A két feladó 22. rész

Még szeretni akarom..

Döbbenten néztem Oikawára de mikor Daichi újra ütésre emelte az öklét, dühösen kaptam el, hogy ezzel magamra irányítsam figyelmét. Rá akartam ordítani.. Számon akartam kérni a viselkedéséért, de.. De mikor a szemembe nézett minden szó a torkomon akadt. Az a düh, az a csalódottság, az a rideg és undorodó pillantás amit nekünk szánt.. Bár a szavak nem jöttek ki a torkomon, a testem tudta mit tegyen. Mikor ugyanis Daichi elrántotta szorításomból a kezét és újra Oikawa felé lépett, egy lépéssel közéjük férkőztem. Daichi résnyire nyitotta ajkait és hol a mögöttem álló Oikawára, hol pedig rám pillantott. 

– Te.. és ő? – kérdezte mintha még csak most fogná fel teljesen. Csak bólintani tudtam, mire gúnyosan felnevetett és egy pillanatra elfordult tőlünk, hogy rendezze a gondolatait. Oikawa felé fordulva aggódón vettem szemügyre szája szélét ami kicsattant az ütéstől, és elég csúnyán vérzett. 

– Jól vagy? – kérdeztem kissé rekedtesen. 

– Sokszor megütnek.. Kibírom. – nyugtatott meg, bár ő sem tudta leplezni hogy mennyire ideges.. Óvatosan érintettem meg a seb melletti érzékeny bőrt, mintha csak azt remélném, hogy ezzel valamelyst enyhítem a fájdalmat. 

– Sugawara! – rémülten húztam vissza a kezem és elkerekedett szemekkel néztem Daichira. – Tooru. Fordulj fel a homokos hajlamaiddal együtt. – morogta majd elkapta a csuklómat és nagyot rántott rajtam, így csak egy bocsánatkérő pillantással tudtam elbúcsúzni Oikawától, miközben Daichi néha rám szólt, hogy szedjem a lábaimat. Ez annyira kínos.. Rendben, tudtam hogy egyszer majd színt kell vallanom, de ezzel még várni akartam.. Minimum addig amíg a szüleim előtt fel nem vállalom, hogy homoszexuális vagyok, és van egy pasim.. 

– Na végre itt vagytok. – fogadott minket Ukai a busz mellett, de mikor észre vette Daichi dühös lépteit és szokatlanul ijesztő auráját.. – Suga.. – kapta el a karom mielőtt én is felszálltam volna a buszra. – Mi baja? 

– Ha én azt tudnám. – nevettem kínosan majd felléptem a buszra és elindultam Daichi felé. Egy pillanatra megtorpantam mellette és hátra pillantottam. Van elég szabad hely, nem muszáj megkockáztatnom, hogy az út alatt kinyír míg mellette csücsölök, ugye? Na akkor ezt meg beszéltük. Már épp elindultam hátra mikor elkapta a karomat és az ölébe rántott, pontosabban az ablak melletti ülésre. A fejem nagyot koppant az üvegen, míg a lábaim Daichi ölében alkalmatlankodtak.. Asahi halálra váltan nézett ránk, és jobbnak látta ha eliszkol hátra. Az a gyáva nyúl! – El mondanád, hogy mi bajod? – morogtam dühösen, ugyanis a fejemet ért kisebb koccanás a busz ablakával, eléggé kizökkentett a ˝Daichi ijesztő ha dühös˝ gondolkodásomból, egészen át a ˝Mi baja is van tulajdonképpen?˝ kérdésemig. 

– Fogd be.. – motyogta az orra alatt és lelökte lábaimat az öléből. Duzzogva vettem elő a telefonomat, hogy lekössem magam valamivel, de ekkor Daichi elvette tőlem a kütyüt és pofátlanul belement a hívó listámba. 

– Na ezt nem.. – nyúltam volna a tulajdonomért de a kezemre csapott és már az üzeneteimet böngészte, pontosabban az Oikawával folytatott beszélgetéseimet.. – Ehhez semmi közöd. – nyúltam újra a készülékért, de Daichi elkapta a kezem és dühösen beszívott egy mély levegőt. 

– Mióta? – kérdezte morogva. 

– Mióta mi? – kérdeztem vissza ő pedig élesen beszívott egy újabb levegőt és akadozva engedte ki. 

– Mióta vagy vele együtt? – kérdezte szinte suttogva. Eltöprengve néztem magam elé.. Már Február eleje van és én jóval karácsony előtt összejöttem Oikawával.. Még az ősz közepén talán.. 

– Körülbelül négy hónapja.. Vagy három és fél.. 

– És hogyan..? Miért? 

– Mi csak.. – kezdtem volna de leintett. 

– Hagyd. Nem számít. – dobta az ölembe a mobilt. Ez még is mit jelentsen? Barátok vagyunk, mi az hogy nem számít? Ő mutatta be nekem a barátnőjét, mondván, hogy barátok vagyunk szóval szerette volna ha megismerem, erre ha az én pasimról van szó, akkor nem számít?.. 

– Már hogy ne számítana? Ő a párom, te pedig a barátom vagy. 

– Akkor miért nem mondtad el? Hm? Miért nem mondtad el hogy homokos vagy és hogy azzal az idiótával kavarsz? Ha annyira jó barátok vagyunk elmondtad volna, hogy buzi vagy. Megbíztál volna bennem annyira hogy elmondod. 

– El akartam mondani, de ez nem olyan egyszerű mint ahogy képzeled. Sokáig én sem akartam beismerni. – suttogtam miközben ki pillantottam az ülések rései közt, hogy mit csinálnak a többiek, de szerencsére a fél csapat aludt, a többiek meg mással voltak elfoglalva. 

– Nem számít. Adj egy kis időt és megpróbálok úgy tenni, mintha nem tudnám. – morogta mire döbbenten néztem rá. 

– Ezt meg hogy érted? 

– Sugawara.. – nézett mélyen a szemembe amitől görcsbe ugrott a gyomrom, már csak azért is mert nem a becenevemen szólított ahogy máskor. – Kedvellek, de gyűlölöm a melegeket. Belegondolni, hogy egy mosolygós, aranypofa végig mellettem ült a buszutakon, és mellettem öltözködött.. Együtt nyújtottunk nap mint nap és a szobámba is beengedtem.. Nem akarom tudni milyen perverz gondolatok cikáztak át azon a homár agyadon, és hogy hány vágyálmodban voltam én is egy szereplő.. Bár.. Az előbbiekből ítélve te a szépfiúkra buksz. 

– Daichi.. – motyogtam elképedve. 

– Fogd be. Nem érdekel a nemi beállítottságod, nem akarok hallani róla. Csak tegyél úgy mintha normális lennél, és akkor talán én is képes leszek elfelejteni ezt az ostobaságot. – fordult előre, ezzel nyomatékosítva, hogy vége a beszélgetésnek. Nem értem.. Daichi, aki annyira nyitott és sosem tör pálcát mások felett.. Miért mond nekem ilyeneket?.. És mi az hogy, normális? Mert szerinte én selejt vagyok? Egy genetikai hibás selejt? Egy csomót viccelődött azon, hogy mi egy pár vagyunk, és hogy a többiek a gyerekeink, meg hogy Asahi és Nishinoya milyen aranyos, erre ilyeneket mond a melegekről? Miért?.. Daichira pillantottam és próbáltam elnyomni azt a keserű érzést a számban mert kezdett tőle felfordulni a gyomrom.. Szerelmes voltam belé.. Évekig csodálattal néztem rá és arra vártam, hogy észrevegyen.. Hogy ne csak barátként tekintsen rám.. Lehunyva a szemeimet engedtem el mély sóhajt, szarva arra, hogy talán még ez is zavarja a mellettem ülőt. Hagy zavarja, nem érdekel. Tudja csak meg mennyire szomorú vagyok.. Hogy mennyire fáj amit mondott. Legszívesebben ordítanék és tombolnék.. Sírnék az elvesztegetett évekért.. Szinte láttam magam előtt Daichi mosolyát és azt ahogy átkarolja a vállam.. Beharapva az ajkam nyomtam el az emlékeket. Nem akarok sírni.. Előtte nem. A sóhajtás még oké, de a könnyeimet nem mutatom meg neki.. Na akkor gondoljunk pozitív dolgokra.. Ma mi nyertünk.. És már nem kell kibékítenem Oikawát, hisz én is nagyot buktam ma.. És ahogy őt ismerem, ma már biztos nem lesz szex.. Azt akarja majd hogy sírjak és engedjem el Daichit. Hogy sírjam ki az utolsó remény szálakat is amiket eddig egy eldugott kis fiókban őriztem a szívemben. Az a telhetetlen barom mindent akar a szívemben. Az összes helyet ki akarja sajátítani és nincs okom megtiltani neki. Öleljen át, nevessen, nyafizzon, durcizzon, szeressen.. Mindent neki adok és mindent akarok. Hozzá akarok bújni és érezni az illatát és csak rá akarok koncentrálni… 

Újra és újra felhívtam Sugawarát, de mindig azaz idegesítő gépies hang szólalt meg, hogy jelenleg a vonal foglalt vagy nem kapcsolható.. Iwaizumi egész úton támogatott, hol belém rúgott hogy térjek észhez, hol pedig nyugtatott, hogy minden rendben lesz és úgy is nem sokára haza érünk.. Ja.. Haza.. Sugawara lakása előtt állva, gondolkodás nélkül benyitottam és még a cipőmet se vettem le, úgy siettem be Sugawara szobájába. 

– Suga.. – kezdtem de ekkor hirtelen a fejére húzta a párnáját. Csendben füleltem.. Tudom hogy sír, hisz ismerem már. Ha Daichiról van szó, mindig ez van. Mintha csak egy újabb meccset játszanánk, úgy álltam az ajtóban. Én csendben vártam, ő pedig próbálta visszatartani hogy szipogjon, de végül megtört én pedig mellé lépve lerántottam a fejéről a párnát. 

– Mi történt? – kérdeztem idegesen, de kerülte a szemkontaktust és még csak nem is válaszolt. – Mivel zaklatott fel ennyire? Mit mondott neked? – ismét semmi válasz ami már kezdett rohadtul idegesíteni. – Ha nem beszélsz, Daichihoz fogok menni és addig verem amíg kis röplabdák nem keringenek a feje körül. 

– Gyűlöl engem! – nézett végre rám és mikor ezt hangosan kimondta, saját magát szúrta szíven.. Újra könnyek gyűltek azokban a gyönyörű szemekben amitől a szívem szakadt meg.. – Azt mondta tegyek úgy mintha normális lennék, és akkor elfelejti hogy buzi vagyok. – röhögött kínosan. Az állkapcsom megfeszült a dühtől. Kinyírom.. 

– Mit mondott még?.. – kérdeztem hogy legyen +100 okom amiért eláshatom elevenen. Minden olyan sértés amiket ma mondott Sugawarának, + 50 ok. És akkor még az előző eseteket nem is számoltam, mert én ilyen kibaszott jó fej vagyok. 

– Tömören röviden: Undorodik tőlem. – törölte meg az arcát én pedig dühösen indultam meg az ajtó felé, de épp hogy kiléptem a folyosóra, karok fonódtak körém. – Mit akarsz tenni? 

– Megyek ültetni. Megnyugtat, tudod. – ironizáltam, bár szó mi szó, a terveim közt valóban szerepelt a föld meg az ásó, csak magok helyett most gyökereket ültetek. Ha mázlim van nem olyan gyökérről van szó ami átültetéskor tovább fejlődik. 

– Inkább ölelj meg. – halkan sóhajtva fordultam Sugawara felé és magamhoz öleltem. 

– A szüleid? – utaltam a túlontúl csendes lakásra. 

– Csak későn érnek haza.. – motyogta mire egy aprót bólintottam és vissza toltam Sugawarát a szobájába, egészen az ágyig ahová ruhástul ledőltünk. Lerúgtam a cipőmet és a mellkasomhoz húzva öleltem át most törékenynek tűnő alakját, ő pedig teljesen hozzám simult és lehunyta a szemeit. 

– Szeretlek, ugye tudod? – kérdeztem miközben a hátát simogattam. Éreztem hogy bólint amin elmosolyodtam. – Ha sírni akarsz, nem állítalak meg. – suttogtam és éreztem hogy még jobban belém kapaszkodik. Néha megrezdült ami miatt biztos voltam benne, hogy újabb és újabb emlékek bukkannak elő a semmiből és a könnycsatornái akaratlanul is megtelnek.. Mikor halkan szipogott egyet, elhúztam a számat. Jobb ha kiadja magából.. Biztatóul, hogy ne fogja vissza magát a jelenlétem miatt, egy puszit nyomtam a fejére. Halkan sírt miközben egyre jobban kapaszkodott belém, s hirtelen kibújt karjaim közül és nyakam köré fonta karjait, hogy aztán nyakamba temethesse arcát, ezzel még inkább kapaszkodva belém. Daichi egy idióta.. És basszus, még Iwaizumi is tök jól kezelte a dolgot, akkor az állítólagos csupa szív Daichi miért reagált így? Ez így sehogy sem stimmel. Imádja Sugawarát, ez tény.. Láttam.. Ahogy átkarolta a vállát és összeborzolta a haját.. Ahogy rá mosolygott.. És cseszd meg, hallottam ahogy azzal viccelődik, hogy ő és Sugawara az apuka meg az anyuka a csapatban.. Ezek után miért viselkedne így?.. Nem is az zavarja hogy Sugawara meleg, nem igaz? Hanem hogy velem van együtt.. Nem állítom, hogy meleg, hisz tudom, hogy van barátnője, de.. Nem, ez így sehogy sem áll össze. Halkan sóhajtva nyúltam hátra és látatlanban megkerestem Sugawara telefonját a kis asztalon.. Mikor megtaláltam hosszan megnyomtam az oldalsó gombot, de.. Nincs kikapcsolva.. De mikor hívtam folyton az a gépie.. Daichi te rohadék. Idegesen mentem bele a névjegyzékbe és megkerestem a saját nevem, majd a beállításokra kattintva idegesen nevettem fel.. Tiltó lista mi? Biztos vagyok benne, hogy nem Sugawara tette, szóval minden bizonnyal az a seggfej volt. Óvatosan bújtam ki Sugawara mellől, ugyanis miután kisírta magát, elaludt. Óvatosan megsimítottam az arcát. Gyűlölöm hogy amiatt a seggfej miatt sír.. Azt szeretném hogy boldog legyen.. Hogy velem legyen boldog. A kezeim közt forgatva a telefonját, eltöprengtem. Már megy le a nap, szóval Sugawara szülei nem sokára megérkeznek. Mindenképp haza kéne mennem, de előtte..

„Találkozzunk a hatos kerületi parkban egy óra múlva.”

Küldtem el az üzenetet a gyökérnek. Pár percen belül jött is a válasz, hogy ott lesz. Remek. Akkor kölcsön kenyér… És Daichi a tiltó listán. Kár volt velem kekeckednie. Kitöröltem a két üzenetet és elindultam haza.. Végül is egy óra múlva randim lesz, nem de?

Daichi az egyik pad mellett ácsorgott a lámpa fényben. Mikor meghallotta lépteimet, rögtön felém fordult, de ideje sem volt felfogni a történteket, az öklöm máris a képében landolt. A pillanatnyi döbbenet után már nem is törődött a fájdalommal, hanem rögtön felém lendített.. Éreztem a vasas ízt a számban, a fejem, a gyomrom és az öklöm égett de nem akartam védekezni, csak ütni.. Néha reflex szerűen védtem magam, de leginkább akkor is csak ütöttem, rúgtam, sőt.. Mikor tehettem haraptam is. Gyűlölöm ezt az egész helyzetet. Gyűlölöm, hogy aznap a kíváncsiságom nyert és Sugawara után mentem. Gyűlölöm, hogy aranyosnak gondoltam ahogy alszik és gyűlölöm, hogy valószínűleg már akkor belé szerettem.. Bele szerettem egy srácba akit alig ismertem és aki nem szeretett engem, sőt, talán még most sem szeret, csak egy kapaszkodó vagyok neki, hogy elfelejtse őt.. Daichit.. De amit a leginkább gyűlölök azaz, hogy nem tudok ellene tenni.. Nem tudom azt mondani, hogy Ég veled, és nem tudok hátat fordítani neki, mert olyan kibaszottul szeretem azt a morgós, pityergős, gúnyos természetét.. Tudom, hogy ezek mind rossz tulajdonságok de én annyira szeretem hogy ilyen.. És úgy szeretem mikor nevet.. Fájdalmasan nyögtem fel mikor egy nagyobb ütés miatt elvesztettem egyensúly érzékemet és a füvön találtam magam. Persze Daichit rohadtul nem érdekelte, hogy már a földön vagyok, felém térdelt és megragadta felsőm nyakát. 

– Miért te?.. – morogta zihálva. – Mit tettél vele? – kérdezte a fogát szívva. 

– Szóval erről van szó hm..? – nevettem kínosan. Ennyi lenne?.. Most komolyan így végződött ez az egész?.. Az első szerelmem egy fiú, aki szerelmes a legjobb barátjába.. Aki egyáltalán nem hetero.. Akár honnan nézzük, ebben a történetben én vagyok a felesleges harmadik személy. 

– Mit röhögsz? – kérdezte zavartan én pedig abba hagyva a nevetést lelöktem magamról.. 

– Szerelmes vagy belé.. – mondtam ki a nyilvánvalót. Daichi nem mondott semmit amivel alá támasztotta a kijelentésemet. – Miért mondtál neki olyan durva dolgokat?.. Miért ríkattad meg?.. – kérdeztem bár sejtettem a választ. Daichi kidőlt mellettem a füvön és az eget nézte.. Sokáig nem válaszolt így én is az égre pillantottam.. Sugawarával akarok maradni.. Azt akarom hogy csak az enyém legyen, de ez lehetetlen, nem igaz? Hisz megmondta, hogy soha nem tudja őt elfelejteni, mert ő volt számára az első.. Az első akibe bele szeretett.. Eltitkolhatnám, hogy tudom az igazat.. Azt mondhatnám Daichinak, hogy Sugawara nem bukik az olyan srácokra mint ő, és hogy engem szeret.. És azt mondhatnám Sugawarának, hogy felejtse el Daichit és jöjjön el velem a fővárosba.. Messze Daichitól.. De ha egyszer kiderül hogy hazudtam neki, örökre meg fog gyűlölni.. Mélyet sóhajtottam. Azt akarom, hogy Sugawara boldog legyen és velem nem az.. A fene vigye el! Nekem miért nem mondta senki, hogy szerelmesnek lenni ennyire szar? Hogy előbbre helyezem a másik személy boldogságát, és képes lennék szenvedni és nézni ahogy egy másik férfi karjaiban boldog.. Olyan boldog amilyen mellettem sosem volt és nem is lehetett volna.. 

– Nem akartam neki fájdalmat okozni.. – zavartan néztem Daichira.. Pfuu, el is felejtettem, hogy itt van.. Még is milyen erősen húzott be nekem? Rohadt seggfej.. 

– Pedig sikerült.. – morogtam ellenségesen. 

– Először azt hittem letámadtad.. Hogy erőszakkal csókoltad meg és dühös lettem.. De mikor eléd állt, aztán meg olyan gyengéden megérintett téged.. Ott helyben ki akartalak nyírni annyira dühös voltam, de.. Ahogy rád nézett.. Soha nem bocsátotta volna meg. 

– Hát pedig most elég csúnyán festhetek. – húztam egy gúnyos mosolyra a számat. 

– Te ütöttél először. – oh hogy az a.. – Hogy jöttetek össze?.. – kérdezte mire csak a szemeimet forgattam. 

– Láttam ahogy egy meleg negyedbe lép és követtem. Aztán ahogy a filmekben is lenni szokott, megismertük egymást és összejöttünk. Ennyi. – meséltem el a rövid verziót. 

– Értem.. – sóhajtotta mire felé pillantottam. – Bocsánatot fogok tőle kérni amiért bunkó voltam.. És megmondom, hogy elfogadom a kapcsolatotokat. 

– Mi? Komolyan? 

– Amióta együtt vagytok, többet nevet.. Boldognak tűnik.. 

– Ezért jöttél össze egy lánnyal? – kérdésem hallatán megrándult egy arcizma.. 

– Szóval erről is tudsz.. 

– Többet tudok mint hinnéd. – ültem fel, mert kezdek nagyon fázni.. Most alkalmam van jót cselekedni.. Ha Sugawara el is fog hagyni, a barátja még mindig lehetek.. Nem akarom, hogy együtt legyen ezzel a gyökérrel, de.. De úgy is szakítanak majd, ugye? A gimis szerelmek nem tartanak örökké, nem igaz? Elengedtem egy mélyről jövő sóhajt és a lámpa fényét kezdtem vizslatni. – Gyűlöllek téged.. – mondtam és szinte láttam magam előtt ahogy a szemeit forgatja. – Te voltál az első szerelme.. 

– Mi?.. 

– Még mindig érez irántad valamit.. Mikor megkértem, hogy randizzon velem, tudtam hogy téged szeret, de nem érdekelt.. Vele akartam lenni és enyhíteni a fájdalmát amit egy reménytelen szerelem okozott.. De lehet hogy nem is olyan reménytelen, hm? – mosolyogtam rá, ő pedig döbbenten hallgatott. Egy újabb sóhajt eresztettem el és felálltam a földről. – Nem fogom olyan könnyen átengedni neked. – néztem le rá mire csak megszeppenve horkantott egyet. 

– Nem is vártam el.. 

– És ha már itt tartunk, találd ki, hogy ki fogja leápolni a fejem? – mosolyogtam rá győzedelmesen mire egy dühös fintorral nézett rám. 

– Ha tovább hencegsz, kitöröm a nyakad. – morogta dühösen amin most őszintén elmosolyodtam. Sugawara egyenlőre még velem van.. Bár csak napok kérdése, de velem van.. Sarkon fordulva indultam el haza, ott hagyva azt a gyökeret, hátha oda fagy.. Szép is lenne.. A föld felismeri, és befogadja a többi gyökér közé, én pedig majd boldogan piknikezek rajta Sugawarával. Hagy sárguljon a föld alatt.. De viccet félre téve, nem akarok csúnyán elválni Sugawarától. A barátja akarok maradni.. Szeretni akarom, és látni őt nap mint nap.. Látni a mosolyát és hallani a nevetését, még akkor is, ha esténként nem én ölelhetem majd át.. Még szeretni akarom.. 

23. rész - Sajnálom, sajnálom, sajnálom..