Szilarejtek árvája 20. rész

Azért néha én is kiakadhatok, nem?... Hm..

A hét gyorsan eltelt és egyre közelebb került az adomány gyűjtő rendezvény napja. Kakashival nem beszéltem azóta és Irukát is kerülöm. A délutánokat vagy Narutoval vagy pedig Sasorival töltöttem, a suliban pedig Kankurouval és Konannel voltam. Mostanában Hidan egyre többet van velünk és őszintén szólva nem is olyan idegesítő, mint eleinte gondoltam…

– Deidara, segíts az asztallal! – jött oda hozzám Kana unottan, de mielőtt válaszolhattam volna már el is indult az említett tárgy felé..

– Ch! Egy kérlekbe belehaltál volna? – néztem utána majd a mellettem álldogáló Itachira néztem. – Ez is a te hibád. – tettem le a kenyeret meg a kést és Kana után mentem, hogy segítsek neki. Felemeltük az asztalt és kihajtottuk a lábait, majd kipakoltuk őket a teremben. U alakban helyeztük el az asztalokat, majd elkezdtük kipakolni a sakk táblákat meg a shougikat. Mindegyik asztalra tenni kellett inni valót és egy kis rágcsát. Mikoto egész napra kikért minket a suliból, így kényelmesen ki tudtunk takarítani és időben be tudjuk majd fejezni a pakolást is. Sasuke a színpadon gyakorolta a hegedű játékát, és bár rohadtul nem csípem a kölyköt, de el kell ismernem, hogy egész tehetséges.

– Moss fel a nagyteremben. – mondta Kana és már készült ott hagyni a felmosóval de visszarántottam. Gyilkos tekintettel nézett rám.

– Nem bogaram. Te mosol fel. – nyomtam a kezébe a feltörlőt és mielőtt patáliát csapott volna, ott hagytam. Felvettem egy üveg vizet az asztalról és felmentem a színpad mögé, hogy onnan közelítsem meg a kis Uchihát. Mikor észrevett meglepetten nézett rám én pedig mosolyogva oda sétáltam hozzá és felé nyújtottam a vizet. Óvatosan vette el.

– Mit tettél bele? – kérdezte amin csak mosolyogtam.

– Nyugi, bontatlan. És amúgy is, ha valakit meg akarok mérgezni az a drága bátyád. – nyugtattam meg és leültem a zongora székre, háttal a billentyűknek. Sasuke kisebb gondolkodás után leült mellém, amin kicsit meglepődtem, de próbáltam nem mutatni arcomon. – Mióta játszol hegedűn? – kérdeztem hirtelen.

– Másodikos korom óta. – válaszolta unottan, majd felbontotta a vizes palackot és ivott belőle egy keveset. Ő még mindig elviselhetőbb, mint Itachi. Itachi csak hünnögött volna, vagy válaszra se méltat. Idegesítenek a túl halk emberek. Vagyis ha nincs beszédtémájuk, és szarnak rád magas ívben. – Mióta vagy buzi? – visszaszívom.. Inkább ne legyen beszéd témája! Így még idegesítőbb. Bele se merek gondolni, hogy mi lenne, ha Itachi is kimondana mindent, ami abban a sötét fejében lejátszódik.

– És te mióta vagy görény? Ó! Ne is válaszolj. Így születtél. – álltam fel és ott hagytam a kis mocskot. Rohadt Uchihák! Pusztuljon mind! Na jó… Azért a halálukat nem kívánom, de menjenek el melegebb éghajlatokra! Hátha szétolvad az a hatalmas jégségük. Pontosabban a jég szívük, a jég arcuk és tekintetük… Hmm… Akkor is meghalnak.. Szív nélkül nem lehet élni.. Bár az Uchihákról van szó. Náluk nem lehet tudni.

– Deidara. – kapta el a karom a fiatal Uchiha mire meglepetten néztem rá.

– Nem úgy értettem. – kért bocsánatot Uchihásan.. Tőle már ez is haladás..

– Én komolyan gondoltam. – fordítottam neki hátat ismét.. Utálom az embereket.. De főleg az Uchihákat.. Haza akarok menni és bebújni az ágyamba, aztán sok-sok sorozatot nézni, meg hülye műsorokat a tévében. Hmmm… Nassolni is szeretnék. Valami csokisat és édeset. Meg fagyit! Sok sok fagyit!

– Hn.. – kösz bazd meg, te se vagy szebb..

– Most kizökkentettél az ábrándozásomból. – morogtam szomorúan és újra neki kezdtem a szendvicsek gyártásának.

– Hn?

– Hogy miről ábrándoztam? Sook-sook fagyiról meg csokiról. – mosolyogtam az arcomra téve mind a két kezem és újra elképzeltem, ahogy otthon ülök és fagyit zabálok. Majd mondom Sasorinak, hogy fagyit szeretnék. Csokis fagyit! – De te ezt úgy sem érted. – csöppentem vissza a valóságba ő pedig összeráncolt szemöldökkel, kicsit zavartan pillantott fel..

– Hn.. (Fagyi..) – na erre kicsit meglepődtem.

– Itachi, te szereted a fagyit? – kérdeztem óvatosan.

– Hn! (Ki ne szeretné!) – nézett rám mogorván.

– Hm.. (Igaz..) – ez azért fura.. Nem tudom elképzelni ahogy Itachi hatalmas mosollyal az arcán fagyit eszik.. – Mit szólsz egy rövid szünethez? – néztem rá, de csak egy értetlen pillantást kaptam válaszul. – Menjünk fagyizni. Itt van a sarkon egy cukrászda és ott olcsó a fagyi. – töröltem meg a kezem egy szalvétában, miközben válaszára vártam. Halkan sóhajtott, de végül ő is letette a sajtreszelőt és megtörölte a kezét, majd bólintott, hogy benne van. – Klassz. – siettem be a nagyterembe. – Kana-chan! Sasuke! Megyünk fagyizni! Itachi meghív mindenkit! – mondtam mire a két említett abba hagyta amit eddig csinált. Mikor kiléptem a teremből Itachival találtam szembe magam, aki nem igazán volt megelégedve előző kijelentésemmel. – Most mi van? Kana a barátnőd, Sasuke meg az öcséd. Én meg veszek magamnak. – érveltem logikusan. – Báár.. Ha már mindenkit meghívsz, az enyémet is fizethetnéd. – néztem rá boci szemekkel és a lábamon hintáztam. Itachi gondterhelten fogta meg a fejét.

– Hn.. (Ingyenélő..)

– Ez szarul hangzik. Mond inkább, hogy életművész. – mosolyogtam vidáman, de neki nem nagyon tetszett az ötlet. – Jóó, akkor fizetek magamnak. – indultam a táskámhoz hogy előhalásszam belőle a pénztárcámat. Mire vissza értem a többiek már kész voltak így elindultunk a cukrászdába. Egy kedves lány volt a kiszolgáló, akinek látszólag nagyon bejöttek az Uchihák, mert elég szép árengedményt adott Itachinak..

– Hn. (Válasz kettőt.) – adott engedélyt Itachi, mire mosolyogva elmondtam mit is kérek. Ha adnak fogadd el ha ütnek, szaladj el. Ezt rend szerint alkalmazom Itachinál. Egy négyszemélyes kis asztalnál foglaltunk helyet, én pedig törökülésben felhúztam a lábaimat a széken, esélyt se adva az előttem ülő Itachinak, hogy bosszúból megrugdosson az asztal alatt.

– Ch! Mint egy kis gyerek. – nézett rám Kana. Ennek meg mi baja?

– Naruto is ilyen. Ha nem tudnám az igazat, azt hinném rokonok. – mondta Sasuke.

– Most mi van? – kérdeztem értetlenül.

– Hn. (A lábad.)

– Mi van vele? Nincs kiírva, hogy nem ülhetek így. Csak annyi hogy ne hozzunk be állatokat.

– Akkor téged minek hoztunk? – kérdezte Kana ami nem is kicsit esett rosszul. Pár percig csendben ültünk, ami nem is kicsit volt kínos a számomra. Már az étvágyam is elment.. A két Uchiha az arcomat vizslatta. Ha nem ismerném őket, azt hinném aggódnak egy picit, de szerintem a dührohamomat várják. De nem akarok patáliát csapni. Nem tudom, hogy Kanának mi baja van velem, de inkább kerülnöm kéne. Rájuk mosolyogtam, amivel a két Uchihát csak jobban megijesztettem. Pedig ez most nem a vihar előtti csend.

– Vissza megyek a művelődési házba. Köszönöm a fagyit. – biccentettem Itachinak majd elhagytam a cukrászdát. A járdán sétálva egy kavicsot kezdtem rugdosni, és próbáltam elterelni a figyelmemet a kezemben tartott fagylaltról.. Úgy érzem mintha az a két gombóc ami a tölcsérben van, megegyezne azzal ami a torkomban éktelenkedik. – Milyen kellemetlen.. – motyogtam magam elé és halkan felsóhajtottam. Unottan elhaladtam a művház mellett és közeli park felé indultam. Csak remélni tudom, hogy nem találkozok ismerősökkel.. Bár még suliban kéne lenniük, de ki tudja.. Hidan előszeretettel ellógja a napokat és az órákat. A parkba érve lehuppantam egy fa tövébe és a majdnem üres parkot kémleltem. A fagyi olvadni kezdett és lefojt a kezemre, mire ciccegve felemeltem a kezem, hogy lenyaljam róla a fagyit, de a gravitációnak hála, az olvadt édesség egész alkaromon végig folyt.. Lenyaltam róla az édességet, a könyökömet pedig egyszerűen megtöröltem. Végül megettem a fagyimat, de nem volt olyan finom.. Keserűnek éreztem az utóízét.. Egyáltalán minek vállaltam el ezt az egészet? Így is van elég dolgom. Én vezetem a háztartást, van egy pasim és egy hülye öcsém, ráadásul ott van a perverz osztályfőnököm, és a nyakamon az érettségi. Meg amúgy is.. Miért esett ilyen rosszul amit mondott? Kit érdekel Kana? Kit érdekelnek az Uchihák? Engem nem! Csak.. ne lennének ilyen lenézőek.. Én is ugyanolyan ember vagyok és vannak érzéseim. Elegem van.. Nagyon.. Elővettem a telefonomat majd elkezdtem keresni a fülesemet is amit a farzsebemben meg is találtam. Nem gondoltam, hogy a mai nap folyamán még használni fogom.. Rögtön keresgélni kezdtem a számok között, majd megakadt a tekintetem a Metallica – Fade to Black-en, így max hangerőn kezdtem üvöltetni. Mindjárt kihányom a fagyit.. A tanulság, hogy ha depressziós vagy akkor ne egyél.. Másik tanulság, hogy ideje lenne igazi férfinak lenni és szarni mindenre amire nincs szükségem. Legyek olyan mint egy kőszirt.. Bár az se zavarna ha csak egy kis kavics lennék.. Az is elég kemény, nem? A papus sokszor mondta, hogy a sziklarejeki férfiak mind erősek és rendíthetetlenek.. Na persze. Látta Akatsuchit.. Tudhatná, hogy ő egyáltalán nem kemény. Vajból van az egész srác. Mondjuk én csak ne beszéljek. Egy számomra értéktelen ember, értéktelen beszólásán borultam ki.. Mi a francért hallgatom pont ezt a zenét? Csak még jobban depis leszek tőle! Ingerülten nézelődtem a zenelejátszóban, valami vidámabb szám után kutatva. Hirtelen a Metallica számnak vége szakadt és egy Nickelblack szám indult el.. Gotta Be Somebody.. Ezt még nem hallgattam olyan sokszor, de nem is rossz.. Elmosolyodtam a refrénen.. Ezt Sasori küldte át a telefonomra. Beállítottam, hogy csak ezt a számot játssza és vissza indultam a művházba. Nem érdekel sem Kana, sem a többiek. Naruto, Sasori, a Papus, Kankurou, Konan, Kurosutchi és Akatsuchi velem vannak, szóval minek szomorkodjak? Viszont valamit tényleg kezdeni kéne a hangulat ingadozásaimmal.. Már komolyan zavaró.. Belépve a művházba egy mérges Makiko-sannal találtam szembe magam, így kivettem a fülemből a hetszetet.

– Hol vannak a többiek?! Már rég kész kéne hogy legyetek! – mordult rám.

– Reggel óta itt vagyunk Makiko-san, pár percre mentünk ki pihenni.

– Pihenni?! Azt mondod pihenni?! Majd ha befejeztétek a munkát, akkor pihenhettek! – kezdek megint a béka segge alá csöppeni. Nem törődve azzal, hogy bunkó vagyok (Makiko-sannal lehetek bunkó, mert ő is az!!!) vissza tettem a fülest és neki láttam kipakolni a székeket a nagyteremben. Nem olyan nehéz munka ez.. Holnap az egész napos rohangálás után lesz majd nehéz elpakolni.. Mert az is biztos, hogy Makiko-san nem fog segíteni. Elvégre most is csak dirigál. Idegesítő.. Időközben Kanáék is megérkeztek. Sasuke segített nekem széket pakolni, Itachiék pedig a szendvicsekkel babráltak. Mikor befejeztük a pakolást leültem az egyik székre, Sasuke meg leült a színpad szélére, velem szemben.

– Holnap is egész nap duzzogni fogsz? – kérdezte és ezúttal nem hallottam lekicsinylést a hangjában.

– Nem duzzogok. – morogtam unottan, mire egy ˝aha, persze˝ pillantással jutalmazott. Csak a szememet forgattam. – Nem tartozok neked magyarázattal.

– Ha kíváncsi vagy a véleményemre, Kana… – kezdte de közbe vágtam.

– Nem érdekel a véleményed Jégkocka.

– Jégkocka? – szaladt magasba a szemöldöke.

– Igen, Jégkocka. Itachi meg Jégcsap. És akkor már Kana sem maradhat ki, ő egy Necrophilia-girl. – fontam karba a kezemet a mellkasom előtt.

– Furcsa, hogy szőke létedre ismered az idegen szavak jelentését.

– Verekedni akarsz? – pillantottam rá dühösen.

– Ez dicséret lett volna.

– Hát pedig nem annak hangzott. – duzzogtam.

– Miért utálod ennyire a családunkat? – kérdezte amivel igencsak meglepett.

– Nem utálom. Csak Itachit, Obitot és téged.

– De a többi rokonomat sem kedveled.

– És akkor mi van? Lekezelően viselkedtek másokkal, egoista seggfejek vagytok és eljátsszátok a tökéletest holott rohadtul nem vagytok azok. – fakadtam ki. Sasukének elég rosszul esett amit mondtam, amit nem is csodálok, elvégre bántani merészeltem az Uchiha egóját.

– Csak nehezebben nyílunk meg. Az még nem bűn, nem igaz?

– Nem az a bűn, hanem az hogy bunkón viselkedsz. Te is meg a hülye bátyád is.

– Tudtommal Obito egyáltalán nem bunkó veled.

– Az egy homokos jégkása.

– Jégkása?

– Mert meleg, tehát kissé olvadt. – magyaráztam.

– És akkor te mi vagy?

– Parancsolsz? – kérdeztem vissza kínosan röhögve.

– Utálsz minket pedig nem is ismersz igazán. Nem is próbáltál közelebb kerülni hozzánk, csak eldöntötted, hogy szemetek vagyunk. Ne okíts ki a viselkedésemről, ha te sem vagy különb. – ugrott le a színpadról és ott hagyott. Már csak ez hiányzott.. Unottan kimentem az épület elé, és leültem az egyik padra. A telefonommal babráltam, miközben Sasuke szavain gondolkodtam. Ismerem Itachit.. Miért mondja, hogy nem?

– Elnézést, te Iwatoshi Deidara vagy, ugye? – hallottam meg egy lány hangját, mire felpillantottam.. 

21. rész - Újabb hullám völgy.. Milyen lehet egy mini Sasori?