Az örökség 8. rész

 Levi

Egyszerre akartam, hogy jobban legyen és hogy maradjon lázas. Fáradt voltam de mikor a homlokára simíthattam a kezem ami árasztotta magából a hőt, miközben a szemei láztól csillogtak, olyan volt mintha ébren álmodnék. Szerettem ezt az érzést, ezeket a pillanatokat, de közben a tudat, hogy a szervezete a betegsége ellen küzd ami gyötri..

Bűntudatom volt amiért kihasználtam ezt a védtelen állapotát. Pedig még így is erősnek tűnt, rendíthetetlennek és legszívesebben arcon rúgtam volna amiért még izzadtan és bágyadtan is ennyire vonzó. De elvetettem az ötletet, mégis csak a főnököm. És amúgy sem lenne ronda egy cipőtalplenyomatával az arcán, még akkor sem ha saras nyomot hagy maga után. Tekintetem a saját bakancsomra tévedt. Tökéletesen tiszta. Szóval az ötletem háromszorosan is megbukott.

– Gessze! – nyújtotta felém a karjait Eren de olyan parancsoló éllel, hogy idegesen megrándult a szemöldököm.

– Ha így kéred, biztos nem veszlek fel. – közöltem kíméletlenül mire megremegett a szája, de ordítás és sírás helyett csak bámult rám és nagyon úgy tűnt, hogy gondolkodik.

Mikor először mondtam neki ellent, üvöltött. Összefüggéstelenül ordítva követelte, hogy adjam oda neki a konyhakést. Azután sírt, csak úgy vöröslött az arca és folyt a könnye meg a taknya. Azt sem hagyta hogy megtöröljem az orrát egy zsebkendővel, elkapta a kezem és nem engedett el.

– Kérlek! – nyújtotta felém újra a kezeit én pedig lehajoltam érte és a karjaimba vettem. Hozzám bújt és néha erősebben néha gyengédebben szorította a kezeit a vállamra. Aludni fog, olyankor csinálja ezt a kezeivel.

Idővel ugyan megtanulta, hogy mikor azt mondom veszélyes, akkor marad és nem nyúl hozzá ahhoz amire rámutatok. Viszont ha valamire nemet mondok, az kicsit bonyolultabb a számára. Mikor látja hogy gumikesztyű van rajtam, tehát erős vegyszerekkel takarítok, akkor az a „nem” szintén a veszély egyik formája. Mikor magas helyen állok akkor sem emelem fel, mert távol vagyok tőle és épp tele van a kezem, ő pedig biztonságban van, nincs vészhelyzet ami miatt le kéne tennem amit épp csinálok. Ezt nehezen tudja még értelmezni. A köztünk lévő távolságot jelző tényezőket ilyenkor utálja és bár nem értem mit mond a széknek vagy a létrának, biztos vagyok benne, hogy nem túl kedves dolgokat.

És amikor követel.. Erre nemrég kezdtem nemet felelni. Az a módszer, hogy bár eleget teszek annak amit akar, de közben finoman jelzem, hogy máshogy kell kérnie, nem vált be. Ha viszont szúrós szemmel nézek rá és nem mozdulok, akkor tudja, hogy valami mást várok. Eren okos fiú.. Csak nagyon akaratos.

– Hanji Zoe megérkezett! – hallatszott a vidám hang a bejárati ajtó felől, mire Eren a hang irányába fordította a fejét.

– Veszély! – jelentette ki amin elmosolyodtam.

Hanji csakhamar megtalált minket és nem volt egyedül. A kisfiú neve Armin, láttam már egyszer-kétszer még régebben de mindig csak futólag. A kisfiú még állig be volt öltözve és akkora sapka volt a fején ami szinte eltakarta a szemét. Letettem Erent, hogy átvegyem Hanjitól de ő csak legyintett, leültette a kanapéra és elkezdte lehámozni róla a téli kabátot meg az overált. A cipőiket minden bizonnyal levették még az ajtónál, mert egyikükön sem volt rajta.

Armin szőke haja összekócolva bukkant elő a sapkája alól ami miatt úgy nézett ki, mint egy őrült kis professzor. Hanji nevetésben tört ki mikor meglátta mire a kisfiú is nevetni kezdett.

A lábszáramnál nyomást éreztem így lepillantottam. Eren a nadrágomat markolva ölelte át a lábam és úgy figyelte őket.

– Kérsz kávét? – fordultam Hanji felé de csak azután jutott eszembe, hogy ő sokkal inkább otthon van itt mint én. Egy ilyen kérdést akár annak is vehetne, hogy pofátlanul házigazdaként viselkedem. A kérdés maga is csak azért merült fel bennem, mert sokáig dolgoztam abban a kávézóban.

– Elfogadom, köszönöm. – mosolygott rám én pedig bólintottam és Erennel a lábamon elsétáltunk a konyhába. Azonban miközben elkészítettem a kávét, továbbra sem engedett el, sőt, már a lábait is átkulcsolta a bokámon és teljes súlyával belém csimpaszkodott.

– Eren. – éreztem hogy mozogni kezd a neve hallatán. – Menj játszani. Armin biztos örülne neki. – a szorítás erősödött, de nem mondott semmit.

– Látom új kedvenc helye van. – jegyezte meg Hanji én pedig feléjük pillantottam. Armin egy könyvet ölelt magához és kissé Hanji lába mögött bujkált miközben Erent és engem nézett.

– Kérsz cukrot vagy tejet? – általában megjegyzem ki hogy szokta inni a kávéját, de Hanji mindig máshogy itta mióta ismerem, és Erwin ízlése is változó. Mondott valamit arról, hogy a különböző kávék, különböző ízvilága miatt.. A felét sem értettem. De Hanji ennél azért egyszerűbb, legalábbis ezen a téren.

Ha fáradt, feketén kéri, ha édesre vágyik sok cukrot tesz bele és ha fáj a gyomra tejjel önti fel.

– Nem kérek bele semmit. – mosolygott rám majd előre hajolt Eren felé. – Eren, nézd milyen szép könyvet hozott Armin. Direkt azt választotta amiben nagy cicák vannak. – mosolygott rá majd a nyomatékosság kedvéért karmokat imitált az ujjaival és oroszlán üvöltést hallatott. Szerencsére nem olyan hangosan és inkább gyerekmesébe illő hangutánzás volt. Bár hallottam már állathangokat kiadni amikor épp nem gyerekeknek szánta.

– Armin, próbáld meg te is. – nézett a kisfiúra Hanji, mire ő mély levegőt vett és mintha csak attól félne, hogy elmúlik a bátorsága, szaladva-totyogva sietett Erenhez majd felé tartotta a könyvet.

– Nézzük együtt! – mondta csillogó szemekkel és elmosolyodott, mintha nyert ügye lenne. De Eren elfordult tőle és a vádlimnak vetette a homlokát. Armin csalódottan nézett fel rám.

– Eren most álmos. – védtem ösztönösen mind a kettejüket. Bár nem hazudtam, tényleg elég nyűgös és nemsokkal ezelőtt majdnem el is aludt. Megsimogattam Armin fejét. – Csináljak neked kakaót? – lelkesen bólintott én pedig Erenre sandítottam. – Eren? – dacosan figyelmen kívül hagyott. Mind a kettejüknek készítettem egy-egy bögrével és ahogy arra számítani is lehetett, mikor Eren megérezte az illatát, szégyenlősen jelezte, hogy szeretne ő is.

– Jól bánsz a gyerekekkel. – jegyezte meg Hanji de nem éreztem úgy, hogy reagálnom kellene. Nem fogok szerénykedni és nem fogok köszönetet mondani sem. Nem gondolom, hogy olyan jól bánnék velük, de Erent már ismerem. – Armin szülei elutaztak ezért most én vigyázok rá. Kicsit hirtelen jött, de gondoltam hátha Erent is érdekelné egy bábelőadás. Kis ovisoknak meg bölcsiseknek való mesét adnak elő.

– Értem.

– Ha gondolod nyugodtan mehetsz. Még megvárom Erwint, aztán szedelőcködünk. – az órára pillantottam. Nemrég ment el a buszom, a következő két óra múlva indul. – Melyik busszal szoktál menni?

– Az hetvenötössel. – kínosan nevetve vakarta meg a tarkóját.

– Hamarabb kellett volna szólnom. – mondta de mivel látta hogy nem zavar elmosolyodott.

Valójában ez még jól is jön. Így legalább alkalmam nyílik beszélni Erwinnel.

Miután Erwin meggyógyult, rengeteg pótolnivalója akadt, pedig javarészt e-maileket intézett az ágyából mikor nem figyeltem és telefonon is sokat beszélt mikor nem volt annyira rosszul.

Mikor lett volna némi ideje vagy túl fáradtak voltunk a beszélgetéshez, vagy hirtelen kerülni kezdtük a dolgot és helyette vagy úgy tettünk mintha semmi sem történt volna. Eren előtt nem csókoltuk meg egymást de mikor akadt egy-két pillanat mikor ketten tudtunk maradni.. A csókolózás jobb ötletnek tűnt, mint a beszélgetés.

Hanji valamilyen csontokról kezdett el beszélni meg valamilyen filmről.

Elhallgattam egy darabig, mikor észrevettem, hogy ki a leglelkesebb hallgatója. Armin csillogó szemekkel szinte lélegzetvisszafojtva hallgatta Hanjit. Erenre sandítottam aki szintén az előadást hallgatta, az ajkai résnyire nyitva maradtak és pislogás nélkül meredt rá. Pont úgy nincs fogalmuk az egészről mint nekem, mégis leköti őket. Egy kisebb elismeréssel néztem a régészre aki lelkesen gesztikulálva élte bele magát a beszédbe.

Nem sokkal később Erwin alakja bukkant fel a konyhaajtóban és mosolyogva köszönt mindenkinek. Hanji lelkesen tisztelgett felé amit a két gyerek ügyetlenül leutánzott, csak épp maguk elé meredve, így olyan volt mintha a kakaósbögréjüknek tisztelegnének.

Armin mosolyogva fordult Eren felé, de nem úgy tűnt mintha őt érdekelné a szőke hajú kisfiú. Épp egy pillantást vetett rá, majd Erwin felé fordult és kinyújtotta felé a kezét, hogy vegye fel őt. Erwin a karjaiba kapta és megpuszilta a fejét.

– Mikor kezdődik az előadás? Elvigyelek titeket? – kérdezte Hanjitól aki az órájára pillantott.

– Nem szükséges. Elsétálunk.

Miközben Hanji elkísérte Armint a mosdóba, mi felöltöztettük Erent. Gyorsan repült az idő és mire észbe kaptam, már az ajtóban álltunk és néztük ahogy lassan elindulnak a havas úton. Hanji a kezüket fogta és épp ígéretet tett nekik, hogy ha visszafelé még világos lesz, akkor építenek együtt egy hóembert. Armin lelkes volt, de Eren csak bámult maga elé majd felénk fordult a válla felett. Integettem neki ő pedig szomorúan vissza integetett. Remélem nem úgy értelmezi az elköszönésemet, hogy többet nem találkozunk.

– Legszívesebben utána mennék és megint megölelgetném, de nem akarom, hogy azt higgye többet nem jön vissza ide. – mondta Erwin én pedig felpillantottam rá.

– Ma voltál a bíróságon ugye? – kérdeztem ő pedig kelletlenül bólintott. Szóval még mindig nem kapta meg a teljes felügyeleti jogokat. Így is csak azért maradhatott nála, mert bizonyítani tudta, hogy ismeri az apát és hogy családtagok még ha nem is vér szerint. Eren apja, Erwin unokatestvérének volt a férje, de a nő meghalt, a közös fiukat pedig a nagyszülők nevelik. Ennek ellenére még egyszer sem találkoztam vele. Bár Erwin anyja ki nem állhat, szóval az is lehet, hogy ezért nem hozta el mikor itt vagyok.

Mikor eltűntek a látóterünkből, csak akkor mentünk vissza a házba. Erwin kérdés nélkül teát készített nekem és a kezembe nyomta a gőzölgő bögrét. Az ujjai az enyémekre simultak ő pedig lehajolt hozzám és gyengéden végig simította ajkaival az enyémeket, lágy csókot kezdeményezve. Elengedve magam adtam át magam a rám törő kellemes nyugalomnak és a perzselő csóknak ami beleremegett a szívem.

Eleinte küszködtem ezekkel az érzésekkel, de mikor rájöttem, hogy nem csak a láz miatt néz rám úgy, ahogy, beszüntettem a gondolkodást. Hiba volt, elvégre majdnem lefeküdtem egy lázas beteggel, ki tudja hogy terheltem volna ezzel a szervezetét. De most már jól van és kettesben maradtunk..

Ahogy szabad kezemet a tarkójára simítottam ezzel ösztönözve a folytatásra, ő a jobbjával a derekamra simított és közelebb vont magához. Olyan természetesnek éreztem a mozdulatainkat, a csókunkat, mintha az hogy férfiak vagyunk nem számítana. Valójában nem is volt olyan lényeges.

Mikor elvált tőlem, még mindig tartotta a közelséget és elmosolyodott. A fejemet a mellkasának döntöttem és szinte éreztem ahogy dörömböl a szíve.

Letettem a bögrét a pultra és immár mindkét kezemmel át tudtam karolni. Felemeltem a fejem és olyan közel dőltem hozzá, hogy a testünk szinte teljesen összesimult. A kezei közé fogta az arcomat és olyan hevesen csókolt meg, mintha bármelyik percben eltűnhetnék. Éreztem a megfeszülő izmait a kezem alatt, a szíve dobbanásait a mellkasomnál amire válaszul az én szívem is hasonlóan kezdett dörömbölni, mintha falak választanák el a szíveinket. Falak amik bordákból, izmokból, inakból, húsból épültek.

Ujjaimat az inge alá csúsztattam a nyakánál. Éreztem ahogy beleborzong, de mintha épp ez térítette volna észhez, elhúzódott és lehunyva a szemeit mély lélegzetet véve nyugtatta magát. Legszívesebben visszarántottam volna magamhoz, de nem tettem semmit. Nem lett volna tisztességes ledönteni a lábáról és a saját vágyaimnak engedelmeskedni. Túlságosan szerettem azt az érzést mikor mindketten olyan ösztönös és természetes mozdulatokkal vettük birtokba egymást. Ezt az érzést nem akartam elveszíteni.

– Komoly kapcsolatot szeretnék. – vágott bele a közepébe én pedig lefagytam.

09. rész