Kelepce 02 - 6. rész

Mindannyian veszélyben vagyunk..

Itachi könyvtára még annál is nagyobb mint hittem.. Tudtam, hogy maga a ház aránytalanul nagy és hogy kívülről sokkalta hatalmasabbnak tűnik, de hogy titkos folyosók.. Itachi eléggé paranoiás.. Az elemlámpával a kezemben néztem végig a sorokat, ügyelve arra, hogy ne érjek a polcokhoz, ugyanis mindegyiken vastag porréteg terpeszkedett. Voltak helyek ahol a por kisebb volt, vagy épp magán a könyvön volt látható, hogy tisztább mint a többi. Itachi minden bizonnyal eddig is használta a könyveket, csak épp én nem tudtam róla semmit.. Egy-egy könyv borítójánál elakadtam és kissé megdörzsölve a gerincét, próbáltam leolvasni a rajta lévő írást, amik néha igencsak kopottak voltak, de az is előfordult, hogy nem is volt ráírva semmi, vagy épp gerince sem volt a kötetnek. Régi iratok.. 

– Szóval erről a helyről senki nem tud? – kérdeztem csak úgy mellékesen, mire a polc másik oldaláról Itachi halkan mormogott.. Ez nem épp a legjobb válasz, de nincs mit tenni.. – Pontosan mit keresünk? – tettem fel a következő kérdést, hátha erre épkézláb választ is kapok. 

– Bármit aminek köze van az akatsukihoz. Legendák, népi hiedelmek.. 

– Az a kettő majdnem ugyanaz. – mormogtam csak magamnak. 

– De lényegében még sem ugyanaz. – válaszolta kissé hangosabban amin elmosolyodtam. 

– Igazad van. A népi hiedelmek primitívek, a legendákat pedig gyakran alátámasztják a hiedelmekkel. 

– A hiedelmek szokások és babonák egyvelegei. A legendákat valaki kitalálta valami alapján és általában alátámasztják valamivel. 

– Valamivel ami szintén kitaláció. – sóhajtottam és kíváncsiságból felfelé világítottam az elemlámpával.. – Mennyi pókháló.. 

– A pókok is nagyok. – helyeselt, bár eddig még nem volt alkalmam szemügyre venni őket és nem is igazán vágyok rá. – Félsz a pókoktól? 

– Nem. Csak undorodom tőlük. – nézelődtem továbbra is a plafonról lógó fonalak között. – Egyszer egy olyan helyen bújtam el ahol még ennél is nagyobb por és kosz volt. Átfutott a lábamon egy csótány is. Nagyon gusztustalan volt. – idéztem vissza az emléket. – Ráadásul feleslegesen bújtam el, mert a ház tulajdonosa nem is tartozott a szervezethez ami után kutakodtam. Ha ott talált volna, maximum csak rám csodálkozik és megmutatja a helyes utat a fürdő felé. 

– Aztán véletlenül elcsevegte volna egy szervezetbeli tagnak, hogy az a szőke lány mennyire feledékeny tud lenni, és hogy még a mosdót sem találja. Kicsit sem lett volna gyanús. – az ironikus Itachi.. Nem épp a kedvencem, de ebben is van valami szerethető. Viszont honnan tudja hogy a hely amiről meséltem, nőként ismert meg?.. 

– Szóval tényleg elolvastad a jelentéseket amiket írtam. 

– Ez a munkám. Bár a te jelentéseid elég hivatalosak voltak. Mindent aprólékosan leírtál, néha már olyan volt mint egy detektív regény csak épp hiányzott belőle a fejezetek közti könnyedség. Minden jelentésedet kétszer olvastam el és még Konan is átfutotta, bár ő sem igazán szerette. – motyogta szinte csak félvállról amit annak tudok be, hogy épp egy könyv gerincéről próbálja leolvasni az írásjeleket. 

– Ez némiképp sértő, de ugyanakkor büszkeséggel tölt el. Legalább egy kicsit megszenvedted a remekműveimet. – mosolyogtam vidáman mire Itachi meglepetten horkant fel. 

– A remekműveidet? 

– Rengeteget dolgoztam velük, hogy minél részletesebbek legyenek, hisz nem tudhattam mit veszel majd észre a sorok között. Egy apró momentum ami nekem nem jelentett semmit, de te talán észre vettél bennük valamit. 

– Háromféle szövegkiemelőre volt szükségem ahhoz, hogy ki tudjam belőle szedni a lényeget. – kijelentésén nem tudtam nem nevetni. Szinte láttam magam előtt a komor Uchihát, a komor irodájában, a komor asztala mögött amint zöld, kék és rózsaszín szövegkiemelővel próbálja kisilabizálni a jelentések lényegét. – Holnap haza hozom őket, hátha találunk bennük valamit. – fűzte hozzá mire abba hagytam a nevetést, de a mosolyom még mindig nem hervadt le az arcomról. 

– És a többi kém jelentése? – kérdeztem kíváncsian, miközben abbahagytam a plafon fürkészését és ehelyett inkább az előttem lévő falat kezdtem tanulmányozni. 

– Rajtad kívül három személy van aki szürke és monoton tényekkel nyomja tele a lapjait. 

– Tekintve hogy alig hatan vagyunk, ez elég nagy arány. 

– Igen, de.. Ők tényeket írtak le.. Amíg a te jelentésed több oldalas volt, addig a többieké alig négy-öt oldal. – ért végre a polcsor végére és megállva mellettem halkan felsóhajtott. – Emlékszel még Kurotsuchira ugye? 

– Halványan. 

– Az ő jelentései tele vannak klisékkel.. Eleinte unalmas volt és kissé idegesítő, de végül megtaláltam benne a keserű humort. – mondta szinte már suttogva, így én is halkabbra vettem a hangerőt. 

– Csak arra emlékszem, hogy mindig nevetett, vagy épp hőbörgött. Nyílt volt és nem szűnt meg önmaga lenni. – idéztem vissza a sötét termeket amiket fáklyához hasonló ledlámpák világítottak meg. Nem volt hangulatos hely, sokkal inkább volt komor.. A sárgás-vöröses fényben a nagy faasztal körül mindig csend volt.. Egészen addig amíg Kurotsuchi be nem robbant és hőbörögve oktatott ki mindenkit arról, mennyire szánalmasak vagyunk és elesettek.. A dühös tekintetemet kihívásnak tekintette.. Végül a dühöm elpárolgott, ő pedig továbbra is mellettem maradt. Szinte egy pillanat alatt csöppentem vissza a jelenbe és a sötét, poros könyvtárba ami szöges ellentéte volt a kinti könyvtárnak. Itt nem volt szőnyeg, sem kanapé és asztal.. Itt rengeteg volt a por és a kosz, míg kint csodálatos módon minden ragyogott, holott egyszer sem találkoztam bejárónővel. 

– Talán jobban járnánk ha ötösével vagy tízesével kivinnénk a köteteket és odakint lapoznánk át őket. – gondolkodott hangosan, mire újfent felvillant előttem a szövegkiemelőkkel szerencsétlenkedő Itachi arca.. 

– Nehezemre esik elhinni, hogy te és az a hatalmas tudásod nem tud felfogni pár egyszerű oldalt amit egy kölyök írt neki. – kijelentésemre halvány mosoly kúszott az arcára. – Nem is használtál szövegkiemelőket ugye? 

– Használtam, de nem azért mert nem fogtam fel. Tudod nem elég ha én értem. Mindent amit leírtál el kellett mondanom a gyűléseken. Nehéz lett volna úgy előadást tartanom ha nincs meg az anyag menete. 

– Akkor végül is értetted, csak prezentálnod kellett, ezért könnyítetted a terhet és kiemelted ami fontos. 

– Lényegében igen. 

– Jó, ezt már el tudom hinni. – biccentettem csak magamnak. 

– Én sem értek mindenhez Deidara. Nem vagyok tökéletes, még akkor sem ha mindenáron megpróbálok annak tűnni. Az Uchihák ilyenek. És akármennyire próbáltam szabadulni tőlük, én is ugyanolyan vagyok mint ők. Fájdalmat okozok, csalfa reményt keltek fiatal gyerekekben, hogy aztán elvegyem az életüket és szerepekre kényszerítsem őket, csakhogy aztán ha úgy vélem hibáztak vagy fenn áll a veszélye annak, hogy elárulnak, hidegvérrel fosszam meg őket a szánalmas életüktől amibe én taszítottam őket. – nehezen vettem a levegőt és csak szemem sarkából pillantottam Itachi arcára.. Komoran bámult maga elé a semmibe.. – Önmarcangolással ugyan nem megyek semmire, de ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok tisztában a tényekkel. A te életedet is én tettem tönkre. – nézett rám így én is teljesen felé fordítottam a fejem. – Mindent megteszek, hogy jóvá tegyem. 

– És a többiekkel mi lesz? – kérdeztem keserűen. – Te magad mondtad.. Ez egy kegyetlen világ, tele szenvedéssel. A tudatlanok is szenvednek. Elszenvedik a csatáinkat, és a saját sorsuknak tudják be a ˝véletlen˝ baleseteket. A családom és az öcséd talán védelem alatt áll, de ez nem azt jelenti, hogy ők semmit nem éreznek meg abból ami körbeveszi őket. Csak nem tudják az okokat, ennyi. Nem óvhatunk meg mindenkit, még egymást sem. Csak abban bízhatunk, hogy visszatérünk egymáshoz. Hogy elég erősek vagyunk ahhoz, hogy visszatérjünk. 

– Szóval így látod? A bennünk lévő szeretet csak arra lenne elég hogy magunkat mentsük és a tudatlanok álmait védjük? 

– A tudatlanok álmai?.. Vannak még álmaik? – kérdeztem a videóra gondolva és anyám zokogására.. A húgom tekintetére.. Az apám tehetetlen dühére. – Hinni akarunk abban, hogy mindennek oka van, de valójában valaki csak szórakozik velünk. Amíg mi a szeretteinket védjük, kisebb morzsákat hagyunk el, ami arra utal, mit is teszünk itt pontosan. 

– És aki kémet csinált belőled, az velünk szórakozik. Minden bizonnyal ő is elhagyott pár morzsát. 

– Amit valószínűleg nem egy ezeréves könyvtárban kéne keresnünk. – sóhajtottam fáradtan. 

– Szerintem jó úton haladunk. Minden szervezetnek van egy alapja ami olykor egyszerűbb mint azt gondolnánk. Csak meg kell találnunk az alapot. 

– Az akatsuki alapját. – értettem meg a gondolatmenetet, de ez nem változtat a tényen, hogy őrültségnek tartom az egészet. A kutatás leköt, és segített abban, hogy elfelejtsem a jelen borzalmait, de már nem akarok menekülni. Meg akarom oldani a problémákat mert Itachi mellett úgy érzem, hogy képes vagyok rá. Azért nem akarok az akatsukival foglalkozni mert boldog vagyok Itachi mellett.. – Itachi, te boldog vagy? – kérdeztem a számomra leginkább égető kérdést. 

– Amíg velem vagy boldog vagyok. 

– Akkor miért foglalkozol ennyit az akatsukival? Miért akarod ennyire tudni, hogy ki jutatott ide? Miért nem tudod egyszerűen elfogadni, hogy ennek köszönhetően veled lehetek? – kérdeztem mire Itachi elém lépett és csípőmre simítva egyik kezét, egy halvány mosoly jelent meg ajkain. 

– Erre nem tudok olyan választ adni ami miatt ne orrolnál meg rám. 

– Nem.. Erre tényleg nem tudsz.. – húzódtam el tőle és sarkon fordulva indultam el a kijárat felé. A válasza minden bizonnyal az lett volna ami a legutóbb. Félt engem és tudni akarja ki szórakozik velünk. Fél, mert ha valaki ilyen egyszerűen áthatolt a rendszerén és ilyen egyszerűen tudott belökni rajta, akkor könnyűszerrel tudnának végezni velünk. Egy pillanatra megtorpantam a már fényben és tisztaságban úszó könyvtárban. Itachi engem félt, pedig őt is meg tudják ölni.. Hallottam lépteit, hogy egyre közelebb ér, így felé fordultam. – Azt felfogtad, hogy ha továbbra is kutakodsz és véletlenül rá találsz valamire akkor abba bele is halhatsz? – kérdésem hallatán meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Te is veszélyben vagy, nem csak én. Mi mindannyian veszélyben vagyunk, szóval mi értelme van annak, ha feszegetjük a határokat? Alig pár perce mondtad.. Ha egy kémnél fennáll az árulás lehetősége.. A TUDÁS lehetősége, akkor végzel vele. Miből gondolod, hogy velünk nem fogják ezt tenni? 

– A kémeim korlátozva vannak. Nekem nagyobb hatalmam van mint nekik vagy akár Hidannek és Kakuzunak együtt véve. 

– És honnan tudod, hogy az akatsuki nem hatalmasabb-e? 

– Az akatsuki egy szervezet aki vagy él még valahol, vagy valaki erre alapozta a saját kis búvóhelyét. Alvezérként messzire nyúlik a kezem. 

– És ha bajba kerülsz? 

– Megoldom. Csak az számít, hogy te és a családunk biztonságban legyen. – kínosan nevettem fel.. Alig hogy tisztáztunk egy félreértés, újra vitatkozunk.. Csak ezúttal nem találgatunk és csendben aggodalmaskodunk.. Ezúttal ténylegesen vitatkozunk. 

– Ne kezelj nőként Itachi. Nem szorulok védelemre. Ha kutakodni akarsz az akatsuki után akkor hajrá, csináld. – intettem a titkos könyvtár felé. – De szerintem ez időpocsékolás. A jelen problémái elől nem dughatjuk a fejünket egy mesébe. Tudod mi az az akatsuki? Egy ősrégi mese ami mindenhol ott van és ott is lesz, pont azért mert varázslatos és azt hoz ki belőlük az ember amit csak akar… 

– Rendben. – szakított félbe és visszatolta a kis reteszt, így a fal visszaállt az eredeti helyére. – Igazad van. A jelen problémái nem az őskorban kezdődnek. Legalábbis nem onnan kell megközelíteni. Egyenlőre derítsük ki miért küldték Kisame szerelmét külföldre ilyen hosszú időre és mi köze ennek az egésznek a főnökünkhöz és a kikötőkhöz. – lépett elém és ismételten átkarolta derekamat. – Utána pedig megkeresem azt a szemetet aki szórakozik a rendszeremmel és aki belökött a kémtanoncok közé. Addig is.. Tudod milyen nap van ma? – mosolyodott el de az éles váltás miatt azt is elfelejtettem hanyadikán van elseje.. 

– Ha így kérdezed akkor biztos nem fogok neki örülni.. – motyogtam mire a mosolya csak még szélesebb lett. 

– Nyakunkon a tél, az őszi hideg most még hidegebb ami azt jelenti, hogy.. 

– Nem! – vágtam a szavába előre sejtve mit akar mondani. – Max összebújunk, de ma nincs szex. – Itachi halkan nevetve hajtotta vállamra a fejét. 

– Tök mindegy mikor próbálkozok be, az esetek 99%-ban elutasítasz. 

– Te pedig egyszer sem vetted figyelembe. – sóhajtottam megadóan. Nem mintha nem szeretnék szeretkezni Itachival, csak épp kissé dühös vagyok rá.. Éreztem ahogy apró puszit nyom nyakamra amitől kirázott a hideg és vállára téve kezeimet toltam el magamtól. – Előtte legalább fürödjünk meg, tiszta por vagyok.. – engedtem el és a tenyeremre nézve csak a fejemet ingattam. – És nem csak én.. Te is. – néztem rajta végig, mikor is tekintetem megakadt azon a sunyi mosolyon. – Mi az? 

– Mit szólnál ha most a lenti fürdőt használnánk? – kérdezte mire csak hanyagul vállat vontam. 

– Felőlem. – indultam el az ajtó felé, csak hogy fogalmam sincs merre van az úgy nevezett lenti fürdőszoba, szóval pár lépés után inkább lassítottam lépteimen és bevárva Itachit, mellette haladtam tovább. 

– Elég kedvtelen vagy. – kanyarodott le hirtelen, mire idegesen léptem vissza majd kissé gyorsítva lépteimen értem be Itachit aki ismételten hirtelen kanyart tett.. 

– Te most szórakozol velem? – kérdeztem kissé dühösen mire csak egy szórakozott mosoly volt a válasz. 

– Milyen kém vagy te? Már az első napokban fel kellett volna mérned a terepet. – fordult sarkon és elindult visszafelé.. Ez most komoly? 

– Fel is derítettem! Tudom hol a nappali, a konyha, a könyvtár és az emeleten lévő összes szobában voltam már.. Majdnem az összesben.. – pontosítottam ugyanis a fent lévő három folyosó túl.. kevésnek tűnik. Talán ott is vannak rejtett járatok? 

– Akármennyire is gondolkodom.. Nem jut eszembe egy olyan alkalom sem amikor te kezdeményeztél volna. – állt meg és kinyitva egy ajtót biccentet, hogy menjek előre. A szememet forgatva léptem be a fürdőszobába és hanyagul dobtam le magamról a pulóveremet. 

– Naná hogy nem! Amint kezdeményezhettem volna, már gerincre voltam vágva. – Itachi halkan kuncogott és mögém lépve lassan simított végig oldalamon.. 

– Lehetsz felül is ha gondolod. – ajánlotta fel szarkasztikusan mire dühösen fordultam meg az ölelésben és elszántan néztem fel azokba az arrogáns fekete szemekbe. 

– Rendben, akkor ma este én leszek felül. – jelentettem ki mire hitetlenkedve nevetett fel. 

– Szóval minden noszogatás nélkül hajlandó lennél meglovagolni? – kérdezte még mindig nevetve mire dühösen csaptam a mellkasára. 

– Máskor is csináltam már! 

– Igen, de mindig csak második vagy a sokadik menetben. 

– Amikor már ki vagyok fáradva és jóformán nem is csináltam semmit mert akkor is te mozogtál vagy épp mozgattál. – csaptam újra a mellkasára. 

– Többször kéne dühösnek lenned. Egész vonzó. – mondta egész komoly arccal ami miatt zavartan takartam el az arcomat. 

– Arrogáns.. Bunkó.. Seggfej.. Szexmániás.. Kanos állat.. 

– A démon kimaradt. – húzta el kezeimet arcom elől. 

– Démon.. – fejeztem be a rövidített listát és hagytam, hogy az én egyetlen démonom forrón megcsókoljon. Ahogy ízlelőszerveink édes keringőbe kezdtek a már jól ismert terepen, kezeink szinte automatikusan kezdték vetkőztetni a másikat. Ez az egyetlen amiben annyira jól ismerjük egymást.. Hogy mit és hogy szeret a másik, milyen ízűek a csókjaink, mikor nyög vagy sóhajt elégedettebben, hol vannak az érzékeny pontjaink. Nem vagyunk együtt 20 vagy 40 éve, épp ezért ezek az érintések még felemelőek és izgatóak. De mi lesz később? Mikor már elcsitulnak a rózsaszín fellegek és elül a köd? Akkor csak a vitáink és a meg nem értett, vagy épp ki nem mondott szavak maradnak? Elválva Itachitól már épp szóvá akartam tenni az aggodalmam, se mikor nyakamra hajolva szinte rögtön megtalálta érzékeny pontomat, inkább csak halkan sóhajtoztam szavak helyett. Ez a jövő gondja.. Majd gondolkodunk rajta mikor eljön az ideje.. Most még élvezem, hogy szeret és én is viszont szerethetem…

07. - Nagy szarban vagyunk..