Sziklarejtek árvája 58. rész

 Az izomcsomóm imád téged.. Minden rendeződni látszik?

Az arcom jobb oldala erősen zsibbadt és a jobb vállam is erősen hasogatott. Elnyomva egy fáradt sóhajt, megembereltem magam és tovább írtam a kérelmet, hogy végre önálló lehessek. Ezt a procedúrát már egyszer végig csináltam, de most kezdhetek mindent elölről. Pedig nem is csináltam semmit.. 

– A terapeutád még mindig nem akar segíteni? – kérdezte Sasori mire csak leintettem. A válasz ugyanaz mint a múlthéten vagy két hónappal ezelőtt. A pasas nem egy jótét lélek aki azért választotta ezt a szakmát, hogy segítse az olyanokat mint mi. Azért lett terapeuta mert kibaszott kíváncsi. Rohadtul leszarja mit tesz velünk, vagy hogy jobban leszünk-e vagy sem. Amíg kielégíti a kíváncsiságát addig teljesen elégedett. Viszont minket csak azért vállalt el, mert ismeri az apánkat és plusz pénzt kap azért, hogy foglalkozik velünk. Hülye lenne keresztbe tenni egy magas rangú rendőrnek, és lemondani a bónuszról csak azért, hogy mi felelhessünk magunkért. Pontosabban, hogy én felelhessek magunkért.. Dühösen fejeztem be a gépelést és letettem magam mellé a laptopom. Sasori felpillantott rám a könyvéből. Valami irodalmi cucc amit újra olvas, mert szüksége lesz rá valamelyik zárt helyi vizsgáján. Megdörzsöltem az orrnyergem és egy pillanatra lehunytam a szemem. Aah.. Vajon megéri ez az egész amit teszek? Tobi nem olyan nyámnyila mint amilyennek tűnik, de azért elég nehezen viseli mikor apánk leszid minket. Talán azért érinti ennyire rosszul, mert Tobi szereti az apánkat, velem ellentétben.. – Hogy tudod elérni, hogy Tobi ne jöjjön elő? – kérdezte Sasori mire kinyitva a szemem rá pillantottam. Ha azt mondanám, hogy ő és én barátok vagyunk az nem egészen lenne pontos, de nem áll távol a valóságtól. Bár elég ironikus, hogy csak azután kezdtünk el ténylegesen barátokká válni, hogy összejött Deidarával, aztán pedig szakítottak. És pont ez az oka annak is, hogy még sem vagyunk teljes értékű barátok. Hisz mégis csak azzal az emberrel kavart akit szeretek. 

– Annyira azért nem súlyos a személyiségzavarom, mint a filmekben vagy a könyvekben. – legalábbis nagyon ritka, hogy kiessenek dolgok és csak néha veszi át az irányítást a testem felett. Főleg akkor mikor nagyon labilis vagyok, vagy ha a szívem majd megőrül egy bizonyos szőke miatt. És ha már Deidara.. – Miért estél neki úgy tegnap? A konyhában. – bár nem szívesen adok igazat Hidannek, de Sasori tényleg nagyon idiótán viselkedett ami egyáltalán nem jellemző rá. 

– Felidegesített. – zárta volna rövidre de ő is látta rajtam, hogy nem igazán vagyok megelégedve ennyivel. Letette a könyvet és hangosan felsóhajtott. – Én nem vagyok olyan mint te. Nem tudom elviselni, hogy az akit szeretek valaki mással van együtt. Gőzöd sincs róla milyen érzés volt együtt lenni vele. – hát azért vannak sejtéseim. És nem hiszem, hogy ha meg tapasztaltam volna Deidara figyelmét és szeretetért, akkor az feljogosított volna az erőszakos viselkedésre. Senkivel szemben nincs jogunk így viselkedni! – Nem akartam elengedni mégis elhagyott. Nem adott esélyt arra hogy jóvá tegyem a hibáimat. 

– Igen, tudom. – ezt a kört már átfutottuk. De a mentegetőzést már rohadtul unom. – Az zavart a leginkább, hogy tudtad, nem téged szeret és hiába próbálkoztál ez nem változott. Aztán jött a képbe a nagyid meg az exed. 

– De hiába van magyarázat arra mit miért csináltam, attól még hibáztam. Csak dühít, hogy miközben én padlón vagyok ő arról panaszkodik, hogy mennyire boldog Itachival. 

– Elég feltűnően vagy féltékeny ugye tudsz róla? 

– Leszarom. – na igen, ez várható volt. – Szoktál beszélni Kakashival? – kérdezte mire csak a szememet forgattam. 

– Az azért elég nagy túlzás, hogy szoktam.. 

– Ugyanaz a terapeutátok? 

– Nem, a két doki tök más. Akinél mi vagyunk az kifejezetten ránk specializálódott és a különböző személyiség zavarokra. Ő dühkezelés miatt jár valakihez. – meg ha jól rémlik gyűlésekre is eljár. Veteránok vagy mik.. Annyira azért nem figyeltem. 

– Hülye kérdés volt. Ha ugyanaz lenne a terapeutátok, akkor nem mondtad volna, hogy tőle kérjem el a számát, hanem megadtad volna te. – na igen, ez meg másik. – Nem bírom a pasast. – ezzel nincs egyedül. Annyira idegesítő mikor okoskodik és mintha direkt szívózna velem. Elvileg remek tanár de egy jó tanár nem érezteti azt a diákjával, hogy egy idióta nem? Még az incidens előtt találkoztam az apámmal, hogy mégis csak tartsuk a kapcsolatot és akkor vetette fel, hogy keresett egy magántanárt. Nem akartam menni, de már előre kifizette és akármennyire próbálok saját lábra állni, ez nem megy varázsütésre. A terapeuta elég drága, az egyetem sem olcsó és egészen idáig sehol sem találtam munkát. Mindenhol elhajtottak. Csak tudnám mit csinálok rosszul.. A bejárati ajtó csapódására felkaptam a fejem és mikor Kisame köszönését hallottam, felálltam az asztaltól és kimentem hozzá a folyosóra. Épp a cipőjét rúgta le mikor megpillantott. 

– Jó hogy jössz. Megkérdeztem a főnököt, hogy miért nem akart alkalmazni. – meglepetten pislogtam rá, hisz nem gondoltam volna, hogy utána érdeklődik. Elvégre nekem már mondták, hogy sajnos nincs hely az uszodában és amúgy is előtte le kellett volna tennem egy úszómesterit, meg valami elsősegély cuccot. 

– Azt mondta nincs felvétel nem? 

– Neked nincs felvétel. – ez megint csak meglepett. Miért vagyok én más mint a többie.. oh.. 

– Tobi miatt? 

– Az apád miatt! – valahogy nem igazán tudok lépést tartani vele, pedig tök logikus amit mond és én mégis.. Nem értem. – A főnök azt mondta, hogy ismeri az apádat és tudja, hogy megbízhatatlan vagy és kilengő. Az a nyomorult azt terjeszti rólad már évek óta, hogy a személyiség zavarod miatt semmire sem vagy képes! 

– A főnököd? – miért terjeszt rólam ilyet? 

– Az apád! – ja az már más. Most komolyan, mi van velem? Kisame dühösen fújtatott és engem méregetett amit szintén nem tudtam hova tenni. – Azt mondtam a főnöknek, hogy kezeskedek érted, de így sem akart felvenni. Nem akar rosszban lenni a fateroddal. – grimaszolt dühösen. 

– Hagyd a fenébe. Ha az apám rád száll téged is kirúgnak és az életben nem találsz munkát Konohában. Sem a környéken.. Sajnálom hogy belekevertelek. 

– Miről beszélsz? Én húztam be az apádnak. Mert be akartam húzni neki! Ha nem rólad lett volna szó, akkor is megteszem. – került ki és biztatóul vállon bokszolt. – Amúgy meg ne sajnálkozz. Ha már mindenképp mondani akarsz valamit akkor inkább köszönd meg, bár az is tök felesleges. – indult el a szobája felé. 

– Köszönöm. – szóltam utána mire elröhögte magát és behúzta maga mögött az ajtót. Sasori a folyosón állt és karba font kezekkel döntötte hátát a falnak. 

– Mihez kezdesz most? 

– A rokonaim közül egyedül Itachiék családja áll mellettem, de sem Fugaku sem Mikoto nem akar balhéba keveredni. Szóval ez veszett ügy. Egyenlőre beküldöm a kérelmet és munkát keresek. – már így is sokkal tartozom Kakuzunak amiért hagyta, hogy ingyen lakjak itt. Mondjuk elég szigorú, és rendesen megdolgoztat azért, hogy itt élhessek. Én takarítok, futkározok Hidan után, bevásárolok, főzök és minden egyéb amihez épp nincs kedve senkinek. Márpedig takarítani sosincs kedve senkinek. Ha már itt tartunk, lassan ki kéne mosnom az ágyneműket is.

Reggel mikor felkeltem, úgy gondoltam jó ötlet elrángatni Itachit a plázába, de rohadtul nem úgy alakult ahogy képzeltem. Fejben le tudom játszani, hogy egymás kezét fogva sétálgatunk és beülünk egy mozira, aztán beszélgetünk róla és együtt kajálunk, meg más szokványos dolgok. Aha.. Fejben. Noss a képzeletemben én egy profi shinobi vagyok aki bármit fel tud robbantani. Egy másik vágyálmomban pedig profi festő művész vagyok és mindenki sír a gyönyörtől a munkáim láttán. Na igen, másoknak nedves vágyálmaik vannak, nekem meg ez.. De az a lényeg hogy ami a fejemben működik az a valóságban nem. Vagyis nem tudom. Erősen rákoncentráltam az asztalon lévő szalvétára, hogy felrobbantsam az elmém segítségével. Robbanj! Most!... Akkor.. MOST! Á fasz ki van.. Feladom. Oh.. Meglepően gyorsan feladtam. Lehet ha évekig próbálkoznék egyszer csak sikerülne nem? De akkor másik képességet kéne kitalálnom.. Vagy jobban meg kéne alapoznom ezt a robbantás dolgot. MOST! 

– Hn? (Mit ártott neked az a szalvéta?) – szomorúan hajtottam a fejem az asztalra, majd duzzogva pillantottam fel Jégcsapra aki kérdőn ráncolta a szemöldökét. 

– Ebből a szögből olyan mintha tokád lenne. 

– Hn. (Akkor nézz másik szögből.) – hünnögött majd elgondolkodva ingatta meg a fejét. Vajon mire gondol ilyenkor? Mindegy.. Igazából hazudtam, egyáltalán nem tűnik úgy mintha tokája lenne ami amúgy tök idegesítő. Nekem van egy kicsi és idegbajt kapok tőle mikor Naruto azt hiszi vicces szóvá tenni és összemérni melyikünk feje a nagyobb. Hát az övé! A csíkok kövérítik. Egy halvány mosollyal néztem ahogy Itachi másik szögbe fordítja a fejét majd saját magát szidva inkább vissza. Most értem mi jár abban a sötét kis buksijában. „Mi a francért érdekelne engem hogy tokám van? Ha megtámasztom a könyököm az asztalon és.. Nem! Egyrészt, nem fogom takargatni, mert.. Mert nem! Ahh mekkora érvelés, miért vagyok ilyen hülye?” Ez csak egy apró csínynek sem nevezhető piszkálódás volt, de el sem tudom gondolni milyen jól esik.. Annyira szemétnek érzem magam. 

– Hazudtam. Nincs is tokád. – mondtam el az igazat, majd elé toltam a saját tálcám, rajta a sült krumplival. – Edd meg. Ha végeztél veszek még neked. Sok sajttal meg mindennel. – mosolyogtam. Felhizlalom! Együtt fogunk szumózni! Mi leszünk a gömböc páros. A jövőbeli romantikus képek kezdenek változni. Két kis gömböc ül a parkban, egy-egy padon. Galambokat etetünk és boldogan mosolygunk egymásra. Nagy nehezen felkecmereg a padról és nekem is segít felállni, majd kézen fogva indulunk meg a közeli hotdogos felé, hogy felfaljuk az összes kaját és a kis kocsit is. Romantikus történetek írására születtem! 

– Most azt tervezed hogy felhizlalsz? 

– Igen. De ne aggódj, veled együtt hízok én is. – emeltem fel a fejem az asztalról és mosolyogva toltam hozzá még közelebb a krumplit. De Itachi a kaja helyett engem bámult és nem tűnt túl vidámnak. Úgy tűnik nem tetszik neki az ötletem. Oké akkor egy kis tokával is beérem, nem kell szumósra híznia.. Reménytelen vagyok. – Te nem érzed magad kellemetlenül? Mármint régebben is voltak jó pillanataink, de most az is olyan messzinek tűnik. Amit a múltkor mondtam, a többieknek arról, hogy veled szeretnék lenni azt komolyan gondoltam, de most nagyon kínos és nem igazán tudom hogy változtassak rajta. – magyaráztam mire felsóhajtott, felállt az asztaltól és kibaszottul itt hagyott. Enyhén tátott szájjal meredtem utána. Ez most mi a fasz akart lenni? A telefonját itt hagyta és a kulcsait is. Vigyem utána vagy mi? Becsukva a számat igazgattam meg a frufrum zavaromban. A múltkor is csinált valami ilyesmit a tropicariumban. Épp azon tépelődtem a cápákat bámulva, hogy biztos jó ötlet volt-e oda menni, de mikor elkezdtem hozzá beszélni és felé fordultam, nem volt ott.. Nem volt ott ahol hagytam! Vagyis magam mellett! Aztán elkezdtem forgolódni hogy merre lehet és már épp elkezdtem volna kérdezgetni az embereket, hogy nem látták-e a menyétemet, mikor a semmiből újra felbukkant és a kezembe adott egy üdítőt. Lehet van valami ebben az évekig gyakorolni a szuperképességünk dologban. Ő biztos lopakodást tanult. Várjunk, ugye az én szupererőmet nem pazaroltam el arra, hogy felbasszam mások agyát? Hmm.. Azt hiszem ezt nagyon elszúrtam. Pontosabban a társadalmunk szúrta el! (Mert nehogy már én legyek hibás, érted..) Már kisgyerekként közölniük kéne velünk, hogy ki kell választanunk valami igazán menő képességet és azt gyakorolni mindennap, hogy mások agyának felcseszése helyett tudjunk repülni meg robbantani. Itachi durván 10 perc múlva ért vissza.. Egy szál rózsával. Mi a fasz ez? (Látom hogy virág, de miért???) 

– Hn. (Mondanám, hogy virágot a virágnak, de te nem vagy virág.) 

– Bekaphatod! Igen is virág vagyok! Vagyis hogy.. – nem, én nem a virág vagyok hanem a méhecske. Egy dolgozó here, csíkokkal meg csápokkal és riszálom a nagy csíkos seggem. Nem szégyellik magukat ezek a méhek? Ülj le Deidara, egyes.. A zene hirtelen elhalt és megszólalt azaz idegesítő hang ami jelzi, hogy most mondani fognak valamit. 

– Öhm.. Rendhagyó bejelentés vagyis szám küldés.. – hallatszódott, hogy mennyire zavarban van, a következő pillanatban suttogva megkérdezte valakitől, hogy ilyet lehet-e egyáltalán, majd megköszörülte a torkát és fojtatta, továbbra is kissé bizonytalanul. – Szóval a következő számot, egy pasi küldi a párjának és azt üzeni még neki, hogy.. „Hagyd az őrült elméleteket és legyél olyan amilyen mindig voltál velem. Idegesítő, hangos, őrült de mégis szerethető.” – értetlenül néztem a menyétemre aki a kezembe adta a virágot, majd felvette a telefonját az asztalról. A zene felcsendült és valami rém idegesítő izé szólalt meg.. Valami nyálasan romantikus cucc. A szöveget hallgatva meredtem magam elé, majd a virágra, majd megint magam elé, hogy ez amúgy most úgy komolyan mi a jó édes izé? Valami vén fószer énekelt, lassú hegedű szó mellett. Arról énekelt milyen gyönyörűek voltak fiatalon, de most épp olyan gyönyörűnek látja az imádott nőt mint egykor. Naná, biztos valami pornósztárért rajong. A pornó újság már biztos össze van ragadva a sok nedvtől, de a nő még mindig ugyanolyan rajta. Vagyis majdnem. Itachira néztem, hogy ezt ugye nem ő csinálta, és egy másik hülye szőkéről van szó, de ekkor tudatosult bennem, hogy ő amúgy épp azt videózza, hogy lefagyott a rendszerem. 

– Ez mi a fasz? 

– Hn. (Zene.) – le kéne szoknom ezekről a kérdésekről. Direkt félre érti őket. 

– Miért kamerázol? – már ha tényleg azt csinálja. 

– Hnn.. (Próbálok olyan idegesítő lenni mint te, de nem érzem úgy, hogy sikerült..) – engedte le a telefonját én pedig elnevettem magam. Ezen elmosolyodott és mellém lépve egy rövid csókot nyomott az arcomra. Felé fordítottam a fejem és egy gyors csókot váltottunk. Itachi leült mellém, a zene pedig végre véget ért. 

– Szóval legyek olyan mint voltam? 

– Hnn.. (Inkább úgy mondanám, hogy ne zavartasd magad mikor piszkálni akarsz..) 

– De hát utáltad nem? – erre csak vállat vont. 

– Mégis beléd szerettem nem? 

– Oké, de.. Nem akarlak idegesíteni. A végén még elhagysz. 

– Az mondjuk meglehet. 

– Hé! – mosolyogva fordította el a fejét egy pillanatra. Még mindig eltakarja az arcát mikor nevet vagy úgy igazán mosolyog. Ez nem fair.. 

– Én sosem becéztelek. Mi szeretnél lenni? Mézem? Csuprom? Virágom? – miért kérdezi ezt ilyen komolyan? Egyre jobban felforrósodik az arcom.. Fujj már a tenyerem is izzad! 

– Ne mond ezt ilyen fapofával, így olyan mintha komolyan gondolnád! – ez nagyon ciki.. Még hogy mézem.. Mi a fene van vele? Itachi közelebb hajolt a fülemhez. 

– Nagyon édesen reagálsz. Én kis eresz csatornám. – most nem tudom hogy kínomban könnyezek vagy a visszatartott röhögés miatt indultak meg a könnycsatornáim. Eresz csatorna.. 

– Miért pont..? Mih van…? – röhögtem el magam hitetlenkedve. 

– Én Jégcsap te Eresz. Összetartozunk. – te nem Jégcsap vagy hanem valami szar humorú mutáns űrlény! Kérem vissza a Jégcsapom! Ennek a verziónak elolvadt az agya! 

– Eddig is tudtam hogy folyton rajtam csüngsz, de ez már túlzás. 

– Hnn.. Hn. (Végül is.. Direkt követtem egy hülye szőkét, hátha kiharap belőlem valamit.) 

– Oh.. Szóval a harapásra izgulsz? 

– Hn. (Azt hittem arra te izgulsz.) 

– Húú de perverz vagy. Csak mondanod kellett volna. Menjünk haza, ott harapom meg a tested ahol csak szeretnéd. – álltam fel az asztaltól és zsebre tettem a cuccaim majd felhúztam Itachit a székről, és megvártam míg ő is zsebre vágja a dolgait. 

– Direkt érted félre nem igaz? 

– Direkt próbáltál zavarba hozni, nem igaz? – ezen elmosolyodott és oda hajolva hozzám megint megcsókolt és kedvesen megsimította arcomat. 

– Szeretlek. – oh bazd meg.. A tenyerembe temettem az arcom zavaromban, mikor azonban hallottam hogy halkan kuncog kipillantottam ujjaim közül. 

– Az izomcsomóm imád téged.. És fura helyekre küldi a vért. 

– Hn. (Szólj neki, hogy nagyon hízelgő, de most nyilvános helyen vagyunk.) – hünnögött miközben elindultunk valamerre csak úgy nézelődni a kirakatok között. 

– Hm? (Szólsz neki te?) – a pillantásából értettem, hogy nem. Így is sok zavarba ejtő dolgot művelt már, nem fog a szívemmel kommunikálni, hogy „Hé te kis aranyos, türtőztesd a gazdatestet, mert most eléggé nyilvános helyen vagyunk. A nyilvános pornót pedig büntetik.” Uuuh, hívj aranyosnak! – Mond hogy cuki vagyok! – meglepetten nézett rám én pedig rájöttem, hogy ez hangosan kimondva mégsem tűnik jó ötletnek. – Ne, inkább még sem akarom. – motyogtam zavartan. Most saját magamat hoztam zavarba a fenébe is! 

– Gumimaci. – megtorpanva meredtem rá, de ő ment tovább. Láttam ahogy megrázkódik a válla a nevetéstől. Ez kibaszottul nem ér!

A délután hátralévő részében kínosabbnál kínosabb bókokkal piszkáltuk egymást, és rémesen nyálas, romantikus gesztusokkal csináltunk viccet a filmipari szerelemből. Mikor azonban haza indultunk, felmerült a kérdés, melyikünkhöz vegyük az irányt. Itachi szobatársának, avagy Kisamének így is van elég baja, ne túrjuk ki újra című fejezet után, megbeszéltük, hogy amúgy is elég kínos nekem Sasorival össze-össze futni, szóval hozzánk mentünk. Azonban hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nálunk is gyakran van átjáró ház és ez a mai nap is ilyen volt. Jiraiya épp Narutoval tanult az ebédlőben, mert persze a szőke már az első nap összeszedett pár rossz jegyet. Sasuke nem messze mellettük ült és legnagyobb döbbenetemre olvasott. Persze a két Uchiha rögtön lehünnögött, hogy mégis miből gondolom, hogy az ifjabb Uchiha nem szeret olvasni. Miután leolvastam a borítóról az író nevét és a könyv címét, már nem is voltam annyira megdöbbenve. Scifi. Az író pedig arról híres, hogy remek csata jeleneteket ír. Lövöldözés, verekedés meg ilyenek. Én jobban szeretem a középkori könyveket, amikben nem pisztolyokkal hanem kardokkal vívnak. Na de miután úgy döntöttem volna, hogy neki állok összeütni valamit, Irukába botlottam a konyhában. Aki meg Kibát korrepetálta miközben főzött.. Iruka kedvesen köszöntött és elmondta, hogy még a délelőtt folyamán érkezett és Narutóval karöltve feltakarítottak, meg kimostak két adag ruhát.. Mivel Itachi kint maradt az ebédlőben az öcsével beszélni, így én segítettem Irukának a főzésben. 

– Jól van, mára elég ennyi. – csukta be a matek könyvet Iruka, mire Kiba megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Kiégett az agyam. – panaszkodott amin elmosolyodtam. 

– Annyira nem volt nehéz. Csak néha akadtál el. – pakolta el Iruka a könyveit és Kiba is beleszórta a saját cuccait a táskájába. Iruka telefonja megrezzent, mire akaratlanul is a kijelzőre pillantottam. Iruka megnézte az üzenetet, amit egy kollégája küldött neki. Azt hiszem ő az új tanár aki Kakashi helyére érkezett. Iruka azt mondta, hogy régről ismeri még talán az egyetemről. Már nem emlékszem pontosan. – Elszaladok egy kicsit, addig figyelsz a tűzhelyre? – kérdezte rám pillantva. Csak feltartottam a hüvelykujjam, ezzel is jelezve hogy ezt amúgy kérdeznie sem kell, de persze hogy oké. Miután Iruka lelépett Kibával kettesben maradtunk a konyhában. 

– Történt valami közted és Kankurou között? – vágtam bele közepébe mire zavartan ráncolta a szemöldökét. 

– Gőzöm sincs.. Azután a buli után nála ébredtem, de nem úgy tűnt, mintha csináltunk volna bármit is. – márpedig ha Kankurou mélyen hallgat róla, akkor ott biztos történt valami. – Miért utál engem ennyire? – na ez kissé meglepett. Nem készültem ilyen jellegű beszélgetésre, én csak azt akartam tudni lefeküdte-e vagy ilyesmi. 

– Nem utál.. Annyira.. Vagyis nyilván zavarja, hogy egy srác próbálkozik nála, de alapvetően nem utál. – nem úgy tűnt mint aki hisz nekem. Bár ezért nem hibáztathatom. – Miért pont őt szereted? Vagyis hogy jöttél rá..? – ezt elég nehéz megfogalmazni. Miért pont a legjobb barátomat szereted? 

– Nem tudom. Sokszor azon kaptam magam, hogy őt bámulom. Azt gondoltam, hogy „Húú, de menő!” aztán fura dolgokat csináltam mikor Gaaráéknál voltunk.. – motyogta kínosan. 

– Milyen fura dolgokat? 

– Kérdezgettem tőle mit csinál és úgy tettem mintha érdekelne a fa faragás meg a bábozás. Pedig nem érdekelt csak beszélgetni akartam vele, meg azt akartam, hogy ő is menőnek tartson vagy valami. Aztán mikor azt hittem senki nem figyel, megszagoltam az ágyán lévő ingjét. 

– Ki kapott rajta? – próbáltam visszafojtani a nevetést, de nem igazán sikerült. 

– Na vajon ki? Gaara.. Kibaszott kínos volt. – azt nem kétlem. – De Gaara jó fej volt és nem mondta el senkinek ami várható volt. De azért örülök neki. Aztán nyár elején megkérdezte nincs-e kedvem elutazni hozzájuk Homokrejtekbe. 

– Ekkor vallottad be Kankurounak hogy szereted nem? 

– Ja.. Az is elég gáz volt. 

– Miért? 

– Mikor bevallottam hogy szeretem, vállon veregetett hogy az szar ügy. – ez nem vall rá. Hacsak.. – Részegek volt. – igen így már egész más. – Elkezdte magyarázni, hogy miért nem vagyok neki jó és hogy ő miért nem jó nekem. Aztán valamikor a felénél tök másról kezdett beszélni. Valami sivatagi rovarról vagy miről. – igen ez is eléggé rá vall. Bár főleg azért beszél rovarokról, hogy megbotránkoztassa a lányokat. A nővére fiatalon utálta a bogarakat, és ezzel próbálta zargatni. Mára már megedződött. És az elmúlt négy év alatt már Konan sem fehéredik el ha egy bogarat mutogat neki becsípve. Én azért még mindig ki tudok akadni, de nem azért mert undorodom vagy félek hanem, mert nem érdekel melyik rovarnak mije ehető, milyen erős a csípése és mennyire mérgező vagy sem. – Amúgy hogy hogy te és Itachi..? – kérdezte mire hanyagul vállat vontam. 

– Gőzöm sincs miért szeret. De remélem nem kezd el gondolkodni rajta. – és végszóra megérkezett Iruka. Nem volt oda sokáig, szerintem alig telt el két vagy három perc. Talán csak kiment a ház elé. Itachi megállt a konyha ajtóban, gondolom kibeszélgették magukat az öccsével. 

– Hm. (Menjünk ki.) 

– Hn. (Jó ötlet.) – ezt sosem fogom megunni. Meg azt sem, hogy nem csak engem fáraszt le a zaj, hanem őt is. Már kezd sötétedni és ilyenkor nem sokan járkálnak ezen a környéken, szóval kint a kertben egész nyugis. Felálltam mire Iruka felém kapta a fejét. 

– Az udvaron leszünk. Nagyon romcsin csillagokat számolunk. 

– Hn. (Az még úgy se volt.) – vont vállat mire mosolyogva indultunk el kifelé. Naruto még mindig az asztalnál ülve szenvedett, de Jiraiya nem könyörült meg rajta és újabb feladatokat diktált neki. Mikor kiléptünk a kellemes nyári estébe, elégedetten vettem tudomásul, hogy a benti beszélgetések zaja, kint egyáltalán nem hallatszik. Legalábbis amíg nem ordítanak addig nem. Lehuppanva a fűbe hangosan felsóhajtottam. Hosszú volt ez a nap.

59. rész - Zavarok? Csak 10 percet kérek!