Konohana 7. rész

Az érme másik oldala

A csészében lévő teát tanulmányozva újabb és újabb sóhaj tört elő belőlem.. Ez ugyanaz a tea amit az ideérkezésemkor hozott az anyakirályné. Pazarlás ezt egy férfival megitatni. 

– Kérem egyen még egy keveset. – szólalt meg hirtelen MinJee. Az arcán kedves mosoly játszott mikor találkozott a tekintetünk. – Amióta ebben a palotában él, látványosan fogyott. Az anyakirályné aggódik és csak idők kérdése, hogy mikor hívatja a saját orvosait önhöz. – és még is mi a garancia rá, hogy máskor nem teszi meg? Például ha színlelni kezdem a terhességet. 

– MokUn megbízik az édesanyjában nem igaz? – kérdeztem egyenesen a lányra nézve. 

– Így igaz felség.

– Akkor hát mi értelme titkolózni előtte? Ha valóban olyan jóságos és kedves, akkor meg fogja érteni azt amit tettem. – MinJee lesütötte a szemét és a száját rágta. Valamit elhallgat előlem.. Mindig MokUnt védi és egészen biztos vagyok benne, hogy mindent az ő kívánságai szerint tesz. Nem kétséges, hogy gyengéd érzelmeket táplál iránta, ezt kár is lenne tagadnia. MokUn titkol valamit amit ő is tudhat. 

– Az anyakirályné minden vágya egy unoka. 

– Ez nem válasz. – hisz ezt már eddig is nagyon jól tudtam. Az anyakirályné megértő, biztos vagyok benne, hogy megbocsátana nekem, az unokát pedig egy ágyas is meg adhatja a számára. – Tudsz valamit amit MokUn elhallgat előlem. Minden titkát ismered, hisz azt is megosztotta veled, hogy kivagyok valójában. Nem akarom próbára tenni az őfelsége iránt való hűségedet, de kérlek érts meg engem is. Tudnom kell, hogy amit eltitkol az milyen mértékben van hatással az otthonomra és rám. – MinJee az ajkait harapdálva gondolkozott. Nem biztos a válaszban? Máskor rögtön rávágja amit igaznak vél, most azonban zavartnak tűnik.

– Nem igazán tudom, hogy erre mi a helyes válasz felség. 

– Ezt hogy érted?

– Én sem tudok mindent. Őfelsége bár bízik bennem annyira, hogy a gondjaimra bízta az ön titkát, de vannak dolgok amiket velem sem oszt meg. Én is sokat gondolkodom felséged helyzetén és sok dolog igencsak zavaros. Ilyen az anyakirályné előtti titkolózás is. A napokban rákérdeztem őfelségénél erre, de ugyanazt a választ adta amit az imént én is mondtam önnek. – szóval valóban titkolt valamit, de ezek csak az aggodalmai voltak.. Legalábbis szeretnék ebben hinni..

– MinJee, ezentúl ha bármi aggaszt ne félj elmondani nekem. MokUn azért téged kért meg arra, hogy legyél a fő udvarhölgyem és a legközelebbi bizalmasom, mert megbízik benned. Viszont én nem ismerlek olyan régóta és ha aggodalmat látok az arcodon akkor az engem is félelemmel tölt el. Szeretnék számítani rád és bízni benned, de ehhez neked is bíznod kell bennem és fel kell tenned azokat a kérdéseket amik aggasztanak. – MinJee leengedte a vállait egy pillanatra, mintha megkönnyebbült volna. Egy újabb mosoly jelent meg az arcán.

– Úgy lesz felség. – ígérte meg. MokUnnak igaza volt abban, hogy bizalmasokat kell gyűjtenem magam mellé, de ez sokkalta nehezebb mint eddig bármikor. Hisz most van egy titkom is, ami a halálomhoz vezetne. Atyám palotájában nem volt ilyen.. 

– Asszonyom! Asszonyom! – sietett be Sae mire MinJee dühösen kapta felé a fejét.

– Sae! Már mondtam neked, hogy..

– Bocsásson meg, de.. Őfelsége a király ide tart.. – suttogta izgatottan. MinJee szinte rögtön elengedte a haragját és felém fordult.

– Felség. Őfelsége mondott valamit önnek mikor ma nála járt? – kérdezte miközben Sae sietve pakolta le a kisasztalt, tudván, hogy már úgy sem folytatom a vacsorát.

– Nem mondott semmi lényegeset. – füllentettem, hisz Sae előtt ostobaság lenne hercegként válaszolni. Sae szerint királyné vagyok, és egy termékeny királyné nem tervez álterhességet.

– Biztos ebben? Hisz hamarosan takarodó. Mi lehet olyan fontos, hogy most azonnal ide jön?

– Hát ez nem egyértelmű? – fecserészett Sae és mosolyogva állt meg a kezében lévő tálcával. – A nászéjszaka óta nem töltötték együtt az estét. Őfelsége biztos egész éjszakára maradni fog. – egy udvarhölgy ettől miért lesz olyan izgatott? Sosem értettem a nőknek ezt az oldalát.

– Valóban említette, hogy ma este töltsük együtt az estét. – motyogtam alig hallhatóan. Ki is ment a fejemből.. Más dolgok kötötték le a gondolataimat. Sae boldogan ujjongott de MinJee sietve kizavarta. 

– Jól van felség? – kérdezte MinJee amit nem igazán tudtam mire vélni.

– Ezzel csak a látszatot tartjuk fent MinJee. Nem kel aggódnod emiatt. – talán ez még jó is így. Legalább alkalmam nyílik arra, hogy megkérdezzem őt az anyakirálynéról.

– Felség, jól tudom, hogy ön és a király nem fognak egymáshoz érni, de én nem is emiatt aggódom. Őfelsége megemlítette, hogy az ön országa retteg tőle és ez minden bizonnyal önre is hatással volt. De kérem ne aggódjon. Őfelsége kedves és törődő. Nem fogja önt bántani és végkép nem fogja megölni. – válasz helyett csak egy aprót bólintottam. MinJee még figyelt egy darabig, de végül jobbnak látta, ha egy kicsit magamra hagy a gondolataimmal. A cseresznyefa színű gyűrűt csavargattam az ujjamon és mély levegőt véve lassan engedtem ki a tüdőmből. Amit ma mondott nekem a háborúról.. Libabőr kúszott végig a hátamon és a karjaimon ahogy felidéztem magam előtt azt a napot. Yuu és Akira habozás nélkül ölték meg a behatolókat, de amiről MokUn beszélt az még a halálnál is rémisztőbbnek tűnt. Hallottam már ezelőtt is a módszereiről, de az ő szájából hallani sokkalta valóságosabbnak tűnt. Megrázva a fejem űztem el az elém táruló rém képeket. Jelenleg a kegyelme miatt élhetek, ezt nem szabad elfelejtenem. 

– Őfelsége a király megérkezett! – jelentette be egy lágy férfi hang. Felálltam és arrébb léptem, hogy átengedjem neki a helyet. MokUn belépett a szobába és egy pillanatra megállt. Nem néztem rá, csak illedelmesen meghajoltam. Hallottam ahogy mély levegőt vesz de végül nem mondott semmit, csak helyet foglalt. Vele szemben ültem le egy párnára, de továbbra sem néztem rá. 

– MinJee azt mondta, hogy a mai vacsorát sem fogyasztottad el. Még mindig nyugtalan vagy anyám miatt? – kérdezte de mikor szólásra nyitottam a számat, az ajtó hangja hallgatatott el. Léptek zaja, majd egy tálca koppanása. A kisasztalra pillantottam.. Az a tálca volt amit pár perccel ezelőtt Sae kivitt innen. Az udvarhölgy meghajolt majd egy szó nélkül távozott. – Előbb beszélsz és aztán eszel, vagy fordítva? 

– Már befejeztem az étkezést felség. – mondtam kimérten, ügyelve arra, hogy ne hallatszódjék semmilyen érzelem a hangomban. MokUn csak hümmögöt.

– Nekem nem úgy tűnik. A rizsből épp hogy ettél, a húshoz egyáltalán nem nyúltál, a zöldségekből is csak egy kevés fogyott. 

– Régen sem ettem ennél többet felség. Kérem ne aggódjon ilyesmi miatt. – hajtottam meg a fejem. Egy ideig csendben hallgatott, éreztem tekintetét az arcomon, de nem mertem rá nézni. Vagy inkább nem akartam.

– Már feltűnt egy ideje, hogy elszántan kerülöd a tekintetem. Mint királyné, megvannak a kötelességeid és a jogaid is. Ilyen jog például az is hogy nem kell lehajtanod a fejed mikor velem beszélsz. – közelebb hajolt hozzám a kis asztal felett, de elhúzódva fordítottam el az arcom. – Értem. Akkor legyen így. – hagyta rám és halkan felsóhajtott. – Viszont az étkezésekből nem engedek. Tudod a konyhán egész nap azon dolgoznak, hogy olyan ételeket készítsenek neked amit talán jó ízűen megeszel. Mérhetetlen nagy tiszteletlenség, hogy mindig egy alig érintett tálcát küldesz vissza. – egy pillanat alatt a szívembe mart a bűntudat. Erre még csak nem is gondoltam.. Egy királyi család tagjait nyomon követi az udvara. Az egészségét, az étkezéseit, a sétáit és a feladatainak elvégzését is. Azonban mégsem tudom rá venni magam az evésre. Egyszerűen nem megy. Mintha egy gombóc lenne a torkomban és a gyomromban ami meggátol abban, hogy egyek. Arról nem is beszélve, hogy hiába olyan jó az ételek illata, a számat mindig keserű ízek töltik el. – Attól tartasz, hogy mérgezett? – kérdezte egy kissé halkabban. Olykor ez a feltételezés is megfordul a fejemben. MokUn gondterhelten felsóhajtott. – Régen atyád palotájában valamivel többet ettél. Ebben egészen biztos vagyok. Bár akkor tájt is ugyanilyen vékony voltál. Ha tippelnem kéne, ott is félned kellett a merényletektől. – ruhám ujja alatt a kezem ökölbe szorult, s körmeimet tenyerembe fúrtam, hogy egyetlen arcizmom se árulja el az igazat, miszerint pont úgy van ahogy ő azt gondolja. Bár Akira mindent megtett, hogy megelőzze a császárné ellenem irányuló ügyködéseit, a félelmem nem múlt el. Bármilyen óvatos is voltam, nem kerülhettem el minden támadást. Atyám palotájában még is nagyobb biztonságban voltam mint itt. Az otthonomban jól tudtam ki jelent fenyegetést és nem rejtettem el az igazi kilétemet. Itt nem tudhatom ki és mikor támad rám.. Elnyomva a feltörni készülő sóhajt lehunytam a szemeimet egy pillanatra. A hirtelen beállt csönd kezdett kellemetlenné válni. Mikor MokUn felé pillantottam a tekintetünk találkozott, így ismét elfordítottam arcomat. 

– Felség, ha szabad megkérdeznem, miért kell eltitkolnom a kilétem az anyakirályné előtt? Hisz felséged megbízik benne, és az édesanyja őszintének és kegyesnek látszik. Nem gondolja úgy, hogy megértené a helyzetemet? Ha tudna rólam, akkor nem kéne hamis trónörököst a palotába csempészni. 

– Az anyám nem tudhatja meg az igazat. – jelentette ki, mire rögtön vitába akartam szállni, de.. mikor akadékoskodva néztem felé.. Egy pillanat alatt zártam össze ajkaimat és ismét lesütöttem a szemem. A tekintete határozott volt és kemény. Nem akarok ujjat húzni vele.. Azonban így bízni sem tudok benne.

– Felség, csak akkor működik a bizalom két ember között, ha azok őszinték egymással. – emeltem fel ismét az arcomat és ezúttal a szemeibe néztem. Szinte levegőt is elfelejtettem venni ahogy azokba az útvesztően sötét szemekbe bámultam. A népem is pont ezeket a szemeket látta mikor elveszítettek mindent egy pillanat alatt.. Vajon a fivérem hányszor küzdött meg vele? Hányszor győzedelmeskedett saját félelmei felett és óvta meg az életét és a jövőjét MokUn éles kardjától, kegyetlen szavaitól és a szemének elszánt tüzétől? 

– A bizalom azt is jelenti, hogy vakon támaszkodsz valakire. Ha valamit nem mondok el neked, akkor egészen biztos lehetsz benne, hogy jó okom van rá és hogy majd idővel megérted a tetteimet. – nekem ez nem elég. – Biztosíthatlak róla, hogy ez mind a javadat szolgálja. 

– Terhességet színlelni és ellopni valaki más gyermekét.. Ez mégis hogy szolgálná a javamat?

– A hosszan tartó béke érdekében az a legbiztosabb, ha a trónörököst kettőnk gyermekeként ismerik el. 

– A házasság csak látszat. Van valami más is. – kell, hogy legyen.. MokUn egy féloldalas mosolyt villantott miközben továbbra is engem figyelt. 

– Miért van az, hogy olykor lehetetlenül ostoba vagy, míg máskor meglepően okosnak tűnsz? – kérdezte, de jobbnak láttam lenyelni a sérelmet és hallgatni. – Jól gondolod. A házasság csak a népet volt hivatott lecsillapítani. A közemberek sok mindent nem értenek az országgal kapcsolatban, de egy házasság az más. Azt mindenki érti. A békével kapcsolatos feltételeimet levélben írtam meg a császárnak, és amíg a válaszára vártam, elhíreszteltem a népe között az egyetlen feltételt amit bárki megérthet. Drága atyád jól tudta, hogy ha nem fogadja el a feltételeimet a népe fellázad majd, hisz ők úgy gondolták volna, hogy a császári család még egy ilyen csekély áldozatra sem képes a népükért. – lefagyva hallgattam ahogy dicsekszik.. A népem nyomorúsága neki csak egy játék.. 

– Mik voltak azok a feltételek amiket elhallgattál? – kérdeztem elnyomva a haragom. Olyan erősen szorítottam ökölbe a kezeimet, hogy a tenyerembe mélyedő köröm miatt vér serkent ki bőröm alól.. Hogy a köröm alatt sérült-e meg, vagy a tenyeremen képződött seb az oka, azt egyenlőre nem tudnám megmondani.

– Ami a legkevésbé fájhatott neki az havi adó amit öt évig kell fizetnie nekem. A kereskedő útvonalak korlátozása már kényesebb ügy, az pedig, hogy az egy szem lányát is elvettem tőle..

– Legalább az utolsót megakadályozhattam. – vágtam közbe a fogaim közt sziszegve mire a mosolya eltűnt, a szemei pedig megvillantak a gyertya fényében. 

– Sokkal nagyobb fájdalmat okoztál azzal, hogy átvetted a helyét hidd el. Az első gondolatom az volt, hogy téged hozatlak ide. – lefagyva néztem rá. Nem értem.. Ezek szerint amit tettem többet ártott mint használt? De hisz Nami sokkal fontosabb mint én. Ő a császárné és atyám.. – Érted már? Ryou császár szerelmének igaz gyümölcse. Akit mindenáron próbált megóvni és akiben még láthatta az egyetlen személyt akit valaha szívből jövő szerelemmel szeretett. – hát ezért nem ölt meg.. Sokkal több fájdalmat tud okozni azzal, ha életben hagy. – MinJee! Odakint vagy? – az ajtó hangja, majd a sietős léptek zaja.

– Óhajt valamit felség?

– Elviheted a tálcát. Úgy tűnik a királyné valóban befejezte az étkezést. – próbáltam elnyomni a remegést amit a rám törő tétlenség és szenvedés okozott.. A halálomra készültem, hogy megmentsem a húgomat.. Hogy megmentsem a legjobb barátom szerelmét, a bátyám édestestvérét, atyám egyetlen lányát.. És közben még csak bele sem gondoltam mennyi fájdalmat okozok ezzel atyámnak.. – Hívasd ide a királyné főorvosát. – a császárnét kötelességből vette el, de anyám más volt.. Őt valóban szerette. Hogy felejthettem el egy ilyen fontos dolgot? Ijedten rezzentem össze mikor MokUn megfogta a kezeimet. Reflexszerűen el akartam húzni, de nem engedett. Zavartan néztem rá és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy tartsam magam és ne omoljak össze előtte. – A fehéren még szembe ötlőbb a vörös szín. – lepillantva a kezemre megértettem cselekedetének okát. A ruhám ujján egy halványpiros folt éktelenkedett. Nem volt túl nagy, de a fehér ruhán még ez is szembetűnő volt. MokUn óvatosan simított végig hüvelykujjával a kisebb sebeken amiket a körmöm vájt a tenyerembe. – Ha dühös vagy rám vagy sértőnek érzed a szavaimat mond meg. Csak magadban teszel kárt, ha ilyen módokon nyomod el az érzéseidet. – elhúztam a kezem és tenyérrel felfelé fektettem az ölembe, hogy ne koszoljam be még jobban a fehér anyagot.

– Miért van az, hogy olykor érző lénynek tűnik felséged, máskor pedig egy szívtelen gyilkosnak? – kérdeztem az ő szavaival élve.

– Egy ember nem születésekor rendeltetik gonosznak vagy jónak. Mind a két lehetőség meglappang bennünk és olykor az egyik erősebben hajt előre mint a másik. – mondta miközben tekintete az ölemben pihenő kezeimre tévedt. Nem volt túl mély a seb.. Valószínűleg a körmöm alatt sérült meg, mert ott érzek egy kisebb szúrást. – Tudom hogy nem foghatok mindent a háborúra, hisz valóban nem csak a győzelem hajtott előre. Fájdalmat akartam okozni atyádnak és be akartam biztosítani Korea jövőjét. A te családod is ugyanezt tette csak más módszerekkel. Ettől még nem leszek szívtelen.

– De attól igen, ha dicsekedve ecseteli a zseniális tervét egy olyan ember előtt akinek a bizalmát kéri és aki önön kívül senkire sem számíthat ebben a hatalmas országban. – hadartam gondolkodás nélkül. Éreztem ahogy a tehetetlen düh helyét a gyász veszi át és a magány.. – Eddig is értettem az indokokat csak nem akartam elfogadni őket.. Ha nem lehetek dühös akkor mégis mit érezzek? Szeretetet? – nevettem kínosan. – Hálát?.. Ezekre nem vagyok képes egy olyan személy iránt aki fájdalmat okozott a családomnak és a népemnek. Ha elfogadom a helyzetem és megbékélek a haragommal akkor nem marad semmi.. Csak az a fojtogató és üres érzés a torkomban és a mellkasomban és azaz idegesítő kis gondolat a fejemben ami folyton azt harsogja, hogy nincs jogom itt lenni. – igaza van, valóban ostoba vagyok. Egy szempillantás alatt bontottam le a falakat amiket magam köré emeltem egy olyan ember előtt akinek a kezéhez több száz japán katona vére tapad.. MokUn szólásra nyitotta a száját de ekkor MinJee bejelentette az orvos érkezését. MokUn mély levegőt vett és engedélyt adott YongJung-nak hogy bejöjjön. A fiatal orvos mélyen meghajolt majd mellém lépve leült és megnézte a kezeimet. Csendben dolgozott és gyorsan. Áttörölte a kezeimet és három ujjamat bekötötte. Valóban a köröm alól serkent elő a vér, egy az egyik kezemen és kettő a másikon. A tenyeremre öntött valamit, amit aztán beledörzsölt a nem túl vészes sebbe. A szeme alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, minden bizonnyal nem hiányzott neki egy ilyen kis apróság miatt eljönni ide. – Köszönöm.. – ezen fáradtan elmosolyodott, de nem mondott semmit. A mentora MokUn főorvosa. Ők ketten tudnak arról, hogy ki vagyok és végül MinJee zárja a sort a királynénak öltöztetett herceg bizalmasainak listáján. – Sajnálom, hogy egy ilyen kis apóság miatt ide kellett jönnöd ebben a kései órában.

– Ne mondja ezt felség. Legyen szó bármilyen apróságról is, engem bármikor hívathat. – hajtotta meg a fejét majd még egyszer meghajolt MokUn előtt is és elhagyta a szobát. Elnyomva egy sóhajt a kezeimre néztem. Shou mindig hatalmas patáliát rendezett ha megsérültem, még akkor is ha csak egy karcolás volt az egész. Mindig mellettem volt már egész kiskoromtól kezdve. És én őt is cserbenhagytam mikor ide jöttem. Vajon mi lehet vele? 

– Bocsánatot kérek. – meglepetten néztem fel rá. – Nem gondoltam bele, hogy a szavaimmal megsértelek téged. Igyekszek odafigyelni arra, hogy ne okozzak még több fájdalmat. – apró vigasz amellyel pusztán nyugtatni próbál. A harag és a félelem a legrosszabbat képes kihozni az emberekből épp ezért érezheti úgy, hogy ha megnyugtat azzal elodázza a bajt. 

– Miért mondott le arról, hogy engem hozasson ide a húgom helyett? – kérdeztem miközben feszülten figyeltem a reakcióit. A lehető legnagyobb fájdalmat akarta okozni atyámnak, és nagyon úgy tűnik, hogy erre az anyám iránti szerelmét akarta felhasználni.

– Furcsának tűnt volna, ha egy herceget hozatok ide biztosítékként. 

– Mit ártott önnek az édesapám amiért ennyire gyűlöli őt? – ökölbe szorítva a kezét elmosolyodott, mintha csak az idegességét próbálná leplezni.

– Éveken át kértem őt, hogy kössön egyességet az országommal a kereskedő útvonalak kapcsán, ő mégis mindig visszautasította az ajánlataimat. Tiszta szándékkal utaztam el hozzá ő még is megalázott a kísérőim előtt és szabotálta a trónra lépésemet is. Mikor túljutottam az akadályokon és végül királlyá koronáztak, küldött nekem egy levelet amelyben felsorolta a kastélyomban élő árulók nevét. Nem a jó szándék vezérelte. Az volt a célja hogy kételkedni kezdjek a bizalmasaimban. A lista amit küldött nem csak az ellenségeim nevét tartalmazta. Voltak köztük igaz barátok és erős vezérek nevei is. Okkal gyűlölöm Ryou császárt, de ugyanakkor hálás is vagyok neki amiért akadályozni próbált. Ezáltal lettem erősebb és ennek köszönhetően érezhetem biztonságban magam a palota falai között. Azonban a háború alatt tett még valamit amit soha nem bocsátok meg. – alig fogtam fel a szavait. Képtelenség, hogy atyám ilyen szörnyűségeket kövessen el. MokUn hangosan felsóhajtott. – Érted már herceg? Mindennek oka van.

– Mit tett amit sosem fog megbocsátani neki? – kérdeztem a szemeibe nézve. Az arca megrezdült és esküdni mernék, hogy fájdalmat tükrözött a tekintete. 

– Nem kell mindenről tudnod. – felelte kimérten. 

– Nem is akarok mindenről tudni. – vágtam rá kissé élesen. – De ha igaz amiket atyámról mondott felség, akkor jogom van tudni arról is amivel a legnagyobb sérülést okozta önnek. – MokUn mintha mérlegelte volna a szavaimat de végül nemlegesen ingatta meg a fejét.

– Már így is többet mondtam mint kellett volna. 

– Ezt mégis hogy érti?

– Azt akartam hogy megértsd, mindennek két oldala van. Atyád sok bosszúságot okozott nekem ahogy én is neki. A háború nem kettőnk személyes viszályán alapult, de végül egy személyes bosszúval zártam le. 

– Szóval azt akarta megértetni velem felséged, hogy...? – MokUn elmosolyodott amivel kissé összezavart. Annyi arckifejezést láthattam már tőle, de ezt az egyet még mindig nem tudom megérteni. Hogy mosolyoghat rám egy olyan férfi mint ő, olyan kedvességgel és már-már szeretettel amilyet eddig csak a családomtól és barátaimtól kaptam? Nem tudom elfogadni, hogy valóban ilyen érzelmeket látok az arcán és a szemeiben. – Ön most kinevet engem? – kérdeztem zavartan hisz válasz helyett továbbra is csak mosolygott. Megmérgezte valaki és rám akarják kenni? Lehet a vacsorájában volt valami és még csak most kezdett el hatni. 

– Most először, nem próbálod meg elrejteni az érzéseidet előttem. Emiatt boldog vagyok. – elég gyorsan változik a hangulata. Talán valóban megmérgezték. – Emlékszel mit mondtam ma mikor meglátogattál? 

– Az állterhességről?

– Nem.

– Akkor a leckéről amit meg akart tanítani a népemnek?

– Valahogy mindig ott lyukadunk ki, hogy egy könyörtelen gyilkos vagyok. – mondta szinte csak magának. – De nem erre gondoltam.

– Másról nem beszéltünk felségeddel. – MokUn lemondóan sóhajtott de a szája sarkában megint ott bujkált a mosoly. Ez valahogy még ijesztőbb, mint mikor a háborúról beszél.

– Azt mondtam neked, hogy egy könyvet ne a borítója alapján ítélj meg. – valóban.. Mintha valami ilyesmiről is esett volna szó. – Az atyáddal folytatott viszály már a múlté. A háborúnak vége. Igyekszem a jelenben élni és a jövőt építeni, miközben a múlt sebeit elfogadom és tanulok belőlük. Azt szeretném ha te is hasonlóképp cselekednél. Ami japánban voltál már nem számít. – mert itt van a jelenem és a jövőm.. Egy aprót bólintva fogadtam el a szavait. Nem tudom valóban őszintén beszélt-e vagy csak hazugságokkal próbált ámítani, de abban igaza van, hogy már itt élek és a legnagyobb esélyem a túlélésre az, ha bízok benne.

– Még mindig vannak kétségeim afelől, hogy bízhatok-e önben. De igaza van abban, hogy a jelen itt és most van, a múltban történtek pedig már lezárultak. Ezért szeretnék bízni önben és hinni abban, hogy a véres borító mögött, egy őszinte és érző szív lapul. Amikor idejöttem, az édesanyja megígértette velem, hogy mindenben támogatni fogom önt és mindig őszinte leszek. Ezt most önnek is megígérem. Ezentúl nem rejtem el az érzéseimet felséged előtt és mindig igazat fogok mondani önnek. 

– Elfogadod, hogy vannak dolgok amiket nem mondok el neked?

– Amíg nem hazudik nekem, addig bízok abban, hogy jó okkal tartja meg a titkait. – MokUn egy aprót bólintott, majd felém nyújtotta a kezét. Halkan sóhajtva fogadtam el a gesztust és hagytam hogy megfogja a kezem. 

– Köszönöm a bizalmad. – nem mintha lenne más lehetőségem. 

– Férfiak között ez a fajta a gesztus elég szokatlan. – céloztam arra ahogy a kezemet fogja. Eddig csak a bátyám kezét fogtam így, de ez testvérek között teljesen más. MokUn halkan felnevetett.

– Valóban. – engedte el a kezem. – Lenne még egy kérdésem. – nekem is akadna egy pár. – Most, hogy némileg megnyugodtál, számíthatok arra, hogy nem fogsz elfogyni? – és vissza a kezdőpontra.

8. Érzések, döntések, okok..