Sziklarejtek árvája 55. rész

Beléd zúgtam! Az van! Deidara már megint túlgondol mindent..

Elégedetten szemléltem meg egy korallt amit az imént festettem meg, majd hátrébb lépve egyet a faltól, az egész képet nézve boldogan mosolyogtam. Sasori is felegyenesedett és hátra lépve egyet, ő is megszemlélte az eddig elkészült munkánk gyümölcsét. Még tegnap délután felhívott és elmagyarázta mit álmodott meg a halpofa és megkértek, hogy segítsek. Ennek egyrészt azért örültem, mert már tényleg nagyon rég volt, hogy utoljára ecset volt a kezemben, másrészt pedig kellett egy kis kikapcsolódás. 

– Jó csapat vagyunk. – jelentette ki Sasori mellettem állva én pedig a szemeimet forgatva hümmögtem egyet. Óvatosan meglökött a karjával és mivel mindketten rövid ujjúban voltunk, a bőrünk egymáshoz simult amitől kirázott a hideg de nem a jobbik értelemben. Vajon mikor fogok semlegesen vagy épp átlagos/baráti módon viszonyulni a közelségéhez? Végül is azért szakítottam vele, hogy barátok maradhassunk. Bár jobban átgondolva ennek az egésznek nem igazán volt sok esélye. – Gondolom azóta nem beszéltél Itachival. – vajon melyik a rosszabb? Mikor az exed arra céloz milyen jók vagytok együtt vagy az amikor a szerelmi életedben vájkál.. Mindkettő olyan mintha bogarat etetnének meg veled. Nem tudod hova tenni az izgő-mozgó ízeltlábakat a szádban, az íze poros és furcsa.. Hogy is hívták azt a srácot aki bogarat etetett velem? Vajon vagyok már elég erős ahhoz, hogy én is lenyomjak pár rovart a torkán? Talán van esélyem.. Feltéve ha megmaradt annak a hat éves fiúnak aki inkább volt egy kőtömb mint egy gyerek. Sosem lehetett leolvasni semmilyen érzelmet az arcáról és elég nagydarab volt szélességben mérve... Jobban átgondolva ha valamilyen genetikai rendellenesség miatt megmaradt annak az alacsony sziklának, akkor is veszítenék ellene. És jobban átgondolva az is lehet hogy egy furcsa udvarlási szertartás volt a részéről mikor mindenféle fura dolgot megetetett velem, a faágaktól kezdve, a szappanon át egészen a pókokig szerintem már mindent látott a gyomrom. Bár a gyomormosásokra nem emlékszem pedig biztos sokszor voltam mert az egyik ott dolgozó orvos mindig megkérdezi tőlem, hogy nem ettem-e semmi furát.. Erre a válaszom általában az, hogy de, amin csak röhög. Pedig nyáron szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy ha olyan magvakat nyelek le amikből nem növény serjedzik (?), hanem ember, abból nagy bajom lehet? Alpári módon fogalmazva: Ha gecit nyelek nem lesz bajom? Vagy ez is olyan mint a szirupos gyógyszerek (amiket imádtam) és ha sokat nyelek akkor baj van? Vajon Zetsu apjának milyen magvai lehettek, hogy szegény csávó gyakorlatilag egy két lábon járó gyökér lett? – Min gondolkozol ennyire? – kérdezte Sasori megelégelve hogy gyakorlatilag ignorálom. 

– Zetsu apjának a spermájáról. – egy pillanatra értetlenül pislogott rám, de aztán eszébe jutott kivel beszélget és elengedte a dolgot. – Ha már geci, a többiek hol vannak? 

– Ez a kettő, hogy..? 

– Mindannyian úszkáló kis magok voltunk életünk mínuszában. – bölcsélkedtem mire a vörös csak a szemét forgatta és közelebb hajolt egy halhoz, hogy jobban ki tudja dolgozni az alakját. Na és vajon Kisame apjának..? – Fenébe! – csaptam arcon magam majd felsóhajtottam. Sasori már megszokta az ilyen kirohanásokat, szóval egyáltalán nem lepődött meg. Bezzeg a sperma kérdésen meghökkent.. Na mindegy. – Szóval? Kisame dolgozik, Konan és Pain a harmadik boszorkányt keresik, de a többiekkel mi van? 

– Milyen sorozatot néztél már megint? – célzott itt a boszorkány kifejezésre. 

– Olvastam. A három bűvös szám, az a legjobb ha szertartásokat akarsz végezni. – mélyítettem el a hangom egy kis misztikus hangsúlyt csempészve a sorok közé. 

– Azt hittem az a 12. 

– A lényeg, hogy szám legyen. Vagy végtelen. Az egy megfoghatatlan szám. 

– Egy részeg nyolcas. – ezen felnevettem. 

– Ja. – értettem egyet. 

– Kakuzu dolgozik, Hidan elvileg büntiben van, de ahogy az várható volt, amint Kakuzu kilépett az ajtón, ő is elment. Zetsu szerintem a szobájában van és gépezik vagy alszik. Obito elvileg bevásárol, de már reggel óta oda van. – furcsálltam is hogy nincs itt. Elvégre tudta hogy jövök, és ilyenkor minden alkalmat megragad, hogy a közelemben legyen. Na nem mintha hiányolnám vagy ilyesmi.. 

– Hallottam a balhéról.. Hogy behúztál valakinek ezért egy rendőr haza hozott akinek meg Kisame húzott be egyet mert patáliát rendezett és haza akarta vinni Obitot vagy mi a szösz.. 

– Ja, mi van vele? – elég közömbösnek tűnik, bár ő az esetek többségében ilyen. Aznap este sok minden történt és bár Konan itt volt, nem igazán tudott figyelni és így csak a történtek töredékét ismerem. Érdekelne, hogy Obito hogy kezelte a helyzetet, hogy ki tudott-e állni magáért az apjával szemben és hogy mennyire viselték meg a történtek. Bár az általános mítosz szerint a férfiak erősek és sebezhetetlenek, és csak nők gondolják túl ezeket, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy a férfiakba belesulykolják, hogy ne beszéljenek az érzéseikről.. Obito biztos sokszor megkapta kiskorában az apjától, hogy „légy férfi!”. Szóval Obito mikor épp Obito, csak akkor beszél az érzéseiről mikor nem talál megoldást egyedül. Ez azért elég szomorú.. De az is érdekelne, hogy Sasori miért verekedett.. Tudom, hogy erőszakos tud lenni, de vajon kit ütött meg és miért? Viszont ami talán a legjobban érdekel a történtekből azaz, hogy mi lesz most a halpofával.. Itachi minden bizonnyal azért költözik el otthonról, hogy egy kicsit önállóbb lehessen és az apja ne tilthasson meg neki olyan dolgokat mint hogy kivel barátkozik és kivel nem. Vagyis hogy elkerülje a felesleges vitákat az apjával, amiért nem tesz eleget egy olyan nonszensz utasításnak mint hogy kikkel haverkodik. 

– Kisame nagy bajba került? Mégis csak egy rendőrt ütött meg.. – erre Sasori fáradtan sóhajtott. 

– Csak ez érdekel? – mintha a fejembe látna.. Mintha tudná miért pont ezzel a kérdéssel kezdtem.. 

– Nem, csak.. Az egy rendőrségi ügy és elég súlyos, szóval.. – magyarázkodtam de leintett. 

– Itachi szerint megússza közmunkával. – szóval Itachi tényleg e-miatt volt ingerültebb mikor legutóbb beszéltünk. Annyira bűntudatom van amiért a saját kis problémámat helyeztem előtérbe és nem vettem észre hogy mi van a barátainkkal. 

– Obito hogy viseli? Mármint hogy az apja.. Szóval.. 

– Nem igazán tudom. Nagyon keményen dolgozik azon, hogy ne törjön elő belőle a másik énje, szóval valószínűleg eléggé labilis most fejben. Az apja elég durván megalázta előttünk. Úgy állította be mintha Obito megfutamodott volna mikor elköltözött tőle és úgy beszélt róla mintha egy idióta lenne, aki egyedül nem megy semmire. Obito nem futamodott meg, ő csak felismerte a tényt, hogy az apja mellett boldogtalan és gyenge. – a kezemben megállt az ecset ahogy hallgattam. Mindig olyan gonosz voltam Obitoval és elutasító.. Most egy kicsit emiatt is bűntudatom van. Sasori nem mondott többet, valószínűleg azért mert a többi már túl személyes lett volna. 

– Kit ütöttél meg? – tettem fel az utolsó kérdést, noha Hidan helyzete is érdekelt volna, de azt nyílván az albínóval fogom megvitatni. A három esőrejtekiről meg szinte mindent tudok, legalábbis amit Konan elmesélt. 

– Miért fontos ez? 

– Csak nem értem.. – motyogtam mire felsóhajtott és felém fordult. 

– Osaki épp azt ecsetelte a hátsó kapunál valamelyik haverjának, hogy bepróbálkozott nálad. Tudom mi történt, hogy Itachi segített neked és hogy csókolóztatok. Ki tudtam következtetni, hogy mit fogtok csinálni mert biztos voltam benne, hogy szeretitek egymást. – próbáltam megszólalni és tagadni, de felesleges lett volna.. Már épp elfordult volna, de ekkor egy másik kérdés is megfogalmazódott bennem, ami óhatatlanul is kicsúszott a számon. 

– Ezért ütötted meg? Mert dühös voltál? 

– Azért ütöttem meg, mert hallottam hogy mit akart tenni veled. – fordult vissza a falhoz és tovább folytatta a festést. Szóval miattam volt.. Sasori megütötte Osakit miattam, és emiatt állt meg mellettük egy rendőr autó, benne Obito apjával.. Szörnyű ember vagyok. Talán Itachi még is csak jobban jár, ha nem akaszkodok rá. Bár ezt eddig is tudtam. Sasori hirtelen megfogta az államat és maga felé fordította az arcomat mire meghökkenve bámultam rá. 

– Mi van? Hm.. – kérdeztem, pedig legszívesebben elcsaptam volna a kezét, hogy ne érjen hozzám. 

– Azért ütöttem meg, mert dühös voltam rá. Az ÉN döntésem volt. Nem a te hibád. – ha nem lenne belém szerelmes, nem figyelne rám ennyire és nem tudná mire gondolok. Kár lenne bármit is tagadni.. Sebezhetőnek érzem magam mikor valaki így néz rám. Azt üzeni a szemeivel, hogy mindent tud rólam és ez ijesztő. 

– Ha nem egyedül indulok haza, akkor nem akaszkodott volna rám. 

– Attól még elmondta volna a kapuban álló haverjainak, hogy mit akart tenni veled és én ugyanúgy megütöttem volna. – ez mondjuk igaz. Sasori elengedte az állam de ettől nem nyugodtam meg, mert még közelebb húzódott hozzám, már alig pár centire állt előttem. – Osaki egy beteg pöcs. Én pedig nem tudtam kordában tartani az indulataimat. – ekkor esett le, hogy ő is magát hibáztatja.. Nem azért volt közömbös mert ő ilyen, hanem azért mert magát hibáztatja és kellemetlenül érintette a téma. 

– Ha én nem vagyok hibás akkor te sem. – néztem rá mire kínosan félre pillantott. – Miattam nem tudtad kordában tartani az indulataidat. Régen sosem volt ilyen gondod nem? Szóval hibáztass engem. 

– Nem az a lényeg ki a hibás Deidara. 

– Ezt csak azért mondod mert magadat hibáztatod. 

– Azért mondom, mert nem mi szívtuk meg hanem Obito és Kisame. Ők meg magukat hibáztatják. Kisame azt mondja hogy nem bánta meg, hogy behúzott egyet Obito apjának, de Obitonak bűntudata van miatta, mert Kisame őt védte. Nekem bűntudatom van mert ha nem esek neki Osakinak, nem a rendőrök hoznak haza. – tényleg, hisz a rendőrök ketten járőröznek, nem? 

– A másik rendőr nem..? 

– Ki ment cigizni és úgy tett mintha nem hallana semmit. – fintorgott dühösen majd hangosan felsóhajtott és rendezve a vonásait rám nézett. Már épp megcsókolt volna de hátráltam egy lépést mire kínosan nevetett egyet. 

– A barátok nem csókolóznak. 

– Kankurouval mégis megtetted. 

– A kettő nem ugyanaz. – csak biccentett és újra a kezébe vette az ecsetet meg a palettát hogy folytassa a munkát. 

– Tudod, hogy miért csak a fél szobát festjük? – kérdezte, de persze ő is tudta hogy nem tudom a választ. A másik térfélen nem volt semmi a falon és elvileg nem is lesz csak másik színt kap majd idővel. 

– Mert Kakuzu nem egyezett bele, hogy az egészet megcsináljuk? 

– Kakuzut nem érdekli mit festünk a falra amíg nem a közös helyiségekben tesszük és ha elköltözünk kifestjük majd az eredeti színére. – ez mondjuk érthető. 

– Akkor miért? 

– Mert Itachi fekete falat szeretne, vagy szürkét. Elég unalmas figura, nem értem miért szereted. – értetlenül pislogva meredtem a vörös hajúra. Tudtam, hogy Itachi elköltözik de miért pont ide? – Azért téged kértelek meg, hogy segíts, mert tudtam hogy még nem beszélted meg vele mit érzel. 

– Miért akarnád hogy szerelmet valljak neki? – kérdeztem mire kissé dühösen forgatta meg a szemeit, aztán rám nézett. 

– Mert szeretlek és azt szeretném ha boldog lennél. Tudom hogy hibáztam és hogy bántottalak, de jóvá akarom tenni. Lehet, hogy néha bepróbálkozok de ha visszautasítasz akkor nem erőltetem rád magam és soha többet nem akarlak megríkatni. – össze-vissza beszél és folyton egymásnak ütköznek a szavai és a cselekedetei de ő így szerelmes.. És a lényeg az, hogy szeret engem és jót akar nekem. Nem mentség hogy ideges volt és túlhajszolt mikor megütött, de ezt ő is belátja. Ha Kakashi és Sasori pszichopaták amiért továbbra is jóban akarnak lenni az exükkel (vagyis velem), akkor én is ugyanolyan sorozatgyilkos (nem minden pszichopata sorozatgyilkos) vagyok mint ők, mert én is jóban akarok lenni velük. Már épp mondani akartam valamit, bármit, mondjuk köszönetet amiért elhívott ide, de ekkor szerencsére meghallottam a bejárati ajtó nyitódását ami miatt a szívem hevesebben kezdett verni. Lehet, hogy Itachi az.. Még nem állok készen rá hogy beszéljek vele! Még most kezdtem volna el felkészülni lelkileg, a tegnapi bátorságomat már kialudtam! 

– Sziasztok! – ordította el magát Hidan, mire megkönnyebbülten tettem le az ecsetet és hangosan köszöntem, miközben kiléptem a folyosóra. Hidan egy szatyorral a kezében állt, Obitoval az oldalán aki épp a cipőjét vette le. – Segíts nekem a konyhában szöszi. – vette ki a nyalókát a szájából Hidan. Csak bólintottam egyet, de aztán megint Obitora pillantottam aki elszántan kerülte a tekintetem. Most haragszik rám valami miatt? Mikor épp elsietett volna mellettem elkaptam a karját. 

– Minden rendben? – kérdeztem az arcát tanulmányozva de ekkor szinte teljesen vörös árnyalatot vett fel és Tobiként rogyott térdre miközben hangos sírásban tört ki és a derekamba csimpaszkoda ordította a nevem. Idióta vagyok.. Ha a stabil napjain is képes volt az irántam való érzései miatt Tobinak átengedni az irányítást akkor a mostani instabil állapotában persze, hogy ez történik. – Oké-oké, semmi baj. – simogattam meg a fejét kissé döcögősen. Sosem tudtam jól bánni a gyerekekkel és ez a hangos sírás is kikészít. Szörnyetegnek érzem magam.. 

Tobi végül addig sírt míg már teljesen kimerült és elaludt. Sasori és Hidan segítettek lefejteni rólam a karjait, majd közös erővel bevonszoltuk az ágyába és kisebb gondolkodás után otthagytuk. Obitonak biztos nagyon kínos lesz ha felébred és visszaemlékszik Tobi viselkedésére. Időközben Kisame is megérkezett aki meglepően jókedvében volt. Valami olyasmin viccelődött, hogy eddig sehogy nem tudta rávenni a többieket, hogy fessék ki a szobáját, erre most mindenki ugrott első szóra. Hát igen, úgy tűnik a halpofa az a fajta ember aki kihasználja mások jóindulatát és sajnálatát még akkor is ha igazából semmi baja. Pedig a kinézete alapján inkább olyannak tűnt aki túl büszke ahhoz, hogy mások kedvességéből profitáljon valamit, még ha ez jelen esetben csak egy kifestett fal és annak is csak a fele. Mikor rákérdeztem, hogy Jégcsapot hogy nem tudta rávenni arra, hogy az egész szoba óceáni mintázatot kapjon, csak hanyagul vállat vont és közölte, hogy valószínűleg Itachi az egyetlen aki ellen esélye sincs. Végül persze kiderült, hogy meg sem kérdezte tőle, hogy az egész szobát kifesthetjük-e, de azt azért megkérdezte tőle, hogy nem zavarná-e ha a saját térfelén másmilyen lenne a szoba. Itachit pedig valószínűleg rohadtul nem érdekelte a dolog. 

– Nem értem a kapcsolatukat. Ők akkor most barátok vagy mi a fene? – kérdeztem a konyhában ácsorogva miközben Hidan a telóján böngészett valami receptes oldalt, minél könnyebb fogásokat keresve amiket ő is el tud készíteni. 

– Kisame olyan mint egy cápa. Bárkit hátba támad és felfal, még a saját testvéreit is vagy a szüleit. Itachira valamiért felnéz bár ezt eddig sosem mondta ki nyíltan, de mindenki tudja, hogy így van. 

– Ez akkor is fura. Ha Kisame képes bárkit hátba támadni akkor miért használja ki hogy épp kedvesek vagytok vele? Simán rátok förmedhetett volna mikor nem segítettek neki valamiben. Az már inkább cápás mint amit most csinál. 

– Kisamét nehéz kiismerni. – zárta le ennyivel de ez nekem nem elég! 

– Elvileg jó fej, nem? 

– Elvileg igen. De amíg nem kerültél hozzá közel addig nem mondhatsz véleményt. Ő tipikusan olyan haver aki inkább távolról kellemes társaság mint közelről. Nem is enged magához közel ha nem tart elég jónak ahhoz, hogy közel engedjen magához. – fintorgott kissé sértetten. 

– Szóval azt mondta nem vagy elég jó? 

– Azt mondta gyenge vagyok, aztán megütött én meg kidőltem. Ez volt az első komolyabb beszélgetésünk. – ez nem igazán tűnik beszélgetésnek. – Azóta bár már ki tudom védeni vagy legalábbis kibírom talpon ha behúz egyet, de még mindig gyengének tart. Ha megtud rólam valamit, felhasználja ellenem mikor alkalma nyílik rá, hogy ezzel a saját elveit erősítse vagy mi. – ez elég hülyén hangzik de nem vágtam közbe, hanem továbbra is csendben hallgattam az albínó enyhe kirohanását vagyis inkább panaszkodását. – Kiszámíthatatlan tahó tud lenni ha megpróbálsz megmaradni a közelében. Viszont látod hogy bánik Itachival. Ha Kisame elkezd tisztelni valakit, azt nem árulja el egykönnyen. – mint a gólyatáborban a titkos borítékok. Kisame nem írta le benne Itachi titkát, mert nem tudhatta ki látja még azt a levelet. – Bár van egy olyan érzésem, hogy ha Itachi legyengülne vagy valami, akkor Kisame gondolkodás nélkül szétcincálná. 

– Ez már pszichológiai eset. 

– Valamilyen szinten mind azok vagyunk. – ti talán igen de én nem! És ezt azért nem mondom ki hangosan mert a szobámban lévő kis pók azt javasolta, hogy ne legyek egoista. És hogy ne hazudjak magamnak. Felsóhajtva könyököltem az asztalra és megtámasztottam az arcom a tenyeremen. 

– Amúgy.. Te nem tudsz főzni? – kérdeztem mert kezdtem unni, hogy míg ő a telefonján keresi a recepteket én már rég elkészültem volna a főzéssel is meg a festéssel is. 

– Elvileg jól főzök. 

– Elvileg? 

– Csak az egyszerűbb dolgok mennek recept nélkül. De bárminek nekiugrok ha van internet meg hozzávalók. – ismerős. Bár én könyvekből tanultam főzni. A papusnak klassz szakácskönyvei voltak. De csak voltak. Az egyiket véletlenül vízbe ejtettem, a másikat Akatsuchi megcsócsálta mert elvesztett egy fogadást Kurotsuchi ellen, egy másik könyvnek pedig lába kélt és jelenleg valahol Sziklarejtek és Konoha közt porosodik egy vonaton, állomáson, vagy valahol.. Még szerencse hogy Irukának volt hasonló könyve.. Szintén csak volt. Meglepően trehány vagyok. Isten óvja a szakácskönyveket. Ha jól rémlik egyszer felrobbantottam a papus könyvespolcát még általános iskolás koromban. Annyira meglepődtem, hogy mikor a papus számon kért minket, én szemöldök nélkül, kormosan mutogattam a többiekre, mentve a saját valagam. Aztán mikor ott előttem letérdepeltette Akatsuchit és Kurosuchit a sarokba, elbőgtem magam és bevallottam, hogy egy tűzmadár tehet az egészről ami kirepült az egyik mesekönyvből, de megígértem neki, hogy nem árulom el, hogy létezik ezért muszáj volt hazudnom. Visszagondolva lenyűgöző milyen élénk fantáziám volt már akkor is. És az is elég elképesztő hogy mekkora kis suttyó voltam. Csoda hogy vannak barátaim. 

– Hidan! – ordította el magát Kakuzu és becsapta maga mögött a bejárati ajtót. 

– Lebuktam. – motyogta az albínó majd elém tolta a telefonját amin egy soba tészta recept volt megnyitva. – Elboldogulsz? 

– Nyugi nem robbantok fel semmit. – ígértem mire kissé bizonytalanul hagyott magamra. Na akkor kellene egy tál. Felálltam az asztaltól és nyitogatni kezdtem a szekrényeket. Naná hogy az edények nagyja a mosogatóban hevert, az egyetlen tiszta tál pedig a legmagasabb polcon hevert és a nyelvét nyújtogatta rám. Ráadásul szó szerint. Egy nyelvnyújtós arc volt rárajzolva.. Ki vesz ilyen hülyeséget? És honnan? Nekem is kell. Bár jelenleg inkább érzem magam szánalmasnak ahogy elérhetetlen magasságból ölt rám nyelvet miközben én reménytelenül bambulok rá. Naruto vajon hogy reagálna ha arra ébredne, hogy egy ilyen van az éjjeli szekrényén? Úgy is rég hallottam már sikítani, épp itt az ideje kimutatni mennyire szeretem. Lábujjhegyre állva próbáltam meg elérni a troll-tálat, de persze sehogy sem sikerült és pusztuljak meg, akkor sem húzok ide egy széket! Meg tudom csinálni! Én hiszek magamban! Gyerünk Deidara! A szívem kihagyott egy ütemet mikor egy mellkas nyomódott a hátamnak és könnyedén leemelte a tálat majd elém tartva várta meg míg feleszmélek és átveszem tőle. Itachi már épp kiindult volna a konyhából de elkaptam a felsőjét, ezzel késztetve maradásra. – Tudsz főzni? – ja és amúgy köszönöm hogy levetted nekem a tálat, alap esetben zavarna hogy jobb vagy nálam valamiben, de most kifejezetten boldog vagyok amiért hozzám simultál egy pár pillanat erejéig. És amúgy hogy a fenébe teleportált ide??? Bár jobban átgondolva meglepődtem volna, ha ő is becsapja maga mögött a bejárati ajtót. Az nem vallana rá.. Ha ezt túl élem valahogy, egyszer ráveszem hogy csapjon be egy ajtót. Hazudja neki hogy szék vagy ilyesmi. 

– Hn? (Szerinted?) – szerintem mindenhez értesz amihez én is, szóval mi a szabóollóért nem tudsz rajzolni?? 

– Hm? (És segítesz?) – tekintete a mosogatóra tévedt majd a szemét forgatva fonta karba a karjait. 

– Hn.. (Csak nem akarsz mosogatni..) 

– Lehet hogy ez is közre játszik. – biccentettem de talán jobb lett volna ha nem szólalok meg csak hümmögök. Furcsán vékony volt a hangom ami miatt sebezhetőbbnek éreztem magam mint alapból. Itachi felgyűrte az ingujjait és nekiállt elmosni az edényeket, én pedig jobb híján beálltam mellé törölgetni. Alapvetően ez elég hétköznapi dolog lenne, és láttam már őt mosogatni, de most úgy érzem mintha én is egy lennék a mosatlanok között. Nem, nem azért mert a mai nap folyamán egynél többször ébredtem rá arra mekkora szemét vagyok. Én most mosatlannak és nem szemétnek érzem magam és a fene sem gondolta volna hogy ennyire gáz a szexi képzelőerőm.. Más normális ember egy ilyen helyzetben arra gondolna, hogy vajon nem fog-e összetörni az asztal ha most azonnal egymásnak esünk rajta, vagy hogy milyen dögös lenne ha Mr. Jégcsap egy kötényben tevékenykedne míg én az asztalnál ülve stírölöm. Igen, a normális emberek erre gondolnak. Én meg azon agyalok hogy de lennék az a kibaszott kiskanál amit épp mos. Mi a fene bajom van?! Ohh drága Jégcsap, dörzsölj át azzal a szivaccsal aztán tegyél le a csurgatóra száradni! Ez miért tetszik jobban mint a kötényes ötlet? Lemondóan sóhajtottam és egy újabb tányért vettem a kezem közé, hogy eltörölgessem. Itachira pillantottam aki rám se bagózva vett a kezébe egy koszos poharat. Meg akarom érinteni.. Meg akarom támasztani az államat a vállán és közelről bámulni az arcát miközben bosszúsan csücsörítek, amiért nem rám figyel. De ha ezt megtenném elküldene a francba mint a múltkor. Azt meg nem akarom. Mikor Itachi az utolsó tányért is elmosta, elzárta a csapot és megtörölve a kezét már épp elindult volna kifelé, de megint utána kaptam. Azt hittem segít főzni, de úgy tűnik nem akar velem egy légtérben lenni. Bosszúsan nézett a kezemre amivel a ruhája szélét fogtam. 

– Hn? (Mi van?) – beléd zúgtam! Az van! 

– Rosszul mostad el. – kaptam fel az utolsó tányért. Itachi összeráncolt szemöldökkel nézett szerencsétlen, de nagyon is tiszta tányérra. Pedig én vagyok mocskos, tele mocskos gondolatokkal. Moss el engem is! 

– Hn. (Szerintem tiszta.) 

– Nem. Koszos. Itt. – mutattam egy random pontra. Itachi az arcomat vizslatva próbálta megfejteni a gondolataimat ami miatt lehajtottam a fejem, hogy ne jöjjön rá, milyen gáz a szexi képzelőerőm. Valószínűleg csak egy szánalmasan kétségbeesett egyéjszakás kalandot látott az orra előtt, aki egy tányért szorongat az ujjai között. És még csak nem is téved. 

– Hn.. (Hallgatlak..) – ne hallgass, hanem csinálj valamit. Kiabálj velem,vagy szexeljünk, vagy.. Nincs vagy, ez az utóbbi ötlet nagyon tetszik. Szexeljünk! 

– Koszos.. – én meg mocskos. 

– Ühüm. – ez az ühüm nem igazán vall rá. 

– A tányér.. – meg én. 

– Ühüm. – mi a fene ez az ühüm??? Agyadra ment a mosogatószer? Ahh, az én agyamra is mehetne. 

– Lefeküdtünk. – csináltad már asztalon? 

– Ühüm. – csináltad már az asztalon? Bazd meg ha magamban is beszélgetek vele a végén két személyiségem lesz? Dugulj már el Deidara! 

– Jó volt.. – oké, ne dugulj el, végre valami értelmeset mondasz. Vagyis mondok. 

– ..Ühüm. – dühösen letettem a tányért is meg a törlőruhát és nagy levegőt véve néztem végre a szemébe. 

– Miért mentél bele? – kérdeztem és igyekeztem állni a pillantását. Itachi még csak nem is gondolkodott el azon mit feleljen, mert tudta a választ. 

– Mert akartam. – a szívem kihagyott egy ütemet. Annyira őszintén csengett ahogy kiejtette a szavakat. Hinni szeretnék bene, hogy tényleg komolyan gondolja, de csak az hogy le akart velem feküdni még nem elég. Tudni akarom miért? 

– Miért pont velem? – én tudok annyira kanos lenni, hogy lefeküdtem Sasorival és Kakashival is, de Itachi az önmegtartóztatás nagykövete lehetne. Akkor miért ment bele, velem? És miért én vagyok az egyetlen aki mellett annyira más? Aki mellett dührohamot kap, aki mellett lesüllyed egy óvodás szintjére, aki mellett annyira.. más.. – Ha csak azért mert épp ott voltam és felkínálkoztam akkor.. Ez hülyeség! Csak füttyentened kellett volna Kanának és ő rögtön ugrik. 

– Hn? (Hogy jön ide Kana?) – az a picsa a kezdetek óta a történetünk része, na szerinted hogy petrezselyembe jön ide? 

– Eléggé összemelegedtetek.. Együtt játszottatok meg az öledben ült.. – Itachi felsóhajtott mire dühösen kezdtem volna el rázúdítani mindent és jól összeveszni vele a semmin, de ekkor két keze közé fogta arcomat és közelebb hajolva hozzám megcsókolt. Nem volt hosszú, nem volt túl intenzív, de még így is belebizseregtem. 

– Szeretlek. – döbbenten néztem rá még mindig kezeivel arcomon. 

– Te.. Azt mondtad, hogy..? Kimondtad, azt a szót..? Nekem címezve? – ha most kiderül hogy csak álmodom, felkelek és leszarom milyen sötét van odakint, megragadom a párnámat, és papucsban trappolok végig az egész városon, egyenesen Itachi szobájáig vagy ahol éppen van, és addig püfölöm amíg ugyanígy meg nem csókol és szerelmet nem vall! Szentségesvajretek! Uchiha Itachi szerelmet vallott nekem! 

– Hn.. (Ha nem mondom ki félre értetted volna..) 

– Hmm.. (De hát értem a hünnögésed..) 

– Hn. (Direkt értetted volna félre.) Hülyeség volt lefeküdni veled. – engedte el az arcomat mire megint csak ijedten kaptam a kezei után, hogy ne hagyjon itt bár nagyon úgy tűnik, hogy most nem is állt szándékában. 

– Miért? 

– Futó kaland lett.. Belegondoltál és most össze-vissza csapongsz velem kapcsolatban. Eddig legalább biztos volt, hogy mindig megkeresel majd. Ha másért nem is, azért igen, hogy kimondass velem olyan hülye szavakat mint az unikornis meg az uniformis. – forgatta a szemét még mindig értetlenül állva afelett hogy miért lényeges ez a két szó amit amúgy végre kimondott! 

– Uniformist viselő unikornis! – ezt persze már nem ismételte meg hanem elhúzva a kezét fordított nekem hátat, hogy magamra hagyjon a konyhában az érzelmi túltöltöttségemmel amit a vallomása okozott. Hátulról átölelve késztettem ismételten maradásra. – Jól van már, nem csinálok belőle viccet! Én csak.. Próbálom feldolgozni amit hallottam.. Hogy szeretsz.. 

– Ne agyald túl. Minden marad a régiben. Úgy sem járnék veled. – na erre elengedtem és elé sétálva felvont szemöldökkel meredtem rá. 

– Miért nem!? – na erre válaszolj te.. te.. Jégcsap. – Egész jól nézek ki és.. – és van fülem, ami neked is van, de az enyém az én fejemen van. Ez aztán a szexi.. Csak van valami amiben még jó vagyok. Aha! – És tudok rajzolni! Értek a festéshez, a szobrokhoz és majdnem mindenhez amihez te nem! – az mellékes hogy kevés dologhoz nem ért, de én ahhoz a kevéshez majdnem mind értek! – Jól főzök! Egész jó vagyok az ágyban, sőt! Baromi jó vagyok az ágyban! Majdnem olyan jó mint a konyhában! – Itachi erre akaratlanul is elmosolyodott és valami enyhe nevetés félét fakított. 

– Valaki nagyon el van telve magától.. 

– Semmi baj, majd dolgozunk rajta, hogy kicsit szerényebb legyél. – legyintettem mire ténylegesen elnevette magát amit jó jelnek vettem mert végre nem takarta el előlem a mosolyát. Így viszont annyira helyes volt, hogy zavarba jöttem tőle és attól hogy milyen hirtelen jött a felismerés, hogy menthetetlenül belé zúgtam. Égő arccal bújtam hozzá, elrejtve zavaromat. – Kikészítesz.. Folyton rólad beszélek.. Nem törlök le egy nyamvadt játékot amivel már rég nem akartam játszani, de te megdöntötted a rekordom és most próbállak legyőzni benne. Még mindig.. Megettem a sütiket amiket kaptál.. Bezzeg a kancsó sütijét rád tukmáltam.. Az egyik pillanatban duzzogok amiért nem foglalkozol velem, a másikban dühöngök amiért ez engem zavar, kikövetelem a figyelmed csak hogy aztán kicseréljek veled pár nyamvadt zöldséget ebédnél.. Ha szerelmesnek lenni azt jelenti, hogy veled akarok lenni akkor kicseszettül megszívtad. – éreztem ahogy a fejemre simítja a kezét ami miatt egy jóleső sóhaj szakad fel belőlem. 

– Hn. (Tudom.) – dehogy tudod. Ha tudnád miről ábrándoztam az elmúlt napokban és kiváltképp ez előző pár percben.. 

– Hé.. Mond megint.. 

– Melyiket? 

– Hogy szeretsz.. Az tetszett. 

– Galamb. – ezen nem tudtam nem mosolyogni. Részemről ez is felér egy vallomással. 

– Oké, ez is megteszi. – felemelve a fejem néztem fel rá, ő pedig kisimítva egy szőke tincset az arcomból egy rövid kis csókot nyomott az ajkaimra. Valami még nem kerek.. A négyzetek, a háromszögek, és egyéb szögletes dolgok. – Mégis mióta érzel így irántam? – na erre elfordította a fejét és esküdni mernék rá, hogy a füle halványan elpirult. 

– Hn. 

– Most csak hünnögtél. 

– Nem igaz. Válaszoltam. – mi a fene? Ha tudom hogy ilyen hatással vagyok rá, máshogy játszottam volna vele a gimi alatt. Ez de perverzül hangzik, pedig csak kedves kis kártyajátékokra gondoltam. 

– Miért hazudsz? Ez rohadtul nem Uchihás. – na erre eléggé komor lett az ábrázata ami már inkább vallott rá. 

– Hnn.. (Pedig sokat hazudunk. Csak jól csináljuk.) 

– Erre ne legyél büszke. 

– Nem vagyok. – pedig lehetnél, én csak tűzmadarakról tudok füllenteni és azt sem hiszi el nekem senki. 

– Akkor..? Mi most.. Érted.. 

– Hn. (Járunk. Együtt vagyunk. Szeretjük egymást. Kapcsolatban vagyunk.) 

– Jó sok minden belefér egy hn-be. 

– Ja. – biccentett. 

– De most akkor mi lesz? Menjek haza vagy üljek melletted Kisame agymenéseit hallgatva? – és amúgy meg főznöm kéne mert Hidant valószínűleg épp fenekelik az egyik szobában. 

– Mit akarsz csinálni? 

– Szexelni. – vágtam rá őszintén. Már azóta ki vagyok rá éhezve, hogy először megtettük. Mintha kóstolót kaptam volna valamiből amit aztán elvettek tőlem, pedig annyira finom volt, hogy egész életemen azt tudnám enni. 

– Ki túrjuk Kisamét. – úgy tűnik ezzel ő is hasonlóképp van. Megfogta a csuklóm és behúzott a szobájukba ami szerencsére épp üres volt..

56. rész - Éjszakai teaparti? Kapcsolat fajták..