Secret Soldier

Mindannyian veszélyben vagyunk.. Itachi könyvtára még annál is nagyobb mint hittem.. Tudtam, hogy maga a ház aránytalanul nagy és hogy kívülről sokkalta hatalmasabbnak tűnik, de hogy titkos folyosók.. Itachi eléggé paranoiás.. Az elemlámpával a kezemben néztem végig a sorokat, ügyelve arra, hogy ne érjek a polcokhoz, ugyanis mindegyiken vastag porréteg terpeszkedett. Voltak helyek ahol a por kisebb volt, vagy épp magán a könyvön volt látható, hogy tisztább mint a többi. Itachi minden bizonnyal eddig is használta a könyveket, csak épp én nem tudtam róla semmit.. Egy-egy könyv borítójánál elakadtam és kissé megdörzsölve a gerincét, próbáltam leolvasni a rajta lévő írást, amik néha igencsak kopottak voltak, de az is előfordult, hogy nem is volt ráírva semmi, vagy épp gerince sem volt a kötetnek. Régi iratok..  – Szóval erről a helyről senki nem tud? – kérdeztem csak úgy mellékesen, mire a polc másik oldaláról Itachi halkan mormogott.. Ez nem épp a legjobb válasz, de nincs mit tenni....

A döntés   – A Császár hozzá akarja adni Korea királyához a felséges hercegnőt! – döbbenten néztem az udvarhölgyre aki leszegett fejjel zokogott, míg nem Shou ki zavarta. Akirára pillantottam aki egy árnyalattal fehérebb lett és meredten bámult maga elé.  – Ez igaz? – kérdeztem Shou-t aki kelletlenül helyeselt.  – Minden szó igaz felség. – hajolt meg én pedig dühösen indultam el atyám lakrésze felé. – Felség! – sietett utánam az eunuch és Akira is. – A trónörökös már intézkedik. Semmi szükség arra, hogy ön is oda menjen felség! Kérem maradjon a szobájában!  – Hallgass! Ne te mond meg hová mehetek! Tudd hol a helyed! – mordultam rá dühösen és még inkább megszaporáztam lépteimet.  – De felség.. Kérem térjen vissza a lakrészébe. – kérlelt de nem is figyeltem rá. Akirára pillantottam aki ugyanolyan elszánt volt mint én. Ha ez valóban igaz, mindenképp meg kell akadályoznunk. Nami hercegnő nem mehet koreába, és semmi képp sem mehet hozzá ahhoz a királyhoz. Tö...

A hír A kastély falai közt síri csend honolt.. A hatalmas birtok egyes szárnyaiban ugyan folyton ment a munka, de a királyi ház tagjainak lakrésze körül, szinte mindig némaság uralkodott… Egy pillanatra megálltam, mire a kíséretem is megtorpant. Lassan indultam el újra, majd hirtelen gyorsítottam lépteimen.. Újra megálltam, így ők is úgy tettek.. Tettem pár lépést előre.. Mintha ezernyi visszhangja lenne a lépteimnek.. Idegesítő.. Még ennyi év után is..  – Felség.. Netán valami gond van? – kérdezte Shou bizonytalanul.  – Nincs semmi baj. – indultam tovább és unottan hallgattam a kíséretem lépteinek zaját. Nincs különösebb úti célom, de mi mást csinálhatnék a sétáláson kívül? Ma már épp eleget olvastam, gyakorlatilag golyózik a szemem és Akira még mindig nem ért vissza arról a fontos találkozóról. Már hetek óta távol van és így jobb híján kénytelen vagyok Yuu-val gyakorolni a vívást, ami nem mellesleg még mindig pocsékul megy. Öt éves korom óta gyakorlok, de még fakardokkal is...

Kettős érzelmek Akinori szemszöge Az orrnyergemet masszírozva próbáltam nyugtatni magam, de akár hányszor Bokutora pillantottam csak még elveszettebb lettem.. Gyűlölöm a biológia tanárt amiért névsor szerint oszt minket csoportokra.. Ezt a beadandót is egyedül kell megcsinálnom.  – Nézd! Nézd! Sikerült! – egyensúlyozott a kis mandarinokkal a homlokán.  – Gratulálok Bokuto-san. Hihetetlenül menő vagy Bokuto-san.. – motyogtam monoton hangon immár sokadjára. A következő pillanatban azonban megbotlott és hátra zakózott egyet. Már ezen sem tudok nevetni.. Nincs olyan nap hogy ne esne pofára.. Szinte már művészet amit csinál, de komolyan. – Fejezzük be mára. Edzés előtt még el akarok menni a kis boltba. – szedtem össze a könyveimet.  – Ok~é! A tesiteremben találkozunk! – kapta fel a táskáját (amiből persze semmit nem pakolt ki, mert ugye minek?), és már el is rohant.. Nem kerülte el a figyelmem hogy nem jobbra indult hanem balra, ami azt jelentette, hogy Akaashiék os...