Az örökség 2. rész

Mikor Levi megérkezett, már rég ébren voltam és a konyhában teáztam. Az előttem lévő szék előtt pedig egy másik csésze gőzölgött.

– Nemrég öntöttem ki, már biztos jó. – utaltam ezzel a benne lévő tealevelekre. Levi kissé tanácstalanul nézte a bögrét ami új volt. Eddig rá sem nézett arra amivel kínáltam, most mégis mintha elgondolkodott volna rajta, hogy elfogadja. – Fogadd bocsánatkérésem jeleként. – ajánlottam, amivel látszólag megkönnyítettem a belső vívódását, mert kivette belőle a filtert, és miután kidobta, leült és felemelte a csészét.

Magamon is meglepődtem, hogy milyen megnyugvással tölt el, ahogy beleiszik. A szívem boldogan dobbant egy nagyot, mikor egy apró mosoly terült el az ajkán, amiből arra következtettem, hogy ízlik neki. Az arca némiképp kisimult mikor apránként kortyolgatni kezdte.

Mosolyogva támasztottam meg az állam a tenyeremen. Úgy tűnik a teára nehezen mond nemet.

Levi észrevette, hogy figyelem és a jólmegszokott gengszter arca azonnal visszatért.

– Mi van?

– Épp azon gondolkodtam, hogy még soha nem láttalak enni vagy inni. Már attól féltem, hogy robot vagy.

Letette a csészét én pedig kisebb csalódottsággal vártam, hogy becsukja a pajzsán lévő apró ablakot.

Karba fonta a kezeit és keresztbe tette a lábait miközben hátradőlt a széken.

– Eren még alszik? – kérdezte figyelmen kívül hagyva az előbbi megjegyzésemet.

– Úgy tűnik. – ittam bele a teámba, majd elgondolkodva néztem Levira. – A tegnappal kapcsolatban..

– Én döntöttem úgy, hogy eleget teszek a kérésének és kiürítem a zsebeimet. – felemelte a csészét, de a másik karját továbbra is a mellkasa alatt tartotta. – Neked dolgozok, és nem akarok a terhedre lenni, ezért nem mentem bele a konfliktusba. – rám pillantott, mintha a választ próbálná kiolvasni a szemeimből.

Ahhoz képest, hogy kiürítette a táskáját meg a zsebeit, mégis megmaradt a tartása, mintha azt kiáltotta volna „Tessék! Nekem nincs rejtegetni valóm!"

– Köszönöm, de ha legközelebb ilyesmire kötelez, nyugodtan mond meg neki, hogy a személyes holmidhoz semmi köze. – ezen látszólag meglepődött, ami kicsit rosszul esett. – Miért nézel így? Úgy nézek én ki, mint az előző főnököd abban a kávézóban? – kérdeztem felidézve a napot amikor megkértem, hogy dolgozzon nekem.

– Azt gondoltam ennél családcentrikusabb.. – ez megint csak meglepett. A távolságtartó magázás nem, az néha előtört belőle, bár mondtam neki, hogy bármikor tegezhet.

– Lehet egy kicsit más a véleményünk a családról, de én ismerem anyám hibáit és biztos vagyok benne, hogy idővel meg fog téged kedvelni. – csak idő kell neki mire feldolgozza, hogy nem csak a nők értenek a takarításhoz és a gyerekneveléshez. Az már nehezebb menet lesz, hogy lemondjon az esküvőről szőtt álmairól. – Értékelem, hogy nem mentél bele egy vitába vele, de szeretném ha tudnád, hogy nem kell megjátszanod magad. Ez nem az a munkahely ahol elvárják a hazugságot és a mű mosolyokat. Jól végzed a feladataidat és bízok benned. A konfliktusokat pedig remélem meg tudjuk oldani. – a vállai kicsit leereszkedtek amit jó jelnek vettem arra, hogy felhozzam az evéssel való témát. – Reggelizünk együtt?

– Nem. – de legalább nem néz rám ellenségesen. Kiitta a teát a csészéjéből és felállva a mosogatóhoz lépett. – Köszönöm a teát. – mondta háttal állva nekem miközben elmosta a csészét. 

– Nincs mit. – mosolyogtam majd én is megittam az utolsó kortyokat és felállva Levihoz léptem. Elvette a kezemből a mosatlant és azt is elmosta. – Megnézem Erent. – hagytam ott és a szobájába mentem.

Mivel elég hirtelen jött ez az apaság dolog, még nem alakítottuk át ezt a szobát kifejezetten Erennek. Csak bekerült egy gyerek ágy, meg a játékai és a ruhái amiket Grisha bedobált egy nagy táskába.

Grisha Jaeger.. Az unokatestvérem halála után megszakította a családunkkal a kapcsolatot és magára hagyta a fiát, Zeket akit most a nagynénémék nevelnek. Az unokatestvérem, Dina, nagyon szerette Grishát és egészen a haláláig úgy tűnt, tényleg nincs benne semmi kivetni való, de a gyász furcsán hatott rá. Ez főleg a fiukkal kapcsolatban tűnt fel akit elhagyott, pedig egyértelmű, hogy mindennél jobban szerette és még mindig szereti csak.. Nem is tudom. De az, hogy nemrég betoppant egy másik gyerekkel, Erennel, és őt is elhagyta..

Hogy miért pont rám bízta azt nem mondta el, de így is elég sok badarságot összehordott ahhoz, hogy biztos lehessek benne, valahol az őrület szélén ácsorog. Szeretném azzal áltatni magam, hogy az én döntésem volt átvenni tőle Erent, de mikor kitessékeltem az ajtómon, egyszerűen letette az udvaron a gyereket és a táskáját. Ezek után nem akartam visszajuttatni hozzá. Helyette egy nagyon gyenge pillanatomban, azt hazudtam, hogy az én fiam és még azon a héten utána jártam, hogy tudnám hivatalosan is örökbe fogadni.

Eren mocorogva ébredezni kezdett, kinyújtotta a karjait és a lábait, majd ökölbe szorította a kezeit, hogy aztán szétnyissa a tenyerét. Álmosan pislogott fel rám még mindig félig aludva.

– Jó reggelt. – mosolyogtam rá majd a karjaimba vettem. – Ideje felkelni és reggelizni. – kis kezeit a nyakam köré fonta, fejét a vállamra hajtotta és nagyot szusszant. Csendben mormogott valamit de csak azt értettem ki belőle, hogy „grr" ami az oroszlán és „bab" ami az apja. – Szóval róla álmodtál hm? – minden bizonnyal hiányzik neki, ez így természetes.

Kimentem a konyhába, karjaimban Erennel aki lustán markolászta a felsőm címkéjét. Úgy tűnik új érdekességet talált még így félálomban is.

– Eren oroszlánnal álmodott. Meglehet, hogy ma megint Narnia lesz az úti cél. – osztottam meg az észrevételemet Levial, aki Erenre pillantott, majd elraktározta az információt és visszafordult a szendvicskészítéshez.

– Melegen vagy hidegen kéred?

– Hidegen. – vissza ültem az asztalhoz és megsimogattam Eren hátát.

– Kávét?

– Kérek, köszönöm. – mióta Levi itt dolgozik úgy érzem arany életem van, pedig szeretek reggelit készíteni meg a konyhában tevékenykedni, mégis nagy könnyebbség, hogy nem nekem kell. – Elkényeztetsz Levi. – néztem rá, de háttal állt nekem és nagyon úgy tűnt, hogy nem fog reagálni a kijelentésemre.

Kicsivel több, mint egy hónapja, épp a városon voltam Erennel. Hanji kérte, hogy menjünk el hozzá, de korán indultam és biztos voltam benne, hogy Hanji még javában dolgozik, ezért beültünk Erennel egy kávézóba. Neki vettem egy süteményt, magamnak pedig egy kávét. Eren jól viselkedett de úgy tűnt, hogy nem igazán kedveli a tömeget, mert a szokottnál is csendesebb volt és minden falat után a mellkasomhoz bújt, mintha így valamennyire egyedül lehetne. Hanji ezt is annak tudta be, hogy hirtelen vesztette el az anyját és kapott új családot. „Csak idő kell neki." Folyton ezt hajtogatja és én hiszek neki. Legalábbis nagyon szeretnék.

Levi vette fel a rendelést és mikor látta, hogy gyerekkel vagyok, felajánlotta, hogy kiviszi az asztalhoz a sütit és a kávét. Nem is felajánlotta, inkább közölte. Mikor fizetni akartam, de nem találtam a kártyám, olyan természetesen jött a mozdulat, hogy a kezébe nyomjam Erent, hogy magam is meglepődtem rajta. Mikor bocsánatot kértem akkor vettem észre, hogy Eren kifejezetten szimpatizál Levial, a morcos arcú férfit pedig egyáltalán nem tudtam zavarba hozni azzal, hogy a kezébe nyomtam a kis sózsákot.

Ennek ellenére nagyon kínosnak éreztem az egész szituációt. Nem szokás egy idegennek a kezébe nyomni bármit is, pláne nem egy gyereket. Mivel nem látszott rajtam, hogy kínosan érintett a dolog, Levi később mikor már itt dolgozott, megemlítette, hogy azért egy kicsit megleptem. Biztosítottam róla, hogy nem szoktam ilyet csinálni és utólag újra bocsánatot kértem tőle, bár ő csak vállat vont.

– Blublu.. – mondta Eren de mikor felálltam volna, hogy vizet engedjek neki, láttam, hogy Levi felveszi a csurgatóról a már megszáradt kis kulacsot és megtölti vízzel. Megemeltem Erent és megfordítottam, hogy a háta legyen felém. Levi odaadta neki a kulacsot, de Eren ezúttal nem volt jó kedvében, így nem mosolygott rá köszönet gyanánt. Levi kérdőn vonta össze a szemöldökét és leguggolt mellénk, majd a homlokára tette a kezét.

– Mi a baj? Későn kelsz és szomorkodsz is? Ez nem vall rád. – kérdezte és megcsippentette Eren orrát, mire az dühösen felmorrant. – Ha tovább lógatod az orrod, egyszer csak elesel majd benne. – vissza fojtva a nevetésemet fordítottam el a fejem. – Mi van? – ez az ellenséges kérdés most mindenbizonnyal nekem szólt.

– Semmi-semmi. – mosolyogtam rá, ő pedig ciccegve felállt és a konyhapulthoz lépett, hogy kiöntse a kész kávét egy nagyobb bögrébe.

Gengszter arcú óvóbácsi.

Mikor Hanji egyszer így hívta, nagyon dühös lett rá. Később mikor egy szóváltásunk alkalmával megjegyeztem, hogy gengszter arca van, rám is elég csúnyán nézett, de ezzel csak még jobban alátámasztotta a kijelentésemet, Eren pedig új szót tudhatott magáénak. Bár „gesszee"-nek mondja, de ilyenkor mindig nagyon mosolyog és ebből lehet tudni, hogy valami kedves jelzőnek gondolja amit Levihoz köt.

– Miért zavar, hogy gengszter arcod van? – kérdeztem mire lecsapta elém a tányért meg a bögrét. – Vagy az óvóbácsi megnevezés az ami nem tetszik?

– Mi ez a hülyeség? – állt meg mellettünk és döbbenetemre folytatta. – Miből gondolod, hogy zavar? Miért kéne, hogy zavarjon az arcom vagy a munkám? Direkt hergelsz? – mennyi morcos kérdés és mindez egyszerre. Ez szokatlan tőle. Lenyűgözötten füttyentettem, mire ha lehet, még morcosabban nézett rám, amin halkan felnevettem, de rögtön magyarázatba is kezdtem.

– Mindig dühösen reagálsz ha azt mondják gengszter arcod van és akkor is mikor azt mondjuk, hogy óvóbácsi. Ha a kettőt együtt akkor még idegesebb vagy. Ebből arra következtettem, hogy zavar.

– Én mindig így reagálok, ha személyes megjegyzéseket tesznek. – fonta karba a kezeit.

– Ez nem igaz. Van az elutasító, a figyelmen kívül hagyó és az ideges. – mutattam fel három ujjam ezzel számolva, hányféleképpen reagál. Levi felvonta az egyik szemöldökét miközben a másikat meg ráncolta. Egy lemondó sóhajjal adott nekem igazat. – És a lemondó sóhaj. – nyitottam ki még egy ujjam. Levi morcosan nézett rám, de ezúttal nem féltem attól, hogy esetleg megbántottam, mert ahogy jobban átgondoltam, tényleg mindig így reagált. Válasz helyett ismét elfordult tőlem amin halkan felnevettem.

Az elmúlt két hónap gyorsan elrepült, még csak a napokban kezdtem úgy érezni, hogy a jelenben vagyok ami megszokott tempóban halad. Az első egy hónap.. Eren egyértelműen megszenvedte a hirtelen környezetváltozást, az apja elvesztését és az új embereket maga körül. Az első hetet itthon töltöttem vele, igyekeztem jobban megismerni és biztosítani róla, hogy ez itt már az otthona és én nem fogom magára hagyni. Olyan hirtelen ébredtek fel bennem az apai ösztönök a magára hagyott gyerek láttán, hogy én magam is meglepődtem rajta, mikor egy pillanatra elmerengtem rajta.

Ezután minden felpörgött.. Az anyámmal való küzdelem, miszerint Eren az én fiam és nem egy hiba. A győzködés, hogy márpedig velem marad és az életem, az életünk részévé válik. Na meg a bizonygatás, hogy igenis képes vagyok egyedülálló apa lenni és elvezetni egy étteremlánculatot.

De persze szükségem volt segítségre.. Erent nem tudtam bölcsődébe beíratni, mert a legközelebbiek mint tele vannak, nagyon messzire pedig nem akartam vinni.

Nem túlzás azt mondani, hogy a következő hetekben szinte egymásnak adták át a kilincset a házvezetőnők, bébiszitterek. Mindben volt kivetni való. A többség potenciális férjet látott bennem, és rettentően kínos helyzetbe hoztak, miközben sokuk utálta Erent, és borzasztó munkát végzett. A maradék legalább minimálisan jónak tűnt, de egyiküket sem kedveltük igazán és számomra fontos volt az első benyomás.

Leviban is sok kivetni valót találhattak mások, de engem nem zavart a modora, sem az, hogy férfi. Minden mindegy alapon hívtam ide próbapunkára és mikor egy hét elteltével még mindig gyanúsan jól ment minden, kezdtem felengedni.

Eren ekkortájt kezdett megnyílni és beszélni, szóval alig két-három hete tanulom melyik szava mit is jelent. Levi egész nap vele van, így ő kicsit hamarabb elsajátította ezeket a szavakat mint én.

– Kihűl a kávéd.

– Elkalandoztam. – pattantam fel hirtelen, fél kezemmel Erent tartva. – Miről is beszéltünk? – kérdeztem de Levi csak az óra felé biccentett ami nem nekem kedvezett. – Egek.. – dörzsöltem meg a homlokom szabad kezemmel.

– Wuuuuw! – emelte magasba Eren a kezeit a kulaccsal együtt amit a két kis keze között fogott. Elmosolyodtam a reakcióján, majd újra leültem és hirtelen felálltam. Nevetve díjazta majd újra leengedte és megismételve az előbbi hangot, ismét felemelte a kulacsot.

– Remélem délutánra elfelejted, hogy odáig vagy ezért. – ültem le ismét majd lepillantottam rá, ő pedig csillogó szemekkel, izgatottan mosolyogva tette le a kezét és úgy nézett fel rám, mintha azt jelezné, hogy „mehet!". – Akkor.. – kezdtem sejtelmesen ő pedig izgalmában mocorogni kezdett a kezeim közt. – Wuuuw! – emeltem fel és együtt mondtuk a szót, már ha ezt annak lehet nevezni. Eren hangosan nevetett. Úgy tűnik, míg én csendes leltárt tartottam, ő felébredt és teljesen felélénkült. Magam felé fordítottam és megölelve nyomtam puszit a fejére. – Délután találkozunk. – búcsúztam majd leültettem és Levi felé fordultam. Rá is rá mosolyogtam és megismételtem az előző mondatom, mire csak biccentett én pedig kénytelen voltam elindulni.

*

A séfek remek ötletekkel álltak elő, viszont valami még hiányzott, de mivel nem tudtam hogy pontosan mi is az, így arra kértem őket, hogy a jelenlegi újdonságaikat írják le egy papírra, névvel ellátva és hagyják az asztalomon.

Mikor kicsi voltam mindig azt hittem, hogy anya is étteremben dolgozik. Később rá kellett ébrednem, hogy ez nem így van. A mi családunk neve alatt futott az étteremlánculat, de a székhelyünk egy olyan épületben volt, ami inkább a marketinggel foglalkozott és az újabb éttermek megnyitásával. Akadtak napok amikor tényleg a főzésről szólt ez az egész, de ez csak azért volt így, mert szerettünk főzni. Anyám fontosnak tartotta, hogy a dolgozóink szeressék azt amit csinálnak és amiért dolgoznak. Ezzel én is egyetértettem és remélhetőleg Eren is így fogja érezni, már ha szeretné ezt a szakmát. Elvégre hiába örökölhetné meg ezt az egészet, nem muszáj ezen az úton haladnia.

A testvéremet jobban érdekelte az ital, mint a konyha. De nem részeges fajankó, hanem bártender. Anya szeretett volna egy olyan helyet nyitni az éttermünk neve alatt, amibe egy bár is belefér, de Emil közölte vele, hogy nem akar neki dolgozni. Részben meg tudtam érteni, másfelől viszont nagyon téved abban, hogy csak azért lettem tulajdonos mert az anyánké volt vállalat. Bár az tény, hogy előnnyel indultam, de rengeteget szívatott és rendesen megmásztam a szamárlétrát is. Már a gimi alatt mosogatófiú voltam.

– Ebédszünet! – robbant be az irodába Hanji, nyomában Mike-al. Meglepetten pillantottam rájuk és a pizzásdobozokra. Hanji már le is pakolt az asztalra és felhajtotta a három doboz fedelét.

Egy lemondó sóhajjal foglaltam helyet. Mike és Hanji rögtön enni kezdtek ahogy én is, ezért hát percegik csak csendben ebédeltünk. A rágáson és a nyelésen kívül néha az asztalon helyet cserélő dobozok surrogását lehetett még hallani.

– Ez jól esett. – nyújtózkodott egyet Hanji mikor már csak üres dobozok hevertek előttünk. Fehér köpenyén barna koszfoltok díszelegtek, amiket eddig észre sem vettem. Nem kimondottan régészeti ruha, de sok mást is csinált régen, köztük gyógyszerészettel is foglalkozott és mivel elég sok fehér köpenye volt.. Gyakran hordta is őket még azután is, hogy inkább másik szakma mellett döntött. Bár eredetileg a boncmester felé hajlott, végül mégis régész lett.

– Nehéz nap? – pillantottam a szeme alatti táskákra mire elmosolyodott és lehunyta a szemeit.

– Semmit nem aludtam.. A friss leletek gyönyörűek. – sóhajtotta vágyakozva, mintha most rögtön vissza akarna menni. Ebből viszont az következik, hogy ezúttal Mike volt az ötletgazda ami a közös ebédet illeti. Mikor ránéztem, biccentett, ezzel támasztva alá az előbbi gondolatom.

– Akkor ezért tűntél el. Sejthettem volna. – hajtottam össze a dobozokat és egy kupacba raktam őket, hogy legyen hely a kávés csészéknek.

Mivel a kelleténél többet kávéztam, mint a munkatársaim, ezért az irodai kiskonyhámban is volt egy kávéfőző, bár ez a kapszulás messze volt az igazi kávétól. Mindenesetre a célnak megfelelt és a drága kapszulák helyett mosható kapszulákat használtam amit én tölthettem meg őrölt kávéval.

– Egy építkezésen találtak pár cserép darabot meg csontokat is. A cserepeket simán figyelmen kívül hagyták volna, ha nem kérem őket arra, hogy hozzák el azokat is. Bírom a csontokat de több ezer éves edény darabokat nem dobhatnak csak úgy ki! És milyen igazam volt! – kezdett mesélésbe mi pedig hallgattuk. Többnyire nem tudtunk hozzászólni és gyakran tényleg csak kisebb dolgokról volt szó, Hanji lelkesedése mégis izgalmassá tette azokat is. Mint kiderült a mostani kincsei sem ritkaságok, ő mégis nagy becsben tartotta őket.

Hanji tekintete gyakran az órára tévedt és ilyenkor még gyorsabban hadart és még lelkesebben gesztikulált, mintha rövidebb időbe próbálna belesűríteni mindent. Részben minél hamarabb vissza akart sietni a munkahelyére, másrészről tudta, hogy a nap csak 24 óra és mi is dolgozunk.

– A többit majd később. – fújta ki magát amin elmosolyodtam és bólintva megígértük, hogy hamarosan újra összeülünk. – Hogy van Eren? Grisha még mindig nem jelentkezett? – kérdezte mire nemlegesen megingattam a fejem az utóbbi kérdésre. Csak ők tudtak az igazságról, és persze maga az említett.

– Mióta Levi velünk van, kezd jobban lenni. Sokat foglalkozik vele. – és a ház is patyolat tiszta. Ha bébiszitterként már nem lesz rá szükség, házvezetőként nem vagyok hajlandó elengedni.

Még beszéltünk egy kicsit, de az egy órás ebédidőt így is túlléptük pár perccel, mikor Mike egyszer csak felállt és felajánlotta Hanjinak, hogy visszaviszi kocsival a munkahelyére.

– Mi az nagyfiú? Nem akarod, hogy rád kerüljön a sor? – kérdezte tőle Hanji de Mike csak vállat vont.

– Nálam minden olyan, mint eddig. Ti vagytok azok akik megfeledkeznek az evésről. – markolta fel a dobozokat, majd felém biccentett köszönés gyanánt, miközben Hanji is felállt és követve Mikeot tovább faggatózott arról, hogy nem volt-e valami őrülttel dolga mostanában a vadászboltban.

Mike a semmiből húzott fel egy vadászboltot és annyi engedélye van, hogy szinte havi rutin egy-kettő megújítása. Vadászatokat és erdei túrákat szokott indítani, mindig tudja minek van szezonja és bár általában a boltjában tölti a napjait, mindig vissza vágyik az erdőbe.

Én is felálltam az asztaltól és az órára pillantottam. Milyen kár, hogy egy nap csak 24 óra..

03. rész