Kelepce 2. évad - 05. rész

Nekem ott van a „haza” ahol te vagy..

Akárhányszor gondolom át mindig ugyanott lyukadok ki. Túl sok a kérdőjel.. Hidan felé pillantottam aki a gáztűzhelynél állt és elbambulva nézte a falat amíg várta, hogy lefőjön a kávé. Neki sem lehet könnyű.. Kakuzu ekkor jött ki a mini rendelőjéből és behúzta maga mögött az ajtót majd Hidanhez lépett és hátulról átölelte, most vékonynak tűnő derekát. Hallottam hogy mormog valamit amin Hidan halványan elmosolyodott de még mindig a falat pásztázta. Az ő párosuk túl tökéletes.. Néha vitatkoznak ugyan, de teljes mértékben megbíznak egymásban. Vajon Itachi mikor fog megbízni bennem?.. Bár azok után ami történt Sasorival és Madarával, megértem hogy kételkedik a döntéseimben. Nem gondoltam volna, hogy ilyen labilisak az érzéseim.. És tegnap… Amikor kicsit durvábban viselkedett.. Talán nem biztos az érzéseimben? Furcsa de ha róla, vagy a családomról van szó akkor én egyáltalán nem kételkedem. Szeretem őket, még ha Itachit másként is, de mindannyian fontosak nekem és nem akarom őket elveszíteni.. Bár ezt a szüleim most nem érthetik, de számukra az a legjobb ha nem vagyok mellettük.. Ezzel tudom a legjobban megvédeni őket. 

– Tejet kérsz bele? – tette le elém a kávés csészét Hidan de ő még nem ült le. 

– Nem, köszönöm. – ingattam meg a fejem. Hidan csak biccentett majd lehuppant az előttem lévő helyre, Kakuzu pedig mellénk lépve letett az asztalra egy kisebb dobozt amiben kockacukor volt. – Ti nem féltitek egymást? – kérdeztem hirtelen és szememmel követtem Kakuzu alakját ahogy leül Hidan mellé. A fehér hajú reflex szerűen fordította lábait Kakuzu felé, hogy jobban láthassa szerelmét.. Annyira egymásra vannak hangolódva és úgy figyelik egymás minden mozdulatát mintha egymás nélkül nem is tudnának élni.. Bár a Franciaországban történtek után ez nem meglepő.. 

– Persze hogy féltjük egymást. Ez a hülye veszélyesebbnél veszélyesebb alakokat gyógyít meg. Csoda hogy még nem nyírták ki egy kezelés után. – biccentett Kakuzu felé Hidan aki csak a szemeit forgatta ezen a megjegyzésen. – De miért kérdezted? 

– Csak eszembe jutott.. Már elmesélted hogy hogy lettél a szervezet tagja de azt nem mondtad hogy ehhez Kakuzu hogy viszonyult… Bár.. Akkor még nem voltatok együtt.. 

– Hmm.. Igaz.. – töprengett majd elmosolyodott. – Pedig arra kifejezetten emlékszem hogy mit mondott mikor eldöntöttem, hogy tag leszek. ˝Ha bajod esik én mindig összevarrlak ha kell.˝ - utánozta Kakuzu mély hangját és halvány pírrel az arcán boldogan mosolygott Kakuzura. Tényleg nagyon aranyosak együtt.. Itachi és én bezzeg.. A szexen kívül nem sok minden van amit együtt csinálunk. Gyakorlatilag még mindig alig tudok róla valamit. 

– Gondok vannak köztetek Itachival? – kérdezte Kakuzu mire kissé meglepetten néztem rá. – Az arcodra van írva. – mondta mire halkan felsóhajtottam. 

– Túlságosan félt engem.. – motyogtam és a kávéscsésze tartalmát kevergettem a kiskanalammal. 

– Deidara ez.. – kezdte Hidan újból de leintettem. 

– Tudom, de nem azzal van a baj, hogy félt, hanem hogy nem bízik bennem. Nem bízik abban, hogy képes vagyok megvédeni magam. Lehet hogy nem tudom úgy kifejezni az érzéseimet ahogy ti és lássuk be Itachi is elég tapasztalatlan ezen a téren, de azzal nem érünk el semmit ha visszafog.. 

– Értem hogy mit mondasz, de Itachi ilyen. Fontos vagy neki és nem akarja hogy bajod essen. 

– Hidan.. – hívta fel magára az albínó figyelmét Kakuzu, mire a fehér hajú kérdőn pillantott rá. – Nem akarom, hogy itt legyél azt pedig végképp nem hogy Itachinak dolgozz. – döbbenten néztünk rá. 

– Te meg miről beszélsz Kakuzu? – kérdezte Hidan zavartan. 

– Szeretlek és azt akarom hogy biztonságban legyél szóval kopj le és ne gyere ide soha többet. 

– Mi a fasz? Leszarom hogy veszélyes én akkor is itt maradok! – akadt ki Hidan. – Amúgy meg mi a kurvaélet jött rád így hirtelen?! Deidara épp arról beszélt hogy.. Oh! – esett le neki rögtön.. Értetlenül pislogtam párat. – Itachi egy barom! 

– Mi? – kérdeztem értetlenül.. Az már a második monológnál leesett, hogy Kakuzu Itachit ˝parodizálja˝ hogy ezzel mutassa meg Hidannek mit is érezhetek valójában, de most miért ideges Itachira? 

– Most már értem, de Deidara ezt vele kell megbeszélned. Mond el neki, hogy nem fogsz meghalni és hogy mindig visszatérsz hozzá egy veszélyes meló után is. 

– Szóval ezt mondtad volna Kakuzunak? – kérdeztem mire egy nagyot bólintott majd jobban átgondolta a dolgot. 

– Üüüm.. Lehet kicsit többet átkozódnék benne, de ez lenne a lényege, igen. – csak mosolyogtam rajta. De igazuk van, ezt Itachival kell megbeszélnem. Attól hogy itt panaszkodok nem lesz jobb.. 

– De mit mondjak neki, hogy megértse mit akarok? – kérdeztem mert nem igazán tudom hogy kéne fogalmaznom. 

– Ami a szíveden az a szádon. – legyintett Hidan. – Nem mindenkinél válik be anélkül hogy kicsit megformálná a gondolatait, de szerintem te nem vagy olyan tahó, hogy ha kimondod amit gondolsz, vitatkozni kezdjetek. – értetlenül néztem rá. – Mindegy, a lényeg, hogy beszélj vele. – bólintott. Halkan sóhajtva hunytam le a szemem. 

– Rendben. Köszönöm a kávét. – álltam fel mire meglepetten nézett rám. 

– De bele se i.. – kezdte de addigra már az előszoba folyosóján voltam és a cipőmet húztam. – Most meg miért rohansz ennyire? – kérdezte utánam lépve. 

– Nem rohanok Hidan, csak nem akarom halogatni. A családommal már elég csúnyán megjártam amiért titkolóztam, de veletek nem követem el ezt a hibát emlékszel? Mindent elmondunk egymásnak és.. Addig akarom ezt megbeszélni Itachival amíg meg nem győzöm magam arról, hogy talán jobb ha nem mondok semmit.. – egyenesedtem ki. 

– Rendben. Elvigyelek? 

– Nem, köszönöm. Holnap találkozunk. – léptem ki az ajtón amin épp egy lány kopogtatott. Kérdőn néztem véres arcát. 

– Kakuzu~! Vendéged van! – ment vissza a konyhába Hidan a lány pedig esetlenül követte. Fiatalabbnak néz ki mint én.. Bár láttam már nála fiatalabbat is.. Behúztam magam mögött az ajtót és a Shizen épülete felé indultam. Gyalog olyan negyed óra lehet az út.. Vagy több.. Akkor gondoljuk át még egyszer.. Itachi azért nem akarja hogy veszélyes dolgokat műveljek mert szeret engem.. De ez a munka.. vagyis, ez az élet veszéllyel jár. Tudok magamra vigyázni, de ha ezt felhozom mi van ha megint bedurvul? Nem kérhetem hogy bízzon bennem, hisz egyszer már elárultam őt és nem csak a munkában hanem a magán életünkben is.. Nem tudom mit mondjak mert nem értem mit is érez pontosan.. Hogy mi az amitől fél, ami miatt azokat a szavakat mondta.. Hogy elveszít engem.. Talán ez a kulcs mondat? Attól félne hogy elveszít engem? Ez elég nagy butaság lenne. Viszont ha Kakuzu és Hidan kapcsolatát nézem.. Ők támogatják egymást és hagyják érvényesülni a másikat. Mindketten penge élen táncolnak de együtt vannak és támogatják egymást akár az életük árán is. Vajon mennyi idő kell még, hogy Itachi és én olyanok legyünk mint ők? Mint egy igazi pár.. A szüleim még évek múltán is ugyanolyan szerelemmel néznek egymásra és biztos vagyok benne, hogy Kakuzu és Hidan is ugyan ilyen őszinte szerelemmel szeretik majd egymást tíz-húsz év múlva is.. De mi lesz Itachival és velem? Tényleg szeret engem vagy csak a magány miatt kerültem az ágyába?.. Az biztos hogy eleinte ez vezérelte, de most is csak azért tart maga mellett mert tudja, hogy nincs hová mennem?.. Akárhányszor végig gondolom, sosem értem mit akarhat.. És a legijesztőbb az hogy valójában nem is érdekel miért tart maga mellett, mert amíg vele lehetek én boldog vagyok.. Csapdába zárt, magához láncolt, megőrjített és végül elengedett.. Hogy ezzel rabul ejtse a szívemet is.. Mindenem az övé és sosem lesz másképp.. Hozzá tartozok kívül is és belül is. A testem legmélyebb zugait is ismeri, és mindenem az érintéseihez igazodott.. Mégis hogy félhetne ő attól, hogy elhagyom őt?.. Sosem tennék ilyet.. Nélküle minden annyira üres és fájdalmas.. Őrült vagyok hogy pont abba a férfibe szerettem bele aki fogva tartott. Mikor rájöttem mit is érzek iránta, úgy gondoltam stockholm-szindrómám van, de attól a seggfejtől is kaptam néha gyengédséget és felületes kedvességet, még sem szerettem belé. És akkor szerettem bele Itachiba igazán mikor elengedett.. Tehát akkor már nem volt a fogva tartóm. 

– Oh.. Elnézést. – hajoltam meg kissé, ekkor azonban észre vettem kibe is botlottam bele.. 

– Semmi gond, az én hibám volt. – mormogta és tovább haladt egy hosszú, szőke hajú lány mellett.. Nara Shikamaru.. A klánja már a kezdetek óta a Fehér Galambok emberei.. Mikor visszajöttem Japánba és azt a feladatot kaptam, hogy derítsem ki ki is az a Csiga hercegnő, az ő nevébe is bele botlottam. Uchiha Sasuke osztálytársa és tudtommal nincsenek rosszban, sőt.. Igazából egész jól kijönnek. Felpillantva a Shizen épületére halkan felsóhajtottam. A feltűnés eltűnés.. Ez az egyik legmagasabb épület.. Már távolról ki lehet szúrni. Egy pillanatra megálltam az épület előtt és a járókelőket néztem. Egy rohanó világ.. Hiába próbálunk megérteni bármit is.. Mire nyomra akadunk újra megváltozik minden.. Kapkodunk minden és mindenki után, abban reménykedve, hogy jobb életünk lehet. Újra felnéztem az épületre. Kezdem megérteni mit is akartál mondani nekem tegnap, de biztos vagyok benne, hogy mire felérek az irodádba, ismét rengeteg kérdéssel állok majd szemben.. Beléptem az ajtón és a lift felé vettem az irányt. A recepciós nem mondott semmit, még csak biccenteni sem biccentett, mert épp telefonált.. És a mosolya alapján semmi köze a munkához. Semmi közöm hozzá, de biztos vagyok benne, hogy Konan nagyon dühös lesz rá… A lift helyett a lépcsőt választottam, minek fokain rugalmasan szedtem lábaimat. Nem mintha mindig azt akarnám tenni amit Hidan mond, de igaza van abban, hogy hiába játszom le előre a fejemben a lehetséges párbeszédeket, azzal nem oldok meg semmit. Spontán kell beszélnem arról ami épp eszembe jut. A beszéd a kulcs ahhoz, hogy megérthessem Itachit.. Ő tudatában van a saját érzéseinek és én is tisztában akarok lenni az enyémmel, hogy én is megérthessem vele amit szeretnék. A hátralévő lépcső fokokat, fordulókat azzal töltöttem, hogy egyenletesen szedtem a levegőt és próbáltam kitisztítani a fejem minden jelenleg felesleges dologtól.. Most kettőnkről lesz szó.. Ha azt szeretném, hogy meglegyen köztünk a kellő összhang.. Szükségem van erre.. A beszédre.. A szavaira amivel elmondja hogy megbízik bennem.. Hogy megbocsát nekem.. Még mindig nem tudtam lezárni azt amit tettem.. Hogy megcsaltam őt Sasorival.. Konan meglepetten nézett rám mikor oda értem. 

– Bent van? – kérdeztem meg sem állva. Konan csak bólintott én pedig kopogás nélkül mentem be az irodájába és behúztam magam mögött az ajtót. Mély levegő.. Itachira néztem aki kérdőn pillantott fel papírjai közül és mikor rájött, hogy én vagyok az aki megzavarta őt, elmosolyodott és letette a papírokat. 

– Szokatlan hogy meglátogatsz. – mondta majd mikor jobban szemügyre vette arcomat elkomorodott. – Történt valami? – állt fel az asztaltól mire csak nemlegesen megingattam a fejem. 

– Csak beszélni szeretnék veled.. Ha van rá időd.. – bizonytalanodtam el. Itachi alakja feszültségről árulkodott, szemei engem kémleltek.. 

– Ülj csak le. – biccentett a kanapé felé. Megvárta míg helyet foglalok majd mélyet sóhajtva indult el felém. – A szüleidről van szó? – kérdezte miközben leült velem szemben. – Haza szeretnél menni? – fonta karba kezeit.. Élesen szívtam be a levegőt és lehunyva szemeimet az orrnyergemet dörzsöltem.. Ez a „haza” a szüleim otthonára vonatkozott.. 

– Nekem ott van a „haza” ahol te vagy Itachi. – néztem mélyen a szemébe amivel kissé megleptem de még inkább össze zavartam. – Én.. Igazad volt, pontosabban igazatok volt azzal kapcsolatban hogy Francia országban megjátszottam magam.. Éveken át így éltem és nehéz hirtelen Deidarának lenni. 

– Hova akarsz kilyukadni? 

– Ide! A mai napra és a tegnap délutánra. Úgy kezelsz mint egy porcelán babát. Ha azt akarod, hogy egy olyan szerepet játsszak mint egy törékeny virágszál akkor rendben, de viszont az nem én leszek. Folyton azt mondod, hogy adjam ön magam, de nem hagyod hogy önmagam legyek. Tudok magamra vigyázni Itachi, nem kell féltened! Vagyis.. Megértem hogy féltesz vagy legalábbis próbálom megérteni de.. – össze vissza beszélek. Vettem egy mély levegőt és újra Itachira néztem aki még mindig meglepetten bámult rám. – Nem akarom hogy itt dolgozz, hogy alvezér legyél, mert veszélyes. Ne menj el sehová, szökjünk el és majd én vigyázok rád. – idióta idióta idóta! Most Kakuzu szemléltetésével próbálom elmagyarázni Itachinak az érzéseimet?.. – Vagyis.. Tudod mit, mindegy. Csak azt szerettem volna mondani, hogy bízz bennem ahogy én is bízok benned. Az életünk veszélyes, de mindig haza fogok menni hozzád és nem foglak elhagyni, de cserébe te is gyere haza és ne hagyj el minden szó nélkül mint a legutóbb. Nem vagyok tökéletes, nem vagyok lány és nem is akarok az lenni, de megpróbálom a legjobbat kihozni magamból, hogy olyan legyek akire számíthatsz és nem egy kolonc akire vigyáznod kell. Hagyd hogy hasznos legyek és bízz meg bennem vagy még inkább higgy abban, hogy képes vagyok rá. Egyszer már elárultalak de soha többet nem követem el ugyanazokat a hibákat. 

– Deidara.. 

– Nem! Ezt most elmondom. – kapkodtam a levegőt és gyorsan vissza csatlakoztam az előző gondolat menetemre. – Amióta itthon vagyunk, rengeteget gondolkodtam és nagyon jól tudom hogy nem vagyok túl okos, főleg nem ha az érzelmekről van szó, de nem értem ezt az egészet. Az emberek érzéseivel szórakoztam ha az volt a munkám, olvasnom kellett a mozdulataikban de ha rád nézek nem tudom hogy mire gondolsz és ha a saját érzéseimen gondolkodom azt sem értem igazán. És tudom hogy ezt te is tudod.. Hogy labilis vagyok ezen a téren de amit irántad érzek és a barátaink iránt az egyáltalán nem ingadozik meg, mert tisztán érzem és tudom is hogy szeretlek és hogy veled akarok maradni. Egy pöcs vagy, néha nagyon is, na és ugye egy hatalmas perverz is vagy meg.. Meg egy idióta, egy Uchiha és fogalmam sincs hogy az Uchiha mióta sértés de az vagy és annak ellenére, hogy rengeteg fájdalmat okoztál nekem, soha nem voltam még olyan boldog senkivel mint veled. Rengeteg hibád van amit.. hidd el az évek alatt volt időm egy jó hosszú listát írni, de.. – túrtam a hajamba és hitetlenkedve nevettem fel saját szavaimon. – Nem számít hogy mit gondoltam mert olyan könnyen eltörölted minden ellenszenvemet hogy.. én.. Áh.. A végét inkább felejtsd el. – temettem tenyerembe arcomat. Hallottam hogy feláll a helyéről és csak hamar besüppedt mellettem a kanapé. Finoman húzta el kezeimet arcom elől és maga felé fordította fejemet. 

– Buta szöszim. – mosolyodott el amit nem igazán értettem. Itachi végig döntött a kanapén.. Na tessék, újra vízszintben.. Mi tényleg csak szexelni tudunk? 

– Ühm? – meglepetten néztem le rá mikor mellkasomhoz bújva feküdt mellém.. Vagyis inkább félig rajtam félig mellettem helyezkedett el. 

– Többet ne hallgass Hidanre.. Alig értettem mit hadarsz.. – motyogta mire benedvesítettem ajkaimat. 

– Akkor elölről.. – kezdtem újra de félbe szakított ahogy arra számítottam is. 

– Mondom Alig.. Azt nem mondtam hogy nem értettem.. Mivel őszinte voltál velem most én is az leszek veled.. – feszülten néztem a plafonra és lélegzet vissza fojtva vártam mit akar mondani. Itachi azonban felém hajolt, ezzel elérve hogy a szemeit nézem a plafon helyett. – Rengeteget szenvedtél miattam. Bántottalak fizikailag és lelkileg is. Mikor rájöttem, hogy mit is érzek irántad már csaknem elveszítettelek. Elvettem mindenedet. Az esélyeidet egy jobb életre, egy barátnőre.. családra.. Nem arról van szó, hogy nem hiszek benned Deidara, hanem arról, hogy valaki szánt szándékkal intézte úgy a dolgokat, hogy itt köss ki.. Nem tudom ki tette, hogy mi volt a célja és hogy még mindig bántani akar-e téged, de mindenáron meg akarlak védeni. 

– Te tudod a legjobban hogy mire vagyok képes. – vágtam a szavába. – Bármilyen veszélyes legyen egy küldetés, nyerni fogok mert már nem vagyok egyedül. – mondtam mire Itachi elmosolyodott és kisimította egy kósza tincsemet homlokomról. 

– Olyan pozitív vagy néha.. Mint egy kis napsugár.. – suttogta mintha csak magának említette volna meg. 

– Így sem hívtál még.. Komor felhő. – fontam karjaimat nyaka köré mire hitetlenkedve elmosolyodott. 

– Szemtelen vagy.. 

– Tőled tanultam. – nyomtam egy puszit a szájára. Itachi halkan felsóhajtott. 

– Értem, hogy mit akartál mondani de.. Ne utasítsd el ennyire a védelmemet. Hagyom hogy dolgozz, de vannak olyan munkák ahová nem akarlak egyedül elengedni és nem azért mert nem bízok benned, hanem mert eddig nem álltál szemben olyan alakokkal akik ilyen közel voltak hozzád.. Uchiha Obito.. Sasori.. Madara… Tudom mire képesek és már te is megtapasztalt egy részét.. Amúgy meg.. Mi volt az az egész hogy szökjünk meg és hogy majd te megvédesz engem? – kérdezte mire zavartan pillantottam félre.. 

– Izé.. Próbáltam éreztetni, hogy mit is érzek.. vagy ilyesmi.. 

– Hnn? Pedig csábító ajánlat volt.. – dőlt le mellém a kanapéra. Felé fordítva fejemet láttam ahogy csukott szemmel pihen, miközben kezével karomat cirógatja. Szeretem ezt a gyengéd oldalát.. 

– Hé.. Ha már ilyen őszinték vagyunk.. Miért az a neved hogy Varjú? – kérdeztem mire egy szórakozott fél mosoly kúszott ajkaira. 

– Komolyan ez érdekel a leginkább? – kérdezte előre tudva a választ.. Tudja hogy sok mindent kérdeznék még.. De egyenlőre elég volt a bajos dolgokból… Itachi felsóhajtott. – Sosem beszéltünk arról hogy te és Sasori lefeküdtetek.. Sokat gondolkodsz ezen de nincs jelentősége. Sasori kihasználta az érzéseidet.. Sebezhető voltál és én sokkal dühösebb voltam rá mint rád. 

– Tehát dühös vagy rám.. – mosolyodtam el keserűen. 

– Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem esett rosszul amit láttam.. És valószínűleg soha nem fogom elfelejteni. De biztos vagyok benne, hogy vele nem szeretkeztél úgy mint velem. – simogatta meg az arcom mire újra rá néztem. Nyitva voltak a szemei és mosolygott. – Most már biztosan tudom, hogy nem fogsz elhagyni engem és hogy szerelmes vagy belém.. De az olyan szemetekben mint Sasori, már rég nem bízom. Tudom hogy szeretsz, tudod hogy szeretlek. Legyen elég ennyi. Ha mindent meg akarnánk beszélni ezzel kapcsolatban, örökké itt maradnánk. 

– Annyi mindent meg kéne beszélnünk? – kérdeztem zavartan mire megingatta a fejét. 

– Annyi mindent el kéne mondanom. 

– Mi mindent? – kérdeztem értetlenül mire elmosolyodott. 

– Röviden.. Te vagy a mindenem. – oh.. Itachi megpuszilta az arcomat majd ismét lehunyta szemeit és átkarolva derekamat feküdt le ismét. – Nem tudom pontosan, hogy miért kaptam a Varjú nevet.. Talán a hajamnak van köze hozzá.. Olyan kilenc éves lehettem mikor a szürke egérhez kerültem. 

– Olyan fiatalon? – kérdésemre ismét csak elmosolyodott. Hét éves voltam mikor elraboltak.. de akkor még csak kiképeztek.. Ő viszont már kilenc évesen képes volt arra, hogy a szervezet tagjaként dolgozzon.. 

– Én bele születtem, te nem.. – sóhajtott fel halkan.. – A nevünket nem mi választjuk ahogy a becenevünket sem. Mivel ilyen fiatal voltam, az első fontos megbeszélés helyszínének egy hard-rock koncertet választottam. Mivel tisztában voltam vele, hogy az emberek többsége hangos zaj mellett nem tud vagy lassabban gondolkodik, jó ötletnek tartottam hogy ott tartsak megbeszélést, mivel én hangos zaj mellett is tisztán tudok gondolkodni. Talán azért mert Uchiha vagyok. – szúrta oda és halkan felkuncogott. 

– Szóval.. Nem voltál biztos abban, hogy jó döntéseket hoznál, ezért megelőzted a bajt és olyan környezetet választottál, ahol te vagy előnyben? Mert míg ők a következő lépésen gondolkodtak te könnyen le tudtál vezetni több variációt is? 

– Igen.. Akkor még nem tudtam olyan gyorsan reagálni és gondolkodni mint most.. Kellett az előny.. 

– Értem.. De mi köze ennek a Varjúhoz? 

– Sokak szerint a Varjú énekes madár, csak ő hard-rock vagy épp metál énekes és azután a találkozó után elterjedt, hogy szeretem azt a zenei műfajt. 

– Kinézem belőled. – kijelentésemen ismét felnevetett de ezúttal hangosabban. 

– Hát végül is démon vagyok. 

– És egy Varjú.. Azt hittem az érzékeidhez van köze.. 

– Az érzékeimhez? 

– Igen. Hogy bármilyen távolról szegezned rád egy fegyvert, te biztosan észre veszed. Pont mint a varjú. 

– Hn.. Te ezt honnan tudod? 

– Egyszer profi fotós voltam és egy munkatársam mondta el, hogy varjút fotózni nagyon nehéz és speciális felszerelés kell hozzá.. Mármint speciálisabb mint általában. Nem szabad csillognia a kamera lencséjének, vagy mi.. 

– Hn.. A fegyverek nem mindig fénylenek.. 

– De megérzed a feszéjt. Állati ösztönök. 

– Tehát most már állat vagyok? Egyre inkább lefokozol. – mosolyogva ingattam meg a fejem és halkan felsóhajtva néztem a plafonra.. Szóval ezért hívják így.. 

– Sasori miért Skorpió? A tetoválás miatt? Vagy mert a skorpió kanjikkal írja a nevét? 

– Én úgy tudom, hogy azért mert mérgeket használ és mert valaki látta a tetoválását egy harc során.. De miért érdekelnek ennyire ezek a nevek? – kérdezte mire csak vállat vontam. 

– Nincs különösebb oka. – talán csak próbálom kötni valamihez a legendák eredetét.. Tudni akarom hogy keletkeznek, hogy bővülnek.. Az Akatsuki is egy legenda.. A halhatatlan ember vajon tényleg halhatatlan volt és végül az öregségbe halt bele?.. Akkor máris változik a képlet, hisz nem halhatatlan volt, hanem sebezhetetlen. Egy túlélő aki bármilyen sebet elviselt. Vagy legalábbis sokáig ki tudott tartani és nem mutatott gyengeséget az ellenségei előtt.. Nem vagyok orvos, de biztos vagyok benne, hogy ha levágták a végtagjait nem nőttek vissza.. Csupa mese az egész.. Nem valós.. Történt valamikor valami, ezt páran látták és mesélni kezdtek róla, róluk.. Talán évek múltán a Szürke Egér neve is fent marad.. Nincs semmi jelentősége ezeknek a legendáknak.. Biztos vagyok benne, hogy ezek csak dajka mesék, vagy épp rém mesék.. Úgy alakítjuk ahogy csak akarjuk.. Ahogy a mostani legendákat is úgy alakíthatjuk.. Ha azt mondanám a Varjúról, hogy nő, valószínűleg évek múltán ez egy hatalmas kérdés lenne, hisz sokan férfinek mondták eddig. Jó lenne szórakozni a jövőben élő emberekkel. Borzalmas vagyok… De hé! Én legalább nem találtam ki, hogy tanuljanak majd az iskolákban valami olyat amire nem lesz szükségük! Mondjuk matekot.. vagy parfüm készítést.. faragást.. Pedig nem is lenne olyan rossz. Gyerekek, vegyétek elő a vésőket, ma domborművet készítünk.. Mondjuk külön szakmán biztos van ilyen.. 

– Most min gondolkozol? – kérdezte hirtelen Itachi. 

– Mit szólnál ha elterjeszteném hogy a Varjú igazából egy nő? – Itachi meglepett arcán nem tudtam nem nevetni. – Vagyis.. Évek múltán mindenki ezen agyalna mert úgy gondolnák hogy fontos a számukra valamilyen üggyel kapcsolatban. 

– Ezt úgy érted hogy eddig egy csomó időt elpazaroltunk az Akatsuki legendájának megfejtésével? 

– Igen.. 

– Hn.. Van benne valami.. De azért elég furcsa, hogy ez a legenda ennyire körbe lengi a szervezetünket.. És tudtommal nem csak a miénket.. – na ez új.

06. - mindannyian veszélyben vagyunk..