoz vele. Lelki sérüléseket..

– Haragszok is érte! – ordította sírástól elmélyült hangján. – Annyira de annyira haragszom és mégis..

– Magadat hibáztatod.. Mindig ezt teszed. Pedig sokkal könnyebb lenne ha engem hibáztatnál. – mondtam mire szipogva hallgatott. – Mit szólsz ehhez? Te hibáztass engem én pedig hibáztatlak téged? Na?

– Hülye.. – motyogta amin elmosolyodtam.

– Az vagyok. Nem kellett volna erőszakosnak lennem veled, de úgy éreztem csak ezáltal kerülhetek hozzád közelebb.. Meg úgy őszintén. Fogalmam sincs hogy kell udvarolni. – mondtam amin halkan felnevetett.

– Ja.. Tudom.. – motyogta mire rá pillantottam. Halványan elmosolyodott.

– Szeretlek.. – csúszott ki a számon. Deidara arcáról lehervadt a mosoly.. Megint elszúrtam.. – Szeretek a közeledben lenni. Hallani a hangodat, látni a mosolyodat. Mindegy milyen hülyeséget csinálsz én akkor is szeretlek. Soha nem éreztem így senki iránt sem. Amikor bántottalak az nekem is nagyon fájt. Soha többet nem akarom, hogy miattam sírj. A mosolyodat szeretném látni, még akkor is ha ez azt jelenti, hogy mással vagy. – mondtam előre fordulva. Csendben néztem a távolba.. Amit elmondtam az igaz.. Viszont önző módon megint csak magamra gondoltam. Rá zúdítottam az érzéseimet holott neki most nem erre van szüksége.. Puha ajkakat éreztem meg arcomon mire meglepetten torpantam meg. Deidara felé fordultam aki rám mosolygott..

– Bízok benned.. Most utoljára. – mondta mire szélesen mosolyogva lehajtottam a fejem. Egy utolsó esély.. Ezúttal nem szúrom el.

Felsóhajtva ejtettem ölembe kezeimet amiben a könyvet tartottam. Hol maradnak már ilyen sokáig?.. Már ott tartok ahol Itachi könyvjelzője van. Mire ide érnek elolvasom az egész könyvet… „Szeretlek”..

– Idióta.. – motyogtam magam elé. Még hogy szerelmes.. Bár ahogy beszélt egész hihető volt. Fogalmam sincs miért mondtam el neki azokat a dolgokat, de a végén Sasoriról is beszélgettünk. Elmondtam neki, hogy mit tett és hogy mennyire össze zavart és félek tőle egy kicsit. Fura volt pont Kakashinak megnyílni, de ugyanakkor tényleg sokat segített, hogy beszéltem vele. Megbeszéltük hogy teljesen őszinték leszünk egymáshoz még akkor is ha fájdalmat okozunk egymásnak a szavainkkal. Ennek fényében elkezdte szidni Sasorit ami inkább csak megnevetett mintsem felhúzott. Bár szerintem direkt úgy fogalmazott, hogy ne legyen túl sértő.. Így is lehet őszinte egy ember nem igaz? Csak jól kell bánni a szavakkal.

– Kopkop. – nyitott be Hidan. Na végre!

– Hogy van a lábad? – kérdezte Konan lehuppanva mellém és a fáslit nézte. – Úúú, ez a bokád? – kérdezte döbbenten.

– Mintha nem láttál volna még dagadt bokát. – lépett mellénk Kankurou is. – Mit mondott a doki.

– Itachinak igaza volt ez tényleg csak egy rándulás. – na meg.. Elég durván leszidott amiért béna vagyok és leestem a lépcsőn meg a dombon.. Kakashival ezt az alap kifogást mondtuk mikor meglátta a felső testemet. Tényleg! Mondhatnám ezt a többieknek is! Akkor nem kéne megsülnöm.. Na jó, igazából a doktor nő rögtön levágta hogy miről van szó de nem beszélt róla.. Kakashi viszont.. Látszott rajta, hogy mennyire el van szörnyedve és biztos vagyok benne, hogy vissza idézte azt a napot amikor ő viselkedett így velem. Akkor sokkal több ideig nem mentem suliba, bár ha nem lett volna osztálykirándulás még mindig otthon lennék..

– Mi elmegyünk vacsorázni. Majd hozok neked kaját. – mosolygott rám Hidan.

– Oké, köszönöm. – nevettem kínosan. Ez a hülye jól beleillik a kis csapatunkba. Már komolyan hiányozna ha nem lenne velünk.

– Akkor sietünk. – állt fel Konan is és elhagyták a szobát. Persze Kankurou kivételével.. Kínosan mosolyogva fordultam felé. Karba tett kezekkel állt mellettem és összeszűkített szemekkel nézett rám.

– Te nem mész enni? Hm.. – kérdeztem leplezve idegességemet.. Most tuti le fog cseszni.

– Csinált valamit? – kérdezte morogva mire megráztam a fejem.

– Nem. Csak segített. – mondtam alig hallhatóan.

– De te mégis hogy maradhattál vele kettesben?! Nem érted hogy ez.. – kezdte de ekkor nyílt az ajtó és Itachi lépett be rajta. Kankurou nyugalmat erőltetett magára és a Menyét felé fordult, akinek egy tapasz volt a kezén. – Mit mondott az orvos? – kérdezte udvariasan.

– Hn..

– Öhm.. – nézett rám Kankurou zavartan.

– Minden rendben. – fordítottam. Itachi leült az ágyára és nagyon úgy tűnt, hogy nem megy kajálni, így Kankurou beharapva a száját nézett rám.

– Ezt még át beszéljük. – mondta és elhagyta a szobát.. Hát jó..

– Hn?

– Nem zavartál meg semmit. Hogy van a kezed? – kérdeztem amivel igencsak megleptem. – Inkább ne válaszolj. – nyitottam ki újra a könyvet.

– Hnn.. (Az az én..)

– Tudom, de unatkoztam. – mondtam rá se nézve. Hallottam hogy feláll és mellém lép. Felém tartotta a kezét a könyvet kérve de sunyin mosolyogva a fal felé fordultam. Itachi felsóhajtott és leült mellém.

– Hn? (Hol tartasz?)

– Két oldal múlva a könyvjelződnél. – pillantottam rá mosolyogva. Ő meg csak nézett rám mint aki azon gondolkodik hogyan is hünnögje el mit is akar pontosan. Még a hünnögés is nehezen megy ha kérni kell, mi? Na jól van, legyen neked gyereknap. A hátamra fordultam ismét és bentebb csúsztam a fal felé, hogy le tudjon mellém dőlni, majd úgy fogtam a könyvet hogy ő is lássa a lapokat. Itachira pillantottam aki csendben olvasott. Ne köszönd meg, ugyan.. Bár most tényleg nem vártam el.. Úgy egy fél órája olvashattunk így mikor Kankurouék megérkeztek..

– Lapozhatok?

– Hn.. – akkor lapozzunk.

– Te jó ég.. Itt a világ vége.. – motyogta Hidan. Itachi kihúzta a könyvjelzőt és betette oda ahol most tartottunk én pedig becsuktam a könyvet és vissza adtam neki. Úgy sem lesz olyan görény, hogy nem adja majd vissza.

– Hagyd ezt és inkább mutasd hogy mit hoztál. – ültem fel a kaját várva amin mindhárman elmosolyodtak, Itachi pedig a szemét forgatta.

– Neked is hoztunk Itachi. – mosolygott rá Hidan ezzel totál meglepve a menyétet. Mosolyogva háton csaptam.

– Gyerünk, hünnögd el, hogy ˝köszönöm˝. – szívóztam.

– Hn.. – pillantott félre zavartan.

– Oh? – lepődtem meg. – Tényleg megköszönte. – továbbítottam az üzenetet amin elmosolyodtak.

– Ugyan már! Ez természetes! – mondta Hidan egy boldog mosollyal. Hát igen, nem mindenki mondhatja el, hogy egy Uchiha megköszönt neki valamit.. Pontosabban Itachi. Konan a kezembe adott egy tálcát amin kaja volt, Hidan pedig Itachinak adta. Megnéztem a két tálca tartalmát..

– A tiéd narancsos? – kérdeztem a mochit nézve ami oldalt sárgás volt az enyém meg zöld. A narancsos jobb mint a kiwis.. Itachi halkan sóhajtva adta át a kistányért amin a mochi volt én pedig boldogan mosolyogva vettem el tőle és odaadtam neki az enyémet.

– Itt valami tényleg nem oké.. – motyogta Hidan.

– Néha megesik hogy ilyenek. – mondta Kankurou ezzel teljesen ledöbbentve Hidant.

– Jaja. Összekapnak, húzzák egymás agyát, de le se tagadhatnák, hogy igazából tökre bírják egymást. – magyarázta Konan.

– Hé! – mordultunk rá Itachival tökéletesen egyszerre.

– Látod? – kérdezte Konan mintha csak a saját igazát bizonyítottuk volna be az imént. Mindegy most nincs kedvem vitatkozni.. A telefonom csörgésére kaptam fel a fejem.. Sasori. Ha mondom neki, hogy most eszek akkor nem fog percenként újra hívni és megvárja amíg vissza hívom, ugye? Gondolom ja.

– Szia, most épp.. – kezdtem de idegesen közbe vágott.

– Érted megyek.

28. rész - Csak egy délután...