Konohana 1. rész

A hír

A kastély falai közt síri csend honolt.. A hatalmas birtok egyes szárnyaiban ugyan folyton ment a munka, de a királyi ház tagjainak lakrésze körül, szinte mindig némaság uralkodott… Egy pillanatra megálltam, mire a kíséretem is megtorpant. Lassan indultam el újra, majd hirtelen gyorsítottam lépteimen.. Újra megálltam, így ők is úgy tettek.. Tettem pár lépést előre.. Mintha ezernyi visszhangja lenne a lépteimnek.. Idegesítő.. Még ennyi év után is.. 

– Felség.. Netán valami gond van? – kérdezte Shou bizonytalanul. 

– Nincs semmi baj. – indultam tovább és unottan hallgattam a kíséretem lépteinek zaját. Nincs különösebb úti célom, de mi mást csinálhatnék a sétáláson kívül? Ma már épp eleget olvastam, gyakorlatilag golyózik a szemem és Akira még mindig nem ért vissza arról a fontos találkozóról. Már hetek óta távol van és így jobb híján kénytelen vagyok Yuu-val gyakorolni a vívást, ami nem mellesleg még mindig pocsékul megy. Öt éves korom óta gyakorlok, de még fakardokkal is csapni való voltam, az igazival meg pláne. És persze Yuu mindig az orrom alá dörgöli mikor nyer.. Jó.. Néha Akira is, de a kettő teljesen különbözik. Yuu a trónörökös.. A mostoha bátyám.. Akira pedig a testőrség kapitánya, akivel már évek óta szoros barátságot ápolok. – Innen egyedül megyek. – jelentettem ki, mire Shou vonakodva ugyan, de megálljt intett az embereimnek. A kertben sétálva halkan felsóhajtottam.. Ez már jó ideje kikívánkozott, de ahogy apám mondani szokta, egy herceg csak ne sóhajtozzon! Csak tudnám ki találta ki ezt a badarságot.. Addig ülnék az illető mellett míg egy hatalmasat nem ásít vagy sóhajt. Lehet unalmas lenne egy ember mellett ücsörögni, de úgy sincs jobb dolgom nem igaz? Elvégre nem akarom megdönteni a bátyám hatalmát, és nem szándékozom a császár életére törni. Nem kell nekem a trón.. Túl macerás. És amúgy is, miért akarnék egy országot igazgatni és háborúkat vívni, mikor mi sem könnyebb, mint Yuu parancsait követni. Mindig is tudta mi az amihez értek és így a hasznára tudtam válni. Nem csak neki hanem a palotának is és az országunknak is. Tény, hogy a háború alatt nem sok hasznomat vették, szinte csak díszként funkcionáltam.. Vagy épp Yuut hátráltattam. A vége az lett, hogy haza küldtek a húgunkhoz, hogy a kastély falai közül igazgassam a dolgokat és megnyugtassam a népet. Biztos vagyok benne, hogy mindenki úgy véli, haszontalan herceg vagyok. Ebben nem sokat tévednek.. 

– Felség, Yuu-sama hívatja önt. – lépett mellém Shou, mire megint csak el nyomtam egy sóhajtást. 

– Értem. Hol találom? – kérdeztem meredten bámulva egy rózsa bokrot. 

– A lakrészén a könyvtárban, uram. – felelte, én pedig minden további szó nélkül elindultam az említett helyre. Csakhamar meghallottam a kíséretem lábainak halk neszeit is mire csak unottan szívtam be egy mély levegőt amit lassanként engedtem ki a tüdőmből. Yuu rezidenciájára érve egy kisebb csapat katona mellett haladtam el, akik félre állva az útból meghajtották a fejüket. Kissé irigyen pillantottam rájuk szemem sarkából. Yuu főbb emberei.. A bátyám feltétel nélkül megbízik bennük. Vállvetve harcoltak az országért és hatalmas sikerekkel térhettek vissza a kastélyba. Bár az igaz, hogy sok területet és embert vesztettünk, egyszer pedig a kastélyba is beszivárogtak a koreaiak. Soha nem fogom elfelejteni azt az estét amikor Shou fejvesztve rontott be a szobámba, hogy kimenekítsen a kastélyból. Bár jól tudtam, hogy semmi esélyem a koreai katonák ellen, mégsem menekültem el, hanem kardot ragadtam és a húgom lakrésze felé igyekeztem, hogy biztonságban tudhassam őt. Mondanom sem kell, hogy ezzel csak a behatolók kezére játszottam. Így mind a kettőnkkel egyszerre tudtak volna végezni. Remegve szorítottam ökölbe a kezem az emlékekre.. Ha aznap Yuu és Akira nem mentenek meg minket.. Mi már rég halottak lennénk. Megállva a könyvtár előtt, Yuu fő eunuchjára néztem aki mélyen meghajolt majd az ajtóhoz lépve jelentette, hogy megérkeztem. Fellépve a lépcsőn bementem a helyiségbe, tekintetemmel azonnal megtaláltam a bátyámat, aki mosolyogva köszöntött. Meghajtva a fejemet üdvözöltem őt, majd én is elmosolyodtam és közelebb léptem hozzá. 

– Ezt a könyvet kerested nemrégiben. – nyújtott felém egy sötétkék borítású könyvet. Meglepetten néztem rá, ugyanis nem emlékszem, hogy említettem volna ilyesmit.. Vagy hogy egyáltalán kerestem volna valamit.. Yuu zavartan nézett rám. – Esetleg már nincs rá szükséged? – kérdezte mire gyorsan a könyvért nyúltam. Ha ő azt mondja, hogy kerestem, akkor nagy a valószínűsége, hogy valóban szükségem van rá. 

– De igen. Köszönöm Nii-sama. – hajtottam meg a fejem majd jobban szemügyre vettem a kötete. Egész réginek tűnik. Felpillantva a bátyámra ismét elmosolyodtam. – Hogy szolgál az egészséged Bátyám? – kérdeztem udvariasan, hisz már jócskán eltelt öt nap is mióta utoljára láttam. Ha jó emlékszem, akkor is ő hivatott magához. 

– Remekül vagyok, bár.. – gondolkodott el én pedig kissé ijedten mértem végig. Nem tűnik sápadtnak. 

– Bátyám, ha fáj valamid hívnod kell az orvost! – szóltam rá aggódva mire unottan nézett rám. – Mond el hol fáj. – kaptam a karja után és aggódva szemléltem meg közelebbről az arcát. 

– Miért kéne elmondanom neked? Felém se nézel, csak akkor jössz ha hívlak. – koppintott a homlokomra mire rögtön elengedtem a karját és hátráltam egy lépést. 

– Sajnálom.. – motyogtam mire rosszallóan ingatta meg a fejét. 

– Mégis mihez kezdjek veled? Nem értesz a víváshoz, az íjászkodáshoz, a harcművészetekhez. Shougiban is mindig legyőzlek. Nem tudsz taktikákat kidolgozni, és a pénzügyekkel sem boldogulsz. 

– Talán azért nem látogatlak meg, mert folyton sértegetsz. – motyogtam az orrom alatt mire meglepetten nézett rám. Az arcom égni kezdett, a fülem pedig szó szerint lángolt zavaromban. Mélyen meghajoltam és hadarva kértem bocsánatot amiért az orrom alatt motyogtam és amiért azzal vádoltam, hogy sérteget engem. 

– Mégis mikor hidegültünk így el egymástól? – kérdezte szinte csak magától. Elhidegülni? Hisz sosem álltunk egymáshoz olyan közel.. Ő mindig is felettem állt, én pedig gyerekként rengeteg szidást kaptam a császárnétól amiért a trónörökös közelébe mentem engedély nélkül. Számtalan pálcát tört el a tenyeremen, és erről Yuu még csak nem is tud. Az apánk, a Császár, rettentő dühös volt a Császárnéra mikor tudomást szerzett a ˝nevelésről˝… Azóta csak a születés napján látom őt, vagy a nagyobb ünnepek alatt. Az édesanyám mindig azt mondta, hogy a Császárné a hatalmát védi, és ezért bánt engem. Akkor még nem értettem, de ez a ˝hatalom˝… Yuu.. Ha ő lesz a Császár, az még nagyobb hatalmat ad a Császárné kezébe, hisz Yuu-hoz vérkötelék fűzi, és a vak is láthatja, hogy a bátyám mennyire szereti az édesanyját. Mindezek ellenére, nem hiszem, hogy a Császárné Yuu megkoronázása után beleszólhat majd az ország fontosabb ügyeibe. Felpillantva a bátyámra elengedtem egy halk sóhajt, amit persze rögtön észrevett. – Ha atyánk ezt hallotta volna, igencsak dühös lenne. Egy herceg ne sóhajtozzék. – rád talán dühös szokott lenni, de nekem többnyire elnézi. Jól tudom, hogy mit diktál az etikett, de mikor kettesben vagyunk nem igazán bánja ha hibázok. Yuuval persze mindig is kemény volt, hisz rá fogja hagyni az országot. Meg van a maga előnye annak, hogy egy ágyastól születtem, na meg csak második fiúként.. Bár ez általában nem akadály.. 

– Burkoltan panaszkodtál, hogy elhidegültünk egymástól, mikor pedig felengedek melletted annyira, hogy sóhajtsak egyet, rögtön atyánkat hozod fel. – alig hogy kimondtam, némiképp meg is bántam és már épp bocsánatot akartam kérni amiért azt állítottam, hogy panaszkodott, de ekkor hangosan felnevetett ami kissé összezavart. 

– Igazad van. Valóban panaszkodtam, végül pedig kissé megdorgáltalak. Most minden bizonnyal azt gondolod, hogy csak piszkálódom veled. 

– Szó sincs erről bátyám. Hisz te mindig ilyen vagy velem, ezért hát próbálom úgy nézni az ilyesfajta szurkálódásokat, mintha csak a testvéri kötelékünk részei lennének. 

– Értem… Szóval így látod a dolgokat. – mormogta maga elé én pedig érdeklődve figyeltem halvány mosolyát. Talán valami rosszat mondtam? – Mindenesetre megpróbálok oda figyelni, hogy ne nagyon sértselek meg, te pedig cserébe látogass meg engem többször. Bár most elcsendesültek a háború zajai, a szívemben még mindig mérhetetlen vihar tombol. A kistestvéreim jelenléte igazi megnyugvás tud lenni ezekben az időkben. – erre még csak nem is gondoltam.. Az ország még nincs biztonságban, és évekig fog tartani mire újra talpra tudunk állni. Ahogy azt jó atyánk is megmondta, egy háborúban nincsenek nyertesek, csak szerencsésebb vesztesek. 

– Igyekezni fogok, hogy enyhíthessem a szívedben tomboló vihart, drága bátyám. – hajtottam meg ismét a fejem, majd újra rá néztem. Arcán egy békés mosoly jelent meg, de most, hogy jobban megnézem, igencsak szembetűnő a háború okozta aggodalmak nyomai. Aznap éjjel mikor megtámadtak minket, habozás nélkül végzett a koreai katonákkal.. És mivel az élvonalon harcolt Akirával együtt.. Biztos vagyok benne, hogy számtalan életet oltott ki a kardjával.. 

A kezeim közt forgatva a kötete, újra és újra vissza idéztem azt a mosolyt amit Yuu arcán láttam. Annyi fájdalom, annyi szenvedés után mégis, hogy tudnám enyhíteni a fájdalmát? Hogy tudnám elfeledtetni vele a háborús borzalmakat, mikor én csak egyszer láttam ahogy megöl valakit, mégis kísért álmaimban.. Pedig nem én öltem meg azokat a katonákat.. És soha nem tudnám megvetni érte a bátyámat, hisz az életünket mentette meg vele. 

– Az ott nem a testőrség kapitánya felség? – kérdezte Shou mire meglepetten emeltem fel a fejem. Akira épp az egyik udvarhölggyel társalgott. A fő udvarhölgy mélyen meghajolt Akira előtt aki csak szórakozottan nevetett rajta. Mintha csak megérezte volna, hogy figyelem, felém fordította tekintetét. A mosolya megváltozott.. Azt üzente vele: Rég volt, kedves barátom.. Igen, valóban rég láttuk már egymást. Mikor közelebb értem hozzá, tisztelet tudóan hajolt meg, hogy így köszöntsön. 

– Menjünk be. Sok dolgot szeretnék kérdezni tőled. – mosolyogtam mire halkan felnevetett. 

– Azt nem kétlem felség. – nem tudtam megállni, hogy szórakozottan meg ne forgassam a szemem. A hanglejtése amivel ezt a rövid mondatot kiejtette, arról árulkodott, hogy mennyire jól ismer és hogy emiatt igencsak nyeregben érzi magát. Pimasz egy férfi, annyi szent, de sosem bántam. Belépve a szobámba, rögtön az asztalhoz léptem. 

– Foglalj helyet. – biccentettem felé mikor jó magam is elfoglaltam egy széket. Akira úgy tett ahogy kértem és leült velem szemben. – Most már elárulhatod, hogy milyen tárgyaláson kellett részt venned és hogy miért tartott ilyen sokáig? – kérdeztem mire arca megrezdült és fáradtan dörzsölte meg az arcát. Mély sóhaj szakadt fel belőle amit nem tudtam mire vélni. – A Császár még mindig titokban akarja tartani ezt az ügyet? Még előttem is? – kérdeztem zavartan, hisz mióta Akira elhagyta a kastély falait, apám bezárkózott a lakosztályába és még Yuu-t sem engedte be magához. A fő eunuchja szerint az ország ügyeivel foglalkozott, de végső soron egy rendeletet sem hozott. 

– Az az igazság, hogy valójában én sem tudok semmi biztosat. Az ügy, ami miatt oda küldtek, teljesen megváltozott mígnem Korea királya egy levelet nem küldetett velem a Császárnak. Az imént adtam át őfelségének, de nem vitatta meg velem a tartalmát. Attól tartok, hogy a koreaiak nem hajlandók a békekötésre. 

– Hogyan?.. Te.. Koreai katonák közé mentél tárgyalni? Jól értem ezt? Te komolyan oda mentél alig húsz katonával az oldaladon? – kérdeztem dühösen mire Akira kelletlenül bólintott. 

– Őfelsége parancsa volt, hogy én menjek oda Yuu helyett, mint Japán szószólója. Viszont az én döntésem volt, hogy nem osztottam meg veled a részleteket. Tudtam, hogy felzaklatnád magad. – dühösen csaptam az asztalra. 

– Még szép hogy felzaklattam volna magam! Van róla fogalmad, hogy meg is halhattál volna?! 

– Na de felséges hercegem.. Háború zajlott és én részt vettem benne. Egy részem már most is halott. 

– Az.. A háború teljesen más! De ez a találkozó.. Csapda is lehetett volna! 

– Kérem nyugodjon meg felség. Hisz élve visszatértem nem igaz? 

– Most talán igen.. De szerinted mit éreztek volna a testvéreim és mit éreztem volna én, ha az egyik katonád a halálhíreddel tér vissza? A bátyám magát hibáztatta volna, a húgom szíve darabokra tört volna én pedig elveszítettem volna a legkedvesebb barátomat Akira. 

– Ha pedig szóltam volna, a császári bátyád velem tartott volna és ön is hasonlóképp cselekszik. – mosolyodott el. – Számomra az önök biztonsága többet jelent az életemnél. – mondta és a szívére tette a kezét. Szomorúan ingattam meg a fejem. 

– Ostoba vagy.. – motyogtam mire halkan felkuncogott. 

– Egy ostoba katona lennék, csak mert kész vagyok feláldozni az életem a császári családért? – kérdezte egy pimasz mosollyal ajkain. 

– Én magam is jól ismerem az esküt amit letettél katonaként.. De elfeledted már, milyen esküt tettél nekem és a testvéreimnek? ˝Hosszú-hosszú éveken át leszek hű szolgájuk.. Barátjuk.. és bizalmasuk.. Védeni fogom önöket és mind a négyen élni fogunk egy szebb jövőben.˝ Ezt ígérted. De barátként máris megbuktál, mert elhallgattál előlünk egy ilyen fontos dolgot. – róttam meg. A szemeivel egyenesen rám nézett. 

– Élve visszatértem önökhöz. Az pedig hogy elhallgattam az igazat.. A nyugalmuk és a biztonságuk érdekében tettem. – fáradtan fontam karba a kezeimet és mélyet sóhajtottam. 

– Elsőre is értettem a cselekedeted miértjét, azonban akkor is haragszom rád. – mondtam kissé dühösen amin elmosolyodott. – De végtére is.. Valóban.. Élve tértél vissza. Viszont ha még egyszer elhallgatsz előlem egy ilyen fontos dolgot, én magam veszem a fejed, megértetted?! – ordítottam rá dühösen mire meghökkenve nézett vissza rám. 

– Meg értettem felség.. – hajtotta meg végül a fejét. Dühösen fújtattam ám ekkor hirtelen kitört belőle a nevetés. Értetlenül néztem rá, ő pedig felemelve a fejét nevetett rám. – Felséges hercegem.. 

– Miért nevetsz? – kérdeztem még mindig értetlenül ülve előtte. Akira nagy nehezen abba hagyta a hangos nevetést és egy boldog mosollyal nézett rám. 

– Kérem bocsásson meg, de annyira jó kedvre tud deríteni, mikor ily nagy szavakat használ. Mint egy igazi nemes úr. 

– Miket beszélsz?! Hisz a herceged vagyok! Mégis mi nevetni való van abban, ha úgy is viselkedem mint egy herceg?! 

– Kérem, nézze el hű szolgája pimaszságát felség. – hajtotta meg ismét a fejét, de hangján hallani lehetett, hogy még mindig mosoly játszik ajkain. Rosszallóan ingattam meg a fejem. Bár megőrzi a formaságokat, mégis képes úgy beszélni velem mintha nem is lennék a császár fia. És bár ez mástól igazán sértő, benne még is ezt szerettem leginkább. Már egész kiskorom óta ismerem, de még mindig ugyanolyan tiszta szívű, makacs kölyök mint amilyen volt. Bátor, kedves, eszes, erős.. Nem csoda, hogy ilyen fiatalon meg tudta szerezni a parancsnoki címet. 

– Felség! Mei udvarhölgy vagyok! – lépett be a szobába a fő udvarhölgyem, Shou eunuchhal az oldalán. Érdeklődve néztem rájuk, hisz ha az engedélyem nélkül léptek be, annak jó oka kell legyen. – Szörnyűség! Ez igazi szörnyűség! – siránkozott Mei udvarhölgy. Legalább most hagyd a drámát! 

– Miről van szó? – kérdeztem élesen mire Shou kissé sápadtan fordította el tekintetét, ezzel is üzenve, hogy valami komoly baj történt, és nem is tudja hogy mondhatná el. 

– A herceged kérdezett valamit! – csattant fel Akira mire Shou kissé összerezzent, majd mélyen meghajolt. 

– Felség.. A felséged császári húga.. 

– Mi történt vele?! – kérdeztük szinte egyszerre. Az udvarhölgy majdnem felzokogott miközben felemelte a fejét, hogy ránk nézhessen. 

– A Császár hozzá akarja adni Korea királyához a felséges hercegnőt!

2. A döntés