Sziklarejtek árvája 4. rész

 n Deidara n

Miután szombaton haza értem Naruto mindentudón leült mellém az ágyamra és egy pillanatra a szívbajt hozta rám azokkal a sejtelmes mondatokkal, hogy „a részeg emberek nagyon őszinték tudnak lenni” és, hogy „Az alkohol feloldja azokat a gátlásokat amik józanon elnyomják az igazságunkat”.

Egy ideig tettem a hülyét ő pedig tovább mesélt arról, hogy mennyi mindent elfojtunk, amit bepiálva muszáj elmondanunk valakinek aki közel áll hozzánk, mint mondjuk egy testvér.. Mielőtt bármit kérdeztem volna tőle elővettem a telefonomat és megnéztem kikkel beszélgettem múlt éjjel. Volt pár ismeretlen szám is akiket hívtam és akik visszahívtak, sokszor hívtam Narutót, Kankurout, Konant és legnagyobb sajnálatomra Irukát meg egyszer Kakashit is..

Naruto magától nem beszél rébuszokban, szóval biztos voltam benne, hogy beszélt valakinek a telefonhívásaimról. Mint kiderült az ifjabb Uchiha is itt volt az éjjel és Shikamaru is átjött a randija után, és ugye Gaararól is tudtam, ez már három olyan név akiktől származhattak a bölcsességek. Volt egy olyan sejtésem, hogy néhány beszélgetést még hallottak is.

Mint kiderült beszéltem neki Kakashiról. De csak szidtam mint az asztallábát mikor belerúgsz. Aztán Irukát is szidtam. Meg a menyétről faggatóztam. Elvileg el akartam menni Itachihoz és a képébe hn-ögni vagy mi a szösz, de szerencsére nem volt otthon. Sasukével is beszéltem és megpróbáltam vele hn-ögve kommunikálni mert véleményem szerint minden Uchiha csak hn-ögni tud.. Ezt be is bizonyítottam ugyanis Sasuke tökéletesen értette mit próbálok neki mondani. A baj csak az, hogy totál nem emlékszek ezekre.

Obito is felhívott ma, a beszélgetés elején bocsánatot kért tőlem a viselkedéséért, aztán átváltott Tobyra és sírva kért, hogy ne legyek vele olyan gonosz. Ezután hirtelen megszakadt a vonal és bár nem igazán voltunk jóban, mégis visszahívtam és hagytam, hogy kisírja magát nekem, ha már én vagyok a szívfájdalmának a fő okozója. Valójában nem utálom Obitót, a másik személyisége olykor kiakaszt, de őt sem utálom annyira.

Konan és Kankurou velem ellentétben nagyon jól érezték magukat. Konan Painnél aludt aznap este, Kankurou pedig összeszedett valami csajt de azt mondta másnap rögtön lelépett szóval nem lesz hosszú távú a dolog.

Mikor megkérdezte én miért tűntem el olyan hirtelen, csak mormogtam valami nem tudom féleséget és beismertem, hogy semmire nem emlékszem az estéről. Viszont megnyugtattam egy hazugsággal, miszerint itthon ébredtem biztonságban, felöltözve. Ez utóbbit gyanúsnak ítélte meg, mert miért emelnék ki ilyesmit, de aztán beletúrtam a tűzmadarakról való tudástáramba, miszerint ezek a misztikus lények szeretik leégetni az emberekről a ruhát mielőtt felzabálják a májukat. Ekkor Kankurou úgy döntött, nem érdeklem tovább és elköszönt. Pontosabban azt mondta, hogy szóljak ha befejeztem a hazudozást.

Nem sértődtem meg. A főnixlátó képességem egy olyan dolog volt amit senki nem értett meg. Magányos dolog különlegesnek lenni.

A hétvége további része csendes szenvedéssel telt. A takaróm alatt nemi betegségekről olvastam és mint minden ember, sikeresen félre diagnosztizáltam magam, ami annyit tesz, hogy a hipohonderek ellentéteként én azokra a betegségekre is azt mondtam, hogy esélytelen aminél az öt tünetből négyet felfedeztem magamon. Elvégre biztos az a hiányzó ötödik a fontos, nem? Amúgy is minden tünetet a rákhoz kötnek, hogy legyen min paráznod.

– Pszt! Deidara! – hallottam meg kis barátom suttogását, mire felemeltem a fejem a padról és kérdőn a vigyori fejére néztem. Két paddal előrébb ült mint én szóval Juugoval és Kimimaroval küldött hátra valami füzetet. – Nézd meg! – tátogta én pedig kíváncsian meredtem az előttem lévő agyon használt füzetre. A sok nyitogatástól teljesen tönkrement és ahogy elnézem már vagy ötször újra lett tűzve hogy ne essen szét. Az első oldalon igencsak szép kézírással az volt felírva hogy „Varjú” alatta egy fura babával. Mikor tovább lapoztam ugyanazt a babát láttam, pontosabban az elkészítési folyamatát. Mint kiderült ez egy báb. Az egész füzet ezekkel volt tele. A rajzok és az utasítások nagyon részletesek és aprólékosak voltak. A részletesség még stimmelne de.. Ez biztos nem Kankuroué. Ő is szépen rajzol, de ő nem ír ilyen szépen. Az elejére lapoztam. Sehol egy név. Akkor hátul..?

Igen. Így már értem miért ilyen művészi az egész. Igazán lenyűgöző kézügyessége van és az írása is gyönyörű.

Az utolsó lap alján kacskaringós betűkkel virított Sasori neve. Pedig olyan jó lett volna ha össze tudtunk volna haverkodni. Mindent elbasztam ráadásul szó szerint.

– Deidara! Deidara! – újra felnéztem Kankurou suttogására. Vigyorogva nézett rám azzal a „Na? Milyen?” tekintettel. Rég láttam ennyire lelkesnek.

– Klassz. – suttogtam vissza majd meg piszkáltam Kimimaro fülét a cerkámmal, ő pedig dühösen elcsapta az író-rajzoló-ceruzaváratépítő-bökdöső eszközt és a szemöldökét ráncolva hátra fordult. – Előre adnád? – bólintott és átvéve tőlem, fejbe vágta vele Juugot aki vette a célzást és oda dobta Kankurounak aki mérgesen nézett rá majd motyogott neki valamit. Gondolom kincsként kezeli és nem tetszett neki, hogy dobálják. Kankurou szeret barkácsolni de ezt a bábus dolgot nem igazán értem. Mármint bábszínházat akar nyitni vagy mi? Vagy Sasorinak már van is egy ilyenje? A Varjú kinézete alapján nem gyerekeknek tarthat előadást, szóval ilyen horror bábszínház lehet.

– Rendben. Akkor ennyi lenne. Deidara marad a többiek mehetnek szünetre. – csapta össze a kis könyvecskéjét Kakashi én pedig kérdőn néztem össze Kankurouval aki persze szintén nem értette mi van most. Máskor is bent tart de mindig csak elkap mikor kifelé igyekszek a csengő után és ma nem is késtem. Hachi-san a portásunk még pacsizott is velem mikor meglátott körülbelül 10 perccel a becsengő előtt.

Konan egy „kitartást” pillantást küldött felém mikor találkozott a tekintetünk, de félek, hogy az most kevés lesz. Bár a kitartás sokféleképpen érthető és ha a fujosi barátnőm tudja hogy bejövök Kakashinak akkor lehet arra célzott, ne ájuljak el vad szex közben. A gondolattól enyhe pánik tört rám. Oké, múlthét pénteken elvesztettem az ártatlanságomat, de nem emlékszem rá, szóval nem akarom tudni milyen érzés mikor beléd nyomódik egy fallosz, pláne nem ha az az osztályfőnökömé aki idősebb nálam és az egyik pótapukámat is kúrogatja!

Ahogy a terem egyre üresebb lett, úgy vert egyre hangosabban a szívem. A péntek délután és este után jó okom van aggódni. Mi a francot mondhattam neki a telefonban ami miatt ennyire nem bírja kivárni a csengőt? Mindenki kiindult a teremből kivéve az alvó menyétet...

– Itachi! – szólt rá Kakashi én pedig az órámra néztem. Még lenne öt perc az órából.

– Ugyan sensei, amúgy is alszik. Hm.. – pöcköltem meg a fülét (mert ma ilyen fül mániám van úgy tűnik) mire megrándult egy arc izma.

Várj! Akkor most ébren van?! Mert ha igen akkor lehet megmenekültem! Vagyishogy ha hallja, hogy Kakashi molesztál akkor csak tud valamit segíteni, nem? Már ha akar. De csak nem lehet olyan görény hogy szó nélkül hagyja. Legrosszabb esetben ő is felszáll a basszuk meg a szőkét kisvasútra amin a látnivalók a formás idomaim, a gyönyörű hajam és a végállomás, a hogyan töröm el a kezed ha taperolni mersz alagút. Bár lehet nem kéne alagutakról beszélnem mikor egy olyan kisvasútról fantáziálok amin azok az emberek ülnek akik szúrnának..

Itachira néztem és a nyúzott ábrázatára. Esélytelen, hogy felüljön a járatra. Nézzetek csak rá, fél lábban a sírban van, olyan nyúzott szegény, kétlem, hogy lenne energiája ahhoz, hogy szexeljen bárkivel is.

Úristen! Meg fejtettem! Azért nem randizik senkivel, mert olyan végkimerültségi betegségben szenved ami nem csak az erekciótól fosztja meg, de a beszédkészségtől és nagyobb volumenű érzelmek kimutatásától is! Meghatottan néztem szegény Jégcsapra, aki azt a minimális energiát próbálja begyűjteni, ami a következő órákra kelleni fog neki. Aludj kis Menyét, aludj. Majd én vigyázom az álmodat.

Azt hiszem túl sok kamu orvosi cikket olvastam tegnap.

– Deidara. – hívta fel magára a figyelmem kissé türelmetlenül Kakashi. Valószínűleg azt várta, hogy oda megyek hozzá, de azt lesheti! Épp egy Menyét álmát őrzöm! – Csak arra lettem volna kíváncsi hogy mi volt hétvégén. – sóhajtott fel végül Kakashi. Szerintem észrevette hogy ébren van, vagy egyszerűen csak túl óvatos..

Kizárt, Kakashi sosem óvatos! Különben nem szórakozott volna velem a szertárban, a teremben, vagyis a termekben, a tanáriban, a tetőn.. Hű, jó sok helyen fogdosott már. Lehet erre is van valami bingója. Minél több helyszínen és helyen megérint anál messzebb mehet. Vagyis annál messzebb.. A fejbéli nyelvbotlásom sajnos nem teljesen volt nyelvbotlás.

Kis Deidarák az agyamban, szégyelljétek magatokat amiért ijesztgettek, ahelyett, hogy segítenétek! Bocsánat nagy mester gazdatest! Látom, hogy sunyiskodtok, de hogy lássátok milyen nagylelkű vagyok, elnézem, hogy eggyes agysejtjeim passziánszoznak munka helyett.

– Hogy érti, hogy mi volt hétvégén? – kérdeztem végül.

– Péntek este felhívtál telefonon. – közölte és kissé gondterhelten masszírozta meg orrnyergét.

– Hát.. Nem igazán emlékszek rá. Hm.. – vallottam be őszintén. – De remélem jól a képébe vágtam a dolgokat. – mondtam mire megrándult a szemöldöke idegességében. Bele trafáltam volna?

– Úgy is nevezhetjük, igen. – annyira azért nem lephette meg a dolog nem? Letörtnek és dühösnek tűnik.. – Eléggé összezavartál. Fogalmam sem volt róla, hogy én is ennyire összezavartalak téged. Szóval szeretném tisztázni ezt. Te nem? – kérdezte lehúzva a maszkját, mire összeszűkített szemekkel meredtem az ajkaira. Ez nem tűnik tisztázásra készülődésnek, inkább tisztára szopogatásnak amit nem szeretnék. Már így is épp elég tiszta vagyok.

Kakashi ajkai mosolyra húzódtak amitől megint csak görcsbe rándult a gyomrom az ijedtségtől. Valamit megint félre ért és a tisztázás alatt biztos megint a farkammal szórakozna és abból akarná kiolvasni a jövőt. Mármint csoda farkam van, igen, de komoly pénzeket kell ám fizetni egy jövőbe látásért. Hm. Ez úgy hangzik mintha ribi lennék. Szép is lenne, állnék a sarkon cicifixben meg mini szoknyában egy kendővel a fejemen és fennhangon beszélnék a jövő rejtelmeiről. Én lennék a kettő az egyben, gyors menet az utcán.

Kakashi megindult felém én pedig ijedtemben lelöktem az Uchihát a padjáról. Hallottam ahogy ijedtében levegő után kap majd megnyugodva kissé halkan felsóhajtva megdörzsölte a szemét és mikor felfogta mi történhetett, mérgesen felnézett rám.

– Hm.. – mosolyogtam rá, aztán a sensei felé pillantottam. Kakashin már rajta volt a maszkja, nehogy Itachi meglássa az arcát. Fogalmam sincs minek takargatja. Egyesek szerint bacifób, de egészen biztos vagyok benne hogy nem az.

Itachi felállt és körbe nézett a teremben majd mikor konstatálta hogy rajtunk kívül nincs bent senki már épp a táskájáért nyúlt volna és nagyon úgy tűnt hogy távozni készül, de ekkor felkiáltottam. – Hé, Menyét! Mit szólsz egy beszéd leckéhez? Hm? – kérdeztem hirtelen és elkaptam a karját két oldalról ami miatt a szemöldökét ráncolva meredt le a kezeimre. Sietve elhúztam őket és emlékeztettem magam, hogy milyen pocsék álomőrző vagyok, de hé! A seggem védelme fontosabb, ezért nem hibáztathatnak. Itachi felsóhajtott mint aki megadja magát a hülyeségemnek. Valószínűleg elég kínosan nézhettem ki ahogy próbálom visszatartani, ha még az ő jég szíve is megszánt. Arra számítottam, hogy hn-ögve lelép vagy max átrendezi az arcom, de furcsa mód csak bámult rám. – Öhm.. Lássuk csak milyen szavakat nem hallottam még tőled.. Abból elég sok van.. Akkor legyen az hogy galamb.

– Miért pont galamb? – kérdezte Kakashi akinek nagyon nem tetszett hogy az Uchiha még mindig ott álldogál.

– Passz. Na gyerünk Itachi mond ki hogy „galamb” – néztem rá amiért csak egy tipikus Uchiha pillantást kaptam, ami egyszerre volt jeges mint a neve és tüzes ami kémiailag is lehetséges, de ez egy ember szemében durván rémisztő.. Lenne, egy átlag embernek de én átlag feletti vagyok. Erre ő is rájött mert felsóhajtva lenyugtatta magát aztán újra rám meredt. – Ne már Itachi, mond szépen hogy „galamb”. – tettem csípőre a kezem de Itachi pillantása most azt üzente, hogy vagy nem hall (ami új szuperképességeinek eggyike lehet) vagy csak szimplán nem érdeklem, mert úgy bámult mintha egy ufó lennék akit fel akar boncolni. Tehát valamilyen szinten mégiscsak érdeklem. Akkor ezek szerint csak nem hall. Szegénykém, a hallási képességét is elvesztette végkimerültségében? (Igen ez valószínűbb mint a szupererő.)

– Itachi ha kellően felébredtél, menj a következő órádra. – de Itachi neki sem válaszolt vagy reagált csak bámult rám. Kakashi felsóhajtott, gyanítom ő sem tud mit kezdeni az Uchihával.

– Szerintem meghalt, hm. – motyogtam majd lehajolva felvettem a táskáját és a vállára tettem, majd kisebb gondolkodás után megfogtam a kezét és a táska pántjára kulcsoltam az ujjait. Hagyta! Morcosan nézett rám, de hagyta! – Ugyanott lesz óránk, vele megyek. Hm. – jelentettem ki és megfogva Itachi másik karját noszogatva meghúztam mire elindult. Kakashi felsóhajtott de nem állított meg minket bár elég dühösnek tűnt. Lehet jobban jártam volna, ha most azonnal letudom ezt a beszélgetést de túl ideges vagyok a dugáshoz, vagyis a halálhoz.

Itachi a folyosón már nem viselkedett úgy mint egy hulla és szépen sétált noszogatás nélkül is így felmerült bennem a gyanú, hogy valamit sejthet Kakashival és velem kapcsolatban. Közelebb hajoltam hozzá és az arcát tanulmányoztam de ellépett mellőlem és gyilkos pillantásokkal üzente, hogy maradjak tőle távol. Tanácstalanul felsóhajtottam. Nem hiszem hogy tudna bármit is. Akkor undorodva nézne rám nem pedig úgy mintha elvettem volna a csokiját. Bár nem téved, néha tényleg kilopom a táskájából a nasijait.

– Tudod most tudtodon kívül de megmentettél. – osztottam azért meg vele egy kisebb fejleményt, vagy csak abban reménykedtem, hogy ennyiből megérti majd, hogy az osztályfőnökünk molesztál engem. Így nem kéne szóban segítséget kérnem, a lelkiismerete majd.. Komolyan olyasmire akarom bízni a sorsom, ami nem is létezik?

– Hn.. – ez kábé azt jelentette hogy „Na ne mond, mintha érdekelne..”. Erről ennyit. Minden bizonnyal azt hiszi egy leszidástól mentett meg. Ha csak ennyi lenne..

– Tudom-tudom.. – legyintettem vidámságot tettetve majd leültem egy szabad padra. A menyét is leült mellém majd elővette a telefonját és azt kezdte nyomkodni.

Most hogy így belegondolok az óráim több mint felében egy teremben vagyunk Itachival.

– Te nem rendőr akarsz lenni? – nem vesztegette az energiát azzal, hogy válaszoljon szóval felsóhajtva dőltem a falnak és a profilját nézve gondolkodtam azon, hogy a fenébe lehet ennyi közös óránk és hogy egy rendészetis jövő felé tartó Menyét miért emelt művészettörténelmet akar tanulni, főleg úgy, hogy borzalmasan rajzolt. Bár attól, hogy nem tud rajzolni, még szeretheti a művészetet.

A telefonom el kezdett rezegni a zsebemben. Meg se nézve emeltem a fülemhez.

– Ön a legszerencsétlenebb embert hívta. Ha tudni akarja hogyan bassza el gimnazista életét kérdezzen bátran. A morgás után hagyjon üzenetet. – Itachi orra alá tettem a telefont és erősen bokán rúgtam mire dühösen felmordult és morcosan bámult rám miközben lehajolva megdörzsölte a lábát a fájó pontján, én pedig közben visszavettem magamhoz a telefont.

– Már nem vagyok gimnazista, de ha az egyetemi évekhez tudsz valamit akkor mondhatod. – hallottam meg Sasori vidám hangját. Mi a szöszi? – Ez egyébként ki volt? Csak mert pontosan tudom milyen a morgásod és az nem ennyire lelombozó. – ez többféleképpen is beteg.

– Öhm.. Nem vagyok biztos benne hogy jó számot hívott. Megmondaná kit keres? Hm.. – kérdeztem és felálltam hogy arrébb mennyek attól a pár diáktól akik a biosz terem előtt ácsorogtak.

– Sasori vagyok Deidara és téged kereslek. – remek..

– Honnan tudod a számom? És miért..? Figyelj, totál ki voltam ütve másnap meg sokkban voltam szóval bármid is tűnt el, azt ne a szüzességem mellett keresd. – suttogtam és hátrapillantottam, hogy nem hall-e senki. – És honnan tudod a számom? – részegen azt is megadtam volna? Ez egy újabb őrültségi fokozat. Jobban belegondolva telefonáltam ismeretlenekkel a híváslistám szerint.

– Elkértem Kankuroutól. – megtorpanva bámultam magam elé.

– Elkérted?

– Részlet kérdés.

– Gondoltam.. hm.. De miért hívtál fel? – kérdeztem enyhe idegességgel a hangomban.

– Nem azért hívlak mert lopással vádollak, nyugi. – máris megnyugodtam, ja várj.. Nem.

– Akkor miért? – te jó ég, biztos nemi beteg és most akar szólni hogy menjek el dokihoz! Tudhattam volna bassza meg! Egy hatalmas piros zászló van a fején!

– Mindegy. – kurvára nem mindegy! – Ma délután úgy öt körül ráérsz?

– Nem. – ha nem tudom, nem létezik. – Miért? Hm.. – átkozott kíváncsiság.

– Beszélni szeretnék veled.

– Addig stimm, de miről? – gondterhelten felsóhajtott. Ch! Itt én vagyok a gondterhelt!

– Személyes téma. – mondta komoly hangon.

– Kezdjek félni? Hm?

– Nincs rá okod. – ezt erősen kétlem. Mégis csak lefeküdtünk egymással. – De akkor ráérsz?

– Nem. És most mennem kell. Szia. – kezdtem búcsúzkodni.

– Várj már hülye! Akkor mikor érsz rá?

– Nem tudom. Majd hívlak. – hazudtam és le tettem a telefont. Vissza baktattam Jégcsaphoz aki felém sandított mikor leültem mellé én pedig egy világfájdalmas sóhajjal néztem rá.

– Soha ne legyél dögös. Nagyon fárasztó. – bólogattam ő pedig a szemöldökét ráncolva nézett rám. – Tudom, hogy szar ízlésed van, nem veszem a szívemre, hogy nem vagyok az eseted. – paskoltam meg a térdét és hátra döntöttem a fejem. Mikor Itachi bokán rúgott fájdalmasan feljajjdultam és dühösen meredtem rá de ő addigra már újra elmerült a telefonjában. Oda pillantottam és a szememet forgattam a tényen, hogy sakkozással üti el az idejét. – Lépj a D2-re. – javasoltam amin a szemöldökét ráncolta mikor észrevett valamit amit én nem és unottan felemelte a fejét.

– Hn.. (Csak mondtál valamit..)

– Ja. – bólogattam. Az igazság az.. Hogy nem tudok sakkozni.

5. rész - Bánja faszom, csináljuk!