Konohana 2. rész

A döntés

 

– A Császár hozzá akarja adni Korea királyához a felséges hercegnőt! – döbbenten néztem az udvarhölgyre aki leszegett fejjel zokogott, míg nem Shou ki zavarta. Akirára pillantottam aki egy árnyalattal fehérebb lett és meredten bámult maga elé. 

– Ez igaz? – kérdeztem Shou-t aki kelletlenül helyeselt. 

– Minden szó igaz felség. – hajolt meg én pedig dühösen indultam el atyám lakrésze felé. – Felség! – sietett utánam az eunuch és Akira is. – A trónörökös már intézkedik. Semmi szükség arra, hogy ön is oda menjen felség! Kérem maradjon a szobájában! 

– Hallgass! Ne te mond meg hová mehetek! Tudd hol a helyed! – mordultam rá dühösen és még inkább megszaporáztam lépteimet. 

– De felség.. Kérem térjen vissza a lakrészébe. – kérlelt de nem is figyeltem rá. Akirára pillantottam aki ugyanolyan elszánt volt mint én. Ha ez valóban igaz, mindenképp meg kell akadályoznunk. Nami hercegnő nem mehet koreába, és semmi képp sem mehet hozzá ahhoz a királyhoz. Több száz emberünk halt meg a keze által, és ő volt az aki kirobbantotta a háborút. Ő üzent hadat nekünk! Ő a véreskezű uralkodó, a háborúk megszállottja, és a Császár ilyen könnyedén átadná neki egy szem lányát!? A húgomat? A máskor oly hosszúnak tűnő utat most egy pillanat alatt szeltem át, vagy legalábbis én úgy éreztem.. A fülemben zubogó vér és a mellkasom szapora emelkedése és süllyedése nem akart alább hagyni, mintha csak érzékeimet próbálnák tompítani, mintha csak el akarnának bizonytalanítani.. 

– Jelents be! – álltam meg atyám szobája előtt, mire a fő eunuch belépett a folyosóra.. 

– Felség, a második herceg és a testőrség kapitánya van itt. – jelentette be érkezésünket. 

– Engedd be őket. – két oldalról elhúzták az ajtókat, mire indulatosan léptem be atyám szobájába. Yuu már ott ült atyánk előtt. – Már vártam, hogy mikor törtök rám ti magatok is. – mondta atyám én pedig dühösen szorítottam össze ajkaimat. 

– Igaz az, hogy Nami hercegnőt feleségül kívánja adni Korea királyához atyám? – kérdeztem de már cseppet sem tűntem olyan indulatosnak mint eddig. A tekintete miatt ajkaim megremegtek és lehajtottam a fejem. Hogy jövök én ahhoz hogy számon kérjem? Mit gondoltam mikor elindultam ide? Hisz még az okokat sem kérdezhetem meg, nem igaz? Ki vagyok én ebben az istenverte országban? Ki vagyok én a palotában? Számon kérni és megkérdőjelezni őfelsége döntését.. Nekem ehhez nincs jogom. 

– Felség, a levél amit hoztam, valóban egy béke ajánlat aminek a feltétele Nami hercegnő és Korea királyának házasságra lépése? – kérdezte Akira. Szavaiból alig kivehetően hallani lehetett a félelmet és a szégyent.. Félelem, hogy elveszíti Namit, és vele együtt fájdalmat okozz a trónörökösnek is. A szégyent, amiért nem vette észre mi folyik körülötte.. A szégyent, hogy nem tudja megóvni azokat akiket szeret.. És ha már itt tartunk akkor ott van a fájdalma is.. A tehetetlenség és a kudarc egyvelegeként rátörő fájdalom ami a trónörököst most szintén a hatalmába keríti.. A fájdalom ami egész életem alatt engem is elkísért.. 

– Így igaz. És nem vagyok hajlandó változtatni a döntésemen. – ciccegve fordítottam el a fejem, hogy még csak véletlenül se szóljak tiszteletlenül. 

– Atyám kérlek gondold ezt át. Hisz ők indítottak háborút, miért akarnának hirtelen békét kötni és miért pont nekünk kéne áldoznunk az ügy érdekében? Ez minden bizonnyal egy átverés. 

– Elég legyen Yuu, már döntöttem és megüzentem a választ Korea szóvivőjének. Alig pár napon belül elviszik a hercegnőt és az országunk békében élhet tovább. 

– Felség ennek semmi értelme! – kezdte újra Yuu de atyánk dühösen csapott az asztalra. 

– Nyisd ki a szemed te ostoba! Szerinted átadnám a hercegnőt, ha nem lennék meggyőződve arról, hogy Korea betartja az ígéretét?! 

– De felség.. 

– Hallgass! – csattant fel ismét. – Mikor majd átveszed a trónt, meg érted a mostani döntésemet. 

– Talán ő megérti, de én nem! – szólalt meg Akira kissé talán indulatosabban mint kellett volna, ezért mély levegőt véve, kissé szerényebb hangnemben folytatta. – Kérem felség, mondja el Kouyou hercegnek és nekem, hogy miért döntött így. Hogy miért nem volt más megoldás.. Hogy mit nyer ezzel az ország és mit nyer ezzel Korea. – felemelve a fejem atyámra néztem aki meredten bámulta Akirát. Ő is jól tudja mit érez Akira a hercegnő iránt. Mind tudjuk, hogy Nami és Akira közt milyen érzelmek tombolnak már évek óta, és mindannyian reménykedtünk benne, hogy egyszer végre ők is felismerik az érzéseiket.. De most, hogy Akira a tudta nélkül hozta el a hercegnő végrendeletét, már túl késő a számukra. Már soha nem lehetnek egymásé.. 

– Miért kéne megmagyaráznom a döntésemet? – kérdezte a császár mire tehetetlenül haraptam be alsó ajkam.. – Úgy tűnik a hercegekkel való köteléked miatt elfelejtetted hol is van a helyed. – zavartan pillantottam Akirára aki leszegte a fejét. A Császár döntése megkérdőjelezhetetlen. De Yuu után még Akirának is több joga lehetne a kérdésekre. Hisz mind a ketten az országért élnek, az országért harcoltak az élvonalon, a kezüket vér mocskolja, álmatlan éjszakák gyötrik őket és az ő vállukat nyomja a teher, miszerint több száz Japán katona is álmatlanul forgolódik a háború okozta traumák miatt.. Már akik túlélték.. 

– Atyám.. – kezdtem volna, de mikor rá néztem egy szikrát szóró pillantással hallgattatott el. Yuu felállt és elhagyta a helyiséget. Akira még egyszer mélyen meghajolt, majd szó nélkül követte őt.. Csendben álltam tovább, válaszokra várva. 

– Szeretnél még valamit? – kérdezte élesen, mire csak egy aprót bólintottam. – Hallgatlak. – nem tudtam nem nevetni ezen. Halkan horkantam fel. 

– Valóban atyám? Feltehetem a kérdéseimet?.. Nem is.. Most nem atyámként kéne hívnom önt, nem igaz? – kérdeztem és összeszedve minden bátorságomat, ismét szemeibe néztem. Kutakodón figyelte arcomat, de nem mondott semmit. – Felség.. Nami hercegnő az életével fizetne a békéért, akárcsak én, vagy Akira. Mind meghalnánk a trónért, önért és a trónörökösért. Egy házasság viszont.. Nami hercegnő beleőrülne a magányba és abba, hogy egy olyan férfi érintse őt akit nemhogy nem szeret, de több ezer japán életét is kioltott már azokkal a kezekkel. 

– Áldozatok nélkül nincs béke. Elég ennyit megjegyezned. 

– Felség.. 

– Innentől kezdve!.. Ha még egyszer szóba mered hozni előttem ezt az ügyet, hónapokra a lakrészedbe záratlak. – szólalt meg de csak hitetlenkedve ráztam meg a fejem. 

– Szobafogságra ítélne? Hát ennyit ér önnek a szavam? – a torkom elszorult a dühtől és a tehetetlenségtől. – Jól tudom, hogy nem csak a Császárné miatt vont ki az ország ügyeiből. Ön sem akarja, hogy közöm legyen bármihez is. Én csak egy ostoba herceg vagyok, aki csak díszként funkcionál ebben az országban és senkire nem jelentek fenyegetést.. 

– Kouyou! – mordult fel atyám mire mélyen meghajoltam. 

– Bocsásson meg ha tiszteletlenül szóltam. Engedelmével távozom. – hagytam el a helyiséget. Kilépve a levegőre a tanács tagjait pillantottam meg amint sietősen igyekeznek az épület felé. Számítottam rá, hogy ők is felemelik a hangjukat a hercegnő ügyében. Azonban ha a bátyám nem tudott elérni semmit, akkor az ő szavuk és könyörgésük is hiába való lesz. 

– Felség, kérem térjen vissza a lakrészére. – hajtotta meg a fejét Shou, de ügyet sem vetve rá indultam el Nami rezidenciája felé. Lehet hogy az országnak én csak egy dísz-herceg vagyok, de a húgomat megóvom bármi áron, akárcsak a bátyámat és az őt megillető posztot. Átvágva az egyik kerten próbáltam lerövidíteni az utat, azonban egy pillanatra megtorpantam a zöld gyepen. A bátyám feldúltan sétálgatott a császárné udvarán lévő pavilon előtt azonban Akira nem volt vele. Ebből csak is arra tudok következtetni, hogy átengedte a hír közlését Akirának, ő maga pedig a császárnénak fogja elmondani az eseményeket. Ha ő sem tud hatni őfelségére akkor más eszközökhöz kell folyamodnunk. Akira képes a leginkább megnyugtatni a hercegnőt, így az, hogy ő mondhatja el a koreaikkal kötött egyességet, jó ötletnek bizonyul. Yuu hirtelen megtorpant és felém fordult, mintha csak megérezte volna, hogy figyelem. A testtartása megfeszült és kihúzta magát, tekintetét pedig rám szegezte, mintha csak ezzel próbálná üzenni, hogy ne aggódjak semmiért amíg ő itt van. Határozott léptekkel indultam elé felé, de minél határozottabban indultam, annál bizonytalanabbul érkeztem meg a pavilon elé. Ennek számos oka lehetett, de én jelen pillanatban csak arra tudtam fogni, hogy engedély nélkül léptem a császárné személyes területére. Anyám halála után ez a hely még ijesztőbbnek hatott a számomra, és még felnőtt fejjel is görcsbe ugrott a gyomrom, mintha csak attól félnék, bármelyik pillanatban megölhetnek. Köztudott, hogy a császárné mindig is rossz szemmel nézett rám és azon túl, hogy minden hatalmamat elvette, lekorlátozta a mozgás szabadságomat és a szólásszabadságomat, gyakran még az életemre is tört, bár rendszerint nem tudták rá bizonyítani, mindig mást csuktak le az ellennem elkövetett merényletek miatt. Yuu sosem akarta elfogadni a tényt, miszerint az édesanyját már a puszta létezésem is zavarja, ezért hát a merényletekről sosem számoltunk be neki részletesen. Az összes bizonyítékunk elveszett a szavak pedig csak felesleges fejfájást okoztak volna a számára, így hát jobbnak láttuk, ha hallgatunk.. Yuu kutakodón figyelte az arcomat, mintha csak arra próbálna rájönni min is töröm éppen a fejem, mivel nyugtathatna meg a hercegnő ügyével kapcsolatban. Épp mikor szólásra nyitottam a számat ő is megszólalt, így szinte azonnal elhallgattunk ismét. A testtartása még feszültebb lett, az arcán átsuhant a fájdalom amivel nem hogy megnyugtatott, sokkal inkább megijesztett. Yuu szinte azonnal rendezte arcvonásait és kelletlenül köszörülte meg a torkát. 

– Akira a hercegnőnél van. – erősítette meg a feltevésemet, mire csak egy aprót bólintottam, ezzel is jelezve, hogy hallottam és megértettem a szavait. – Holnap hajnalban indítják útnak a hercegnőt. Gyorsan kell cselekednünk, hogy megakadályozzuk a túszejtést. – gondolkodott hangosan, majd biztatóul rám mosolygott. – Ne aggódj semmi miatt. Nem fogom hagyni, hogy elvigyék a húgunkat. – biztosított, de mintha valójában magát próbálta volna meggyőzni, hogy minden rendben lesz, nem pedig engem. Ösztönösen nyúltam a kezéért és magunk közé emelve megszorítottam hideg ujjait. Én bízok benne, hogy jó döntéseket hoz, ami megóv minket. Azonban túl nagy teher mindenre és mindenkire odafigyelnie.. Én is mindent meg fogok tenni, hogy segítsek és levehessem a terheket a testvéreimről és Akiráról. – Most némán adod a tudtomra, hogy minden rendben lesz és én se aggódjak semmiért? – kérdezte mire zavartan préseltem össze ajkaimat. Hangosan sosem mondanám ki ezeket a szavakat, hisz jól ismerem a büszkeségét. Ő akar lenni az aki megóv minket, aki nyugalmat és biztonságot ad a számunkra, így hát ha hangosan kimondanám mit is érzek, hogy én is oda figyelek mert aggódok érte, akkor.. Yuu megszorította a kezem és halkan felsóhajtott, amivel eléggé meglepett. – Én vagyok az idősebb, mégis aggodalmat okoztam neked. – szavaiból hallani lehetett hogy úgy érzi elbukott mint idősebb testvér. 

– Mind aggódunk bátyám. Aggódunk érted, mint a leendő császárért aki már fiatal kora óta hordozza magával az országunk terheit. Kisebb testvéreid ként, tudjuk, hogy bármikor számíthatunk rád, de épp ezért aggódunk érted még inkább. Hisz te mindenkit megóvsz, mindig mások érdekeit tartod szem előtt, így hát ki az aki téged óv meg, aki figyel rád és aki mellett te is olyan biztonságban érezheted magad, mint a húgunk és én melletted. – hadartam, félve attól, hogy félre érti az aggodalmamat. Yuu halványan elmosolyodott szavaim hallatán s lenézve kezeinkre, lágyan cirógatta meg kézfejemet. 

– Amíg velem vagytok bármit képes vagyok leküzdeni. – mondta halkan mintha egy titkot mondott volna el. – Ha Namit oda küldjük, túszként fogják használni. Az ország érdekében atyánk nem fogadna semmilyen követelést, még akkor sem ha a lánya élete a tét. 

– De ezt minden bizonnyal Korea is tudja. 

– Az nem számít. Ha fájdalmat okoznak őfelségének azzal, hogy megölik a lányát hát megteszik és a vérengzés tovább folytatódik. Épp ezért tartom ostobaságnak az alkut. Egy uralkodónak sokkal többet ér az országa mint egy ember élete. – szóval ez az ami leginkább aggasztja. Azt hiszem már értem. Felesleges az állítólagos béke kötés, ha úgy is tovább folytatódik a vérengzés. Nami nem halhat meg egy ilyen ok miatt. Még csak el sem temethetnénk és el sem búcsúzhatnánk tőle.. Korea lépett és most mi jövünk. Feláldozzuk Nami hercegnőt és minden megy tovább egy hatalmas űrt érezve a mellkasunkban, vagy nem adjuk át és a nép fellázad amiért a császári család ennyi áldozatra sem képes az országért. Átérzem atyánk döntését is… Azonban nem akarom elveszíteni Namit.. Nem akarom végig nézni ahogy Yuu összetörik. Nem hagyhatom hogy Nami és Akira szerelme eltűnjön a semmiben, és Akirát feleméssze a gyász. Meg kell akadályoznom, hogy a szeretteim szenvedjenek és ezért bármit hajlandó vagyok megtenni..

Nami mély levegőt vett és elmosolyodott mire tehetetlenül szorítottam ökölbe a kezem. 

– Hogy vagy képes mosolyogni ezen Nami? – kérdeztem morogva és jelen pillanatban az sem érdekelt, hogy elhagytam a –san ragot a nevéről. 

– Ne légy ostoba Akira. Te is jól tudod, hogy őfelségének nincs más választása. A nép érdekeit tartja szem előtt, ezért hát nem utasíthatja vissza a békeajánlatot, hiába sejti, hogy csapda az egész amivel fájdalmat akarnak okozni a Császári családnak. Az országért élünk, így tehát ha ez kell, akkor önként áldozom fel az életem az országért és.. 

– Hagyd ezt! – vágtam a szavába tiszteletlenül hisz a dühömnél már csak a fájdalmam volt a nagyobb. Éreztem ahogy ajkaim megremegnek ezért dühösen préseltem össze őket ez viszont nem változtatott azon ahogy a torkom elszorult, a mellkasomra pedig erős nyomás helyezkedett. Nami halvány mosolyát már csak homályosan láttam, de nem mertem pislogni mert akkor legördülnek tehetetlenségem legfőbb jelei.. 

– Ez a második alkalom, hogy sírni látlak.. És megint értem teszed ezt. – már épp tagadni akartam mikor átnyúlt a kis asztala felett és arcomra simította mindkét kezét. – Te vagy a legerősebb ember akit ismerek. Ezért hát engedd meg nekem, hogy így is emlékezzek rád. A férfira aki édes bátyám oldalán harcolt és aki a végső búcsúnk alkalmával is azt üzente tekintetével, hogy ne aggódjak semmiért… Butaság most sírnod.. Az egyesség már akkor megköttetett amikor te még a palotában voltál. Hisz te magad mondtad nem? Őfelsége a beleegyező levelet küldte el veled. 

– Ez nem változtat a tényen, hogy közöm volt az egészhez. – felemelve egyik kezem rásimítottam a még mindig arcomon pihenő jobbjára. – Nem fogom hagyni hogy meghalj. Épp ezért te sem hagyhatod magad.. Legyél azaz erős és furfangos hercegnő akit ismerek. Küzdj azért, hogy az ország és a családod is békében élhessen. 

– Akira.. – lemondó hangja miatt kétségbeesve vágtam közbe. 

– Ne mond azt hogy a haláloddal jobb lesz! Ne mond azt, hogy amit teszel az értünk van és az országért! Ne mutasd azt, hogy nem félsz a haláltól! Ne törődj bele abba, hogy meg kell halnod! 

– Talán nem kell.. – súgta halkan, de a hangja remegett és az ő szemét is könnyek lepték el. Ez a három szó még rosszabbat sejtetett a számára mint maga a halál. 

– Nami.. 

– Hagyd hogy ezúttal én védjelek meg. – vágott közbe ezúttal ő. – Ez még nem a világ vége, ez csak egy házasság. Ez nem változtat semmin. 

– Ez mindent megváltoztat hát nem érted? Nem hagyom hogy meghalj és azt sem hagyom, hogy egy másik férfi érjen hozzád! – emeltem fel a hangom mintha csak abban reménykednék, hogy ha hangosan beszélek akkor nem tud vitába szállni velem. Buta gondolat, hisz ő az a személy aki mindig vitába száll velem. És nem akarom, hogy egyszer ennek vége legyen. Azt akarom, hogy éljen.. Hogy mellette lehessek amíg mozogni tudok, amíg levegőt tudok venni.. Az egész életemet arra akarom szentelni, hogy a mosolyát védjem és az álmait. 

– Észre sem veszed miket mondasz nekem. – zokogott fel mire a szívem fájdalmasan dobbant és reflexszerűen simítottam arcára a kezem hogy letöröljem könnyeit, azonban ekkor behozta a köztünk lévő távot s ajkait az enyémekre tapasztotta. Döbbenten figyeltem arcát ami most oly közel volt hozzám. Csukott szemeit látva én is lehunytam szemhéjaimat s hajába túrva csókoltam vissza, felfedezve szájának minden apró szegletét.. Úgy csókoltam mintha ez lenne az utolsó alkalom.. Úgy csókoltam hogy tudtam, ez az első csókja. Az első csókja ami már az enyém. Ahogy a kettőnk íze keveredett azt soha nem akarom elfelejteni. A bőre puhaságát, illatát.. Soha nem fogom elfelejteni ahogy nevet.. Ahogy édes hangon incselkedik, ahogy kedvesen bíztatja a fivéreit, ahogy gonoszkodik velem és ahogy rám néz.. Elválva egymástól halkan ziháltunk az érzelmekkel teli csók után. Lassan nyitotta fel szemeit s könnyes pillái mögül pillantott fel rám. – Annyira lassú felfogású vagy.. Neked kellett volna kezdeményezned. – súgta halkan amin csak halványan tudtam mosolyogni. 

– Mikor tettem volna meg? Mikor azt mondod, hogy ne kaszaboljanak szét nagyon mert akkor megversz? Vagy mikor azzal fenyegettél meg, hogy megdobálsz a könyveiddel, ha nem veszek neked valamit a születésnapodra? Mikor csókoltalak volna meg, ha folyton csak fenyegetőzöl velem és soha nem bíztattál rendesen? 

– Annyira lassú felfogású vagy a nők terén Akira.. – ingatta meg a fejét. 

– Te pedig a férfiak terén hercegnő. – simítottam meg arcát amin elmosolyodott. 

– Amikor elindultál a háborúba.. Már akkor tudtam hogy szeretlek, de nem tudtam elmondani neked.. A félelem, hogy elveszítelek.. Ez ébresztett rá arra, hogy szeretlek. – ismerte el miközben újabb könnyek szántottak végig arcán. – Félek.. – súgta elcsukló hangon. 

– Nem hagyom, hogy bajod essen. – ígértem mire csak a fejét rázta. – Nami, nézz rám. – fordítottam magam felé az arcát és mélyen a szemeibe néztem. – Soha nem fogom engedni hogy elvegyenek tőlem. Örökké veled maradok és megvédelek. Ezt ígértem neked a legutóbb emlékszel? Mikor kiszöktél a palotából és megsebesültél.. Amikor a megkönnyebbültség könnyeit te sírásnak tituláltad. – idéztem vissza az emléket. – Aznap megígértem neked, hogy örökké melletted maradok. És én mindig tartom a szavam. Bízol bennem ugye? – csak aprókat bólintott én pedig egy kézzel arrébb tolva a köztünk lévő kisasztalt magamhoz húztam Namit és átölelve a hátát nyugtattam.. Nem fogom hagyni, hogy elvegyék tőlem.. Nem engedem, hogy megöljék azt meg végképp nem, hogy az a véres kezű férfi megérintse akár csak egyszer is! Megteszek mindent, hogy megmentsem.. Ha kell az életem árán is, de megvédem őt..

Halkan sóhajtva dőltem a korlátnak és a félhomályban Nami és Yuu halk nevetését hallgattam.. Rettenetesen vékonyak ezek a falak.. 

– Ön nem csatlakozik felség? – pillantottam a jobbomon ücsörgő hercegre aki csak halványan elmosolyodott kérdésemen. 

– Ez kettejük búcsúja. – felelte kimérten, ahogy azt tőle már megszokhattam. Amióta ismerem, mindig ilyen volt. A palota magánya rá dupla súllyal nehezedett, hisz a származása és a testalkata miatt egyszerűen nem talált magának helyet a palota rendjében. Csak úgy létezett és lézengett.. Ezt ő is pont így látja és észre sem veszi, hogy a császári család tagjai mennyire odaadóan szeretik őt és milyen megnyugtató hatása van már csak a jelenlétének is. Na persze a császárné nem így vélekedik, de engem sosem érdekelt igazán mit is gondol bármiről. – Az egyetlen lehetőség ami az eszembe jutott, az egy paraszt lány feláldozása volt. – szólalt meg hirtelen, mire csak kelletlenül bólintottam. 

– Tudom. Yuu herceg említette az ötleted, viszont egy paraszt lány keze tele van bőrkeményedéssel és nem ismeri a felsőbb rétegek szavajárását. Sokuk olvasni sem tud. 

– Épp ezért javasoltam egy tanácsos lányát. Azonban ez sem volt helyén való.. 

– Egyik nemes sem egyezne bele, hogy a lányuk meghaljon az országunkért. – biccentettem ismét. – Őfelsége minden eshetőséget átgondolt, de minden hiába. Az egész napot rohanással töltöttük, de túl kevés az időnk… 

– A szavaid alapján te még nem adtad fel. – csak keserűen mosolyogtam és felé fordulva vállat vontam. 

– Amíg élek, védelmezni fogom önöket. Emlékszel? – tegeztem le ismét mire csak a szemeit forgatta. Nami halk zokogása töltötte meg a hirtelen ránk törő csendet. – Őfelsége nem véletlenül titkolta el előlünk a rendeletet. Hisz ha több időnk lett volna gondolkodni, talán betaníthattunk volna egy porleányt, hogy eljátssza a hercegnőt. 

– Nami soha nem egyezett volna bele, hogy valaki más szenvedjen helyette. – suttogta halkan mire felé kaptam a fejem. – A felvetésem helytelen volt már akkor amikor kigondoltam. Őfelsége hallani sem akart erről, Nami pedig megütötte a fivérem mikor felvetettük neki.. 

– Akkor kell egy másik terv! Egy kurtizán vagy.. 

– Akira hagyd abba. – suttogta indulatosan és szembe fordult velem. – Ne hasonlítsd a hercegnőt egy kurtizánhoz. Ne akarj feláldozni egy ártatlan nőt csak azért, hogy te boldog lehess. Túl elfogult vagy, mert szereted őt épp ezért nem gondolod át rendesen a helyzetet és a lehetőségeinket. 

– Mert van lehetőségünk? 

– Mindig van egy kiskapu. Mindig van valaki aki szenved, de megválaszthatjuk, hogy ki legyen az. 

– Ezért mondtam az imént, hogy ha egy kurtizán.. 

– Akira! – hallgatatott el én pedig értetlenül kémleltem a most komor arcot. Percekig hallgatott ami számomra egyet jelentett a feladással. Hitetlenkedve ingattam meg a fejem.. 

– Feladtad.. – suttogtam el halkan, hogy csak ő és én halljam. 

– Akira.. 

– Nem. – ingattam meg a fejem. – Én nem fogom hagyni, hogy elvigyék. – fordultam sarkon és dühösen indultam el a nagykapu felé. Kell lennie valakinek aki átveszi a helyét.. Nem érdekel mit mond Nami, nem érdekel, hogy mást küldök a halálba helyette. Önző vagyok de nem veszíthetem el.. Most, hogy végre felismertem az érzéseimet amik viszonzásra leltek, nem hagyhatom veszni kettőnket és nem hagyhatom, hogy elhalványuljon a mosolya. Ha évek múltán mást választ helyettem, vagy ha soha nem is szerettem volna belé, akkor sem hagynám hogy elvigyék. Nami a legjobbat érdemli.. És gondoskodok róla, hogy a legjobbat is kapja.

Tehetetlenül túrtam a hajamba és dühösen téptem tincseimet ahogy a távolodó gyaloghintót néztem. A palota legmagasabb pontjáról figyeltem ahogy Nami örökre eltűnik az erdő sűrűjében. Megpróbáltam mindent.. Könyörögtem, dühöngtem, taktikáztam, lefizettem embereket de semmit sem használt. Az utolsó esélyem a lehető legveszélyesebb és legőrültebb dolog amit valaha tettem. 

– Ki foglak szabadítani.. Várj rám Nami.. Elmegyek érted és megmentelek. Ha pedig meghalsz.. Veled halok én is. – suttogtam halkan. 

– Mikor mondod ki végre hogy szerelmes vagy belém? – hallottam meg azt az édes hangot, mire döbbenten fordultam hátra. Nami ragyogó mosollyal nézett rám, szemeit könnyek borították. 

– Nami.. – motyogtam elfúló hangon. Időm sem volt felfogni a történteket mikor átszelve a köztünk lévő távolságot a karjaimba omlott majd felemelve fejét vadul csókolt meg. A hajamba túrva ösztönzött én pedig az arcára simítva kezeimet élveztem bőre puhaságát s illatát. 

– Mond ki.. – vált el tőlem halkan zihálva, gondolom a futástól.. – Mond ki hogy szeretsz Akira.. – kérlelt miközben összesimította orrunkat. 

– Szeretlek Nami. Mindennél jobban szeretlek. – töröltem le könnyeit mire halkan nevetett, de a szemei még mindig keserű és fájdalmas könnyekkel voltak tele. 

– Én is szeretlek. – suttogta elcsukló hangon, majd beharapva alsó ajkát az ablak felé pillantott.. Követtem tekintetét.. A gyaloghintó ekkor érte el az erdőt, mígnem teljesen eltűnt a szemünk elől s már csak a kíséretét figyelhettük. 

– Ha te itt vagy.. Akkor ki van a hintóban?

3. A szívekben lapuló igazság