Kelepce 11. rész

040 – Deidara

Letettem a kezemből még egy színpárt és Hidan felé tartottam a kártyáimat, hogy elhúzhasson egy kártyát. Ösztönösen kikerülte a Joker lapját és a kezemben lévő párokat. Ez már olyan sokszor megtörtént, hogy engedve a kísértésnek, sunyiban megvizsgáltam a kezemben maradt lapok hátulját, de ugyanolyanok voltak. Nem volt sem egy jellegzetes karc vagy gyűrődés, és a mintában sem volt semmi más. Úgy tűnik ösztönösen a jó lapokat húzza.

– Szerencsés a játékokban? – kérdeztem ő pedig kissé megemelve a szemöldökét pillantott fel a lapjaiból.

– Nem jobban mint mások. – vont vállat és felém tartotta a kártyáit, úgy tűnik nem talált párt.

Húztam egyet, de ezúttal én sem jártam szerencsével. Nem tudtam, hogy kettes is lehet Fekete Pétert játszani, de elég volt kihagyni azt a lépését a játéknak, hogy a kezünkben lévő párokat azonnal le lehet tenni, és egy párt csak akkor lehet letenni, ha az egyik a kezünkben van a másikat meg épp elhúztuk a másiktól.

– Még ezt játsszuk le, aztán el kell mennem. – bólintottam bár egy részemnek fájt, hogy megint egyedül maradok.

Mikor pár órája felbukkant és hozott nekem enni, először nem örültem neki. Bár tegnap éjjel áthúztuk az ágyneműt és végül ebben a szobában aludtunk, volt egy olyan érzésem, hogy a homlokomra van írva, hogy megint lefeküdtünk egymással. Nem akartam, hogy Hidan megint kérdezősködni kezdjen.

Miután meggyőződött róla, hogy rendesen szedem a gyógyszereket és használom a szemcseppet is, le is ellenőrizte a sebeimet.

Együtt ebédeltünk, és mikor végeztünk már épp indulni készült, de aztán meggondolhatta magát, mert a zsebébe nyúlt és felém dobott egy pakli kártyát. Csak a legszokványosabbakat játszottuk, de gyorsan szaladt az idő, amiből nekem fullasztóan sok jutott, így örültem, hogy valaki lemer belőle. Könnyebb volt így.

– Ön nyert. – szólaltam meg pár perccel később, mikor az utolsó lapot húzta el és nálam maradt a Joker.

– Köszönöm a játékot. – dobta le a két kártyát a dobópaklira én pedig összeszedtem a lapokat és megigazgatva felé nyújtottam.

– Köszönöm a játékot. – ismételtem, de nem vette el a paklit így a tekintetemmel a doboza után kezdtem kutatni.

– Játszunk még egyet! – szólalt meg hirtelen és kissé hangosabban, mint számítottam volna rá. Zavartan ráncoltam a szemöldököm.

– De nem kell mennie?

– Egy még belefér. – vette el a paklit és alaposan megkeverte a lapokat. – Addig húzunk amíg a Jokerhez nem érünk. Aki a Jokert húzza, az vesztett és meg kell tennie valamit amit a másik szeretne. Pénz, alku, egy szelet csoki, minden játszik. – bár könnyedén forgott a nyelve és természetesek voltak a mozdulatai, nem voltam biztos benne, hogy ez tényleg csak egy játék. – Keverd meg te is. – nyújtotta át a paklit így én is alaposan megkevertem. Mikor végeztem letettem kettőnk közé.

– A többinek van jelentősége?

– Végülis lehet. – vont vállat elgondolkodva. – Legyen! – döntötte el végül. – Szív, mondj valamit, amit szeretsz vagy valakit, akit szeretsz vagy egy kedves emléket. Ha a lóhere, az ennek az ellentéte. Valami vagy valaki amit-akit nem szeretsz, vagy csak valami ami fáj. A rombusz… Merned kell és a másik mondja mit. A levél pedig mondjuk… Legyen válasz egy kérdésre, mindegy igazából. – vont vállat. – Kezdj te. – intett én pedig felhúztam az első kártyát.

– Pikk négyes.

– Milyen pikk? – ráncolta a szemöldökét én pedig pislogva fordítottam felé a lapot. – Ja! Levél. – bólintott. – Nem tudom az eredeti neveit. Ez a pikk? – bólintottam ő pedig újra megnézte aztán újra bólintott. – Akkor legyen az. Szóval kérdezek. Lehet durvát is?

– Hogy érti a durvát?

– Például, hogy milyen Itachi farka meg ilyenek.

– Akkor ne. – ingattam meg a fejem ő pedig csalódottan felsóhajtott.

– Jó, akkor… Hogy csinálod ezt a váltást? Valami pszichés zavarod van? – megingattam a fejem. Sejtettem, hogy meg fogja kérdezni, de erre én sem tudok pontosan válaszolni.

– Csak szerepet játszok. Beolvadok.

– Most is beolvadsz?

– Ez már a harmadik kérdése. – erre ismét felsóhajtott és ezúttal ő húzott.

– A rombusznak mi a neve?

– Káró. – feleltem ő pedig ledobta maga elé a káró királynőt. Szóval merni fog.

– Ne kímélj. – vigyorodott el, de nem jutott eszembe semmi olyasmi, amit csináltathatnék vele. – Bármit mondhatsz. Igyak a wc-ből? – megingattam a fejem ő pedig halkan sóhajtva hátradőlt kissé. Úgy tűnt megnyugodott, de ezt igyekezte palástolni. Pedig nem kérném ilyesmire. – Akkor mit csináljak? – elgondolkozva néztem körül. Nem vagyok túl humoros és kreatív.

Furcsa.

Pedig régen az voltam.

Az emlék súlyként nehezedett a mellkasomra, amit igyekeztem elhessegetni de nehezen akart múlni a nyomás.

A léptek zajára felpillantottam és a szoba ajtaja felé fordultam, ahol kisvártatva belépett Itachi és olyan természetességgel biccentett felénk, mintha teljesen megszokott lenne a számára, hogy két alak a vendégszobájában kártyázgat.

– Üdv főni! – szalutált Hidan, bár mivel ülve maradt ez akár tiszteletlenségnek is számíthatna. Bár egyikünk sem volt katona. Legalábbis nem tudok róla.

Itachi köszönés gyanánt biccentett egyet és mellénk lépve a kártyákra pillantott.

– Mit játszotok?

– Aki a jokert húzza, meg kell tennie valamit a másiknak. Bármit kérhet tőle a nyertes. Vagy nyertesek, ha beszállnál. – Itachi elgondolkodva nézte a kártyát, majd felvett egy ülőpárnát és a kis székre téve az ágy mellé húzta és leült rá.

– Ki húzott?

– Én. Épp Deidara akar csináltatni velem valamit de nem tudja, hogy mit.

– Csináltatni?

– Ez a rombusz, vagyis a káró a mersz.

– Gyerekes. – vágta rá amin elmosolyodtam, Hidan pedig egy gyereket imitálva duzzogva felfújta az arcát majd kinyújtotta rá a nyelvét. – Küldj egy üzenetet az utolsó embernek akinek sms-t írtál, és kérd meg rá, hogy adja el neked egy használt holmiját. Addig zargasd míg bele nem megy és rosszul alkudozva nyomd felfelé az árat, hogy neki érje meg. – meglepetten vontam fel a szemöldököm, Hidan azonban lazán bólintott.

– Egy fuvar volt még délelőtt. A fickó még biztos a repülőn ül, úton valami üzleti tárgyalásra. – Itachi vállat vont, Hidan pedig elővette a telefonját és megnyitva az üzenetet, pötyögni kezdett. Mikor végzett leellenőriztette vele és nekem is megmutatta, aztán elküldte. – Te jössz. – nézett Itachira, aki húzott egy lapot.

– Kőr hetes. – fordította felénk az ujjai között. – Az mit jelent? Felelnem kell?

– Nem, mondanod kell valami olyasmit ami közel áll a szívedhez. Ez bármi lehet. Egy étel, egy emlék, egy ember. – Itachi a dobópaklira tette a lapot és egy pillanatra elgondolkozott mit mondjon.

– Szeretem az állatokat.

– Ez túl tág, egy kicsit legyél pontosabb.

– Rendben, akkor téged szeretlek. – nézett Hidanre, aki műnevetést mímelve tette a mellkasára a kezét.

– Tudom, hogy ez sértés akart lenni, de mostantól mindig meg fogod kapni tőlem, hogy tudom mennyire szeretsz. – meglepetten néztem Itachi arcát és a beszélgetésüket hallgattam.

Még mindig hihetetlen, hogy mennyire rettegtem tőle éveken át, most meg itt vagyok a közelében és épp viccelődik egy beosztottjával, aki talán a barátja is.

– Te jössz. – nézett rám Itachi és mikor a szemünk találkozott egy pillanatra elvesztem benne, de nem annyira hosszan, hogy az feltűnő vagy zavaró legyen.

– Pikk hetes. – szóval megint felelek.

– Nem szabad durvát kérdezni főnök, csak semmi szexuális. – ismertette a lefektetett szabályokat Hidan.

– Ne magadból indulj ki.

Szóval ő nem tett volna ilyen kérdéseket? Pedig esküdni mertem volna, hogy perverz.

– Ha nyersz, mit kérnél tőlem? – pontosan tudja. A családomat, a szabadságomat, egy esélyt, egy megoldást, bármit, ami haza juttat még annak ellenére is, hogy tudom, hatalmas hiba lenne.

Hidan megérezhette a feszültséget mert hirtelen vállon lökte Itachit.

– Ez csalás. Kérdezz mást. – nem volt értelme annak amit mondott, de Itachi ennyiben hagyta a dolgot és eltöprengett egy pillanatra.

– Szereted a filmeket?

– Igen. – bólintott és Hidan felé fordultunk, aki felsóhajtva forgatta meg a szemeit.

– Rém unalmasok vagytok. – húzott egy kártyát és bedobta a kőr négyest. – Kakuzut szeretem. – Az orvost? Mármint láttam, hogy jóban vannak, de ilyen nyíltan kijelenteni, hogy szereti és hogy pont ő jutott először az eszébe, az kicsit furcsa nem?

– Ez túl egyértelmű. – pillantott rá Itachi. Nekem igazából nem volt az. Sőt, elég sok kérdésem lenne most.

– Nyitott könyv vagyok. – vont vállat és kihívóan nézett Itachira, aki válasz nélkül hagyta a kijelentést és inkább húzott egy lapot.

– Treff király. – dobta a dobópaklira a kártyát.

– Mondj bármit, amit nem szeretsz. – segítette ki Hidan.

– Obito. – ezen Hidan a szemöldökét ráncolta, de én még élénken emlékszem rá, hogy nézett Obitora mikor megragadta a nyakam.

– Nem kedveljük a medvéket ezt tudom, de ő azért nem olyan vészes. – jegyezte meg halkan Hidan.

– Már az. – fonta karba maga előtt a karjait és olyan szigorúan nézett arra a treff királyra, mintha maga Obito feszítene rajta.

Gyorsan húztam egy lapot és elfedtem vele a látványt. Kőr király. Ez nem az én játékom.

– Ez könnyű. – mosolygott Hidan, Itachi pedig várakozva figyelt, de nem is volt ez annyira egyszerű. Mondjam a családomat? Túl direkt lenne, pedig igaz. Amióta elszakítottak tőlük, sokkal jobban becsültem őket és felemésztett a hiányuk. Ahogy eszme jutott egy röhejes emlék, hirtelen beillett válasznak is.

– Soba tészta vanília fagyival. – Hidan a szemöldökét ráncolta én pedig felidéztem azt a nyarat amikor Sasorival a lábunkat lóbáltuk a buszmegállóban és a pénzünket számolva azon vitatkoztunk mit vegyünk magunknak belőle. Ő fagyizni szeretett volna, de én kiadósabb ételre vágytam, a gyerek logikánk pedig azt diktálta, hogy ugyanazt kell vennünk és ennünk. Végül vettünk egy gombóc fagyit és egy kis adag tésztát, amit aztán egymásra pakoltunk. Furcsa volt, de nekünk nagyon ízlett és ez lett az egyik kedvencünk.

– Ezt egyszer meg kell kóstolnom. – fogadkozott Hidan, Itachi pedig oldalra biccentett fejjel figyelt. – Treff ász. – jelentette be a következő lapját Hidan. – Nem szeretem a mazsolát. – Itachi halványan elmosolyodott de épp csak egy röpke pillanatra, aztán húzott egy kártyát.

– Joker. Vége a játéknak. – Hidanre nézett aki ravaszul elmosolyodott.

– A pénz amit fizetnem kéne a pasinak valami használt cuccáért, te fogod állni. – Itachi csak biccentett aztán felém fordultak. – És te mit szeretnél tőle? – kérdezte Hidan de megingattam a fejem.

– Semmit. – vagy inkább túl sok mindent és ezért inkább semmit.

A családomat, őt, a helyemet a kémek között, az igazságot a múltamról, a fogadott öcsémet, normális életet. Mind nem is lenne kivitelezhető. Nem tudom, hogy ez most azt jelenti, hogy telhetetlen vagyok, vagy azt, hogy milyen sokminden boldoggá tenne.

Hidan szomorúan hümmögött aztán felsóhajtva felállt.

– Mostmár tényleg mennem kell dolgozni, majd ütközünk. – ezen Itachi a szemét forgatta de szerintem illet Hidanhez ez a szóhasználat. Mikor kettesben maradtunk Itachi elővette a telefonját és felém nyújtotta.

– Rendelj enni amit szeretnél.

Elvettem a telefont de csak tanácstalanul forgattam a kezeim között. Még mindig furcsának tartom, hogy ennyire megbízik bennem. Pontosabban átverést sejtek mögötte, de ez most nem számít.

– Mi a baj? – ahogy a szemöldökét ráncolja és aggódva figyel, az egyszerre ébreszt bennem egy ismerős, régi örömöt, hogy fontos vagyok valakinek annyira, hogy aggódjon értem, és egy ismerősen kesernyés valóságot, ami azt sugallja, ez nem nekem szól, hanem… Hanem kinek is?

Itachi megfogta a kezem és ahogy a bőre az enyémhez ért, belebizsergett az egész karom és a hasam, meg fentebb és lentebb is. Nem tudom, hogy jó vagy rossz érzés-e ez a kémia, mert ha érzem nagyon élvezem, de ha átgondolom, nagyon kiszolgáltatottá tesz.

– Deidara. – most önmagamat alakítom miközben mégsem vagyok önmagam?

Mikor Itachi elengedte a kezem és felállt, rémülten kaptam a karja után. Nehéz a közelében, de mégis vele akarok lenni. Ki akarom ezt bogozni. Mikor a tekintetünk találkozott, Itachi lehajolt hozzám és szorosan megölelt, szinte beleroppantak a csontjaim, de mégis megkönnyebbülten felsóhajtottam a karjai között. Átöleltem a derekát és a vállgödrébe fúrtam az arcomat.

– Nem akarok elmenni… – nem fejeztem be, abban reménykedtem, nem kell konkrétabban kimondanom, hogy hová és miért de mikor kissé elhúzódott, hogy rám tudjon nézni, láttam, hogy össze van zavarodva. – Kérlek ne küldj el. – Itachi a kártyákra pillantott, amik még a takarón voltak.

– Rendben. Nem küldelek el. – ígérte.

Követtem a tekintetét a Joker lapra és szorosan összezártam az ajkaimat.

Nem a kártya miatt akarom, hogy ne keljen a hegyre mennem. Azt szeretném, ha ő is ezt akarná, ha ez ami elindult köztünk igazi lenne. Ha én is igazi lehetnék.

A keze az arcomra simult így felemelve a fejem újra rá néztem

– De azt nem ígérem, hogy te nem akarsz majd elfutni.

Vörös örvény – Obito

Iwatoshi Deidara a Sziklaköz nevezetű kis városkából tűnt el körülbelül kilenc éve. Itachi akkor még a rendőrségen dolgozott és Shisui is életben volt. Itachi azt állítja, hogy Deidara külföldön tevékenykedett magánban, de valami nem stimmel a kölyök körül.

Emlékeztet valakire, de nem a szüleire. Talán láttam már valahol külföldön?

Az mindenesetre gyanús, hogy ilyen hirtelen felbukkant és ennyire homályos a múltja.

Mit titkolsz előllem Itachi?

Eltöprengve érintettem meg az állam és mikor az orromat megcsapta a jellegzetes szex szag, elmosolyodtam. Vajon még ő is érez engem? Nem, ő biztos rendesen kezet mosott és az a dühös arc mikor végeztünk. Mondhatni szavak nélkül küldött el a fenébe, aztán kimérten emlékeztetett arra milyen alkut kötöttünk.

Leengedtem a kezem és a mögöttem haladó Chirasura néztem.

– Távolítsd el a poloskát Itachi irodájából. – fejet hajtva fordult sarkon, hogy azonnal intézkedjen így a másik emberemhez fordultam, aki komor arccal meredt rám. – Van valami hozzáfűzni valód? Fugaku. – lehunyta a szemeit és elfordította a fejét.

– Nincs. – Mégis csak a fiadról van szó, legalább mutass valami érdekes reakciót, ember.

Tovább haladtam a csendes folyosón, amit csak a lépteink vertek fel.

Mikor Madara kiadta a parancsot, hogy hallgassam le Itachit, egyedül a Shizenben tudtunk elhelyezni egyet és azt is csak olyan helyen, ahová felesleges lett volna kamerát is tenni, mert semmit nem lehetett volna látni. Itachi egy végrehajtó, igen, de éles a szeme és bár biztos vagyok benne, hogy tudja, lehallgatjuk, azt biztos nem tudja milyen nehéz dolgom van vele. Amúgy is nehezebb ezt azokkal megtenni, akik számítanak rá, de valakivel akinek ott van egy gépszakértő az irodája előtt, aki paranoiás módon átfésüli az épületet mikor Itachi nincs ott... Nyomorult Konan. Pedig egy kis szerencsével most nem csak hanganyagom lenne, hanem felvételem is arról, hogy végre megkaptam Itachit.

Beléptem az étkezőbe és örömmel láttam, hogy csak néhány bandatag lézeng az egyik távolabbi asztalnál. Leültünk Fugakuval az étkező másik oldalán egy kétszemélyes asztalhoz, és miután kihozták nekünk a megszokott japán ebédet, csendben enni kezdtünk.

Fugaku két éve, nem sokkal Itachi kinevezése után került be a köreinkbe. De erről Itachi semmit sem tud. Legalábbis tudtommal.

– Nyugodtan rákérdezhetsz. – mosolyodtam el mikor ismét rajtakaptam ahogy haragos pillantásokkal méreget, de ő szépen rendezte a vonásait és minden bizonnyal elterelte a figyelmét arról, hogy vajon mi történhetett az irodában, ami miatt leállítottam a fia lehallgatását.

Fugaku kicsit lassú, de egyáltalán nem bolond. Mindig is sejtette, hogy valami nagyobb dolog rejlik az árnyakban, amiből jobb kimaradnia. És egészen addig így is tudott tenni amíg Itachit meg nem vádolták Shiusi kiiktatásával. Bármennyire is tetteti a szigorú és érzéketlen apát, ez a férfi mindent megtesz a családjáért.

Ez a klánunk rejtett erénye. Amit kihasználtam, hogy megkapjam amit akarok.

Letettem a kanalat és Fugakura néztem aki bár minden bizonnyal érezte hogy figyelem, mégsem nézett rám. A kanala nem koccant hozzá a tányérjához, szinte teljesen láthatatlan tudna lenni, ha nem lenne olyan éles pillantása és erőteljes kisugárzása, mint a klánunk legtöbb tagjának.

De Itachi más. Nem romantikus értelemben, hisz az mindig egyértelműen különlegessé emeli a másikat. Nem, Itachi tényleg sokban különbözik a megszokottól, ő sokkal jobban hasonlíthatna Madarára és rám, de mégis ijesztően, aggasztóan és elképesztően más. Rá máshogy hatnak a dolgok, Madara így fogalmazott. Nem a föld, az eső és a napfény virágoztatta ki, de mégcsak a magjai sem voltak szokványosak, habár az előttem ülő férfi egészen beillik a szokványosba. A sok mag és virágzás gondolata feleleveníti bennem a nemrég szerzett élményeket.

Felvettem az evőpálcikát és tettem a zöldségekből a rizsre, mielőtt a számba tettem volna. Megfontoltan rágtam, most valahogy az ételeknek is markánsabb, finomabb íze van. Ha a test elégedett, ha a szájában egy szeretett személy csókjainak íze még fel-fel dereng benne, az egész napra boldoggá teszi még a zord szívet is. Lehetetlenül romantikus gondolat, főleg úgy, hogy Itachi a pokolra kíván.

Ha itt végzünk, újra meg akarom hallgatni a felvételt. Ahogy a nevemet mondja, ahogy nyögve kér hogy lassítsak, mind az én kis titkom marad. Az alkunkról csak az tud aki épp lehallgatott minket, pontosabban csak tudott.

Mikor eljöttem a Shizenből, egyenesen hozzá mentem és miután beszélgettünk és átgondoltam a lehetőségeket, arra jutottam, hogy én az a fajta ember vagyok, aki szívesen kitöri a nyakát egy árulónak, ha nyer vele akárcsak ötperc előnyt is. Konan vajon tényleg azt hitte, hogy nem fogok rájönni a trükkre? Egy olyan alapos nő mint amilyen ő, hogy hagyhatna ki egy rést hm?

Bár ettől még a mi emberünk volt, de nem szabad olyan embereket tartanom magam mellett, akik mégha a szervezeten belül is, de megvezethetők két szép szemmel. Majd beszélnem kell Madarával, hogy miért öltem meg. És így arról is, hogy Itachi továbbra sem bízik bennünk.

Talán tényleg jobb lenne lefokozni és magamhoz láncolni. Ha a társam lehetne, leigáznánk az összes kibaszott Galambot és olyan egércsapdát kreálnánk, amivel azokat a rejtőzködő nyomorultakat is kivéreztethetjük.

Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem lenne ilyen tüskés. Bár ahogy rám nézett miközben az ölemben ült miközben a farkam a legmélyebb pontjában lüktetett…

Ha csak egyszeri alkalom volt, akkor is kurvára megérte.

Itachi testmelegének emléke arra késztetett, hogy mint egy perverz újra megszagoljam a kezem, ezért úgy tettem mintha csak unatkoznék és a tenyerembe támasztottam az állam és az ajkaimhoz nyomtam az ujjaimat. Erőteljes illata van. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy tényleg lehetetlenül perverz vagyok. Vajon Itachi mit szólna, ha ezt legközelebb elmesélném neki?

– Most mennem kell, van egy ügy amivel a közeljövőben egyedül kell dolgoznom. – álltam fel az asztaltól.

– Ezeknek az ügyeknek köze van a fiamhoz? – a kérdése élesebben csengett mint egy beosztotté, felfedve ezzel, hogy mélyen legbelül mennyire retteg, hogy Itachit kitépik a földből amiben él.

– Mármint melyikhez? – mosolyogtam és felnevettem mikor felém kapta a fejét. – Csak ugratlak. – veregettem vállon és megőrizve az emlékezetemben a rémült arckifejezését, elindultam az egyetlen emberhez, aki tudhat valamit a rejtélyes kis üzenetekről, amiket Sasukének küldözgettek

Itachi szerint gyűlölettel beszélnek róla a levelek. Megvetéssel és fájdalommal. Mikor ránéztem, tudtam hogy Yahikora gondol, akárcsak én.

Hisz Shisui mégiscsak a szeretett mostohabátyja volt.