A két feladó 2. évad 2. rész

Ideje változtatni..

Öt pont.. Mindkét szettet öt ponttal nyerték meg. Mintha csak szórakoztak volna velünk. Egyszerűen nevetséges.

– Hé! Oikawa, nem jössz velünk kajálni?! – ordította el magát Bokuto, így mosolyogva fordultam vissza feléjük.

– Kihagyom. Ahogy tegnap és előtte és jóval előtte is. – Bokuto vállat vont és lemondóan sóhajtott, mintha csak én lennék a reménytelen.. Ő hív el mindig tök feleslegesen. Ha akarnék menni anélkül is mennék, hogy hívnának! Wakatoshi lépett mellém mire unottan forgattam meg a szemem. – Most utoljára. – egyeztem bele szavak nélkül is hogy haza viszem. Wakatoshi még elköszönt a többiektől, majd beült mellém a kocsiba és becsatolta az övét. Mielőtt megszólalhatott volna, benyomtam a rádiót és feltekertem a hangerőt, ezzel is jelezve, hogy ne szóljon hozzám. Ha tudtam volna, hogy egy csapatban kell lennünk ahhoz, hogy befogja a száját akkor talán a Shiratorizawába mentem volna.. Nem.. Igazából akkor is az Aoba mellett döntöttem volna a szüleim és Iwa-chan miatt. A Shiratorizawa túl közel van a szüleim házához és Iwa-chan mindenképp az Aoba Johsaiba ment volna így két legyet egy csapásra. Megszabadultam a szüleimtől és a legjobb barátom mellett maradhattam. A telefonom rezegni kezdett így kivettem a zsebemből és óvatosan a kijelzőre pillantottam. Az apám.. A hátsó ülésre dobtam a készüléket. Remélem tönkre teszem a sok dobálással azt a szart.. Láttam, hogy Wakatoshi hátra pillant, de nem mondott semmit. Amióta egy csapatban vagyunk, sokszor megkér, hogy vigyem haza és néha megpróbál beszélgetést kezdeményezni, de legtöbbször szó nélkül hagyom. Tobio is gyakran akaszkodik rám ami sokkalta kiakasztóbb mint Wakatoshi kiskacsa üzemmódja.. Csak tudnám miért én lettem a kacsa mama. Mikor a csapattal külföldre megyünk egy meccs miatt, valahogy mindig egy szobában kötünk ki.. Wakatoshi, Tobio és én. A többi mindig változó, általában azon múlik hány fős egy szoba. Felsóhajtva nyomtam ki a rádiót. – Szerinted is szórakoztak velünk? A pályán. – kérdeztem, mert félek, hogy csak beképzelem ezt az egészet.

– Igen. – szóval nem képzeltem. Kínosan horkantam fel és újra benyomtam a rádiót. Talán ha dolgoznánk még a védelmünkön.. Csak tudnám hogyan.. Mi vagyunk az ország legjobbjai. Tökéletes védelem, tökéletes nyitás, tökéletes támadás.. Még több erőt kéne belevinni. Az összhang kitűnő, egy jól működő gépezet. A lelkesedésünk is megvan hozzá.. De ezek a srácok a háló túloldalán.. Mintha egy nagyobb csorda szörnyeteggel találkoztam volna, akik még Wakatoshin és Tobión is túltesznek. Az a srác akinek barna bőre volt és szőke haja.. A nyolcas számú fickó. Amikor beléptünk a csarnokba rögtön tudtam, hogy vele kell a legjobban vigyázni. Valamiért az összes zseni kipécéz magának, és amilyen gyilkos tekintettel bámult rám.. Ez nem egy élet-halál harc basszus! Alig fél óra múlva lekanyarodtam egy mellékutcába és lentebb vettem a hangerőt a rádión. – Miért mondasz mindig nemet Bokutonak és a többieknek? – kérdezte Wakatoshi mire a fogamat csikorgatva álltam meg egy hatalmas épület előtt.

– Újonnan megtanultad akkor feltenni a kérdéseket mikor már nem tudlak kitenni félúton. – jegyeztem meg csak úgy mellékesen. Wakatoshi bólintott és bárcsak ne érteném a fapofa mögött megbúvó gondolatokat. – Ennyire ne legyél büszke magadra. – lomboztam le vagy legalább is megpróbálkoztam vele.

– Nem megy. – gondoltam.

– Szállj ki. Vagy kirugdoslak mint a legutóbb. – csuktam fel a kis lámpát a kocsiban, mert ahogy két ujjam összeért, enyhén szúrós érzést keltett. A fényben jobban szemügyre vettem a kezem. A bőrkeményedés felhasadt egy picit. Amint haza megyek levágom és leragasztom egy-két napra. Zavaró tud lenni mikor a megkeményedett kiálló kis bőrcafat minden szarba bele akad. Főleg a póló anyagára gondolok..

– Jelentéktelen dolgokkal tereled el a saját figyelmed, csak hogy ne kelljen válaszolnod?

– Nem.. Épp azon gondolkodtam, hová megyek miután kiöregedtem a sportból. – füllentettem.

– Mármint melyik kórházba?

– Mindenképp szeretném elkerülni, hogy veled dolgozzak. – mert persze Wakatoshi is orvosi egyetemen végzett. Ki hitte volna? Ha az eredeti terveim szerint Tokyoba megyek egyetemre, akkor egy kurzuson lettünk volna.

– Én szívesen dolgoznék veled. – valahogy ezt sejtettem.

– Már kérdeztem egy párszor, de te biztos nem vagy meleg? – piszkáltam a körmöm, mert úgy tűnik az is felszakadt.. Akármilyen idegesítő amikor egy lány a beszakadt és letört körme miatt hisztizik, nekem egy srác se mondja, hogy nem bosszantja amikor a saját körme szakad fel. A férfi és a női hiszti között az a különbség, hogy... Nincs köztük különbség! Mind a kettő idegesítő!

– Biztos nem vagyok az. – válaszolta újra.

– Aha.. Néztél meleg pornót, hogy biztos lehess benne? – támaszkodtam meg a kormányon és unottan bámultam a megvilágított utat.

– Nem. Anélkül is tudom, hogy heteroszexuális vagyok.

– Akkor miért vagy folyton körülöttem? – kérdeztem az elmúlt évek alatt úgy ezredjére. És a válasz mindig a:

– Nem tudom. – lemondóan sóhajtottam. Egyszer lesmároltam, de nem jött zavarba, nem lett dühös, csak megkért, hogy többet ne tegyem. Bár nem indokolta miért, nem is kellett. A fapofa mögött akkor láttam először a felém irányuló undort. Ez valamilyen szinten megnyugtatott, másrészt.. Mielőtt megcsókoltam arra számítottam, hogy talán jó érzés lesz, mint egy csók általában. De nem volt az..

– Tipli, álmos vagyok! – hessegettem el, mire kiszállt a kocsiból és illedelmesen megköszönte, hogy haza hoztam. Köszönés nélkül hagytam ott és élveztem az egyedüllét örömeit, hogy végre ismét fontos dolgokon merengjek. Mint a felszakadt körmöm és a felhasadt bőr az ujjamon.. Felsóhajtva kezdtem el kapcsolgatni a rádiót. Egy beszélgetős adásnál álltam meg és unottan hallgattam ahogy egy fiatal srác a festményeiről beszél.

– Szóval mondhatjuk, hogy a szerelmed a múzsád?

– Nem. Pont ez a lényeg. Nekem a szerelem a múzsám. Ha látok egy szerelmes párt, hallok egy dalt, vagy csak olvasok egy idézetet. A múzsa mindenkinek más és más. Van akit egy ember ihlet meg, van akit egy dal. Ezek érzelmeket váltanak ki, és feltűnt, hogy engem főleg a szerelemmel kapcsolatos érzések motiválnak. Fájdalmas, édes, forró, kedves, őrjítő.. A szerelem annyira sok féle lehet.

– Tehát ha eszel egy őrjítően finom sütit és azt mondod ˝te jó ég, ha feleségül vehetném ezt a süteményt akkor most azonnal megtenném!˝ ? – a stúdióban sokan felnevettek. A festő nevetése inkább lemondó volt.

– Nem. Én az igazi szerelemre gondoltam. A szerelem nem csak élvezetekről szól. Viharok, kétségek, félelem.. Ez mind a.. – dühösen kapcsoltam ki a rádiót és hangosan felsóhajtottam.

– Ne gondolj rá, Ostobakawa.. – mormogtam az orrom alatt. Ha találkozok Iwa-channal megütöm amiért már én is így hívom magam.. Bár most, hogy állatgondozóként dolgozik, valahogy még erősebb mint volt.. Pedig jó pár munkatársa egy hordóhoz hasonlít.. A csendben a telefonom rezgése tökéletesen kivehetővé vált, így újra becsuktam a rádiót, de ezúttal egy zenés adást kerestem.. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor végre megláttam a lakóépületet amiben élek. Ezért kár volt a rádióval hülyéskedni.. Miután leparkoltam a kocsival, hátra nyúltam a telefonomért és kisebb gondolkodás után kinyitottam a kesztyűtartót és már épp elsüllyesztettem volna benne, amikor Iwa-chan neve jelent meg a kijelzőn. Hátra dőlve az ülésen vettem fel a telefont. – Vesztettünk. – kezdtem köszönés helyett.

– Ennyire durvák voltak? – kérdezte és még hallottam ahogy az egyik elefánt trombitál egyet. Iwa-chan ma is sokáig dolgozik.. Az állatkert este kilenckor zár, de ők még tízig ott vannak.

– Nagyobb szörnyek voltak, mint Wakatoshi és Tobio.

– Léteznek náluk nagyobb szörnyek? – kérdezte meglepetten, bár ez a kérdés inkább csak magának szólt.

– Iwa-chan te tudsz róla, hogy miért hívogatnak a szüleim?

– Ha felvennéd a telefont mikor hívnak, te is tudnád. – felelte félvállról és a hangok alapján épp egy kaput csukott be.

– Még is ki venné fel nekik a telefont? Azok nem is emberek.. Ha tudnának röplabdázni, az ellenfeleik öngyilkosok lennének a pályán. – és most egyáltalán nem túlzok.

– A csapattársaikkal együtt. – értett egyet Iwa-chan amin halványan elmosolyodtam. – De jobb lenne, ha felvennéd nekik a telefont. Ez most nem a munkáról vagy a házasságról szól..

– Valamelyikük haldoklik? – kérdeztem közönyösen, bár.. Nem akarom, hogy meghaljanak.. De azt se akarom, hogy éljenek. Legalábbis ne az én életemben. Legyenek mondjuk Kageyama szülei..

– Hívd vissza az apádat. Most!

– Távolról nem vagy ijesztő Iwa-chan. Ebből a szempontból tanulhatnál a szüleimtől.

– Már dolgozok rajta. Most leteszem. Holnap Tokyoba megyek, majd átugrok. – holnap.. Pénteken nem dolgozik?

– Majd hívj fel mikor már a városban vagy. – tettem le a telefont és mély levegőt véve vissza hívtam az apámat..

Iwa-chan nem mondott semmit, mikor kinyitottam neki az ajtót, hanem egyszerűen megölelt, ezzel is kimutatva, hogy ő mellettem áll és átérzi a fájdalmamat. Amióta állatok között van, sokkal jobban megviselik az ilyen dolgok. Bár Akito neki is fontos volt, az egész gyerekkorunkat szebbé tette. Nagyon sokat jelentett nekem..

– Ezért ragaszkodtam olyan lakáshoz, ahol tarthatok kutyát.. – morogtam az orrom alatt. Így még csak el sem tudtam búcsúzni tőle. Ha fel vette volna a telefont még kedden, mikor már kezdett gyanús lenni, a sok hívás.. És Akito azóta szenvedett.. Várta, hogy haza menjek..

– Legközelebb nem beszéllek le róla. – húzódott el Iwa-chan én pedig arrébb állva bentebb engedtem a lakásba.

– Ha te is felszívódsz, akkor egyedül maradok.. – motyogtam mire a szemeit forgatta. A nappaliban telepedtünk le, ahol egy kihúzhatós ágyon kívül volt még egy kis asztal és egy könyvespolc, tele olyan könyvvel amit vagy a szüleim sóztak rám és köteleztek az elolvasásukra, vagy orvosi olvasmányok voltak, amik az egyetemen jöttek jól.

– Még mindig furcsa milyen üres a lakásod.. – tette le a táskáját Iwa-chan és felemelt egy magazint a kis asztalról. Egy katalógus eladó és bérelhető házakról és lakásokról. – Még így is el akarsz költözni?

– Nem tudom.. Még gondolkodok rajta. – hagytam ott és kimentem a konyhába, hogy vigyek be valami inni valót. Emlékszem mikor gimibe mentem.. Mivel az apámnak könnyebb volt, ha az általa szponzorált hotelben élek, így állandó ˝vendég˝ lettem.. Mivel ismerték a szüleimet, nem akadékoskodtak a dolgon, sőt, meglepően kedvesek voltak velem. Mivel a felsőbb emeleteken volt saját konyha is, így az ételre sem volt gondom, bár első tanévben még az alsóbb szinteken voltam, ami meglehetősen olcsóbb volt és lejártam a hotel éttermébe enni.. Az egyetem alatt pedig kollégiumban laktam Koushival, így.. Felsóhajtva szorítottam le a szemem és hessegettem el a rám törő gondolatokat. A lényeg az, hogy miután végeztem az egyetemen mindenképp olyan helyen akartam élni, ahová magammal vihetem Akitot is. Most, hogy ő nincs, akár itt is maradhatnék.. Visszamentem Iwa-chanhoz, és letettem az asztalra a kancsó vizet és a két poharat. – Mikor szóltak neked a szüleim Akito állapotáról?

– Tegnap hívtak fel, hogy el akarják altatni, mert nagyon szenved. Elég dühösek voltak amiért nem vetted fel nekik a telefont, de végső soron ők is tudják, hogy ezt maguknak köszönhetik. – ahhoz képest egyáltalán nem akarnak változtatni. Mindig többet és többet követelnek tőlem. Nősüljek meg most azonnal, hagyjam ott a sportot és inkább menjek dolgozni. Aztán azzal nyaggatnának, hogy unokát akarnak, és hogy költözzek egy hatalmas házba és éljek úgy ahogy ők. – De nem csak Akito miatt vagyok itt.. – kérdőn pillantottam Iwa-chanra.. Az ábrázata túl komoly.. Ez lecseszést jelent..

– Iwa-chan, így is elég szar hetem volt, nem tudnánk elnapolni? Akármiről is legyen szó..

– Már így is elég régóta napolom.. Pár hete Wakatoshi eljött az állatkertbe. Elmondta amit már eddig is tudtam.

– Várj! Wakatoshi elment a munkahelyedre? – kérdeztem kissé dühösen. – És te miatta hajlandó vagy lecseszni engem, az állítólagos legjobb barátodat, azért, mert nem pajtizok Wakatoshival és Tobio-channal?

– Nem cseszlek le, és nem Wakatoshi miatt döntöttem úgy, hogy beszélek veled erről. Ő inkább csak az utolsó megerősítés volt afelől, hogy teljesen tönkre teszed magad. – ééés a szigorú nézés.. Ha most felállok és megpróbálom itt hagyni, utánam jön és olyan erősen gyomorba vág, hogy azt még holnap is érezni fogom. Ha szavakkal próbálom leállítani, akkor is ugyanez a forgatókönyv.. Ha szó nélkül hagyom, és nem figyelek rá szintén meg fog ütni. Úgyhogy marad az értetlenkedés és az észérvek, hogy miért vagyok jó.

– És még is mivel teszem tönkre magam? Egészségesen étkezek, rendszeresen futok és edzek. És a japánok többségével szemben teljes mértékben kielégítő szexuális életet élek. Az hogy nem barátkozok a csapattársaimmal a saját döntésemen alapul. Nem bírom őket. Régen sem bírtam és örülök neki, hogy most meg tudok lenni a közelükben minden vita és ellenségeskedés nélkül.

– És mi van a csillagokkal? Meg az ufó mániáddal?

– Felnőttem. – vontam vállat hanyagul mire az orrnyergét dörzsölve gondolta át a hallottakat. – Inkább beszéljünk rólad. Mi van azzal a lánnyal, aki a kisboltban dolgozik.

– Gőzöm sincs, nem beszélek vele. – már majdnem meglepődtem..

– Nem értelek téged Iwa-chan. Az én életemen agyalsz, miközben meg sem mered szólítani azt a lányt, akiért már hónapok óta odáig vagy. Én jól vagyok és jól is leszek.

– Ha biztos lehetnék ebben, akkor talán mernék változtatni az életemen. – a szemöldökömet ráncolva néztem rá, de nem igazán tudtam hová tenni ezt a kijelentését. – Mikor bejöttem az előbb, azt mondtad, ha én is eltűnnék, te egyedül maradnál. – oh.. Bár igazat mondtam, de nem gondoltam bele, hogy ez mit vonz maga után.. Túl sokat támaszkodom rá még mindig, pedig a saját életét kéne élnie.. Ahogy nekem is.

– Te vagy a legjobb barátom Iwa-chan. Szeretném, ha boldog lennél és lehet, hogy azzal a lánnyal az lehetsz. Komolyan megérné kockáztatni a feltevés miatt? Jól vagyok, és ha később még is magányos leszek, attól még nem változik meg a barátságunk. – mosolyogtam, de nem úgy tűnt, hogy meggyőztem volna. – Jó, tudod mit? Ha legközelebb elhívnak kajálni meccs után, velük tartok. Kuroo egész tűrhető. Bokuto meglepően szórakoztató és Wakatoshit is el tudom viselni. – vontam vállat hanyagul. – De azért jobb ha tudod, hogy nincs ínyemre ez az egész ˝haverkodjunk˝ dolog.. – fintorogtam mert már szinte éreztem is a tömény gyorskaják szagát és magam előtt láttam az utazásaink alatt lévő közös vacsorákat amiket egyenesen gyűlöltem.

– Ne azt ígérd meg, hogy elmész velük, hanem azt, hogy megpróbálsz barátkozni. Mindegy kivel és hogyan, a lényeg, hogy kapard elő valahonnan azt az idegesítő pozitivitásodat.

– Jó.. – morogtam. – Cserébe hívd el randira a lányt. – mosolyodtam el mire Iwa-chan a szemöldökét ráncolva bámult maga elé. Végül azonban bólintott. Azért jó ha az embernek van egy olyan barátja mint Iwa-chan. Segített megküzdeni a szüleimmel mikor kicsi voltam, segített leküzdeni az akadályokat a pályán, támogattuk egymást bármiről is volt szó és mindig észhez térített. És még most is.. Motiváljuk egymást, hogy kilépjünk a jelenlegi mókuskerékből és változzunk a jó irányba. – Mit is kezdenék nélküled Iwa-chan? – kérdeztem mosolyogva és kissé meghatottan.

– Embereket gyógyítanál és a gyerekeiden gyakorolnád a lelki terrort. – ennyit a megható pillanatomról.. Mind megy a füstbe.. A szép emlékeim helyét hirtelen azok vették át amikor Iwa-chan megüt, megrúg, megfejel, rám önti a vizet, rám borítja az asztalt, hozzám vág egy könyvet, egy dobozt, egy rubik kockát (mert ő bűvös kockának hívja és nem érdekli ki találta fel és hogy algoritmussal lehet kirakni). – Én pedig a nagyapám nyakán élnék, érettségi és végzettség nélkül. – ezen elmosolyodtam.. Mikor arra gondolok miért vagyunk barátok, mindig csak azt látom magam előtt, hogy nekem van szükségem rá.. De néha egész jó érzés tud lenni, mikor kiderül, hogy neki is szüksége volt rám.. – Akkor előre? – kérdezte felém tartva az öklét.

– Előre. – öklöztem vele össze és mosolyogva dőltünk hátra a parkettán. Ideje változtatni az életünkön.

03. - Ez egy barom..